Sinkovits Péter Előrejelzés – Prognoza

Sinkovits Péter Zenta, 1946. május 26. –

Előrejelzés újabb esőzóna közeledik az utakon növekvő forgalom megérkezett elutazott kivégezték felmentették átadták bevonták megkötötték aláirtak ledöntötték felavatták egy napon már nem hallom majd a reggeli híreket

Prognoza nova zona kiše se približava pojačan promet na cestama stigao je otputovao pogubili ga oslobodili predali uvukli svezali potpisali srušili otkrili jednog dana više jutarnje vesti neću slušati Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://adattar.vmmi.org/cikkek/11641/hid_1978_11_06_sinkovits.pdf



Beszédes István [Gradáció] – [Gradacija]

Beszédes István Zenta, 1961. szept. 12. -

 [Gradáció]

Ebben az álomban könyv vagyok

(miközben minden olvasólámpa alszik),

szétterült lapok, egy letapadt, maga alá gyűrődött

velvícsia. Lapozz!

Ami hír a világról, azt a bőröm küldi,

azt is, hogy szalad át valami az arcomon

(neve még nincsen), s számára ez a skin szubkontinens,

veszélyekkel teli pampa, egy hozzá illő sivatag,

legmély depresszió…

Túlél, vadászik vagy párosodik épp,

kis nyelekre állít spermagömböt, megannyi

szobrát a szapora utódnak, amelyre majd ráereszkedik

a nőstény, így adva neki lelket, és én mint puszta szemgolyó,

kvarchomok törte zseb, vagy mint egy köztér,

szemérmesen vagy szenten, szenvedőn

vagy elragadtatásba esve,

lehunyom magam.

Én még az övénél nagyobb

álmodó sivatag vagyok, és nagy sivatagok vannak

az enyémen túl is, és az övéénél mélyebb

depresszió is vagyok a sok depresszió végtelen mélye

fölött, de van az a legkisebb egész is, erre figyelek,

általa tán értelmezhető körös-körül, alul-fölül

a gradációk mindensége, az összekapaszkodó,

az annyi lomot, halált boldogan ölelő,

ez idő tájt még nyilván olvasatlan

rengeteg. Lapozz!

-

Ebben az álomban könyv vagyok,

amelynek olvasója nemrégen belenézett a Napba:

a natur(al)izmus ajánlott irodalma…

A cselekmény ideje napfogyatkozásé,

és benne az áramtalanított olvasólámpa

gondolatbeli le- és felkapcsolgatása gyakorlat

a megvilágosodás damaszkuszi úti

dilemmájának szemináriumán.

(Kicsoda vagy, te, arcom[on]?)

Ebben az álomban, amerre a szem ellát

(így szokás mondani, pedig teljes

a könyvtári sötét), kormos, meztelen

kötetek napoznak a hátukon, az egész

olvasóterem bitumennel leöntve, azért

nem hallani zizzenést se, esetleg puha,

édes máz preparálja a lapozást.

*

Ebben az álomban sziklák… 

Forrás: http://www.irodalmijelen.hu/2014-dec-6-0127/honap-koltoje-beszedes-istvan-gradacio

[Gradacija]

Knjiga sam u tom snu

(za vreme dok svaka stolna lampa spava),

prostirani listovi, jedna prianjana, ispod sebe zgužvana

levičija. Listaj!

Što je vest iz sveta, to moja koža šalje,

i to da nešto preko mog lica trči,

(još imena nema), i za to nešto to je skin subkontinent,

pampa puna opasnostima, njoj pripadajuća pustinja,

najdublja depresija...

Preživi, lovi ili se baš spari,

na sitne drške spermakugle stavlja, bezbroj

statua za rodne potomke, na koje će se ženka

smestiti da bi joj dušu usadila, a ja kao pusta

očna jabučica,

od kvarcnog peska slomljen džep, ili kao javni trg,

čedno ili sveto, bolno

ili baš ushićeno,

sebe sklopim.

