Zoran Bognar Ljubim sva iskušenja koja su mi suđena – Imádom a rám rótt megpróbáltatásokat

 

Zoran Bognar Vukovar 30. januar 1965. – 

Ljubim sva iskušenja koja su mi suđena   Kažem: ljubim sva iskušenja koja su mi suđena. Njihove žrtve čine me slobodnim iako ne znam ni gde su im logori, ni gde su im grobovi, ni ko su bili robovi, a ko bogovi… Ljubim sva iskušenja koja su mi suđena u slavu stvarnog života koji se svakodnevno, i božanski i satanski, obrušava na nas.   Beograd, 2003.

Imádom a rám rótt megpróbáltatásokat   Mondom: Imádom a rám rótt megpróbáltatásokat. Áldozataik felszabadítanak, pedig azt sem tudom, hol táboroznak, hol temetkeznek, rabságban kiket tartanak, milyen istenet imádnak… Imádom a rám rótt megpróbáltatásokat, az istenként és sátánként naponta ránk zúduló valós élet dicsőségére.   Belgrád, 2003.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://www.zoranbognar.com/pesme

Györe Balázs TD után – Posle TD-a

 

Györe Balázs Budapest, 1951. május 8. –

TD után   Muszáj a közeledbe menni. A lakás elcsendesedett. Nyitva az ablak. Ágnes húzza maga után gurulós bevásárló szatyrát. Élj! Ne maradj halott! Ebből ne engedj!   Házatokkal szemben  leültem a hideg kőre. Mintha várnálak. Lépj ki a kapun! Ígérem, senki sem fog rád köszönni. A kis vízesésnél kezet is lehet mosni. Egy kutya iszik épp vizéből. Sérült verebet nem találtam. A közelben: free typewriter station!

Posle TD1-a   Moram ti se približiti. Stan se utihnuo. Prozor je otvoren. Agneš za sobom svoju kotaricu na točkovima vuče. Živi! Mrtav nemoj ostati! Ne daj se!   Nasuprot tvoje kuće sam na hladan kamen seo. Kao da te čekam. Izlazi preko vrata! Obećavam, niko te neće pozdraviti. Kod malog vodopada i ruke se mogu oprati. Jedan pas žeđ baš tamo gasi. Ozleđenog vrapca nisam našao. U blizini: free typewriter station!   1TD – Deže Tandori (Tandori Dezső 1938 – 2019) sjajan mađarski pesnik    Prevod: Fehér Illés

Forrás. http://www.alfoldfolyoirat.hu/node/246

Gergely Tamás Tűzijáték – Vatromet

 

Gergely Tamás Brassó 1952. augusztus 19. –

Tűzijáték   Újév ünnepe? Tűzgömbök az égen. Tűz. Kétezer négyszáz fokra felhevített fémdarabok, ezer. Hullanak alá, s ahová hullnak, áthatolnak épület falán, fémeken. A pokol a földön. Érzi, hogy csontján áthatol.   * Közelünkben tarol a halál. A GYILKOS ÜNNEPEL.

Vatromet   Novogodišnji praznik? Na nebu vatrene kugle titraju. Vatra. Na dvehiljade četiristo stepeni usijani komadi metala, na hiljade. Padaju i gde padaju preko zida zgrade, metala prodiru. Na zemlji pakao. Oseća, preko njegovih kostiju prodire.   * Smrt u našoj blizini hara. UBICA SLAVI.   Prevod: Fehér Illés

Forrás: a szerző

Böszörményi Zoltán A sóvárgás utcasarkán – Na uglu žudnje

 

Böszörményi Zoltán Arad 1951. december 18. – 

A sóvárgás utcasarkán   Vállalnunk kell a reggeleket! Minden kezdetet és érkezést. A közömbösség ne ejtsen sebet napfény kímélte bőrünkön. Mélyen  megható magasztosság építkezzék bennünk. A kísértés falait, ha romba dőlnek, ne húzzuk fel ismét, még ha megérint is a szkepszis ujja.  A leláncoltak reményét éljük újra. (Minden álom kárhozat.)   Tegyünk úgy, mint aki sohasem álmodott, nem épített várakozásból csodát, piramisokat sem mászott, a bennük kihűlt évezredek csillámait nem kutatta fel, a kövek közé szorult félelmet sem szabadította ki, csak olvasta a költeményeket.   Tébláboljunk a sóvárgás utcasarkán, csak néhány percig még, addig várakozzunk, míg gondolatainkból szín, íz és illat, kép és varázs, metafizika lesz.

