Podolszki József Sámántalanodva – Bez moći Šamana

Podolszki József

Feketics, 1946. júl. 28. – Újvidék, 1986. szept. 11.

Sámántalanodva Az öt éve halott Sáfrány Imrének Maestro, egyre gyakrabban gondolok rád, pedig hát én téged nem ismertelek. Néhány szervusz a klubban s a folyosókon, ennyi ha történt közöttünk. No, és a beszélgetés utolsó újvidéki tárlatod megnyitója után, a fene sem tudja már, miről. Vagyis korábban nem voltunk együtt. Össze se melegedtünk, fura betegséged kiringatott téged a temetőbe, amit alig találtunk meg a nagy rohanásban – mintha értelme lett volna még a pontosságnak –, és amiből aztán csak nehezen keveredtünk ki idegen sírok között botladozva, mert egy másik festőt is felkerestünk. A fülemben csengtek még a szomorúan szitáló gyászbeszédek, és közéjük szorulva, beléjük gabaljodva szállt a nagy fehér papír; valaki utánad dobta. Mintha csak ezután hajolnál majd fölé, vagy inkább mintha mindent letöröltél volna magad után: maradjon tiszta a hátrahagyott, és az egyre szabálytalanabbul cifrázó nyomok se zavarjanak minket, amelyek után úgysincs már miért iramodnunk, hisz eddig se követtünk, és ki tudja, talán bizony nem is szerettünk, amennyire egy másikat szeretni kellene, hogy nyugodtan elkerülhessük a temetőket nem motyogva a lehiggadt időben. Így gondolok rólad el-elkujtorgó értelemmel, mi önmaga köré csavarodva kúszik a májusi ég peremén lebukó Napba. Hova tartozhattál? És: Ki lehettél? Amúgy men – nem fájsz. S már én se fájok, csak állok és vigyázok: mi történik velünk. (1985)

Bez moći Šamana Pet godina mrtvom Imreu Šafranju Majstro, sve češće mislim na tebe, a ustvari nisam te poznavao. Nekoliko zdravo u klubu i na hodnicima, između nas ako se i toliko desilo. Da, i razgovor posle otvaranja tvoje zadnje novosadske izložbe, vrag već zna, o čemu. Ranije dakle nismo bili zajedno. Nismo se ni zbližili, tvoja čudna bolest te je na groblje odvela, što smo u velikoj jurnjavi jedva našli – kao da bi tačnost još nekog smisla imala – i posle iz čega smo se spoticajući između nepoznatih grobova jedva iskoprcali, jer smo i jednog drugog slikara potražili. Još su mi se otužni pogrebi govori u ušima odzvanjali, između njih stisnut, upetljan velik beli papir je lebdeo, neko je za tobom bacio. Kao da bi tek ubuduće sagnuo, ili rađe kao da si sve iza sebe brisao: neka zaostavština čista ostane, i neka nas ni išarani tragovi ne ometaju, za kojima ni ovako nemamo zašto da jurimo, pa ni do sada nismo te sledili, i ko zna, možda nismo te ni voleli, koliko bi jednog drugog trebalo voleti, da bi u istaloženom vremenu groblja mogli mirno, ne tapkajući zaobilaziti. Koji put odsutnim razumom tako razmišljam o tebi, kao o nekom ko u sebe umotano sa ruba majskog neba na zalazeće Sunce se penje. Gde si pripadao? I: Ko si ustvari bio? Inače čoveče – ne boli ti. I više ni meni ne boli, samo stojim i promatram: šta se s nama događa. (1985) Prevod: Fehér Illés

Forrás: Podolszki Jószef: Át, Forum 1988. 61-62. old. 