Ja i od njene veća

pustinja sanjar sam, i iza moje još velike pustinje

postoje, i od njene dublja

depresija sam iznad beskonačne dubine mnoštva depresija,

ali postoji i ta najmanja celina, pažnju na to obraćam,

pomoću nje okolo-naokolo, ispod i iznad valjda će se

shvatiti svemir gradacija, ta sveobuhvatna,

mnoštvo otpadaka i smrti sretno grleća,

za sada još nepročitana

prašuma. Listaj!

-

Knjiga sam u tom snu,

čiji čitalac nedavno je pogledao u Sunce:

preporučena literatura natur(al)izma...

Vreme radnje je pomračenje sunca,

i unutar tog u mislima u- i iskopčavanje

iz struje iskopčane stolne lampe vežba

na seminaru dileme prosvećenja

damaskovskog puta.

(Ko si, ti, lice na [mom] licu?)

U tom snu, gde god se okreneš

(tako se uobičajeno kaže, iako je tama

biblioteke potpuna) garavi, goli

tomovi naleđuške se sunčaju, čitava

čitaona je bitumenom prosipana, zbog toga

ni šapat se ne čuje, listanje možda

mekana, slatka prevlaka preparira.

*

U ovom snu stene...

Prevod: Fehér Illés



Danyi Zoltán Tövig borotvált teniszlabda – Skroz obrijana teniska lopta

Danyi Zoltán Zenta 1972. május 1. –

Tövig borotvált teniszlabda A tenger a tenger a tenger, a tenger és megint és újra a tenger, és tovább, sokáig, mindig csak a tenger, mígnem végül, órák múlva, egy teniszlabda, ahogy a víz a part felé sodorja, fel-le bucskázik a hullámok közt, távolodik, közeledik, váltakozva, P. a parton ül, lábát a vízbe, a tengerbe, a kifutó habokba nyújtja, újra meg újra szétgurított kék szőnyeg, a teniszlabda ott ring, ott táncol a közelben, aztán a víz távolabb sodorja, úgy gondolnánk, a hullámok kifelé, a part irányába sodornak mindent, de a helyzet ennél bonyolultabb, több erő működik egyszerre, ami megtévesztő, végképp megtévesztő, a felszín alatti erők mozgása ritkán egyezik meg a felszín felettiekével, különös, gondolja P., és lábát a hullámokba, a kavicsok közé mártja, hol az egyik, hol a másik győz, nagy ritkán pedig, egy előre nem látott percben, mintha egyensúly jönne létre, ilyenkor a teniszlabda egyhelyben bucskázik le-fel, egy ideig nem közeledik és nem is távolodik, aztán ismét megindul a part felé, vagy kifelé a nyílt tenger irányába, ezt figyeli P., a teniszlabda mozgását, Celiát nem Celiát most nem Celiát most nem nézi, Celia néhány lépéssel távolabb, egy szétterített, hatalmas törülközőn napozik, válla, dereka, combja bronzbarnán ragyog, nemrég kente be napolajjal, a hullámok durva bőrén ide-oda gurul a teniszlabda, a kövek a partra kifutó haboktól nedvesek, a szél a tenger felől fúj, simára őrölt homokszemeket hoz, alig látható, alig érzékelhető, csak a jachtok oldalán megtapadó vékony réteg árulja el, a rózsaszín árnyalat a tengerről visszatérő hajókon, ki gondolna a nyílt tengeren homokra vagy porra, mégis ott van a szélben a porrá őrölt sivatagi rózsa, a vizek felett vonul a Szahara fátyolszerű, lazacrózsaszín homokja, és halványabbra árnyalja a kéket, mi minden volna ebből kikövetkeztethető, a halál mint megszabadulás minden súlyfeleslegtől, gondolja, és a nedves kavicsokat simogatja, a sivatag homokját szimatolja a szélben, a porrá őrölt sivatagi rózsát, ujjai a meleg kavicsokkal játszanak, tapogatja őket, közéjük markol, és Celia mellére gondol, a teniszlabda, ha partot ér, Celia ölét idézi majd fel, most még a hullámok emelkedő, domborodó, felmagasló és újra leboruló hátán hintázik le-fel, közeledik és távolodik, az erők kénye-kedve szerint, aztán közelebb és közelebb sodródik, alámerül, újra felbukkan, egészen közel, és a kavicsokon habbá terülő hullámok végül lágyan, könnyedén kiemelik, kirakják, kihelyezik a langyos kavicsokra, karnyújtásnyira P.-től, megérinti megragadja megmarkolja, rugalmas, kemény, és sima, mintha leborotválták volna, Celia ölére gondol, tapogatja, és tényleg, erről a teniszlabdáról lenyírták a prémet, tövig borotválták neonzöld szeméremszőrzetét, Celia a kavicsokra terített törülközőn hever, enyhén szétnyitott combjai közé forró sugarakat szór a nap, estére válik majd kitapintható, megszagolható, felfalható valósággá az osztriga, most pedig a hullámok partra sodorják a borotvált teniszlabdát, kiemelik, kirakják, kiteszik a langyos kavicsokra, karnyújtásnyira P.-től, ezzel kezdődne, ezzel a tövig borotvált teniszlabdával venné kezdetét a történet, a sivatag homokjával, a teniszlabdával és a habként szétterülő hullámokkal, ezekkel kezdődne, igen, miközben semmi nem kezdődik persze, és semmi nem ér véget.

