Marko Poropatić Ljubav jednog lutalice – Csavargószerelem

Marko Poropatić Beograd 1984. –

Ljubav jednog lutalice „Kažu da lutalica ne zna da voli, da on samo ume da broji i osvaja, da njega nikada tuđa usna ne boli, i da on uvek nove oči sanja. Mislio sam da lutalica ne ume da voli, da na istom mestu njemu srce zebe, i da od ljubavi on može da se razboli. Mislio sam tako, a onda sretoh tebe.“

Csavargószerelem „Állítják, a csavargó képtelen szeretni, csak számlál és hódít, mást sem tesz, idegen ajkak fájdalmát sosem érzi, rendre új szemeket kerget. Gondoltam, a csavargó képtelen szeretni, ugyanazon a helyen szíve didereg és a szerelem lábáról leveszi. Így gondoltam, de találkoztam veled.” Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://www.adriadaily.com/kultura/predstavljanje-zbirke-pesama-iskre-i-ponori-marka-poropatica/

Gojko Božović Iznad vode – A víz felett

Gojko Božović Pljevlja 2. maj 1972. –

Iznad vode Osećao sam da tonemo. Voda je prodirala u temelje broda, Voda, masna, crna voda, Teška kao zemlja, A mi smo napustili palubu U nerazrešenoj svađi I sišli u donji svet, Među vodu i mulj, Zamišljajući granice potpalublja Kao granice jednog okončanog sveta. I niko nije hteo da podigne pogled, Kako bi zadržao glavu iznad vode I sagledao obrise ostrva, Obećanje dalekog kopna. Osećao sam da tonemo. Nešto jače od vode zazivalo nas je u vodu. Nešto staro kao voda.

Víz felett Éreztem, merülünk. A víz a hajófenékbe hatolt, Víz, olajos, fekete, Föld-nehéz víz, Mi meg perlekedve Hagytuk el a fedélzetet És az alvilágba ereszkedtünk, Vízbe és iszapba, A hajótér határait egy véget ért világ Határaként tudatosítottuk. És tekintetét senki sem akarta felemelni Hogy fejét a víz felett tartva A távoli szárazföld ígéretét, Valamely sziget körvonalait, megláthassa. Éreztem, merülünk. A víztől valami erősebb húzott bennünket a vízbe. Valami hajdani akár a víz. Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Hodo Katal Kojim putem – Melyik úton

Hodo Katal Vrbe kod Tutina 10. aprila 1958. –

Kojim putem

Kojim si putem i kako ušla u predele moje osame

kad znaš da su okruženi trnjem?

Kako si polja pregazila gdje pasu volovi nakostriješeni;

kako si pse zavađene sa zvijezdama prevarila, znaš li? 

Ko ti puteve kaza što ka meni vode? Kakvu noć zvjezdanu, 

izvore hladne, stijene okomite, upozna?

Drhtale su ti ruke prepune srebra 

što kaplje iz mjesečevih vrčeva,

dok si se pela ka najvećim vrhovima zemaljskim.

Užareni put sjeklo je sunce sabljastim zracima. 

Čekam te, najljepša ženo Hessena, na planini.

Dolaziš, znam, da ozariš vrhove.

I dok koračaš, bole me daljine,

kao mornara ogledala u kom se kreću brodovi, 

kao pticu dalekih krovova. 

Izvor: Hodo Katal: Žena iz Hessena Verlag A Frankfurt am Main 2018. str. 18.

Melyik úton

Melyik úton és hogy jöttél magányos vidékemre,

hisz tudod, tüskékkel tele?

Hogyan mentél át a mezőn, ahol ingerült igavonók legeltek;

a csillagokkal hadakozó kutyákat hogyan verted át, tudod-e?

Ki árulta el a hozzám vezető utat? Milyen csillagos éjt,

friss forrásokat, meredek sziklákat láttál?

Míg földgolyónk legmagasabb csúcsára másztál,

reszketett a holdkancsóból

csepegő ezüsttel terhelt karod.

A forró utat szablyasugarakkal szabdalta a nap.

Várlak, Hessen legszebb asszonya, a hegyen.

Tudom, jössz és fénybe borítod a csúcsokat.

És míg lépegetsz, fáj a távol,

mint tengerésznek a tükörben mozgó hajók,

mint madárnak a messzi háztetők.