Petrőczi Éva Ellen-elégia, szülőházamnak – Protu-elegija, mojoj rodnoj kući

Petrőczi Éva Pécs, 1951. április 7. –

Ellen-elégia, szülőházamnak „Délben mégis tudtam adni Petinek az utcán 4 forintot és így hozott 10 kg fát. Délután már langyos meleg volt a szobában.” 1952. május 21. szerda, részlet anyám naplójából Pitbullok, vaspántok, kamerák és magas kőkerítés őrizte, komor rezidenciává szigorodott mára a kedves, régi, napsárga mecsekalji villa, ahol a kert fenyői a szélben belezümmögtek nyugtalan, társbérleti álmaimba. Egy éves múltam, amikor ott találtuk magunkat egy május végi télben, de ebből kicsiny pécsi csoda lett – négy forint akadt még anyám zsebében, s keresztapám, a csont sovány és műtött gyomrú ifjú orvos tíz kiló fát hozott haza, és meleg lett, áldott meleg. Olyan melegség, amilyet aligha ismer a ház mai ura, tanyázva jól fűtött, képzelt ormokon. Köszönöm, négy Forintka néni, (későbbi kislány-szavam rátok gondolva én most visszaszólítom!) hogy ti vagytok örök túlélés-etalonom

Protu-elegija, mojoj rodnoj kući „U podne na ulici ipak sam mogla Petru 4 forinti dati i tako je 10 kg drva doneo. Popodne je već u sobi blaga toplina bila.” 21. maj 1952. sreda, detalj iz dnevnika moje mame Pitbuli, gvozdene spone, kamere i visoki kameni zidovi su čuvali, od omiljene, stare, suncežute vile u podnožju Mečeka, gde su od vetra savijeni borovi vrta u mojim nemirnim, sustanarskim snovima odzvanjali, sumorna, stroga rezidencija je nastala. Nešto više od godinu dana sam imala kad nas je zima jednog maja tamo zatekla, ali u maleno pečujsko čudo se pretvorila – u džepu moje mame četiri forinti se još našlo i moj krsni kum, žgoljav i na stomaku operiran mlad lekar deset kila drva je doneo i nastala je toplina, blažena toplina. Takva toplina koju današnji gospodar kuće verovatno ni ne poznaje, slobodnom vatrom je grejala na zamišljenim visovima. Hvala, Bakice od četiri forinta, (reči mog detinjstva na vas misleći sad dozivam!) vi ste moj večit etalon preživljavanja Prevod: Fehér Illés

