Cseke
Gábor Kolozsvár, 1941. július 29. – Nagy
Imre rajza
1. (Antarktisz felé)
gyere szökjünk meg antarktiszba ketten
ne töprengj sokat bolond ki visszaretten
a hosszú úttól a sarki hidegtől
jól megy ott majd a sorunk és hirtelen minden eldől
megszűnik a szorongó bűn a rejtezkedés
jégkristályként csörömpöl a bomló nevetés
egyéb se látszik belőlünk csak a szemünk
abból olvassuk le mi is történik velünk
én a tiédet faggatom te az enyémet lesed
tisztán látom benned jövendő gyermeked
vágyát ki most sejtjeidben lapul
feszengve várva sorsa hogy alakul
a sarki fagyban eltehetjük magunk
egy jobb korra amelyben majd szépen felolvadunk
s tobzódva éljük a rövid antarktiszi tavaszt
ma még csak jégtömbök egymás mellett akiket csúnyán kikezdett a nap
gyere velem antarktiszba mintha haza
ez már a jég a fagyos szív szava
2. (Hasadó jégtábla)
már elaludni sem merek
hallom a jégtábla reped
ketten kuporgunk teli félelemmel
a hasadozó tutajon
kába fejed a vállamon
hánykolódik az óceán
mi tör még ezután reánk
jégtáblánk egyszer elhasad
éjjel nappal csak tartalak
nehogy elússzunk hirtelen
tovasodró vizeken
már elaludni sem merek
így talán fel se ébredek
3. (Titkos kapocs)
mi ez a nyüzsgés a jég alatt
rajban követnek a halak
test test után test test fölött
opálos kékbe öltözött
csodáljuk ezt a vonulást
a végtelenbe illanást
hányan érkeznek meg s hova
nem tudja meg senki soha
hogy az a hal mit nyársra tűz
titkos kapocs mely összefűz
egy test vagyunk mely kettőbe oszlott
úszunk egy csillogó kifosztott
jégtábla közepén
hol eggyéváltunk
te meg én
4. (Összezavarodott naptár)
mióta élünk már a sarkon
hiába számolom
összezavarodott a naptár
ahogy az iránytű is fura táncba kezd
kezünkben
és nem akadt egyetlen irigyünk sem
aki utánunk eredve
csak azért is hogy ártson
vállalja e létet
melyben a magány öröme
váltakozik a szerelem megtartó erejével
épp ez az antarktiszi csoda
nem jégország lelkes adománya
mi vittük magunkkal oda
5. (Sosemvolt táj)
a horgony felhúzva
a távolodó parton már a hunyorgó szem
se fedezi föl a sebzetten is le-fel járkáló
magára maradt vacogó reményt
a mozduló hajó sorsa fölött már
felső erők döntenek én csak a tatról
nézhetem a jegesedő végtelen sebként
beforró öblöt
ringatom sajgó hideglelős
emlékét egy sosemvolt tájnak
egy tovamaradó szabadságnak mely
csak akkor és ott él ahol
az ember különben képtelen élni
6. (a cirkuszt lebontják)
mellettem könyökölsz
arcod zárkózott
cserzett
s míg lopva fölleltározom pörsenéseid
duzzatag orrod tövét
lefittyenő ajkad szélét
kis bajuszkádat a korpát
hajad tövén
mintha idegen földrészt szemlélnék
elszégyellem magam
de hisz ezt mostanig is láthattam
a kéz megindulna gyöngéd megszokott útjaira
félúton a mozdulat gondolatába fagy
ahogy minden távolodik
elmarad a part s vele te is
a parton a le-fel szaladgáló
kezeit tördelő remény
marad a szabadság az éjszakák tüze
szépségünk szavunk
mint mikor a cirkuszt
komótosan lebontják
vigasztalanul
fordított sorrendben
(1993-1994)
Antarktik: tamo i nazad
1. (Prema Antarktiku)
dođi
da nas dva na antarktik pobegnemo
nemoj
predomišljati lud je ko se
od
dugačkog puta polarnog mraza prestraši
biće
nam tamo dobro i odjedanput sve će jasno biti
prestaće
pritisak krivice i skrivanja
oslobođen
smeh poput ledenog kristala zveči
sem
očiju od nas ne vidi se ništa
odatle
čitamo šta se s nama događa
ti
moje promatraš ja tvoje ispitujem
jasno
vidim
u tebi želju tvog budućeg
potomka ko sad u tvojim ćelima se skriva
nestrpljivo čekajući kakva sudba ga čeka
u polarnom mrazu možemo sebe zalediti
i u jednoj boljoj eri već ćemo se odlediti
i uživati u kratkom proleću antarktika
danas smo tek gomile leda koje je sunce ružno načeo
dođi sa mnom u antarktiku kao doma
to je već zov leda ledenog srca
2. (Santa leda koja puca)
ne smem ni spavati
čujem kako santa leda puca
na napuklom plovilu ispunjeni strahom
udvoje se savijamo
morna ti glava je na mom ramenu
okean je nemiran
šta još nas čeka
jednom će puknuti naša santa leda
danju i noću te držim da
na nemirnim vodama ne bi
odjedanput otplovili
već ni zaspavati ne smem
ovako možda neću se ni probuditi
3. (Tajanstvena veza)
kakvo je to komešanje ispod leda
ribe nas u rojevima prate
telo iza tela telo iznad tela
u opalnoplavo obučen
divimo se tom kretanju
u beskraj nestajanju
koliko ih stigne i gde
saznati nikad niko neće
da ta na žar pripremljena riba je
tajna veza šta nas spaja
jedno smo telo samo prepolovljeni
u sredini blistave opljačkane
sante leda plovimo
gde smo se sjedinili
ti i ja
4. (Zbrkan kalendar)
na uglu od kada živimo
zalud računam
kalendar je zbrkan
a u našoj ruci
i busola čudan ples pleše
te ni jedan od naših zavidnika
da nas prati
i samo zato da bi
štetio život prihvata
u kojoj radost samoće
menja se sa snagom ljubavi koja održava
baš to je čudo antrktika
nije zanosan dar zemlje leda
tamo mi smo sa sobom doneli
5. (Nikad postojalo predeo)
sidro je dignuto
na obali koja se udaljava usamljenu
ranjenu cvokotajući koračajuću nadu
ni žmirkajuće oko ne primeti
sudbu lađe u kretanju
više sile određuju ja samo sa krme
zaleđenu poput beskrajne
ozlede zaraslu uvalu mogu promatrati
ljuljam bolnu uspomenu
jednog nikad postojalog predela
jedne izostale slobode koja
samo tad i tamo živi
gde inače čovek nesposoban živeti
6. (cirkus se razvali)
pored mene si se nalaktila
lice ti je zatvoren
ispucalo
i dok krišom tvoje bore gledam
nabreklo dno nosa
usne spuštenih rubova
neznatne brkove
perut na korenu kose
kao da strani svet promatram
zastideo sam se
pa to sam i do sada video
ruka bi na svoj uobičajen nežan put krenula
kretnja na pola puta u vlastito htenje smrzne
kako se sve udaljuje
zaostaje obala i ti sa njom
nada koja na obali
ruke slamajući trčkara
ostaje sloboda vatra noći
naša lepota reč
kao kad se cirkus
polagano razvali
neutešno
u obrnutom redosledu
(1993-1994)
Prevod:
Fehér Illés
