Hajnal Éva Az ukrán ló meghalt, a madárra vigyázok – Konj iz Ukrajine crkao, pticu čuvam

 

Hajnal Éva Komló, 1960. szeptember 4. – 

Az ukrán ló meghalt, a madárra vigyázok
Kassáknak
 
Azon a napon megölt minden elsőszülöttet
üldözni kezdte fontos szavaimat
átgyalogolt minden éledező erdőn
minden tisztáson
minden ligeten
szeretőivel kuncogott falak repedéseiben
felhők árnyékában
ömlő hideg esőben
ráncigáló szélben táncolt
kérkedett kövér orgazmusaival
mintha a világmindenség ő lenne
furcsa idegen mantrákat mormolt
ahol darabokra tördelte a járdákat a szegénység
akkor költözött be a szavaimba
gyógycukorkát olvasztott minden sebemre
hogy megédesítse a rothadást
hogy elaltassa a valóság kisbabáit
édes kínokról énekelt altatót
mazochista szólamokat dúdolt
repedezett kirakatüvegek mögött
boldogság
biztonság
mondta
miközben elindította a tankokat
felégette városaimat
feketébe öltöztette legszebb hegyeimet
csak EGY ösvényt hagyott
egyetlen ösvényt
ahol épp elfér az igazság lábnyoma
ahol nincs semmi másnak hely csak a makulátlanságnak
ahol nincs egyéb mint szikrázó csend
csak egy keskeny rést hagyott
ahol a tisztaság ruhátlan énekel
és igazi Istentisztelet fényesíti az időt
de
az ösvényt tele hajigálta tüskéivel
a résre vasrácsot tákolt
arra lakatot
közben shakespeare-i szonetteket zengett a megtett útról
fodrokat varrt a fák csontvázaira
kicsipkézte a rettegés alagútját
levágott fejű madarakat szórt a tankokra és önfeledten énekelt
őrjöngve dalolta legkedvesebb gyermekdalait
t e n t e
b a b a
t e n t e
és táncolt
eszelősen táncolt
egészen elszaggatva aranycipellőimet
szemétre hányva az összes mesét
közben
nem vette észre hogy én hajnal éva vagyok
és kabátzsebemben őrizgetem az egyetlen apró madarat.
 

Forrás: Hajnal Éva: az a nap, Litera-Túra, Pécs, 2024. 59-60. old.

 

Konj iz Ukrajine crkao, pticu čuvam
Kašaku¹
 
Onog dana ubio je svakog novorođenog
počeo je da juri moje važne reči
prešao preko svake žive šume
svake čistine
svakog gaja
u pukotinama zidova
u senkama oblaka
u hladnom pljusku se smeškao sa svojim ljubavnicama
u vihoru plesao
svojim savršenim orgazmima se hvalisao
kao da je on sam svemir
gde je siromaštvo pločnik raskomadao
čudne strane mantre mrmljao
u moje reči tad se uselio
za svaku moju ranu lekovitu šećerlemu topio
da raspad zasladi
da novorođenčad stvarnosti uspava
uspavanku o slatkim patnjama pevao
mazohističke fraze šaputao
iza napuklih stakla izloga je
milina
zaštita
rekao
usput pokrenuo tenkove
spalio moje gradove
u crno oblačio moje najvrednije milosti
samo JEDNU stazu ostavio
jednu jedinu stazu
gde baš stane otisak stopala istine
gde ne postoji mesto za nešto drugo sem bezgrešnosti
gde isključivo tišina vlada
tek usku pukotinu ostavio
gde čistota nago peva
te vreme pravo Bogosluženje obasjava
ali
stazu prosuo trnovima
na pukotinu željeznu rešetku stavio
a na to katanac
uz to o savladanom putu sonete Šekspira na sav glas širio
na skelete drveća nabore šio
tunel straha čipkama kitio
na tenkove ptice bez glave bacao i bezbrižno pevao
pomahnitalo recitirao omiljenu dečju pesmu
s p a v a j
b e b o
s p a v a j
i plesao
razjareno plesao
moje zlatne cipelice uništio
priče na smetlište gomilao
ali
nije primetio da sam ja eva hajnal
i u džepu čuvam jedninu sićušnu pticu.
 
¹Lajoš Kašak (Kassák Lajos 1887 – 1967) velikan mađarske poezije
 
Prevod: Fehér Illés

A. Túri Zsuzsa: (emlék) – (uspomena)

 

A. Túri Zsuzsa Budapest 1971. július 30. –

(emlék)   ő sem a régi már megöregedett nem lehet lerázni ugyanazt hajtogatja mindig kicsit megszépítve a dolgokat vagy dramatizálva vagy önmagát sajnálva vagy ellentmond saját magának és egészen mást mond mint addig vagy húsz perccel azelőtt hiába kérem nem hallgat el sőt az áhított csendben kiabál és nem hagy pihenni majd halálod után pihensz nevet néha rajtam   éjszaka is felébreszt és mesél beszél számonkér hol molyirtó szaga van hol rózsa hol tenger régen lezárt szobákba is bemászkál csak úgy kulcs nélkül ki nem rakhatom mégiscsak hozzám tartozik   néha elgondolkozom mi lenne ha nem lenne talán lenne más aki nem hagyna aludni követne mindenhova követelőzve szemrehányó tekintettel ezerszer elmesélve ugyanazt ezerféleképpen   2021