Forrás: a szerző

Mišo L. Korać Žestoki momci – Kemény legények

Mišo L. Korać Sombor 10. mart 1950. –

Žestoki momci /Jugo elegija/ Negdje krajem sedamdesetih /Eto već poodavno u prošlom vijeku/ pred samu Olimpijadu živjeli smo u gradu, u velikom soliteru u Beogradu, nas sedam neustrašivih klinaca... Zvali su nas "Mulen ruž soliterci" /Ono dorćolci... Soliter  u sto šarenih boja prefarban, a negdje na crveno/ Oni do nas iz čatmara, učerica... Naša je bila ulica, šetalište... grad, igralište... Bili smo pravi "Žestoki momci". Bilo je razbijenih noseva,krvi a bogami i ljubavi /Ono ko zbari prvi/. Bili smo pravi heroji, tabaroši, varvari, nikad lopovi, grebaroši... Prvi u pijanci, tuči, mučenju a i u učenju /majke mi /... Bili smo sa raznih strana... Slovenci, Srbi, Makedonci, Albanci, Hrvati, Crnogorci Bosanci... /To niko od nas nije zarezivo/ To je bilo /mada mnogima krivo/ druženje pravo... Očevi su nam bili oficiri, radnici, milicajci, trgovci, doktori, IBe-ovci /Ono riknuli za Ruse/ Jedan je bio i četnik... Niko se nije "Uzdao use i u svoje kljuse" /Što bi rek'o narod/. Njemu ne treba vjerovati... Nekako svi zajedno i kad tugujemo i kad se radujemo... Čoporativno smo bili jedan za drugog zakleti i s proljeća i ljeti i s jeseni i zimi... Svi su govorili pogledaj kako su cakani Jugosloveni blago meni, pogotovo keve, a i čika Labud, on je bio partijski sekretar u soliteru... Stariji su nas stavljali na odstrel za potjeru na doboš: "Ma ženo vidiš to je banda ološ...Šta će od njih da bude..." /Koje zablude, jao/. Zbog nestašluka smo trpjeli batine dobre, pogibije bez razlike mamine il tatine... Vikali su u glas: "Klinci, jeste li normalni...J..o te..?!.“ Nećemo muriju pred solitere, paradu. Moj nam je stalno psovao oca i niko se nije ljutio zbog matorca... E, kad nam ovi susjedi iz učerica nešto maznu, ukradu... Rasturali smo ih na pihtije. Ono: Aperkat u bradu patosiraš ga. Bili smo žestoki momci delije... je..te...! Negdje 90- tih matori posenile, ostare počnu da se svađaju /A, Tito im umro-Vođa / Sve se zasere... A mi taman počeli da radimo pozavršavali škole uozbiljili se, ne pravimo pišurije kujemo velike planove: Da se rasporedimo napravimo klanove. Budućnost pred nama, da se unaprijedimo, zauzmemo položaje, vredimo, da se nađemo jedan drugom u neoprilici... I stalno zajedno kod "Konja" po navici iz malena. Al, oćeš... Počnu pizdarije... Sjebu nam državu, zarate, priklone se politici... Posvađaju se ovi matori. Rat, je.... te! Bombe, granate, televizija, Evrovizija, ludnica, bezdanija... Prvi nam Ažman zbriše jednu noć /Ne znam možda ga istjeraju/ na trku iz solitera u Amsterdam povede ženu Veroniku /Bila je Mađarica svirala usnu harmoniku čardaš.../ taman završio diplomirao Eletroniku stručnjak. Javi se pismom... "Žestoki nisam za ovu bitku ovo je sranje braća smo ništa manje... Ne mogu, nećemo da se makljamo, bolje i ovako da se ispozdravljamo"... Bilo nam je žao njegovu muku kao da nam je neko otkino ruku... Odjednom zanijemjeli smo kolektivno... A, družili se tako divno..! Ne dugo zatim negdje u ponoć zazvoni zvono... Kad Suri Treba /Njegovi matori iz Zagreba/ Crnogorac prozbori "Za kaj moram na vlak noću da selim... Stvaramo državu, to ti je tak... Izvini...