B. Kiss Tamás Csupán csak – Tek samo

B. Kiss Tamás Budapest, 1958. október 2. –

Csupán csak Nagy Jánosnak („A magvető az igét hinti” – Kárpátalján című könyv szerzőjének) Hited csupán a Golgotáig ér. Osztozni készülsz Vele, szemébe nézni még. Csupán csak megérteni az érthetetlent. A nyolcadik napon: Határ? Gyilkosok? Sebek? Osztozkodás? – Énedet Ő elé teszed.

Tek samo Janošu Nađu („ Sejač propoved širi” – Autoru knjige U Podkarpatlju) Tvoja vera tek do Golgote stiže. S Njom na deobu se spremaš, još njoj u oči pogledati. Tek samo neshvatljivo shvatiti. Osmog dana: Granica? Ubice? Rane? Deoba? – Sebe ispred Nje staviš. Prevod: Fehér Illés

Forrás: a szerző

Eavan Boland The Pomegranate – A gránátalma – Nar

Eavan Boland Dublin 24 September 1944 –

The Pomegranate The only legend I have ever loved is the story of a daughter lost in hell. And found and rescued there. Love and blackmail are the gist of it. Ceres and Persephone the names. And the best thing about the legend is I can enter it anywhere.  And have. As a child in exile in a city of fogs and strange consonants, I read it first and at first I was an exiled child in the crackling dusk of the underworld, the stars blighted.  Later I walked out in a summer twilight searching for my daughter at bed-time. When she came running I was ready to make any bargain to keep her. I carried her back past whitebeams and wasps and honey-scented buddleias. But I was Ceres then and I knew winter was in store for every leaf on every tree on that road. Was inescapable for each one we passed. And for me.                     It is winter and the stars are hidden. I climb the stairs and stand where I can see my child asleep beside her teen magazines, her can of Coke, her plate of uncut fruit. The pomegranate!  How did I forget it? She could have come home and been safe and ended the story and all our heart-broken searching but she reached out a hand and plucked a pomegranate. She put out her hand and pulled down the French sound for apple and the noise of stone and the proof that even in the place of death, at the heart of legend, in the midst of rocks full of unshed tears ready to be diamonds by the time the story was told, a child can be hungry.  I could warn her.  There is still a chance. The rain is cold.  The road is flint-coloured. The suburb has cars and cable television. The veiled stars are above ground. It is another world.  But what else can a mother give her daughter but such beautiful rifts in time? If I defer the grief I will diminish the gift. The legend will be hers as well as mine. She will enter it.  As I have. She will wake up.  She will hold the papery flushed skin in her hand. And to her lips.  I will say nothing.

A gránátalma Egy mítoszt szeretek csak, a lányét, akinek nyoma veszett a pokolban. S aki megkerült ott s megmenekült. A mese lényege szeretet és zsarolás. A nevek Démétér és Perszephoné. És a legjobb e mítoszban, hogy akárhol beléphetek. Velem marad. Gyermekként, száműzetésben, ködök s fura mássalhangzók városában olvastam először, s eleinte száműzött gyermek voltam az alvilágban, recsegő esthomály, hunyó csillagok. Később elindultam egy nyári alkonyon, keresve a lányomat, hogy ágyba tegyem. Ahogy jött futva, kész lettem volna bármit megadni, hogy el ne veszítsem. Vittem a házba berkenyék, darazsak és méz-illatú bundleiák között. De akkor Démétér voltam, és tudtam, hogy a tél szunnyad mindegyik fa mindegyik levelében ott azon az úton. Egynek se volt menekvés. Nekem sem.                    Most tél van, és elrejtőznek a csillagok. Fölmegyek a lépcsőn, látom a lányom aludni, tini-magazinjai körötte, kóla és egy tál, rajta bontatlan gyümölcs. A gránátalma! Hogy is felejthettem el! Hazajöhetett volna bántatlanul, és vége volna a történetnek, az egész szívszaggató kutatásnak, de ő leszakított egy gránátalmát. Kinyúlt és lehúzta az alma francia nevét, a kő hangját és a bizonyosságot, hogy akár halál helyén, a mítosz szívében, sziklák közt – melyekben elsíratlan könnyek gyűlnek, készen gyémánttá válni, mire elhangzik a történet – a gyermek megéhezett. Inthetném. Még nincs veszve minden. Hideg az eső. Kovaszínű az út. A külvárosban autók, kábeltévé. A fátylas csillagok fenn lebegnek. Ez más világ. De mit adhat lányának az anya, ha nem ily gyönyörű hasadékot az időben? Halogassam a bánatot? Silányabb úgy az ajándék. A mítosz az övé lesz, amint az enyém volt. Beleléphet. Akár csak én. Majd felébred. Kezébe veszi a vöröses, papírszerű héjat. Szájához emeli. Meg sem szólalok. Fordította: Thomas Kabdebo