Fordította: Fehér Illés

Alen Bešić Notturno non finito – Notturno non finito

Alen Bešić Bihać 17. maj 1975. –

Notturno non finito               Il me semble que je serais               toujours bien la ou ne suis pa...                                                    Bodler zbrisaću naša rukovanja, koja su umoran bedem. Nemam dovoljno ostrašćenosti, ni izgovora, da budem vrstan varvarin. Ne rušim. (Iako Jezik nije moj. Tek, čiji je?) Ne igram u okrilju aure od mraza. Ne dišem za vratom. Na fotografijama ćeš me odmah zapaziti: onaj što bludi van okvira. Tamo gdje me nema, zapravo...

Notturno non finito               Il me semble que je serais               toujours bien la ou ne suis pa...                                              Baudelaire törlöm kézfogásainkat, fáradt várfalak. Nem vagyok elég szenvedélyes, kifogásom sincs, hogy példás barbár legyek. Nem rombolok. (Habár Nyelvem nem az enyém. Nos, akkor kié?) A fagy erejének oltalma alatt nem játszom. Nyakba nem akaszkodok. A fényképeken rögtön felimersz: az, aki a kereten kívül bolyong. Ott ahol nem vagyok, tulajdonképpen... Fordította: Fehér Illés

Izvor - Alen Bešić: Hronika sitnica Ratkovićevi večeri poezije Bijelo Polje 2014. str. 12.  

Jelena Lengold Ljubav - Jelena Lengold – Szerelem - Lengold jelena

Jelena Lengold Kruševac 15. jul 1959. –

Ljubav - Jelena Lengold Prvo što je saznala o njemu bilo je svedočanstvo o zajedničkoj bolesti. Moj slučaj je uznapredovao - kazao je - neću još dugo. O, ništa za to - odgovorila je - ja sam od iste stvari umrla još davno, već su mi pomalo i grob zapustili. Tako je počelo.

Szerelem - Lengold Jelena Először, amit megtudott a fiúról, a közös betegségükről szóló bizonyítvány. Esetem előrehaladott – mondta a fiú – nem húzhatom sokáig. Oda se neki – felelte a lány – én ebben a kórban már régen meghaltam, immár síromat is elhanyagolták. Így kezdődött. Fordította: Fehér Illés

Izvor: http://poezija.darkbb.com/t2255-jelena-lengold

Jasmina Topić Šaputanje – Suttogás

Jasmina Topić Pančevo 4. avgusta 1977. –

Šaputanje

Šta je svitalo mesecima? Pukotina ružičasta kroz
koju je najzad sevnulo sunce? I stotine trnaca
protutnjalo duž tela! – Mislim o tome dok sedim
na pesku, ulazim u vodu. U šaputanje. Nikad više
erotična lirska ekspresija, nikada slabija rima,
odgovori, njihova estetika. Zagledana u to
iščekivanje, svitanje, simbol višemesečnih
značajnih šaputanja. Lajtmotiv. Prati me.
To su ti snovi koji hoće da izađu iz polja spavanja,
kao da će odjednom postati stvarni.

Tako i mislim: nikada se ne skloniti sa sunca ili,
ne izaći iz vode, ne otići nazad u sobu u kojoj se lome
senke sa snovima, u kojoj se dugo šapuće...
Mmmm, uzmi... U sobi svaka fantazija oživljava
na način neshvatljivo nedorađen. Lepi se za kožu
iza neočekivane granice. To je platno na koje
pokušavaš da prilepiš, ne čak ni zvezde, već ono
što je preostalo, i buniš se što im, najzad,
nema mesta... u šaputanju. Onda i iz šaptaja –
više sliče uzdahu – pobegnu želje, i ostane soba.
Naelektrisana... prazna. I ko kuca na vrata, kao da
bez glasa izgovara: trpeza, je li postavljena?!

Tela koja fantaziraju uplaši svetlost...
Šta je svitalo mesecima? Nije li kroz tu pukotinu
sevnulo sunce? I da jeste, ko bi još uvek umeo da ga
prepozna? – Eto je, ta fantazija, živa i na javi!
Ulazim u vodu, tako odlučno kao da ću plivati
do samog ušća u najveće more. Tragovi krljušti
na koži podsete na prašinu iz fantazije.
Brzo zatim rasklimatanim tramvajem odlazim
u grad. Žurim, da sa tobom o tome,
u pesmi, porazgovaram.
Treba se potom vratiti, nazad, u sobu...

Zavibrira moblini telefon u 1 i 13 posle ponoći.
Upravo tu, dok duva noćna košava, možemo
dočekati i kraj – pepeo i prašinu grada. A i sveta!

Izvor: http://agoncasopis.com/arhiva/stari_sajt/broj_6/poezija/7_jasmina_topic.html

Suttogás

Mi derengett hónapokig? Rózsaszín hasadék

melyen végre keresztültört a nap? És a testen

számtalan tövis robogott! – A homokban ülve

erre gondolok, a vízbe megyek. A suttogásba. Soha többé

erotikus, költői megnyilvánulás, soha rosszabb rím,

felelet, a művészet szemszögéből. Ezt a várakozást,

pirkadatot, a többhónapos jelentős suttogás

jelképét szemlélem. Vezérfonál. Kövess.