Čekaj me javiću se kad se vratim "... /Vratio se nikad nije/ Ja se klatim blenem k'o ovca, a volio sam ga k'o sinovca.... Čekao sam ga nekoliko ljeta... Jedne večeri digne me iz kreveta Mitkovski Ljutko /Pomalo mucao naški zvali ga Mutko/. I on se seli... Tiho mi veli da hodnik ne čuje planove kuje... Ono: "Orlanski krila sad si da metnam vo Skopje k'si preletnam". Zorom ispričam sve Bosancu... Bosanac...; Nikako da se opasulji... Njega sam obožavao: pričao viceve o Sulji prvoklasne a bio mudar... "Ćuj, Crnogorac ovi moji kasne, bolan dok svate ima da plate... Bolje da vatam dimizuke" /Bio je strašno tužan/ Ja, totalno zbunjen, nekako strunjen prozborim jedva: "Idi ,šta ja tu mogu svako se svome moli bogu/ /E, ovo sam pljunuo iz neke epske/ i sad mi krivo jedem se živo. Već me boljelo sve to sranje; ratovi, klanje i tome slično... Mada sam plak'o lično više il'manje dovoljno da napune suzama hidrocentralu... Šta je sve ovo, zar nama da se desi što to ne stane, što ne zabrane i tome slično!? Prođe dosta vremena taman pomislim da se sve svrši, minu /Kad ono u pičku materinu, opsujem sudbinu.../ Tada nam Osmani ode za Prištinu /A rekao je da ide vani./ U soliteru nikad k'o prije nekako tužno, mračno, najružnije... Dosele se drugi nepoznati, i nama i sebi /Izbjeglice/ Tata svu noć ne spava... Jednog se dana kada je pukao zainati... Sve nas okupi po naređenju čitavu kuću obrlati... "Pun mi je ku..c svega, hoću da sklonim porodicu kupujem kućicu, selimo iz solitera." Mi...zinuli... Kako ..? Gdje..? Kada ? Odakle lova..? Očevo čelo naborano u sedam bora, "Selimo za Podgoriccu. Tamo ima planina, zemlje kamenja, Komova, Lovćena, Durmitora, mora, sunca, ma ima svega da bude"..! Grmi stari, varniče iskre niz zvijezde, ordenje, epolete suze...suze... /Briše ih ratnom zastavom sa vrha "Albanije"/ /Soliter u Beogradu/ „Nemojte nikoga da zovete jel' jasno... Moja je komanda izvršna"... Nikada ga ovakvog vidio nijesam prije i nikada nije vikao glasno, a tek suze... Kao Nijagara, vodopadi... /Boga ti tvoga/ šta da se radi?... Meni neobično, htio bih bar jednom sedmično da kupim razglednice da se "žestokim" javim iz Podgorice... Ne želim nikako tako nekako olako da zaboravim sve odjednom... Al' ipak tada odselimo... /Zajebavali nas na granici i naši i njini... Ni jedni ni drugi nijesu fini nešto se kurče/ eto skoro juče, smjestimo se u Podgorici. Vjerujete baš nam je fino... E' je...ga al' ne selimo osjećanja... Tamo nekako ostanu Uspomene.... Radovanja... Prve ljubavi, fotografije sa Jelkicom /to nam je bila najdraža nastavnica/ albumi i tome slično... Mada neobično istina u parčićima slomljeno kao ogledalo na sve strane razbijeno... /da se ne poveže/ u srce nikako da stane /a da te ne poreže/. A soliter!? /Pobo se na glavu/ Pričalo se da ga je srušio NATO, jak vjetar ko zna zašto? Ko zna istinu? Međutim nije javio Maksim iz Srbije. Skoro saznam da tamo živi drug nam Petar, "Kamen" kako smo ga zvali /Jedan od žestokih, poeziju znao za peticu "Srbija se umirit ne može" A pisao ćirilicu... Vidio sam ga preko Televizije ...ono ...Demonstracije ...Jaše na bageru ispred Skupštine/ Vikao sam iz grla: "To Petre, to sine... brani soliter... zbog istine... Kada se sjetim Žestokih momaka /A, volio bih da upoznam naše klince/... Da im napišem, da ih ohrabrim da u dno pisma stavim ono pod PS: Nemojte da brinete da vam se srce topi. Biće opet KUUL... Sagradićemo Soliter u Evropi... Na nekom drumu makar zajedno u podrumu u suterenu na krovu /samo da nijesmo u rovu/. Da ne preterujem, hoću zbog drugoga da vjerujem... Da mi je samo da se sastanemo, pa da zapjevanmo, da još jednom čujem himnu. Ne "onu " već pravu našu... /Onu Bajaginu/ Moji su drugovi žestoki momci velikog srca i kad se pije i kad se ljubi i kad se puca, gore od Aljaske do Australije. Gde god se sretnemo uvek se zalije uvek se završi s nekom od naših pesama" .................................. ................................ Biće opet KUUL. Sagradićemo Soliter u Evropi... Na nekom drumu makar zajedno u podrumu u suterenu na krovu /Samo da nijesmo u rovu/ "Da smo živi i zdravi još godina sto........... ............................................................... Jer ovaj život je kratak I prohuji za čas"... Moji su drugovi ŽESTOKI MOMCI..." 5. August 2010 u 13:38 Pisano mojim drugovima iz djetinjstva.