Skroz obrijana teniska lopta More more more, more i opet i nanovo more, i dalje, dugo, opet samo more, dok na kraju, satima kasnije, jedna teniska lopta, kako ju tok vode prema obali nosi, kat-kad između valova izroni, udaljuje se, približava, naizmenično, P. na obali sedi, noge u vodu, u more, u penušave valove pruža, opet i opet rasprostiran plavi sag, teniska lopta tamo se ljulja, tamo u blizini pleše, pa voda ju dalje nosi, udaljuje, mislili bi, da valovi napolje, sve prema obali teraju, ali situacija je od toga znatno složenija, više sila istovremeno deluju, što je zbunjujuće, krajnje zbunjujuće, kretanje sila ispod površine retko se podudara sa onima na površini, neobično je, misli P., i nogu u valove, među belutke moči, čas jedna, čas druga sila pobedi, a vrlo retko pak, u nepredviđenom trenutku, kao da se uspostavi ravnoteža, u tim momentima teniska lopta u mestu gore-dole se miče, jedno vreme niti se približava niti se udaljuje, pa opet prema obali ili u pravcu otvorenog mora krene, P. to promatra, kretanje teniske lopte, Celiju ne Celiju sad ne Celiju sad ne gleda, Celija par koraka dalje, na rasprostiranom, ogromnom peškiru se sunča, njena ramena, krsta, stegna bakrenasto sjaje, sa uljem za sunčanje nedavno se namazala, na gruboj koži valova teniska lopta amo-tamo se kotrlja, stene su mokre od valova koji na obalu istrčavaju, vetar sa  mora duva, glatko samljevene zrnca peska donosi, jedva su vidljivi, jedva su primetni, samo tanak sloj na stranama jedrenjaka odaje njihovo prisustvo, ružičast odsenak na brodovima koji se sa mora vraćaju, na otvorenom moru ko bi mislio na pesak ili prašinu, ipak tamo u vetru je u prašinu samljevena ruža pustinje, skutu nalik, kao losos ružičast pesak Sahare nad vodama se kreće i plavo čini bleđim, šta sve bi se moglo iz toga zaključiti, smrt kao oslobađanje od svakog viška težine, misli, i mokre belutke gladi, u vetru pesak pustinje, u prašinu samljevenu ružu pustinje miriše, prsti sa toplim belucima igraju, dodiruje ih, zagrabi ih i na grudi Celije misli, teniska lopta ako na obalu stiže, podsećaće na naručje Celije, sad još na rastućim, ispupčenim, uzdižućim pa opet silazećim leđima valova gore-dole se ljulja, približava se i udaljuje, prema samovolji sila, pa sve više se približava, uroni zatim se opet pojavljuje, sasvim blizu i na kraju valovi, na belucima u penušav sag pretvoreno blago, sa lakoćom ju izdižu, ostavljaju, na mlake belutke smeste, na rukohvat od P.-a, dotiče ju uhvati zgrabi, elastična je, tvrda i glatka, kao da je obrijana, na naručje Celije misli, dotiče je, i zaista, sa te teniske lopte krzno je ošišana, poput neona zelena stidna dlaka je skroz obrijana, Celija na belutke rasprostiranom peškiru lenčari, među blago raširene slabine sunce vruće zrake baca, do navečer ostriga postaće opipljiva, mirišljava, jestiva stvarnost, a sad pak obrijanu tenisku loptu valovi na obalu nose, vade i na mlake belutke stavljaju, na rukohvat od P.-a, s tim bi počela, s tom do kraja obrijanom teniskom loptom bi počela priča, sa peskom pustinje, teniskom loptom i valovima koji kao pena se prostiraju, s njima bi počela, da, dok naravno ništa se ne počinje, i ništa se ne završava. Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://www.litera.hu/hirek/danyi-zoltan-versei



