Jovan Zivlak O gajdama – A dudáról

 

Jovan Zivlak Nakovo 21. septembar 1947. –

O gajdama

Sta još da kažem
u času kad sam usred buke
a o gajdama već niko ne zbori
kao ni o senkama za kojima lelujaju prošli životi.
s jedne strane su hulje a s druge pravednici
kao da toga dosta nije
ko je dobar a ko je same zlobe ruka
ko je same lepote vrelina
i ko spaja i šije i rašiva
je li u tome umenje.
da se setim
da udahnem oluju sa okeana
ili da čujem vrevu onih što hitaju u dubinu vode
u njena nedra da sklone svoje ude.
otac moj nikad svoj jad u vale nije zaranjao
nikad se izležavao negde na žalu
ni slušao žamor koji ga se ne bi ticao
ali beše u hladnoći tame
duge godine
ograđen žicama u divljoj germaniji.
kad pitah ga šta bi mogao još da kaže
šta da posvedoči
reče
preživeh
zar nije previše time još da se nosim.

Izvor: http://riznicasrpska.net/knjizevnost/index.php?topic=275.0

 

A dudáról
 
Hangzavarban
mit mondhatok még
a dudáról meg senki sem beszél
ahogy az árnyak után lebegő múlt életekről sem.
a bitangok az egyik az igazak a másik oldalon
mintha ebből sosem lenne elég
ki a jó és ki az akinek keze átkozott
ki az aki meleget áraszt
és ki az aki összeköt varr és fejt is
ugye ebben van a művészet.
emlékezzek
szívjam be az óceáni vihart
vagy halljam a víz mélyébe rohanók
a hímtagjukat elrejteni akarók nyüzsgését.
apám nyomorát sosem mártotta hullámokba
homokos tengerparton sosem nyugodott
az őt nem érintő zsivajt sem hallgatta
de volt a szögesdróttal körülvett
hosszú évek
sötét jégvermében a vad Germániában.
mikor megkérdeztem mit mondhatna még
miről tanúskodhatna
szólt
túléltem
hát ennek terhe nem elég.
 
Fordította: Fehér Illés

Ljubomir Đukić predvečernja šetnja – séta a naplementében

 

Ljubomir Đukić Kanjiža, 1966. –

predvečernja šetnja

atili sabo paloc

zaglušen tišinom eliminisan iznutra

pretrpan vrtoglavim plesom bez muzike

pomišljam da odbacujem nepotrebno

redovno se kupajući u javnim kupatilima posmatram

kako se mumificirani smrad i davež skida

sa savitljivih dešavanja

ovovekovnih povlađivanih zanata nemoćno

zatim mirno krećem u predvečernju šetnju

da predahnem sam od sebe i svojih nevaljaština

Kanjiža, 19. 05. '97.

Izvor: autor

séta a naplementében

szabó palócz attilához

az éles csendtől bensőmből kirekesztetten

a dallam nélküli fergeteges tánctól agyonhajszoltan

arra gondolok száműzöm a feleslegest

a közfürdőkben rendszeresen tisztálkodva figyelem

a lerakodott bűz és sorvadás hogyan mállik le

a korunkbeli kelendő

mesterségek rugalmas eseményeiről

majd nyugodt sétára indulok a naplementében

hogy önmagamtól és zsiványságomtól megpihenjek

Kanizsa, '97. 05. 19.

Fordította: Fehér Illés

Milan Đorđević Veliki poznavalac i moja poznavanja – A nagy tudós és az én tudományom

 

Milan Đorđević Beograd 24. oktobar 1954. –

Veliki poznavalac i moja poznavanja

Čitajući dela Horhe Luis Borhesa prepoznajem čoveka
golemog znanja i čoveka koji je pročitao mnoštvo knjiga.
Naravno, tu su i tajna znanja, tamni simboli i znamenja.
Moje znanje nije takvo, malo je ali znam kojim putem
idu mravi, gde sleću pčele, gugutke a gde vrapci i čavke
i razne bube i gde skakuću veverice, te kuda sve prolaze
mačke a kuda pak psi, da, razume se moje znanje je manje
nego kod seljaka koji imaju pravi odnos prema Prirodi
o čijim dubokim tajnama Borhes najviše zna iz knjiga.
Ali znam da isečem granu i sekirom raskolim cepanice.
Znam i kuda ići kada napada sneg i gde je led ili prtina
gde nije klizavo pa umem leti da nađem i najbolje kamenice.
A znam i da sam od onih koji ne vole da gaze mladu travu,
niti da kidaju tek iznikle cvetove sa zemlje ili iz grmlja.
Divim ti se, Borhese, ali ostajem u svojoj skučenosti
i nastavljam da idem pod tamnim i vedrim nebom.