Ezek azok az álmok, melyek az alvás tisztásából akarnak

kitörni, mintha egyszerre valósággá válnának.

Vallom is: a napról sohase húzódj félre,

a vízből ne gyere ki, a szobába, ahol az álmokkal árnyak

keverednek, vagy sokáig suttognak, ne menj vissza...

Hmmm, vedd el... A szobában fel nem fogható

képlékeny formában kel életre a képzelet. Nem várt

határon túl tapad  bőrre. Lényegében vászon, amelyre

nem is a csillagokat, azt, ami megmaradt, azt szeretnéd

ragasztani és lázadsz, mert annak végül is

nincs helye... a suttogásban. Akkor a suttogásból is –

inkább sóhaj az – eltűnik a vágy és marad a szoba.

Felvillanyozva... üresen. És ki kopog az ajtón, mintha

szótlanul mondaná: terített az asztal?!

A fellegekben járó testek riasztják a fényt...

Hónapokon keresztül mi derengett? Hát azon a hasadékon

nem tört át a nap? És ha mégis, képes lenne-e valaki is

felismerni? – Íme, ez a képzelet, a valóságban is élő!

A vízbe megyek, olyan eltökélten, hogy egészen

a legnagyobb tenger torkolatáig úszok. A bőrön

a pikkelynyomok képzeletporra emlékeztetnek.

Rögvest ezután rozoga villamoson a városba

megyek. Sietek, hogy erről veled,

költeményben, beszélgessek.

Azután meg vissza kell térni, vissza, a szobába...

Éjfél után 1 13-kor megcsörren a mobiltelefon.

Pontosan itt, míg éjjel a kosava* fúj, megvárhatjuk

az végzetet is – hamuvá, porrá válik a város. És a világ is!

*kosava – az Aldunán uralkodó metsző, északi szél.

Fordította: Fehér Illés

Saša Radojčić Moj sin čita – Fiam olvas

Saša Radojčić Sombor 12. januar 1963. –

Moj sin čita i ne primećuje kako sunce smenjuje višednevnu kišu, kako vazduh postaje topao i težak, kako proleće uzmiče pred letom, moji sin čita i ne primećuje metež, ne vidi nikoga, ništa ne vidi, ni pčelu koja mu je sletela na koleno, ni oca mog koji sedi kraj unuka, zamišljen u neku svoju misao, zagledan u neku svoju nepostojeću tačku, moji sin, trag moje duše, čita i ne primećuje ni zvuke ni mirise, ni promene boja na običnim stvarima, ne vidi ni mene, ponosnog i nespokojnog, jer znam: on čita i život će proći kraj njega kao što evo prolazi kraj mene, koji sam proživeo više knjiga no dana, moji sin čita i ne tiču ga se godišnja doba, mršti se, zadubljen u putovanje, i kaže mi, ne sasvim tamo, ne sasvim ovde, kaže mi kao da odgovara na moje pitanje, kaže mi glasnim i mirnim glasom, i ne dižući pogled sa slova, žedan sam, tata, tako sam žedan.

Fiam olvas és nem veszi észre ahogy a többnapos esőt felváltja a napsütés, ahogy meleg és súlyos lesz a levegő, ahogy a tavasz a nyár elől hátrál, fiam olvas és nem veszi észre a sürgést, senkit sem lát, semmit sem lát, a térdére szállt méhecskét sem, az unokája mellett ülő apámat sem, elérhetetlen gondolataiba burkolózva, nemlétező pontra bámulva fiam, lelkem ismertetőjele, olvas és se hangot, se illatot nem vesz észre, se a hétköznapi dolgokon a színváltozást, engem se lát, a büszkét és nyugtalant, mert tudom: olvas és elvonul mellette az élet, ahogy íme, mellettem is elvonul, aki a napoknál több könyvet élt át, fiam olvas és semmi köze az évszakokhoz, ráncolja homlokát, utazásokba feledkezve szól hozzám, nem egészen ott, nem egészen itt, szól hozzám, mintha kérdésemre felelne, hangosan, nyugodt hangon szól hozzám, tekintetét a betűkről nem emelve, szomjas vagyok, olyan szomjas vagyok, apám. Fordította: Fehér Illés

Izvor: Nenad Grujičić: Antologija srpske poezije(1847-2000) Brankovo kolo Sremski Karlovci 2012. str. 890.