Szabó Palócz Attila sodrony – žica

Szabó Palócz Attila Zenta 1971. november 30. –

 sodrony

vigyázzatok a visszatérő kövekre,
amelyek hazatalálva sem ismerik fel
a sodronyban az erőt és a tisztaságot,
amelyek visszakövetelik helyüket a hegyormok rejtett zugaiban,
ahol már rég megtelepedett a gaz, a moha,

noha

s amelyek visszahőkölve a szirten,
mintha nem lenne,
soha nem is létezett volna más terep,
csak a létezés eltagadott illúziója,
amelyik megfontolt, megfakult lépteket
méreget a hegyormok rejtett zugaiban,
görcsösen,
mint mikor tajték zúg, a szikla is felreped,
tektonikus mozgások sorozatát adja
esténként a kereskedelmi csatorna,
a szappanopera műsorsávjában,
rendületlen,

noha

tajték zúg, s a szikla is felreped,
tektonikus mozgás sodor el végtelen…
süvít el türtőztethetetlen – kövület

Forrás: http://szorosko.eu/2012/06/szabo-palocz-attila-versei/

žica

pazite na stene koje se vraćaju,

koje ni kad kući stignu snagu i čistotu

u žici ne prepoznaju, koje zahtevaju

da ih se ponovo u skrivene ćoškove ćuvika smeste,

gde odavno korov i mahovina vlada,

mada

koje uzmicaju sa hrida,

kao da drugi teren

ne postoji, nikad nije ni postojao,

samo opovrgnuta iluzija postojanja,

šta u skrivenim ćoškovima ćuvika

smišljene, izbledele korake merka,

grčevito,

kao kad pena grgori i stena prsne,

u večernjim satima trgovački kanali

serije tektonskih pomicanja emitiraju,

na kanalu emisije priproste muzike,

nepokolebljivo,

mada

stena prsne i pena grgori,

tektonsko pomicanje beskonačno te nosi …

nesavladiva – okamina prošiša 

Prevod: Fehér Illés



Szögi Csaba Napkeletnek, napnyugatnak – Prema istoku, prema zapadu

Szögi Csaba  Szabadka, 1975. november 30. – Mucsi Attila alkotása

Napkeletnek, napnyugatnak Bontom le a falakat, de nem látok, csak szavakat. Bontom le a falakat, de nem látok, csak szavakat. Bontom le a falakat, de nem. Látok. Csak. Szavakat. Elég! Akarod, hogy az olvasó valóban olvasóvá váljék? Pörgessem gyöngy szemeit nap mint nap, végtelenül az időfolyó káprázatában, elveszve medrében mindörökre? Vagy? Társsá? Valós beszélgetőpartnerré? Jöjj, kedves, simuljon epidermiszed epidermiszemhez, pórusaink játsszák végig az örökkévalóság szent nedveinek