 Izvor: http://sveske.ba/en/content/odabrana-poezija-milan-dordevic

 

 A nagy tudós és az én tudományom
 
Jorge Luis Borgest olvasva felismerem a hatalmas tudással
rendelkező embert és az embert, aki rengeteget olvasott. Jelen
vannak a rejtett ráeszmélések, sötét szimbólumok és jelek is.
Tudásom ehhez mérten szerény, de tudom, merre mennek
a hangyák, hol szállnak le a méhek, a gerlék és hol a verebek
meg a bogarak, hol ugrálnak a mókusok, merre kószálnak
a macskák és merre a kutyák, igen, ám tudásom nem vetekszik
a parasztokéval, akik kézzelfoghatóan ismerik a Természetet,
melynek mély titkait Borges inkább a könyvekből fedezte fel.
De le tudom vágni az ágat és baltával fel tudom hasogatni.
Tudom, merre kell menni, ha esik a hó, hol van jég, hol nem
csúszik, nyáron meg a legjobb kavicsokat én találom meg.
Azt is tudom, egy vagyok azok közül, akik nem gázolják
a friss füvet, nem tépik a földből, bokorból nőtt virágokat.
Csodállak, Borges, de korlátaim között maradok
és folytatom utam a sötét és verőfényes ég alatt.
 
Fordította: Fehér Illés

Tomislav Marijan Bilosnić Haiku za 25. listopad – Haiku október 25.-ére

 

Tomislav Marijan Bilosnić Zemunik Donji 18. januar 1947. –

Haiku za 25. listopad
 
Vlasti Mladenoviću
 
Čovjek na zemlji,
U otvorenu brazdu
zasipa sjeme.
 

Haiku október 25.-ére
 
Vlasta Mladenovićhoz
 
Ember a földön,
A nyitott barázdába
vetőmagot szór.
 
Fordította: Fehér Illés

 Izvor: Vlasta Mladenović: Drainac i druge pesme, Kulturistok-Presing, Mladenovac 2018. str. 65.

Duško M. Petrović Јунаци и процјаци – Hősök és koldusok

 

Duško M. Petrović Donja Previja 18. novembar 1948. –

Јунаци и просјаци   1. – Шта ће ми каравата, тата!   apám Нећу им тамо бити стари сват; ја идем у рат!     2. – А онда су, мама, пале две гранате у неки парлог; ту погибе Стојан, и Митар, и Бојан, а ја сам само изгубио ногу.   3. – Господине, знам да нисам једини; знам да је, на жалост, много оваквих и разумем да ви заиста имате пуно посла и да ништа  не може преко реда, али ово моје... Баш се отегло; ево, сутра ће година.   4. – Милина! Kако су нас лепо примили! Попричали смо мало, мало јели и пили, па се и сликали! Рекли су да ће ово моје видети одмах после избора.   5. – Тако, ваљда, мора. Таква су времена и такви људи, човече; све им је прече... Сад кад сам сâм             (маму је однела туга             за мном,             а тату за њом), требало би да нађем неког да ме гледа, можда ме и заволи, па да ме бар душа не боли.   6. – Могу ли поред тебе? Да седнем, да одморим; помакни се мало, брате. - Слеп сам, ал' ушима те видим: ти си онај без кравате! Онај што је с оцем кликтао док је у рат хитао. Хоће тата елегантног војника, хоће тата да му будеш дика! - Одлично памтиш, и дуго, али да сам на твом месту, ја се не бих руг'о. Ја нисам обичан просјак! Ја сам ногу изгубио у рату! - Не само без кравате, сад си, значи, и без ноге? - Ја нисам обичан просјак! Ја сам јунак! - И ја сам био. У оном тамо рату: јунак, јуначина, херој, као сада ти, дарагој! - Ти? Ти си Павле! Онај славни Павле из читанке! - Био сам... Сад сам још славнији, сад сам најславнији просјак пред црквом; то сам најдуже и био... Седи овде и причај, зановетај, šта год хоћеш, сине, како и колико, не сме нико да те прекине; имаш бескрајно много времена, али за рат: ни трен један не дам ти! Писнеш ли само реч о неком рату, поменеш ли гранату, изгубићеш најбоље место у граду, а било би штета, јер ја нећу још дуго, а ти тек почињеш...

