Enes Kišević I ništa te kao ne boli – És mintha semmi se fájna

Enes Kišević, Bosanska Krupa 1. maj 1947. –

I ništa te kao ne boli Dan je kao sunčan. Ti si kao veseo. Prolaziš, kao ne vide te. Svima je kao lijepo. Svima je kao dobro. Svima je kao ludo. I ti si kao sretan. Živi se kao u miru. Ptice su kao slobodne. Budućnost kao na dlanu. Savjest je kao čista. I suncu je kao jasno. O, srce, kao pjevaj. Svi se kao brinu o svima. Svatko je prijatelj kao. Svima je kao stalo do tebe, i do svijeta. I dan kao ode. I ti se kao smiješiš! I ništa te kao ne boli.

És mintha semmi se fájna Mintha napsütés lenne. Mintha vidám lennél. Bandukolsz, mintha nem látnának. Mindenki mintha remekül érezné magát Mindenki mintha jól érezné magát. Mindenki mintha csodásan érezné magát. És te is mintha boldog lennél. Mintha nyugalomban élnénk. A madarak mintha szabadok lennének. Mintha a jövő ismert lenne. Mintha tiszta lenne a lelkiismeret. És talán a napnak is minden érthető. Ó, szív, talán dalolhatsz. Mintha mindenki mindenkiről gondoskodna. Mintha mindenki barát lenne. Mintha mindenki veled és a világgal törődne. És talán elmúlt a nap. És te talán mosolyogsz! És talán semmi se fáj. Fordította: Fehér Illés

Izvor: http://cuspajz.com/tekstovi-pjesama/pjesma/enes-kisevic/i-nista-te-kao-ne-boli.html



Milica Petričević Napisaću ti pjesmu – Verset neked írok

Milica Petričević Cetinje 10. oktobar 1994. –

Napisaću ti pjesmu Napisaću ti pjesmu, u našem gradu. U gradu žudnje, načinjenih grijehova, uzbuđenja, nemira, dvoumljenja, posustajanja, opraštanja. Napisaću ti pjesmu, u našem gradu, u kome smo traćili svoje studentske dane prije nego su pale prve pahulje, koje nisu ni uspjele da se otope na našim dlanovima. U gradu u kom te više ni ne viđam. U gradu, u kom se lede nosići, a ko zna ko ih grije. I zagrljaji.. Koji se pružaju ko zna kome. Napisaću ti pjesmu, onako, studentski, zamišljajući sobu koja sada zasigurno hladna nije jer je grije ritam uzdaha i izdaha ko zna čijih. Napisaću ti pjesmu zamišljajući kako nas, po ko zna koji put, umiva ono naše Sunce. A ti si ga zaboravio. A ja ću ti je napisati. U gradu... Šobićevom... Voljenom... On, kako mi je onda rekao, nije htio da mijenja svijet. Ni ja ne htjedoh ovaj naš. A jesam, ipak. Oprostićeš mi.

Verset neked írok Verset neked írok, városunkban. A vágy, a megtett bűnök, az izgalmak, a nyugtalanság, a kétségek, vissazahőkölések, megbocsátások városában. Verset neked írok, városunkban, ahol egy nappal az első, tenyerünkön még meg sem olvadhatott hópelyhek hullta előtt, egyetemist napjainkat herdáltuk. A városban, ahol többé nem látlak. A városban, ahol mefagy a nózi és ki tudja ki melegíti. És az ölelések... Ki tudja kinek tárulnak. Verset neked írok, csak úgy, egyetemistásan, elképzelve azt a már bizonyára hideg szobát, melyet ki tudja kiknek, milyen ritmusú lélegzése melegít. Verset neked írok, elképzelve, az a mi Napunk hogyan fürdet bennünket. Te pedig elfeledted. Én pedig megírom neked. A városban... Sobityéban... A szeretettben... Ő, ahogy akkor mondta, nem akarta megváltani a világot. Ezt a miénket, én sem akartam. Mégis, megtettem. Tán megbocsátod. Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Faiz Softić Kako je prestala da živi moja sestra – Hogyan szűnt meg élni a nővérem