teljes cseréjét, hívlak, Antennis, vágd át, nosza, a szalagot, új úton táncolom ím végig örök nászunk végtelen sok lépéseit. Homlokodból a Nap tündöklő hajtásai sarjadnak. Indáikon felkapaszkodok a Világ Virágos Szegletére. Ujjongó rikoltásom az Arany Atyácska homlokába csüngő arany fürtöket összeborzolja. Miközben idelent csend van. És béke. És halál. Nézem a portrédat a falamon. Hanyatt lebegsz az ősz szelíd fényeiben fürdőző mezőn, mezők édes-édes lánykája, a kisdedem kebledre borulva szunnyad az Androméda-ködök hullámtengelyén, hókaru egyetlen szerelmem mosolyába éjízü ráncokat ölt az a pajzán őszi szél. Messziről bámulom őket titkon, zihálva kapaszkodok, csenevész karjaim tartanak csak, ahogy a löszfal gyér gyökérzetét markolom még egyre kékszín halálvágyamban a pusztán. Csigák és más, mészhéjba rejtőző, maguk köré falakat építő puhatestűek másznak arcomra minden érzelem nélkül, húzzák lágy meszes nyálcsíkjaikat szegény-szegény szemgolyómra, keresztül és kasul, talpam a pokol kék lángjain pirul, leghosszabb lábujjamat Lucifer szőrösen csiklandó nyelve eléri könnyedén, csupán a Pillanat egzisztál, nincs kint és bent, nincs fent és lent, múlt, jövő, tér vagy pláne – idő. Minden ugyanaz. Kín. Gyönyör. Attól függ, merre fordítod csigáktól gyötört árva tekinteted, attól függ, mely löszpárkány irányába célozol pinceászkákkal kitömött orroddal és füleddel, mekkora erővel markolod a bizonytalan hajszálgyökereket, milyen intenzitással kortyolsz bele a sívó homokot röptető száraz őszi szélbe. Attól függ: miben hiszel. Az utolsó innenső falat is lebontva, maradtam mint sértődött védtelen epidermiszű poéta a hideg csillagködök zord didergésében, Kelemenné hamvai szilajabbak, mint valaha hinni mertem volna – rágyújtok, rágyújtok – (Tudod, mire jöttem rá, kedves? Éppen az imént, kijózanító: Ahogy maguk a falak, úgy a falak lebontása is csak maszk. Karneváli káprázat. Falak, eh. Falak nincsenek. Csak én vagy. Te vagyok. Egy. Minden más délibáb csupán. Ha csak egy kicsit is közelebb húzódnék, ezzel a nagy, buta, szomorú őzbarna két szememmel is láthatnám, mit falnak véltem még az imént: ez itt egy tündérkastély. Kapuja sarkig tárva.) Elindulok. Napkeletnek. Napnyugatnak.