Hősök és koldusok   1. – Nyakkendő nekem nem kell, apám! Ahová én megyek, nincs hozomány; rám a harctér vár!   2. – Akkor, anyám, a parlagra két gránát hullott; itt érte a halál Sztojánt, meg Mitárt, meg Bojánt, én csak a lábamat veszítettem el.   3. – Uram, tudom, nem én vagyok az egyetlen; tudom, sajnos, sok a hozzám hasonló és  értem, önnek tényleg sok a dolga és soron kívül semmit sem tehet, de ez az én… Nagyon elhúzódott; íme, holnap lesz egy éve.   4. – Gyönyör! Milyen szépen fogadtak bennünket! Elbeszélgettünk, ettünk, ittunk, fényképek is készültek! Mondták, ezt az én ügyemet, a választások után rögtön intézik.   5. – Talán így kell ennek lenni. Ember, ilyen időket élünk, ilyenek az emberek; nekik minden más fontosabb… Most, hogy egyedül vagyok                    (anyámat a bánat vitte el                     miattam,                     apám meg utána ment), találnom kellene valakit aki rám tekint, talán meg is szeret, nem fájna a lelkem.   6. – Melletted szabad a hely? Leülnék, megpihennék; pajti, mozdulj egy kicsit. - Vak vagyok, de fülemmel látlak: te vagy az a nyakkendő nélküli! Az aki apjával együtt lelkendezett mikor a háborúba ment. Elegáns katonát akar az apa, büszkélkedni akar az apa! - Emlékezeted nem csal, de helyedben nem csúfolódnék. Nem közönséges koldus vagyok! Lábamat a háborúban veszítettem el! - Tehát nem csak a nyakkendő, most a lábad is hiányzik? - Nem közönséges koldus vagyok! Hős vagyok! - Én is az voltam. Abban a háborúban: vitéz, hős, élharcos, cimborám, ahogy te most! - Te? Te Pāvle vagy! Az a híres Pāvle az olvasóból! - Voltam… Most még híresebb vagyok, a leghíresebb templom előtti koldus; legtovább ez voltam… Ülj ide és mesélj, kukacoskodj, ahogy akarod, fiam, ahogy és amennyit, téged senki se szakíthat félbe; annyi időd van, amennyit akarsz, de a háborúra: egy percet sem kapsz! Akár egyetlen szót is szólsz a háborúról, ha a gránátot megemlíted, a városban a legjobb helyet veszíted, pedig kár lenne, én már nem fogok sokáig, te viszont most kezded…   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Milutin Petrović Pokajanje – Bűnbánat

 

Milutin Petrović
Kraljevo 1. maj 1941. – Beograd 28. 12. 2020.

Pokajanje
 
Jesam li, pružajući ruku za plodom, samotnički,
tu, da znam i znak, i simbole, da odredim značaj
pažnje, izgovarajući, u sebi iz prikrajka, da sam
delovao prekoračujući granicu, nedohvatnu dubinu,
jesam li pristao da imam dno, ono što nisam ja,
naopako, iscrpljujem se, u nestvarnim uzletima,
ne silazim, već zamišljam predeo, ne sudim već
sam zatvorio maštu, bio sam blizan drugog tela,
kroz koje odlazim, uništio si me, iščupaj me iz
ništavila, započni podvajanje.
 
Izvor: In Zoran Bognar: Novo raspeće Ratkovićevi večeri poezije  Bijelo Polje 2008.
 
 
Bűnbánat
 
Karomat gyümölcsért nyújtva, magányosan, azért vagyok-e
itt, hogy jelet, szimbólumot felismerjek, hogy a figyelem
jelentőségét meghatározzam, bevallva, csak úgy, magamnak,
hogy határt, elérhetetlen mélységet áthágva cselekedtem,
elfogadtam-e halandóságomat, azt, ami nem én vagyok,
megfordítva, csalóka ábrándokkal gyötröm magam,
nem landolok, inkább elképzelem a teret, nem ítélek, már
lezártam a képzeletet, rokon voltam a másik testtel,
amelyen keresztül távozok, megsemmisítettél, szakíts ki
a túlvilágból, kezd el a megkettőzést.
 
Fordította: Fehér Illés

Snježana Rončević Andersenova bojažljivost – Andresen bátortalansága

 

Snježana Rončević Vrbaška 1959. –

Andersenova bojažljivost   Sedma sam, još nerođena, kći bajkopiščeva.   Živim u snu dečaka, koji je povedanje izmaštao.   Srećna sam misao na radost. Radosna lepota, izvesnog čekanja. Ispunjena želja, trešnjina ploda.   Možeš me i zaboraviti. Između dva vetra, dve pesme. Do drugog polarnog dana,kad te misao na mene oplodi.   Tako ću se konačno roditi.

Andresen bátortalansága   A mesemondó még meg nem született, hetedik lánya vagyok.   Egy fiú álmában élek, aki megálmodta a mesemondást.   Az öröm boldog gondolata vagyok. Valami várakozás boldog szépsége. A cseresznyetermés teljesült kívánsága.   El is feledhetsz. Két fuvallat, két vers között. A második poláris napig, mikor a rám gondoltál megtermékenyít.   Így végre én is meg fogok születni.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Snježana Rončević Pustanja Besjeda Banja Luka 2009. str. 85.