Na uglu žudnje   Jutra moramo prihvatiti! Svaki početak i stizanje. Neka našu sunca pošteđenu kožu ravnodušnost ne rani. Neka se u nama duboka uzvišenost gradi. Zidove iskušenja, ako se sruše, čak ni kad nas prst sumnje dotiče, nemojmo iznova podići. Neka nadu okovanih ponovo doživimo. (Svaki san je prokletsvo.)   Ponašajmo se kao neko koji nikad nije sanjao, iz iščekivanja nije čudo gradio, na piramide se nije penjao, u nama ohladnele liskune milenijuma nije istražio, niti među stene zaglavljenu zebnju nije oslobodio, samo je pesme čitao.   Na uglu žudnje tapkajmo, samo još par minuta, dotle čekajmo, dok neće iz naših misli boja, okus i miris, slika i čarolija, filozofija postojanja biti.   Prevod: Fehér Illés

Forrás: https://boszormenyizoltan.info/index.php?q=tartalom/szemelvenyek/csillanas-hinar-sovargas-utcasarkan-labatlan-ido-versek

Turczi István: Stilizálatlan csend – Nestilizovana tišina

 

Turczi István Tata 1957. október 17. –

Stilizálatlan csend    (A háttérben Orbán Ottó: Vojtina recepcióesztétikája)   Manapság valamirevaló költő nem ír verset és azt sem írja meg hogy nem ír verset Így szeplőtelen lesz a fogadtatása Mindenről, amit látott hallgat messzire űzi a szem árnyait az utat mind elzárja és körmeit régi szavakba vájva hallgat, makacsul így üzen Akkor jár jól, ha minél távolabb marad – sűrű a rengeteg, áttörhetetlen hangorkán, föld alatti zajok felesleges gőzölgés, folyamatos vég Ne most kapják rajt’ az elmúlt vétkeken hagyják csak saját levében főni hagyják csak romokban őt: akkor törik meg, ha jónak látja Tétlen kezét nem emeli az égnek a hálában úgysem lesz köszönet hisz a költő mindennél koldusabb hiába könyörög figyelemért meleg könnyeket sír a papírra és a gyengédséget soronként porciózza fejére olvassák legjobb verseit szemére hányják, hogy közel merészkedik mint csillag a fenyőfák hegyéhez s ha elérte a kritikus magasságot jobb, ha zuhanórepülésbe kezd Kérdőjelként mind lejjebb hanyatló karja suhogását elnyeli az est Ismétlődnek a napszakok A stilizálatlan csendben az öreg olvasólámpa alatt egy összeégett lepke maradványai Nézi, addig nézi, amíg szép nem lesz megint

Nestilizovana tišina   (U pozadini je Recepcioestetika Vojtine Otoa Orbana)   Dandanas pesnik koji nešto vredi pesmu ne piše a ni to neće napisati da pesmu neće pisati Ovako njegov prijem biće neoskrvnjen O svemu što je video šuti senke očiju u dalj tera svaku cestu zatvara te nokte u stare izraze uronivši šuti, tvrdoglavo poruku tako šalje Prolazi dobro, ako je  uzdržan – prašuma je gusta, halabuka neprobojna, zvuci ispod zemlje suvišno isparavanje, neprekidan kraj Neka ga zbog minulih grešaka ne sad uhvate neka ga ostave da se u vlastitoj čorbi kuha neka ga u ruševinama ostave: tad će se slomiti kad prihvati Dokonu ruku prema nebu ne diže ionako hvala dobro ne donosi jer pesnik je od svega siromašniji za pažnju uzalud vapi na papír tople suze pusti te nežnost red po red dozira zbog njegovih najlepših pesama ga kude prekore ga, ako se usudi poput zvezda do vrha bora približiti i ako dostiže kritičnu visinu bolje je da stropoštavanje započne Šum njegove ruke koja u obliku upitnika sve niže pada veče guta Doba dana se ponavljaju U nestilizovanoj tišini ispod stare svetiljke ostaci izgorelog leptira Gleda, dotle gleda dok lep ponovo neće biti   Prevod: Fehér Illés

Forrás: 

Halmosi Sándor Az első remeték – Prvi pustinjaci

 

Halmosi Sándor Szatmárnémeti 1971. szeptember 5. –

Az első remeték   Az első remeték az emberek elől menekültek a sivatagba. Az utolsóknak már nincs hova. A világ nem tud megbocsátani azoknak, kiket sokat bántott. A sok gondolat is bántás, és az utolsó erő is a gyalázókhoz lök. Bennünk ölt testet valami, amit mi öltöztetünk fel. Mi mosdatunk. Nincs már te, vagy én, ők, kedves emlékek, szavak, csak a közös felelőtlenség van. A mindig utolsó vacsora. A képmutatás, az elkülönböződések véget nem érő sora. A szép adventi várakozás. A tizenkét dühös ember véres bocskora.

