Gordana Ćirjanić Najezda – Tömeges támadás

Gordana Ćirjanić Stepanovićevo 1957. –

Najezda I ja sam odande, iz onog nakaznog sveta u kome svakodnevno, kroz sitna poniženja, čovek zalaže svoj ljudski lik veći izvan kategorija strpljenja jer su redovi za hleb i grob, za parče sivog neba njegov primarni posao i njegov hobi, jedina njegova međuljudska mera. I ja sam odande. Ko bi rekao, znam, među vama se krećem, nalik vama, ali ne delim vaš strah od najezde. Mirišem na „čisto rublje”, u isti bolero se utapaju moja reč i dah i smejem se na iste šale, ali ne osećam vaš strah od najezde.                                 I ja sam odande odakle bauljaju prema vama, plastičnim kesama zaštićeni od kiše, od vašeg užasa, sažaljenja i dresirane čovečnosti. Ali ne bojte se mene i mojih jer ja mirišem na “čisto rublje”, jer moji najbliži i dalje stoje u redu, čekaju moja pisma. Ja sam dobro zaštićena od kiše ali mada se moja reč i dah utapaju u vaš bolero, nisam vaša, a ni njihova više. I ja sam nekad došla odande odakle stižu u čoporima na vaše TV-ekrane, približavaju se da vam zagorčaju ukus jutarnje kafe, stižu pred vaše bele ruke, tako isprane, pred vaše visoke kapije, tako zamandaljene, pred vaše zidine, tako čvrste, pred vaš stan, pred vaš lik, drugačije strašilo što mi jedini san oduze. I ja sam odande. Neka vam ne bude čudno – odande s ponosom, iako je u meni nešto mrtvo kao što je mrtvo u vama nešto drugo.

Tömeges támadás Én is onnan jöttem, abból a torz világból, ahol a mindennapos megaláztatásokon keresztül az ember emberi mivoltát a tűréshatáron túl teszi próbára, sorba állnak kenyérért és sírért, egy rész szürke égért, ez elsődleges feladata és szenvedélye, az egyedüli emberek közötti mérce. Én is onnan jöttem. Nocsak, tudom, közöttetek mozgok, hasonlóak vagyunk, de a tömeges támadástól való félelmeteket nem osztom. „Tiszta ruhaillatom“ van, szavam, leheletem egyazon ütembe merül, egyszerre nevetünk, de a tömeges támadástól való félelmeteket nem osztom. Én is onnan jöttem, ahonnan esőtől, rettegéstől, könyörülettől és idomított emberségtől műanyagzacskókkal védetten botorkálnak felétek. Mert „tiszta ruhaillatom“ van, tőlem és a hozzám tartozóktól ne féljetek, mert a hozzám tartozók továbbra is sorba állnak és leveleimet várják. Esőtől védett vagyok, igaz, szavam, leheletem veletek egyazon ütembe merül, de nem vagyok a tiétek és övéké sem. Én is valaha onnan jöttem ahonnan képernyőitek elé falkákban érkeznek, közeletekbe férkőznek, hogy a reggeli kávé ízét megkeserítsék, ártatlan, tisztára mosott kezetek elé, magas, gerendával biztosított kaputok elé, az oly biztos várfalatok elé, álmotok elé, elétek érkeznek az álmomat is megrontó másfajta rémek. Én is onnan jöttem. Ne csodálkozzatok – onnan, büszkén, még akkor is, ha bennem valami halott, mint ahogy bennetek is valami más halott. Prevod: Fehér Illés

Izvor: In Zoran Bognar: Novo raspeće Ratkovićevi večeri poezije  Bijelo Polje 2008.

Staniša Nešić Ruganje Hristu – Krisztuskáromlás

Staniša Nešić Panjevac kod Despotovca 29. mart 1956. –

Ruganje Hristu

Život izmiče, u stranu.

Ne pod krošnjama kedrova. Pod trnovim vencem.