Faiz Softić Vrbe kod Bijelog Polja 1958. –

Kako je prestala da živi moja sestra Svadbeno ruho već je u sehari. Kriju ga od nje. Od očiju da ne ode, od njenih ko trava zelenih očiju. Noćas će veliki crni bik zariti rogove u našu kuću. Veliki Bože, zar je tako mek duvar od kamena? Gdje se djenuše psi čuvari na mlijeku odgajani i biljka čuvarkuća rukom njenom zalivana? Noćas će majku polivati. Refku joj odvedoše. Ona se savila ko suha kupina, oči joj pod zemlju odoše. Ona kojoj je majka po svunoć do u jutra mrzla tkala ćilime šarene i vezla jorgane svilene - zmija joj se nalegla pod spavaćicom. Niti spava niti je budna samo joj oči zelene sanjaju kako poljem, gdje prvi djevojački kikot je ostavila, pohode bijeli jeleni i glogov behar po rogovima im pada. Danas se prepira kuća njena - biće dolaznika sramnih i slavnih. Ona još ništa ne zna. Ako je ponekad umine, razmišlja: šta će najmlađoj ponijet iz velikoga grada. Dok joj otrovnica mirno večera pod pojasom. Vidjela sam, veli mi jednom, kako iz naše česme voda mutna ko oranje grlja puna crva crnih ko mahune. Noć na vodu pade, sude ne napunih. Znam: Više te ne boli - zemlja je usrknula posljednji jek. Sa tvojeg bašluka jutros je poletjela grlica. Kiša je. Zemlja se sliježe. Ko što se sliježu godine. I bol u duši s njima. Majci drhte ruke dok gleda tvoju sliku i stotinu ti novih nadijeva imena. «Kao da je nikad imala nijesam» Kad bi barem mogla, kao nekad, provuć ruku da opipa zebe li joj oko krsta i pod glavom je l' joj tvrdo.

Hogyan szűnt meg élni a nővérem Szuszékben már a menyasszonyi ruha. Rejtegetik előle. A szeme elől, mint a fű, oly zöld szemei elől. Ma éjjel a nagy fekete bika házunkba döfi szarvát. Istenem, hát ilyen lágy a kőfal? Hová tűntek a tejjel táplált házőrző kutyák és a keze által locsolt kövirózsa? Ma éjjel anyámat élesztgetik.  Elvitték Refkáját*. Száraz szederként hajlott meg, szeme a föld alá süllyedt. Az mellé, akinek anyja éjt nappallá téve tarka szőnyeget szőtt és selyem takarót varrt – az mellé feküdt a kígyó, a hálóinge alá. Nem is alszik nincs is ébren, csak zöld szemei álmodoznak a mezőről, ahol bakfisként az első kacajt hagyta, ahol fehér szarvasok vágtáznak és szarvukat galagonya hinti be virággal. Ma tele lesz a háza – szemérmetlen és közismert jövevényekkel. Ő még semmit nem tud. Ha jön az enyhülés, gondolkodik: mit hoz majd a legkisebbnek a nagyvárosból. Amíg övén alul a vipera nyugodtan kosztol. Láttam, mondta egyszer nekem, hogy kutunkból fekete hüvelyes férgekkel teli zavaros víz ömlik. A vizet eltakarta az éj, üresen maradtak az edények. Tudom: Már nem fáj – az utolsó sikolyt a föld nyelte el. Ma reggel sírhantodról egy gerle szállt fel. Esik. Süpped a föld. Ahogyan az évek is. És lelkünkben a fájdalom. Míg fényképedet nézi, anyának remeg a keze és új becenevek sokaságával áraszt el. «Mintha sosem lett volna az enyém» Bár tehetném, mint egykor, kezemmel kitapogatni dereka fázik-e és feje alatt gyűrött-e a párna. *Refka – muzulmán női név Fordította: Fehér Illés Köszönöm Lennert Móger Tímeának a fordítás során nyújtott értékes kiegészítéseket. Zahvaljujem se Timei Lener Moger za korisne savete tokom prevođenja.

Izvor: http://antologija.weebly.com/faiz-softi263.html

Jóna Dávid voltál olyan fáradt? – jesi li bio toliko umoran?