Prema istoku, prema zapadu Rušim zidove ali osim reči drugo nešto ne vidim. Rušim zidove, ali osim reči drugo nešto ne vidim. Rušim zidove, ali ne. Vidim. Samo. Reči. Dosta! Želiš li da čitalac zaista postane čitalac? Da njene oči nalik biserima iz dana u dan vrtim, beskonačno izgubivši se zauvek u koritu opsene vremena? Ili? Da bude drugarica? Stvarna partnrke u razgovoru? Dođi, draga, nek ti se epidermis mom epidermisu priljubi, nek naše pore potpunu izmenu svetih sokova beskraja do kraja odigraju, zovem te, Antenise, dede, prereži vrpcu, bezbroj koraka naše večne slave evo otplesaću do kraja na novoj cesti. Iz tvog čela sjajni izdanci Sunca niču. Putem tih vitica popeću se na Cvetan Ugao Sveta. Moj zanesen krik razbaruši na čelo Zlatne Tatice padajuće zlatne lokne. U to vreme tu dole je tišina. I mir. I smrt. Na mom zidu tvoj portret gledam. Naleđuške lebdiš sa blagim zracima jeseni obasipanom polju, slatka-slatka devojka polja, moje detence naslonjeno na tvoje grudi na osovini valova magle Andromede sanja, u osmeh jedine moje ljubavi snežnih ruku taj vraški jesenski vetar bore okusa noći plete. Potajno iz daljine ih promatram, zadihano se penjem, tek me kržljave ruke drže, kako na pustari retko korenje zida lesa šakom zgrabim u mojoj plavkastoj želji za umiranjem. Puževi i ostali u ljuske od vapna skriveni, zidovima opkoljeni bezosećajni mekušci puze na moje lice, mekane vapne trake sline vukući na moje sirote-sirote očne jabučice, uzduž i popreko, moji tabani na modrom plamenu pakla se prže, mog najdužeg nožnog prsta dlakavo golicav jezik Lucifera sa lakoćom dostiže, tek Tren egzistira, nema vani i unutra, nema gore i dole, prošlosti, budućnosti, prostora i pogotovo – vremena. Sve je isto. Patnja. Slast. Ovisi o tome od puževa izmrcvareno telo u kom pravu okreneš, u kom pravcu atule lesa ciljaš sa isopodima podruma ispunjenim nosem i ušima, nesigurne tanke vlasi korenja sa koliko snage držiš, sa koliko intenziteta udišeš suh jesenski vetar što sa sobom jalov pesak nosi. Ovisi o tome: u što veruješ. Rušeći i zadnji s ove strane postojeći zid, u surovom drhtanju hladne magle zvezda ostao sam kao uvređen poeta sa nezaštićenim epidermisom, pepeo supruge Kelemena je razuzdaniji no što sam ikada smeo verovati – zapalim, zapalim – (Draga, znaš šta mi je sinulo? Baš malopre, da se otrezni: Kako sami zidovi, tako je i rušenje zidova samo krinka. Opsena karnevala. Zidovi, oj. Zidovi ne postoje. Samo ja si. Ti sam. Jedan. Sve ostalo tek je utvara. Ako bi se samo malo približio, sa tim velikim, prostim, setnim kestenjastim očima bi video, što sam pre još zidom smatrao: to je zamak vila. Sa širom otvorenom kapijom.) Polazim. Prema istoku. Prema zapadu. Prevod: Fehér Illés

Forrás: A „Rakjatok be a gumiszobába” c. kötetből

Hurt Judit Hervadás – Uvenuće

Hurt Judit Budapest, 1957. november 06. –

Hervadás Hajnalban van a csendnek magasztossága, átható némasága valahogy más, mint az éj hallgatása. Talán a nyárnak van ilyen lassú hervadása, mikor zöld vérét hullajtja a lomb ősszel az elmúlásba. Az időt jelző reggeli harangszó fémes zúgása nekem sem kegyelmez, kéretlen, gyűrt ráncok rajzolódnak arcomra lejáró időm jelezve. Súg a hajnali, titokzatos csend fülembe: te is testből születtél testbe, sejtjeidbe az elmúlást mélyen elrejtve.

Uvenuće Uzvišenost tišina u svanuću poseduje, njena prodorna nemost je nekako drugačija od ćutanja noći. Tako usporeno možda samo leto vene kad u jesen zelena krv krošnje u moriju pada. Jutarnje označavanje vremena metalng zvuka zvona ni mene ne štedi, prolaznost vremena na mom licu nepozvane, zgužvane bore označavaju. Tajanstvena tišina svanuća šapuće mi: i ti si iz tela u telo rođena, u ćelijama sa duboko sakrivenom morijom. Prevod: Fehér Illés

Forrás: a szerző