The Pomegranate The only legend I have ever loved is the story of a daughter lost in hell. And found and rescued there. Love and blackmail are the gist of it. Ceres and Persephone the names. And the best thing about the legend is I can enter it anywhere.  And have. As a child in exile in a city of fogs and strange consonants, I read it first and at first I was an exiled child in the crackling dusk of the underworld, the stars blighted.  Later I walked out in a summer twilight searching for my daughter at bed-time. When she came running I was ready to make any bargain to keep her. I carried her back past whitebeams and wasps and honey-scented buddleias. But I was Ceres then and I knew winter was in store for every leaf on every tree on that road. Was inescapable for each one we passed. And for me.                     It is winter and the stars are hidden. I climb the stairs and stand where I can see my child asleep beside her teen magazines, her can of Coke, her plate of uncut fruit. The pomegranate!  How did I forget it? She could have come home and been safe and ended the story and all our heart-broken searching but she reached out a hand and plucked a pomegranate. She put out her hand and pulled down the French sound for apple and the noise of stone and the proof that even in the place of death, at the heart of legend, in the midst of rocks full of unshed tears ready to be diamonds by the time the story was told, a child can be hungry.  I could warn her.  There is still a chance. The rain is cold.  The road is flint-coloured. The suburb has cars and cable television. The veiled stars are above ground. It is another world.  But what else can a mother give her daughter but such beautiful rifts in time? If I defer the grief I will diminish the gift. The legend will be hers as well as mine. She will enter it.  As I have. She will wake up.  She will hold the papery flushed skin in her hand. And to her lips.  I will say nothing.

Nar Tek jedna legenda mi je draga, mit o devojci u paklu izgubljenoj. I nađena je tamo i spašena. Suština priče je ljubav i ucena. Imena su Ceres i Persefone. I što je najbolje u toj legendi da bilo gde mogu pristupiti. Ostaje sa mnom. Prvi put kao dete, u izgnanstvu, u gradu magle i čudnih suglasnika čitala i u početku u podzemlju prognano dete bila, praskajući sumrak, zvezda na samrti. Kasnije u letnjem predvečerju krenula u potragu za mojom kćerkom da nju u krevet stavim. Kako se trčeći približavala bila sam spremna sve dati samo da nju ne bi izgubila. Pored oskoruša, osinjaka i bandleira mirisa meda nosila nju u kuću. Ali tad sam Ceses bila i znala sam da na tom putu u svakom lišću svakog drveta zima drema. Spasa nije bilo. Ni za mene.                     Zima je i zvezde su skrivene. Popnem se stepenicama i vidim kćerka mi spava, pored nje magazin za mlade, kola i tacna sa netknutom voćem. Nar! Kako sam mogla zaboraviti? Mogla bi kući doći i biti bezbedna i bio bi kraj događaju, čitavom srceparajućem ispitivanju, ali ona je otkinula nar. Ispružila se i skinula francusko ime jabuke i glas stene i izvesnost da čak i na mestu smrti, u srcu legende, među stenama u kojima neoplakivane suze spremne su da se u dijamant pretvore, za vreme dok je priča pričana dete se ogladnio. Mogla bi nju upozoriti. Još ima šanse. Kiša je hladna. Cesta je boje kremena. U predgrađu auta i kablovska televijia. Zastrte zvezde negde gore titraju. To je drugi svet. No šta još može dati majka svojoj kćerci ako ne tako krasnu pukotinu u vremenu? Odgađam li tugu umanjujem čar. Legenda će njen biti kao što je i moja bila. Može pristupiti. Kao i ja. Probudiće se. Uzeće u ruke crvenkastu, papirnatu ljusku. Podićiće do usne. Ništa neću reći. Prevod: Fehér Illés