U svetlosti. Sad tamo kedrova

nema, kaplje pesak kroz zlatno

rešeto, silaze anđeli da zatrube

izmirenje. Lagan je hod po vodi,

lagano otvorene vodene dveri

za nama sklapaju talase u času

rođenja. Još mnogo godina nas čeka

hod mesečara, na tananoj niti

nad nebeskim ponorom, još mnogo je

učenika zanjihano. Sure kule oklopnika

drhture u jari, daleko na horizontu

sagoreva odežda prorokova, avone

zlatne žice kroz plavu noć. Već sutra

umesto anđela nomadi će dunuti u trube,

nestaće trag žrtvenog jagnjeta na oltaru.

Kedrove panjeve guta vreme i mesečina.

Još mnogo dana nas deli od Jerusalima,

još mnogo suza. Lagan je hod kroz vazduh

al daj nek neko siđe pod zemlju i nek

se vrati sa darovima života, sa

rukama punim rajskog voća. Kao nekad.

U detinjstvu. Na freskama. Sad u druge

zurle mladići duvaju, njihove nevešte

ruke pod bubnjevima poigravaju, ujutru,

u podne, uveče. Buka se razliva od

Jordana do Jerohina. Od Kilikije

do Vavilona. Boga ovde više nema.

Večno ruganje već plavi rasute duše,

već zvone trube, trube Jerihonske.

Niko nas ne spasava. Nikom nisu

potrebne sasušene kosti, do Bogu

i njegovim legijama anđela.

Sviće još jedan dan. U magli.

Toplina tone. Senka sokola u pesku.

Kliktaj izvijen kroz zlatno rešeto.

Izvor: In Zoran Bognar: Novo raspeće Ratkovićevi večeri poezije  Bijelo Polje 2008.

Krisztuskáromlás

Elvonul az élet.

Nem cédruslomb alá. Töviskoszorú alá.

A fénybe. Cédrusok ott most

nincsenek, aranyrostán keresztül

homok pereg, angyalok érkeznek,

békét hirdetnek. Könnyű a vízen-járás,

a félig nyitott vízkaput születésünk

pillanatában magunk után a hullámok

zárják. Sok év alvajáróként

megtett út vár ránk, vékony szálon,

a mennyei szakadék felett, még

sok tanítvány lebeg. A hőségben

hamuszürke őrtornyok remegnek,

a messzi horizonton prófétatalár lángol,

aranydrótfolyam a kék éjen át. Már holnap

a trombitát angyalok helyett nomádok fújják,

az oltárról az áldozati bárány nyoma elvész.

Az idő és a holdfény nyeli a cédrustönköket.

Jeruzsálemtől még sok nap választ el bennünket,

sok könny. Könnyű a légen keresztüli gyaloglás,

de végre valaki a föld alá szálljon és onnan

tele kosárral térjen vissza, életajándékokkal,

édenkerti gyümölcsökkel. Mint egykor.

Gyerekkorban. A freskókon. A legények

most nem tárogatót szólaltatnak meg, esetlen

kezekkel dobokkal játszanak, reggel,

délben, este. Jordántól Jerikóig

terjed a hangzavar. Kilikiától

Babilonig. Nincs itt többé Isten.

A szétszórt lelkeket örökös gúny kíséri,

már szólnak, szólnak a Jerichó trombiták.

Senki sem ment meg minket. Kiszáradt

csontok senkinek sem kellenek, kezdve

Istentől az angyali seregekig.

Még egy új nap virrad. A ködben.

Süllyed a meleg. A homokban sólyomárny.

Aranyrostán ficamodott vijjogás.