(uspomena)   ni on više nije onaj stari ostario je pobeći od njega se ne može uvek isto ponavlja koji put ulepša ili dramatizira ili sebe želi ili sam sebe opovrgava i sasvim nešto drugo kaže od ranije tvrdnje ili pre dvadeset minuta zalud ga molim samo nastavlja čak u tako željenoj tišini viče ne da mi mira posle smrti možeš da se odmoriš i smeje mi se   i tokom noći me budi i priča govori poziva na odgovornost čak miriše na sredstva za uništenje moljaca čas na ružu čas na more i u odavno zatvorene sobe ulazi tek tako bez ključa izbaciti ga ne mogu ipak meni pripada   koji put razmišljam šta bi bilo da ga nema možda bi neko drugi bio ko ne bi dao da spavam svugde bi me pratio zahtevno prekornim pogledom bezbroj puta isto ponavljajući na bezbroj načina   2021   Prevod: Fehér Illés

Forrás: https://www.ahetedik.com/muvek/emlek/mu-456

Snježana Rončević Pitanje religioznosti – A hitbuzgóság kérdése

 

Snježana Rončević Vrbaška 1959. –

Pitanje religioznosti   Grob je pepeo.   Zemlja je klica.   Tijelo je samo stanje iz kog bježi duša u dokolici.   Biljeg na mrtvom oku u času identifikacije.   Smije li se umno zaumnom, dubina mora talasu što nebo dotiče. Smrt prastarosti, pupčana vrpca prvom plaču.   U šta je vjerovao bog kad mu je mati bila djevica?

A hitbuzgóság kérdése   A sír hamu.   A föld csíra.   A test csak állapot, melyből a lélek unalmában menekül.   Ismérv a halott szemen az azonosítás pillanatában.   Kineveti-e az agyafúrt a korlátoltat, a tengermély az eget érintő hullámot. Halál a vénségre, köldökzsinórt az első sírásra.   Miben hitt isten, hisz anyja érintetlen volt?   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Snježana Rončević Pustanja, Besjeda, Banja Luka 2009. str. 36.

Ilija Bakić: *** (prašina…) - *** (por…)

 

Ilija Bakić Vršac, 23. 11. 1960. –

*** prašina se taloži između slova glasovi rđaju ivice krune zrna mraka rone u talase toplote sudaraju se jata uzdrhtalih koža crvotočina napreduje množe hodnici zapliću šupljine u novom rasporedu grade vode očne drugojačiju opsenu a u drobini u grudvicu slepljene krhotine oblik su prvog hleba bez kvasca

*** por rakodik a betűk közé a hangok rozsdásodnak az élek kopnak a sötét darabkái hőhullámba süllyednek reszkető bőrrajok ütköznek halad a féregrágás szaporodnak a folyosók összegabalyodnak az üregek az új rendben másfajta látomások építenek vezetnek nos a törmelékben a rögbe ragadt morzsalék az első élesztő nélküli kenyér formája   Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://www.zetna.org/zek/konyvek/40/bakic.html

Živko Nikolić Епилог – Epilógus

 

Živko Nikolić Koprivnica kod Zaječara 13.11.1958. –

Епилог   растојање између себе и виђеног бива тако нестварно   нестварно као појава   потајна и свеопшта   престаје

Epilógus   önmagam és a látott közötti távolság oly csalóka   csalóka akár a tünemény   titokzatos és egyetemes   megszűnik   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Живко Николић: Необични дани, Свети Сава Књижевно друштво, Београд, 2017. стр. 67.

Risto Vasilevski (О)да празнини – Óda az ürességhez

 

Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. – 

(О)да празнини   Колевка свега, једино место за све, отворен простор за сваки облик пуноће.   У њој се све, објашњиво и необјашњиво, догађа, рађа, обликује, ствара, налази или не налази место, да би се после времена – кртако трајање, век, живот – преселило ко зна где, опет, само унутар ње.   Вечита и несамерљива, иста споља и изнутра, није мера да се њом било шта измери, поуздано утврди, учврсти.   Чак и општи дух, сваки облик материје, галаксије које лебде у њој као још недозрели плодови, само су њени пролазни станари,   који имају свој пут, али никада изван ње.   (О)да празнини, прамајци пуноће, без које не би било ништа постојеће.   (О)да равнотежи свега што траје и трајањем све(т) обнавља.

Óda az ürességhez   Mindennek a bölcsője, egyedüli helye a mindennek, nyitott tér a teljesség minden alakja számára.   Minden, ami van, a magyarázható és magyarázhatatlan, benne történik, születik, alakul, alkot, talál vagy nem talál helyet, hogy egy idő – rövid, század, élet után – ki tudja hová költözzön, de ismét csak benne.   Örökös és mérhetetlen, kívül, belül ugyanolyan, nem mérték, mérni, bizonyosan megszabni, megerősíteni semmit sem lehet vele.   Még az általános jelenés is, az anyag minden formája, a benne lebegő csillagrendszerek éretlen terményekként csak átmeneti lakói,   mindegyiknek meg van a maga útja, de sosem kívüle.   Óda az ürességhez, a teljesség ősanyjához, aki nélkül semmi sem létezne.   Óda az egyensúlyhoz, mindenhez, ami időálló és idővel megújul.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Miodrag Jakšić *** (Preturaš…) – *** (Kutatsz…)

 

Miodrag Jakšić Beograd 16. april 1969. – 

***   Preturaš, ponovo, po sećanju užasnosti, doživljene. Na slikama ti zakrčeni svi putevi, vizura, neprozirnih.   Zašto bi plakala, ako Oslanjanje je, Izlazak iz unutrašnje nužnosti?

***   Ismét kutatsz, emlékeidben, megélt borzalmak kisértenek. A képeken előtted minden úton torlasz, a tér átláthatatlan.   Miért is sírnál, íme a Támasz, Kiút a belső kényszeredettségből?   Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://www.facebook.com/photo/?fbid=10163933896125962&set=a.486681795961