Kemény legények /Jugo* elégia/ Úgy a hetvenes évek végén /Immár egykor, a múlt században/ közvetlenül az Olimpia1 előtt, városban, egy belgrádi toronyházban éltünk, mi heten, félelmet nem ismerő suhancok... Mint „Moulen rougei toronyháziakat” emlegettek bennünket /Azok a dorćoliak2... A toronyház ki tudja hány színnel díszített, itt-ott pirossal is/ Azok mellettünk a barakkból, viskóból... Miénk volt az utca, a sétány... a város, a játszótér... Igazi „Kemény legények” voltunk. Voltak betört orrok, vér és istenemre mondom szerelem is /Olyan ki fogja először megkefélni/. Igazi hősök voltunk, zsiványok, barbárok, sosem tolvajok, haszonlesők... Elsők az ivászatban, verekedésben, kínzásban de a tanulásban is /esküszöm/... Összeverődtünk... Szlovének, szerbek, macedónok, albánok, horvátok, montenegróiak, bosnyákok... /Ezt senki sem firtatta/ Ez volt /bár sokaknak nem tetszett/ az igazi barátkozás... Apáink tisztek, munkások, rendőrök, kereskedők, orvosok, IB3-szolgálatosok /Az orosz imádók/ Egy csetnik4 is volt... Senki sem vallotta „Na, bízz csak a saját erődben” /A szólás intelme szerint/. Nem kell neki hinni... Valahogy együtt keseregtünk és ujjongtunk... Csoportba verődve esküdtünk egymásra, tavasszal, nyáron, ősszel és télen is... Nézd milyen helyesek, Jugoszlávok, de jó nekünk, mondogatták, elsősorban az anyák, meg Labud bácsi is, aki a toronyház párttitkára volt... Az idősebbek pellengérre állítottak bennünket: „Te asszony, látod azt a bandát, csőcselék... Mi lesz belőlük...” /Ó, micsoda baklövés/. Csínytevéseinkért sokszor alapos verés járt, apától, anyától egyaránt... Kórusban kiáltották: „Srácok, elment az eszetek... Hogy b...lak meg?!” A toronyház körül zsaru ne kódorogjon. Az enyém állandóan apjastól szidott, és az öregtől senki sem vette zokon... De ha azok a viskóbeli szomszédok valamit megfújtak, elloptak... Kocsonyát csináltunk belőlük. Úgy: Balhorog az állára, már a földön is van. Kemény legények voltunk, daliák... b...meg! A kilencvenes években az idősek megőszültek, megöregedtek, veszekedni kezdtek /Ja, meghalt Tito, a Vezér/ Minden összezavarodott... Mi éppen dolgozni kezdtünk, tanulmányainkat fejeztük, megkomolyodtunk, stiklik helyett terveztünk, álmodoztunk: Hogyan helyezkedjünk, klánokat szervezzünk. Miénk a jövő, haladjunk, küldetésünk van, szorgalmasak vagyunk, ha kell, ha bajba jut, segítsünk a másiknak... És mindig együtt a „Lónál”, gyerekkori berögződés. De akarsz-e... Kezdődtek az ocsmányságok... Országunkat szétcseszték, kitört a háború, politikusok lettünk... Összevesztek az öregek. Háború van, b... meg! Bombák, gránátok, televizió, Eurovizió, bolondok háza, reménytelenség... Először, egy éjjel Ažman5 lépett le /Ki tudja, tán elkergették/ a toronyházból, Amszterdamba vitte felegégét, Veronikát is /Magyar nő volt, szájharmonikázott, csárdás.../ épp befejezte tanulmányait, elektronikából szerzett diplomát. Írjál... „Te Kemény, ez nem az én harcom, ez gyalázat, továbbra is tesók vagyunk... Nem bírom tovább, nem