Jóna Dávid Budapest 1968. September 9. –

voltál olyan fáradt?

voltál olyan fáradt,
hogy a parancsot kiadta a fej,
de nem mozdult a láb, a kar, a test?
hogy elérhetetlen távolságra került minden,
volt veled úgy, hogy elhagyott az Isten?

voltál olyan fáradt,
hogy a mindegy is mindeggyé vált,
hogy az akaratod a valóságtól hámlott,
s hogy bőrcafatként hullott le Rólad,
s hogy az egész szánalmas volt – persze csak utólag….?

voltál olyan fáradt,
hogy a lejárt lemezt, nem tudtad újraindítani?
a telefont se felvenni, se lehalkítani?
hogy se vágyad nem volt, de még lemondani se tudtál róla?
olyan voltál, mint egy szénsavnélküli dobozos kóla.

voltál olyan fáradt,
mikor reménytelenségek dőltek rád, és Te megadtad magad,
s hogy feladtad, s hogy kikapcsolt az agyad,
hogy hajnalodott, de aludni se bírtál,
hogy feküdtél mozdulatlan, s könnyek nélkül sírtál…?

voltál olyan fáradt,
hogy az ördögnek ott hagytad?
hogy mindegy volt már, hogy legyőzted, vagy elbasztad?
mindegy az egész, hogy mi volt,
mikor a bénult bordák alatt egy fáradt szív zakatolt?

voltál már így?
hogy elengedted, hogy már nem kerested az értelmet, se a szépet,
sem a szent értelmetlenséget,
hogy már nem hozott lázba az ígéretnyi élet,
voltál már így, hogy vártad a végét?
a csendet, a nyugalmat, a békét?

voltár már így? vagy ilyesfélén?
a tisztesség foltnak hívott bölcsességén
ahol kimúlik hamar minden illúzió,
sáros latyakká válik a hó,
ami odafentről nem erről álmodik,
a szennyvízzel távozik,
és életét egy dolog mozgatja: a félsz.
voltál már így? hogy össze-vissza beszélsz?

Forrás: http://www.ahetedik.hu/kategoriak/versek/item/980-voltal-olyan-faradt.html

jesi li bio toliko umoran?

jesi li bio toliko umoran,

da je glava naredbu izdala,

ali noga, ruka, telo se nije pomerilo?

da je sve na nedohvatnu daljinu dospeo,

jel ti se već dogodilo, da te je Gospod napustio?

jesi li bio toliko umoran,

da ti je i svejedno svejedno postalo,

da ti je volja od zbilje se ljuštila,

i sa Tebe poput dronjce kože spala,

i da je stvarno jadno bilo – naravno samo naknadno...?

jesi li bio toliko umoran,

da odigranu ploču nisi mogao ponovo pokrenuti?

telefon niti prihvatiti, niti stišati?

da ni želju nisi imao a ni odreći se od nje nisi mogao?

bio si poput kole bez ugljičnog dioksida.

jesi li bio toliko umoran,

kad te je beznađe prekrilo i Ti si se predao,

i kako si se predao, da mozak isključiš.

dolaskom zore, ni spavati nisi mogao,

nepomično si ležao i bez suza plakao...?

jesi li bio toliko umoran,

da si ostavio đavolu?

i već je bilo svejedno, dal si ga pobedio ili zeznuo?

svejedno je što je bilo,

kad ispod ukočenih rebara morno srce kucalo?

jel ti se već dogodilo?

da si sve otpustio, da više nisi tražio razum, a ni lepotu,

niti svetu nerazumnost,

da ti obećan život više nije nadahnuo,

jel ti se već dogodilo da si čekao kraj?

tišinu, mir, smiraj?

jel ti se već to dogodilo? ili skoro tako nešto?

na časnosti mrlje nazvanoj mudrosti

gde svaka iluzija brzo isčezne,

sneg u lokvu se pretvara,

što gore ne o tome sanja,

sa otpadnom vodom otiče

i život samo jedna stvar pokreće: bojazam.

jel ti se već dogodilo? da bez veze pičaš?