Szente B. Levente Mert olykor azt álmodom – Jer koji put sanjam

Szente B. Levente Szörényvár, 1972. szeptember 21. –

Mert olykor azt álmodom (Maahoz, akit kitaláltam magamnak, aki emlékezni tanított.) mert olykor azt álmodom nem is alszom nézlek csak szótlan egész éjjel – mert amikor hajadban vagyok ölellek és szorítlak mint riadt fák gyökerei fogják az anyaföldet látod - kisgyermekek viselkednek így az anyaölben mint angyalok szárnyai között ha fáj a feszülő fáradt őszi fény kezed érintem s te emlékül csak szorítasz nagyon mert vállad meztelen holdfény játszik rajta puhán szépen és nesztelen pontosan úgy ahogy megszerettetted ezt álmaidban velem

Jer koji put sanjam (Mau, koju sam sebi izmislio, koja me je učila sećati se) jer koji put sanjam ni ne spavam čitavu noć tek nemo te promatram – jer kad sam u tvojoj kosi grlim te i stežem kao koreni uplašenog drveta majku zemlju hvataju vidiš – u krilu majke tako se deca ponašaju kao između krila anđela ako boli morna jesenska svetlost ruku ti dotičem a ti zbog sećanja samo me čvsto stežeš jer ramena su ti gole na njima mesečina mekano titra lepo i bešumno baš tako kako si u tvojim snovima učila me da ja to zavolim Prevod: Fehér Illés



Bátai Tibor Bizonyosság (még mindig tudsz) – Izvesnost (još uvek možeš)

Bátai Tibor Budapest, 1951. február 17. –

Bizonyosság (még mindig tudsz) Hogy bírhatnál bárkit tartós függésre anélkül, hogy magad is függővé ne válnál? A szituációtól is, ám kezdettől pontosan tudtad, nem csupán attól. Hányszor kérkedtél: akármikor fölidézed, ha szükséged van rá. És – valóban! – szemernyit sem tódítottál. Csak éppen még egy képzet sem éri be pusztán folytonos alkalmazkodással hangoltságodhoz. Gyakran váratlanul kopogtat, sőt, olykor az is megesik, tapintatlanul rád nyitja az ajtót. Nem mintha zavarba hozna vagy (pláne) terhesnek éreznéd. Ellenkezőleg, hálás vagy a bizonyosságért, hogy még mindig tudsz nem remélt örömtől — fájni.

Izvesnost (još uvek možeš) Kako bi mogao na trajnu zavisnost bilo koga navesti bez toga da i sam ne postaneš zavistan? I o situaciji, ali od početka si tačno znao da ne samo od toga. Koliko puta si se hvalio: ako ti je potrebno, u svakom trenu prizivaš. I – uistinu! – ni jotu nisi šarao. Samo čak ni mašta se ne zadovoljava time da prema nečijoj volji neprekidno prilagođava. Često iznenada kuca, dapače, katkad i to se događa da nepozvano otvori tvoja vrata. Ne da bi se zbunio ili (povrh toga) osećao opterećenim. Naprotiv, zahvalan si za onu izvesnost da još uvek može ti nenadana radost – bol naneti. Prevod: Fehér Illés