akarok az öldöklésben részt venni, jobb így, ha most elbúcsúzunk”... Sajnálattal vettük tudomásul, mintha valaki kezünket vágta volna le... Egyszerre elhallgattunk, mindahányan... Pedig, hogy szerettük egymást...! Hamarosan ezután, éjfél körül, csengettek... Suri Treba /apja zágrábi/ a montenegrói szólt „Miért kell nekem éjjel vonatra ülni... Államot építünk, ez van... Bocsáss meg... Várj, jelentkezem, ha visszatérek”... /Sosem tért vissza/ Én tántorogtam, birkaként bámultam, testvérként szerettem... Néhány éven át vártam... Egy este Mitkovski Ljutko6 keltett az ágyból /Mert törte a nyelvet Mutko7 lett belőle/. Ő is költözik... Suttog, hogy senki se hallja, tervez... Eféleképp: „Sasszárny teszek és irány Skopje, én oda száll”. A bosnyáknak mindezt hajnalban meséltem... A bosnyák... ; Sehogy sem tud zöld ágra vergődni... Őt az egekbe emeltem: Suljoról8 jó vicceket mondott, bölcs volt… “Te montenegrói, ezeke az enyémek késnek, mire feleszmélnek, ráfizetnek… Jobb ha olajra lépek” /Nagyon szomrú volt/ Én teljesen összezavarodva, valahogy kinyögtem: “Menj, mit tehetek, itt mindenki saját istenét imádja/ /Na, ezt egy eposzból szedtem/ és sajnálom, magamat emésztem. Fájt az esztelenség: háború, öldöklés és minden ami ezzel jár… Igen, sírtam, tán egy duzzasztó feltöltésére is elég lett volna… Mi ez a minden, hát velünk történik a végeláthatatlan, miért nem tiltják meg!? Egy idő után, éppen azt hittem, minennek vége /Anyám izéjét emlegetve szidtam a sorsot…/ Osmani9 Pristinába ment /Azt mondta, kimegyek./ A toronyház, mint azelőtt soha, szomorú, sötét, a legrondább… Jöttek, a számunkra is, számukra is idegenek /Menekültek/ Apám szemét se hunyta… Egy nap, mindent megelégelve, megkötötte magát… Mindenkit összeterelt, parancsra az egész házat felfordította… “Tele van a hócipőm, mentem a családom, házat veszek, költözünk a toronyházból.” Mi…tátva a szánk… Hogyan..? Hová..? Mikor? Honnan a lóvé..? Apám összeráncolt homlokkal, “Podgoricába költözünk. Ott vannak a hegyek, a föld, a sziklák, ott van Komov, Lovćen, Durmitor10, a tenger, a napsütés, mindenünk lesz“..! Mennydörgött az öreg, az egekig szikrázott, kitüntetések, érmek könnyek...könnyek... /“Albánia“ tetejéről a háború zászlajával törölte/ /Belgrádi toronyház/ „Senkit se hívjatok, világos... Parancsom végleges“... Soha ilyennek eddig nem láttam, sosem kiabált, a könnyek meg... Mint a Niagara, vízesések... /Az istenit/ mit tegyünk?... Számomra miden oly szokatlan, a „keményeknek“ majd, Podgoricából, hetente legalább egyszer, képeslappal jelentkezem... Nem akarok csak úgy, könnyen, egyszerre mindent elfeledni... És elköltöztünk... /Csesztettek bennünket a határon ezek is, azok is... Egyik fél se jobb a másiknál, csak pöffeszkednek/ mintha tegnap lett volna, Podgoricában helyezkedtünk el. Higyjétek el, jól vagyunk... Ám b...meg, az érzések nem költöznek... Valahol ott maradnak, Az emlékek... Örömök... Az első szerelem, Jelkicával a fényképek /a legkedvesebb tanítónénink volt/ albumok