Fordította: Fehér Illés

Lennert Móger Tímea Fejfán – Na krstu

Lennert Móger Tímea Zombor, 1981. május 20. –

Fejfán Minden mögöttem Minden előttem Ember a kereszten Felette Alatta Jajveszékel a falka Az ember Istentelen Az Isten Embertelen A hiány teste Kereszten Néha nő Néha férfi Az embert valaki Mindig felfeszíti Lentről fölig Faltól falig Élet A falba (Sz)épül Nem több Nem kevesebb Mint mindenki Végül Békül az agyam Békül a szívem Fafejem Fejfám Istenem Versem Vers- istenem Ahogyan írva van Legyen Csend odalent Idebent Céltalan hant Célra tartó élet Magamé vagyok Mindenem Kié lesz

Na krstu Sve je iza mene Sve je ispred mene Čovek na krstu Iznad Ispod Čopor stenje Čovek je Bezbožan Bog je Nesnosan Telo manjka Okaja Katkad je žena Katkad muškarac Neko će čoveka Uvek razapeti Od dna do vrha Od zida do zida Život U zidu Se formira Ni više Ni manje Kao svako Na kraju Razum mi se miri Srce mi se miri Tvrda moja glava Moja sudba Moja zvezda Moja pesma Pesma- bože moj Kako je napisana Neka Bude tišina i tamo dole I tu gore Besciljna raka Život i nakana Jesam svoja Što je moje Čije je Prevod: Fehér Illés

Forrás: a szerző

Szente B. Levente Hetedik mennyország – Sedmo nebo

Szente B. Levente Szörényvár, 1972. szeptember 21. –

Hetedik mennyország

(részlet a Sárgaház folyosója c. naplójegyzékből)

Ana Nikvulnak, tisztelettel

Úgy bánnak velem, mint egy kisgyermekkel,

mondtam apámnak, aki rég meghalt, de gyakran látom

fura és különös álmaimban, mindig abban a fekete bőrben,

szép fehér arcában hatvanévnyi bölcselet,

és amikor integet vissza nekem,

mostanában lehunyom szemem,

nem engedte sosem, megnézzem, hová tűnik, merre megy,

és ő hallgatott, kezének egy-egy mozdulatával jelezte,

ami történt, megtörtént, ami fog, az köztünk marad,

és gyakran kérdezik, hol jár most az eszem,

hová, merre tévedtem,

mire gondolok éppen?

Hogy mondhatnám el nekik, bárkinek,

hogy gondolataim messze-messze,

távoli időkben járnak, hol dadogni tanult

a gyermek ember,

s hogy az egyetlen pajtása, egy nagy és hatalmas úr volt éppen,

ki a világok közötti terek zöld és buja kertje közepén

a szűk ösvényre mutatott,

finom gyümölcsök és békés állatok mellett

nyelvi szóképeket úgy rakosgatott

egyik a másik mellé, akár a pályájukat lefutó

kívánatos csillagok.

És én érteni akarom,

megérteni az élőt, az elesett fákat,

azokkal együtt kik a kert túloldalán

néha észrevétlen, de a félárnyékban őrt állnak,

azokkal együtt, akikről a pataksodrásban talált

szép kövek egy másmilyen világról mesélnek,

mégis, a nyomokat teremtőket eddig soha nem láttam,

hát megérteni akarom a hangokat jelentő alakokat,

az erős és lágy után kívánkozó gyöngéden erőteljes

képnyomok tudatomba való érkezését,

az ismeretlen érzéseket, fülemnek is másmilyen

hangszíneket, az övékét is, kikről sejtem csak,

hogy körbevesznek, álmaimban fölém hajolnak,

beszélnek, megérintenek, dédelgetnek, mintha

a lelkem titkaiba valakik belesnének,

ma is elhitetik velem,

ez lehet a hetedik mennyország.

Csak ez a bizonytalanság ne lenne.  

Forrás: Aranypor – folyóirat 2019. nyári szám 26. oldal

 https://drive.google.com/file/d/1KLaBLvSXyCXPHbYguquecAyzJBdi03T3/view

Sedmo nebo

(odlomak iz zabeleške dnevnika: Hodnik žute kuće)

Ani Nikvul, s poštovanjem

Sa mnom poput malog deteta postupaju,

rekao sam ocu koji je odavno umro ali u svojim čudnim,

neobičnim snovima često ga vidim, uvek u onoj crnoj koži,

na njegovom belom licu šezdesetgodišnja mudrost sjaji,

i kad mi rukom znakove šalje,

u zadnje vreme oči zatvaram,

nikad nije dozvolio da pogledam gde nestaje, kud ide,

i ćutao je, sa po kojim pokretom javio

šta se desilo, desilo se, a šta će, među nama ostaje,

i često pitaju gde mi misli tavore,

gde sam zalutao,

baš sad na što mislim?