Déri Balázs Jubileum – Jubilej

Déri Balázs Orgovány, 1954. augusztus 4. –

Jubileum „fúvasd végig” (Lv 25,9) „Kürtölés esztendeje ez.” Nem számoltam a hétszer hét előzőt. Nem sóvárogtam utána, és nem is féltem tőle. Az igazat megvallva: időközben el is felejtettem, olykor. Vissza mit kérjek, mit adjak? Mi tér vissza hozzám, és mi megy el más jogos birtokába? Ezt latolgatom, amíg közel ér a kürtölés. A szolgaságot visszaadjam-e, tulajdonomat? És veszteségeimet mind visszanyerjem-e? Akarom-e a megszokást? A fölismeréseket? Hirtelen nem is tudom, pedig közel a kürtölés.

Jubilej „daj da se do kraja duva” (Lv 25,9) „Godina je to sviranja na rogu.” Nisam brojao prijašnjih sedam puta sedam. Nisam čeznuo za njom niti sam se plašio. Istini za volju: u međuvremenu katkad i zaboravio. Šta da nazad tražim, šta da dam? Šta mi se vraća i šta odlazi u opravdano vlasnišvo drugih? To odmeravam dok mi se glas roga približava. Dal da vratim ličnu svojinu, svoje ropstvo? I svoje gubitke dal da ponovo steknem? Dal želim navadu? Prepoznavanja? Iako je glas roga blizu, u tom trenu ni ne znam. Prevod: Fehér Illés



Géher István Esztendők éve – Godine godine

Géher István

1940. január 15. – 2012. június 11.

Esztendők éve a hatvankettedik, amikor ezt leírja, már elmúlt, mögötte van, amit visszatekintve megfelez, hogy legyen, aki fiatalosan egy kopasz fejet közszemlére tesz. (egy kortárs írta épp akkoriban, hogy "élek-e még kétennyit? ez a kétely zár, ez a kétely nyit.") maga se tudja most már, miután megélték, megélné-e a felének felét, ha lenne is jövője, amiért még itt maradna... lehajtja a fejét az előtt, aki lesz, jöhet a vénség motyogva, hogy még mindig nem elég - mert amíg él a test, a lélek el nem hiszi, amit tud: hogy az élet elment.

Godine godine šezdesetdruga, kad to napiše, već je prošla, iza njega je šta pogledajući unazad polovi da bude neko ko će mladalački jednu ćelavu glavu javno izložiti. (jedan savremenik baš u to vreme napisao „živeću li još dvostruko? ta sumnja zatvara, ta sumnja otvara.“) ni sam više ne zna, nakon što su doživeli, dal će polovinu polovine doživeti, i da ima budućnosti zbog čega bi još ostao... sagne glavu ispred onoga što će biti, mrmljajući može doći starost, pa još uvek dosta nije – jer dok telo živi duša ne veruje u ono što zna: život prođe. Prevod: Fehér Illés



Vajdics Anikó Tegnapról holnapra – O juče za sutra

Vajdics Anikó, Budapest 1964. 10. 19. –  

Tegnapról holnapra Olyan végtelenül könnyű lesz minden. A kérdések, mint a sarkig tárt ajtók, befogadnak minden választ. A test megszabadul felesleges súlyától, és a lélek, mint a bábból elővergődő lepke, megtanulja, hogy szárnya van. Az ég kibontja szirmait: lila, kék, zöld, sárga, narancs, piros. S az úton, amin tegnap még agyagléptek döngtek, holnaptól már pipacsok nyílnak.

O juče za sutra Postaće sve tako beskrajno lagan. Pitanja, kao širom otvorena vrata, svaki odgovor prihvataju. Telo se oslobađa od viška težine a duša, kao iz ličinke izrastao leptir, nauči da poseduje krila. Oslobađa latice nebo: lile, plave, zelene, žute, narandžaste, crvene. A na cesti, koju su još juče teški koraci nabijali, od sutra cvetaće već bulke. Prevod: Fehér Illés