Prvi pustinjaci   Prvi pustinjaci su u pustinju ispred ljudi bežali. Poslednji već nemaju kud. Svet ne zna oprostiti onima koje je mnogo zlostavljao. I misao je zlostavljanje te i zadnja snaga do ugnjetača gura. Nešto što se u nama utelovljuje mi oblačimo. Mi kupamo. Više ne postoji ti ili ja, oni, drage uspomene, izrazi, samo zajednička samovolja. Ona uvek zadnja večera. Beskonačan niz pretvaranja, odvajanja. Iščekivanje čarolija adventa. Krvavi opanci dvanajstorice žestokih.   Prevod: Fehér Illés

Forrás: https://www.szifonline.hu/szepirodalom/kolteszet/2478-halmosi-sandor-versei-2020-12-09

Dobai Péter Álomnak akarom, de élet – Želim da bude san, ali život je

 

Dobai Péter Budapest, 1944. augusztus 12. –

Álomnak akarom,
de élet
 
Tímár Péter fotóművésznek   
 
A régi fényképekben van valami
boldogítóan démoni, végleg szótlan
és szólíthatatlan, nevezhetetlen ott-lét,
ott-időzés, valami biztos időnkívüliség,
mégis meghitten az időben,
ahogy magának egy fénykép
kézbevehetőségének is:
valami hatása van arra,
aki nincs a fényképen,
miközben  – amíg nézi  –  a fényképet éli,
nem a saját életét, nem a saját helyén van,
nem a maga idejében, hanem a fényképében.
Különösen akkor érdekes ez a veszedelmes
játék, ha önmagáról készült fényképet
nézeget az ember, megható önkívületben…
Talán arról van itt szó, hogy minden egyes fénykép,
amit kezünkbe veszünk, hogy megnézzük áhítattal:
a saját létezésünk szünetét jelenti, quasi:
nárcisztikus kómába esünk… Kár, hogy eszméletre
üldöznek belőle jóságos kezek…
Az albumba ragasztott fotók kiszakadnak
eltűnt terük idejéből és kézbe véve a fényképeket,
mintha nemcsak egy hősmúlt pillanatot, de egy örök,
meghitt helyet is tartana a kéz, nem pusztán egy
papírdarabot s az ember már indulna is,
de az a hely végleg elérhetetlen…
Ó, B e l v e d e r e !
Kép kép után,
hogy máris emlék,
hogy emlék se már.
 
Forrás: https://www.irodalmijelen.hu/2013-jul-17-2047/alomnak-akarom-dobai-peter-versei
 
 
Želim da bude san,
ali život je
 
Umetničkom fotografu Petru Timaru
 
U starim fotografijama ima nešto
blaženo demonski, konačno tih
i neoslovljivi, bezimeni tamo-bit,
tamo-boravak, neka sigurna vanvremenost,
ipak u vremenu prisno,
kao i mogućnost jednu fotografiju
rukom prihvatiti:
nekako i na onoga utiče
koji nije na fotografiji,
u toku – dok gleda – ne svoj, život
fotografije živi, nije na svom mestu,
nije u svom, u vremenu fotografije je.
Naročito onda je interesantna ta opasna
igra, ako čovek vlastitu fotografiju
posmatra, u dirljivom bunilu…
Možda je o tome reč, da baš svaka fotografija
koju u ruku uzimamo da sa čežnjom gledamo:
znači prekid vlastitog bivstvovanja, kvazi:
u narcisoidnu komu padamo… Šteta što iz tog
stanja dobre ruke u stvarnost teraju…
U album stavljene slike se iz vremena nestalog
prostora istrgaju i fotografiju u ruku uzevši, ruka
kao da ne samo trenutka iz slavne prošlosti, nego i
večno omiljeno mesto drži, ne tek jednog komada
papira i čovek bi i krenuo,
ali ono mesto je konačno nedostižno...
O, B e l v e d e r e !
Slika za slikom,
već je uspomena,
više ni uspomena nije.
 
Prevod: Fehér Illés