Kako bi mogao njima, bilo kome ispričati,

misli mi daleko-daleko,

u udaljenim vremenima kolaju gde je čovek još kao dete

mucati učio,

i da mu je jedini pajdaš baš jedan ogroman i moćan gospodin bio,

ko je između trgova sveta usred zelenog i bujnog vrta

na uzanu stazu pokazao,

pored sočnih voća i pitomih životinja

slike od reči,

jedne pored druge, poput poželjnih zvezda

na kraju svojih putanja slagao.

A ja želim razumeti,

shvatiti živog bića, oborena stabla,

zajedno sa onima koji su na drugoj strani vrta

koji put neopaženo, ali u poluseni stražare,

zajedno s onima o kojima u brzaku potoka

nađeni belutci o nekom drugom svetu pričaju,

ipak, stvaraoce tragova do sada nikad nisam video,

pa želim shvatiti osobe koji zvukove stvaraju,

stizanje blago snažnih tragova slika

koje iza čvrstog i blagog slede u moju svest,

nepoznate osećaje, i za moje uho drugačije

tonove, i njihove, o kojima samo naslućujem

da me okružuju, u snovima nad mnom vise,

pričaju, dotiču me, maze, kao da

se neki u tajne moje duše stropoštaju,

i danas me uveravaju,

to sedmo nebo može biti.

Samo da nema te neizvesnosti.

Prevod: Fehér Illés

Gergely Tamás Beszélgetés az Istennel – Razgovor sa Bogom

Gergely Tamás Brassó 1952. augusztus 19. –

Beszélgetés az Istennel Mozdulatlan hevert az erdőszélen, már-már az volt az érzése, hogy a táj belé költözött. Egy azzal, vele együtt lélegzik. Megszólalt: - Tudom, hogy itt vagy. Nem kiáltott fel, ám volt benne némi megilletődöttség. Hogy nem akárkihez szól, hanem a Teremtőhöz. A válasz sima kijelentő módban érkezett: - Tudtam, hogy tudod. - Tudtam, hogy tudod, hogy tudom - folytatta volna Vadmalac, de rájött, hogy fölösleges, mindent elmondtak már egymásnak. Megkockáztatott mégis egy kérdést: - Láttam mindent? Mindent felölelő csend.

Razgovor sa Bogom Na rubu šume nepomično je ležao, pomalo ga je obuzeo osećaj da je okoliš u njega se preselio. Sjedinili su se, zajedno dišu. Oglasio se: - Znam da si tu. Nije viknuo ali u njega nekakva ganutost se prikrala. Jer ne bilo kome priča nego ravno Stvaraocu. Odgovor je u jednostavnom potvrdnom obliku stigao: - Znao sam da znaš. - Znam da znaš da znam - nastavio bi Vepar ali shvatio je da je uzalud, jedan drugom sve su već rekli. Ipak usudio se jedno pitanje postaviti: - Jesam li sve video? Sveobuhvatna tišina je. Prevod: Fehér Illés

Forrás: https://mek.oszk.hu/19600/19634/19634.htm#63

Milan Đorđević Pisati sonete – Szonetteket írni

Milan Đorđević Beograd 24. oktobar 1954. –

Pisati sonete

Milovao si krzna i baršun, penušavim vinom

zalivao naga tela kada su razjareni Skiti

hrupili u Zimske dvorce, u loše beskonačnosti.

Kad su stočni vagoni nosili muškarce, decu, žene,

omamljivao si se opijumom, opijao eterom,

u posteljama tražio još vlažnije usmine.