Prevod: Fehér Illés

Huba Ildikó Életközépkor – Srednja životna dob

Huba Ildikó Nyíregyháza 1977. december 8. –

Életközépkor A te szerelmed?  Ronda katedrális.  Nem fér el családi  fotográfián,  lemondásokból  magad hordtad össze,  s benn végtelen  unalmas litániák,  színes ablakai  sosem készültek el,  ha tűz a nap,  csak nő a fekete árny,  tornyairól meg a  vízköpő rémek  pikkelyes szája  vicsorog rám,  nyelvüket öltik,  utánam rikoltják:  Te nem ismersz mást,  csak a hiányt!  Az én szerelmem?  Siket gyóntatópap.  Jéghideg padok közt  csoszog bután,  imát még sosem  mondott miattad,  és nem nyújt se ostyát,  se feloldozást.

Srednja životna dob Tvoja ljubav? Ružna katedrala. Na porodičnoj fotografiji nema joj mesta, iz odricanja sama si složila, i u njoj beskonačne dosadne litanije, šareni prozori nikad izgrađeni, tuče li sunce, samo crna senka raste, iz tornjeva pak na mene krljuštava usta strašila koje vodu pljuju cere, jezike plaze, za mnom viču: Ti sem manjka ništa ne poznaješ! Moja ljubav? Gluh ispovedalac. Među ledenohladnim klupama priglupo se vuče, molitvu zbog tebe još nikad nije izgovorio, niti hostiju, niti razrešenje ne nudi. Prevod: Fehér Illés

Forrás: a szerző



Tóth Imre Milyen – Kako

Tóth Imre Zalaegerszeg 1966. július 2. –

Milyen

Milyen szerencsések, akik háborúban,

 egy pillanat alatt halnak meg, és egybõl

 a nirvánába kerülve, nem tartoznak semmilyen

 istenségnek felelõsséggel.

 Csak a golyó ütötte seb árulkodik a

 homlokukon arról, hogy nekik már milyen jó.

 Békében lehetetlen méltósággal távozni,

 csak kórházban lehet, csövek és mûszerek között.

 Ezért jobb a háború a békénél, a halál az életnél.

 Talán jobb lett volna meg sem születni, csak

 lebegni tovább valamilyen égi mezõn,

 de letaszítottak, mint egykor másokat a Taigetoszról,

 hogy itt várjam ki, míg eljön az áhított szabadulás.

 Gonosz istenek zártak ebbe a testbe, vagy nevezhetjük

 õket démonoknak is, mert ez a világ csak másolata

 egy másiknak, az igazinak.

 Itt soha nem tudhatod, ki szeret, és ki van ellened,

 mert ilyen a dolgok természete.

 És ne beszélj nekem a boldogságról, mert nem tudhatod,

 milyen az, élni egy valódi aranykorban.

 Én ott voltam, és mondhatom, hogy nem ilyen.

 Biztos, hogy egészen nem.

 Mikor megszakad a kapcsolat a fenti világgal,

 és nem marad más, csak egészen ez.

Forrás: a szerző

Kako

Kako su sretni oni, koji u ratu,

u jednom trenu umiru i odjedanput

u nirvanu stigavši, nikakvom bogu

položiti račune nisu dužni.

Tek na čelu od metka izazvana rana

svedoči o tome, koliko im je već dobro.

U miru nemoguće je dostojanstveno odlaziti,

moguće je samo u bolnici, okruženo crevima i aparatima.

Zbog toga rat je bolji od mira, smrt od života.

Možda bi bilo bolje ni ne roditi se, tek

na nekom nebeskom polju lebdeti,

ali su me zbacili, kao sa Tajgetosa nekad druge,

da ovde dočekam priželjkivano oslobođenje.

U to telo su me opaki bogovi stavili, ili možemo ih

i demonima nazvati, jer taj svet je samo kojija

jednog drugog, istinitog.

Tu nikad ne možeš znati ko te voli, ko je protiv tebe,

jer takva je narav stvarnosti.

I nemoj mi pričati o blaženstvu, jer ne možeš znati,

šta znači u istinsko zlatno doba živeti.

Ja sam bio tamo, i mogu reći, nije takav.

Zasigurno nije takav.

Kad se veza sa gornjim svetom prekine

i ne ostaje drugo, samo ovaj.

Prevod: Fehér Illés