és ehhez hasonló valamik... Habár hihetetlen, darabokban az igazság, széttört tükörként szanaszét hever... /hogy összerakni ne lehessen/ sehogy sem tud a szívbe férkőzni /úgy, hogy ne sértsen/. Éa a toronyház? /Fejtetőre állt/ Beszélték, a NATO rombolta le, erős szél, ki tudja miért? Ki tudja az igazságot? Különben Maksim Szerbiából nem jelentkezett. Nemrég tudtam meg ott Petar barátunk él, „Szikla“, ahogy mi szólítottuk, /Egy a kemények közül, a költészetet ötösre tudta „Szerbia nem nyugodhat“ Ciril betűkkel írt... A televizión keresztül láttam ...hm...Tüntetések... ...Az Országháza előtt kotrógépen lovagol/ Odakiáltottam: „Petar, csak így tovább, ez az... védd a toronyházat... az igazságot, sebaj... Eszembe jutottak a Kemény legények /Nos, szeretném megismerni a mi kölykeinket/... Hogy írjak nekik, hogy buzdítsam őket, hogy a levél végén, P. s. gyanánt odavessem: Ne aggódjatok, ha szívetek olvad. Megint JJÓ lesz... Toronyházat Európában építünk... Valahol egy útszélen, bárhol együtt, pincében, alagsorban, háztetőn /csak ne aknamezőn/. Nam akarok túlzásba esni, másokért akarok hinni... Csak találkoznunk kell és még egyszer a himnuszt együtt énekeljük. Nem „azt“, a miénket, az igazit... /A Bajagáét11/ Barátaim, a kemény legények elsők akkor is, ha isznak, akkor is, ha csókolnak, akkor is, ha lőnek, Alaszkától Ausztráliáig. Bárhol is találkozunk, garatra öntünk és egy, az általunk szeretett dalt énekelünk” .................................. ................................ Megint JJÓ lesz. Toronyházat Európában építünk... Valahol egy útszélen, bárhol együtt, pincében, alagsorban, háztetőn /Csak ne aknamezőn/ „Hogy még száz évig erőben, egészségben éljünk............... .................................................................. Mert rövid ez az élet, És elillan a széllel“... Barátiam KEMÉNY LEGÉNYEK...“ 2010. augusztus 5. 13:38 Gyerekkori barátaimnak. *utalás Jugoszláviára 1utalás az 1984.-ben Szarajevóban megrendezett téli olimpiára 2Dorćol (Dortyol) – Belgrád egyik városrésze 3IB (Inforbiro) – Kominform 4szerb szabad harcos 5szlovén vezetéknév – ejtsd: Azsman 6macedón név – ejtd: Mitkovszki Lyutko 7Mutko – magyarul dadogó A macedón és a szlovén nyelv ténylegesen különbözik az egykori szerb-horvát (horvát-szerb, kinek hogyan tetszik) nyelvtől. Ma szerb-horvát nyelv helyett létezik szerb, horvát, bosnyák és montenegrói nyelv. Én ismerem a nyelv ekavszki, ikavszki és ijekavszki változatát és az ijekaszki ekavszki módosulatát. A szerbiai szerbek ekevszkit, a boszniai szerbek, horvátok, bosnyákok, montenegróiak ijekavszkit, a dalmát horvátok ikavszkit használnak. Mindenki, mindenkit tökéletesen megért, nyelvani különbségek nincsenek. Ez olyan, mintha a palócok, csángók,... nem magyarul, hanem palócul, csángóul beszélnének. 8Suljo – ejtsd: Szȗlyȏ, bosnyák keresztnév 9Osmani – ejtsd: Oszmani, albán keresztnév 10Montenegrói hegyek 11még Jugoszláviában népszerűvé vált, szerb énekes Fordította és jegyzetekkel ellátta: Fehér Illés