Kad su milionima živih “kopali grob u vazduhu”

pisao si sonete, prizivao reči, mirisao breskve,

belu igru, vejavicu, tišinu posle grmljavine.

Sad odgonetaš izreke Talmuda kao da gledaš

Leonardove mrlje na zidu, sećaš se jezera,

dok ulicama izgladnele gomile bazaju, idu.

Osećaš strah, tektonska pomeranja istorije,

drhtanje prozorskog stakla u času potresa,

prisustvuješ padu sive i memljive imperije.

Probaš sve otrove, sva zabranjena voća,

vidiš sve game cinobera miholjskog leta,

oporosti flamanske jeseni, dara proleća.

Piješ sa svih izvora, udišeš ultramarin,

isparenja algi i žala, zeleno žetinara,

probaš sve đumbire, korijandare, amin,

amin, oštrina si sečiva, blistaš, sečeš

i smiruješ se kao prašina julskog druma

i opet iščezavaš tamo gde zver još spava,

gde je bezimenost noćna svežina šuma.

Izvor: In Zoran Bognar: Novo raspeće Ratkovićevi večeri poezije  Bijelo Polje 2008.

Szonetteket írni

Szőrmét és bársonyt simogattál, meztelen testeket

pezsgővel öntöztél, mikor a feldúlt szkíták a Téli

kastélyokban, az avult  végtelenben megjelentek.

Amikor a marhavagonok férfiakat, nőket, gyerekeket

szállítottak, ópiummal bódítottad magad,  étert ittál,

a heverőkön még nedvesebb szeméremtesteket kívántál.

Amikor millióknak „a levegőben ástak sírokat”

szonetteket írtál, jelképeket kerestél, szagoltál

barackot, ártatlanságot, vihart, viharutáni csendet.

Most Talmud szólásokat tanulmányozol, mintha

a falon Leonardo-foltokat néznél, a tavat idézed,

míg az utcákon kiéhezett csoportok csellengenek.

Félsz, érzed a történelem tektonikus rezdüléseit,

a földrengés pillanatában az ablak remegését,

részt veszel a szürke, nyirkos birodalmak bukásában.

Minden mérget, tiltott gyümölcsöt kipróbálsz,

látod a kesernyés flamad ősz, az indián nyár,

a tavasz-ajándékozta cinóbersugarak árnyalatait.

Forrásokból iszol, belélegzed a mélykék, az algák

és tengerpartok, a zöld kalászosok illatát,

megkóstolod a gyömbért, a koriandert, ámen,

ámen, a bárd éle vagy, villansz, vágsz,

majd megnyugszol, a júliusi kocsiút poraként,

és ismét eltűnsz, ott ahol a ragadozó még alszik,

ahol az erdő éjszakai frissessége a névtelenség.

Fordította: Fehér Illés

Lara Dorin Tu nema nikoga – Itt senki sincs

Lara Dorin Obrenovac 17. avgust 1977. –

Tu nema nikoga Tu nema nikoga i mesto je prazno… Tu ruke nisu dovoljno duge, ni prsti dovoljno tanki… Tu nema dlanova, tu nema šaka… Tu niko ne hrani ptice… Ostavljene su gladne i takve su odletele Tu nema vatre, tu nema ognjišta, tu ne spava majka… Tu nema pesme, nema ni stiha Tu nema nikoga… I apsolutno je svejedno, ako i ja odatle odem…

Itt senki sincs Itt senki sincs, üres a helység is... Itt a karok nem elég hosszúak, az ujjak sem elég vékonyak... Itt nincs tenyér, itt nincs marok... Itt nem etetik a madarakat... Éhen maradtak, így távoztak Itt nincs tűz, itt nincs otthon, itt anya nem alszik... Itt dal nem hallatszik Itt senki sincs... És teljesen mindegy, ha el is megyek innen... Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://hiperboreja.blogspot.com/2017/03/poezija-lara-dorin.html