Izvor: Mišo L.Korać: Soliter u podrumu Obodsko slovo Podgorica 2002. str. 53-68.

Milica Petričević Tebi, ponovo... – Neked, ismét

Milica Petričević Cetinje 10. oktobar 1994. –

Tebi, ponovo... Ulazim u kafeteriju Miriše na cimet i vanilu. Miriše na kafu i zamišljam kako ćemo je ispiti zajedno na kraju večeri. Pronalazim mjesto u centralnom dijelu, jer, večeras ću ti čitati stihove. Dozivam te očima. Miluješ pogledom I Upijaš već davno Izrečena obećanja. Sa usana ti čitam: 'Koliko si lijepa...' A večeras i jesam, nešto, naročito. 'Sijaš', kažeš mi. Osjećam te. Ti si Sunce. Griješ me. Najtoplije. Čitam stihove... Ustaješ. .. jer znaš da slijedi ono: 'Ispoštuj Sunce'. Primjećujem kako polako razvlačiš usne. Smiješ se. Najiskrenije. Pažljivo posmatraš kako pomičem svoje. Uvijek si umio sa mnom. Kako me samo znaš... A znaš i da sam Tvoja. I da je Sve Tvoje. Griješ me. Najtoplije.

Neked, ismét Bemegyek a kávézóba, Cimet és vanília illat. Kávéillat terjed és elképzelem, együtt, az est végéig, hogyan szürcsöljük. Középen foglalok helyet, mert, ma este, verset, neked olvasok. Szememmel idézlek. Tekinteteddel simogatsz És A rég elhangzott Ígéreteket szívod magadba. Ajkadról olvasom: 'Milyen szép vagy...' Ma este tényleg, különlegesen. 'Csillogsz', mondogatod. Érezlek. Te vagy a Nap. Melegítesz. A legmelegebben. Olvasom a sorokat… Felállsz… mert tudod, most következik: 'Becsüld a Napot'. Észereveszem, ahogyan fintorogsz. Mosolyogsz. Tiszta szívvel. Figyeled, ahogyan ajkaim mozognak. Mindig tudtál bánni velem. Mert ismersz… És tudod, én is a Tiéd vagyok. És Minden a Tiéd. Melegítesz. A legmelegebben. Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Sead Husić Knjižare – Könyvkereskedés

Sead Husić Tuzla 28. april 1986. –

Knjižare

Tom ulicom često sam prolazio.

U njoj je moje pjesničko djetinjstvo počinjalo.

Tamo sam upoznao i Baudelairea i Lorcu. Da.

Tamo sam upoznao i djevojku koja ja voljela

Eliota. Moje pjesme nisu bile snažne kao njegove.

Ona je voljela Eliota!

Svako moje naglabanje o njemu pratile

bi njezine nervozne kovrdže. Ja i danas

prolazim tom ulicom. Tamo je opustjelo sve.

Ljubav smrdi. Često se sjetim Eliota...

I, gle: prodavačice više nema,

 ni stalaka za knjige,

 ni Eliota.

 Evo me, gledam u njihova gojazna veličanstva:

 pileće batake, goveđe odreske i umotana Bošnjaka

 skrivena iza „mrske“ svinje.

Ali više Eliota nema.

                    P. S.

                   Nekako pred smrt moju, naravno,

                   nedaleko od odrezaka – tri ulice niže

                   vidim njega – Eliota.

                   O beskrajno sam bio zadivljen!

                   Reče mi tada: „Znaš, nedostaje mi ona

                   knjiška prašina. Čuo sam da su bataci

                   zauzeli moje mjesto.“

                   Rekoh mu: „Ne mari, ljudi vole izmišljati.“

Izvor: Sead Husić: Na tragu modernizma, Klepsidra Kreševo, 2015. str. 39.

Könyvkereskedés

Gyakran mentem végig azon az utcán.

Költészetem kölyökkora ott kezdődött.

Ott ismertem meg Baudelaireat is, Lorcat is. Igen.

Ott ismetem meg a kislányt is, aki Eliotot

szerette. Költeményeim vele nem vetekedhettek.

Eliotot szerette!

Minden róla szóló megjegyzésemet

hajtincseinek ideges rezgése követte. Ma is

azon az úton járok. A pusztaságon.

Áporodott a szerelem. Eliotot gyakran idézem...

És íme: hiányzik az eladókisasszony,

könyvespolcok sincsenek,

Eliot sincs.

Itt vagyok, hízott őfelségüket bámulom:

csirkecombok, hússzeletek és becsomagolt bosnyák

a “gyűlölt” disznó mögé rejtve.

De Eliot nincs többé.

                P. s.

               Valahogy halálom előtt, természetesen,

               a szeletektől nem messze – három utcával

               lejjebb ott látom – Eliotot.

               Ó, rabul ejtett, elvarázsolt!

              Megszólított: „Tudod, hiányzik

              a könyvek pora. Hallottam, csirkecombok

              foglalták el azt a helyet.”

             „Semmi baj – válaszoltam – koholmány.“

                 

Fordította: Fehér Illés