|
Rub
čuj glas otrgnute sjene vidik klizi niz rub mjeseca moja se ljubav vraća i budi me. |
Perem
hallgasd az elszakított
árny suttogását
a hold pereméről
lecsúszik a vidék
visszatér szerelmem
és ő kelt fel.
Fordította: Fehér Illés
|
Leda and the Swan
A sudden blow: the great wings beating still
Above the staggering girl, her thighs caressed By the dark webs, her nape caught in his bill, He holds her helpless breast upon his breast.
How can those terrified vague fingers push
The feathered glory from her loosening thighs? And how can body, laid in that white rush, But feel the strange heart beating where it lies?
A shudder in the loins engenders there
The broken wall, the burning roof and tower And Agamemnon dead. Being so caught up, So mastered by the brute blood of the air, Did she put on his knowledge with his power Before the indifferent beak could let her drop? |
Léda és a hattyú
Egy gyors ütés! A roppant szárnycsapás,
a rémült lány combját cirógató hártyás fekete láb – nyakába vás a csőr: nyílt mellén tollak, mint a hó.
E tollas test malasztját kis keze
mint űzze oldódó combjaitól? E fehér forgatagban érez-e mást, mint hogy a roppant szív hol dobol?
Egy lágyékborzongás okozta vert
falak omlását, tornyokét, tetőkét, s Agamemnon halálát. Győztesen ha már az ég nyers vére szállta meg, erőt s tudást kapott-e, mielőtt még a csőr elejtette közömbösen?
Fordította: Görgey Gábor
|
Leda and the Swan
A sudden blow: the great wings beating still
Above the staggering girl, her thighs caressed By the dark webs, her nape caught in his bill, He holds her helpless breast upon his breast.
How can those terrified vague fingers push
The feathered glory from her loosening thighs? And how can body, laid in that white rush, But feel the strange heart beating where it lies?
A shudder in the loins engenders there
The broken wall, the burning roof and tower And Agamemnon dead. Being so caught up, So mastered by the brute blood of the air, Did she put on his knowledge with his power Before the indifferent beak could let her drop? |
Leda i labud
Iznenadan nalet: još biju velika krila puna žudi
Nad devojkom što posrće, bedra joj miluju
Tamne opnice kandži, zatiljak zarobljen u kljunu,
Na svoja prsa on pritiska njene bespomoćne grudi.
Kako mogu da odgurnu ti uplašeni, neodlučni prsti
Pernatu slavu s opuštenih bedara? I telom
Zar može da ne oseti pod navalom belom
Udare neobičnog srca kako su u ležištu čvrsti.
Onda u bokovima nastane trzaj koji
Izrodi probijen zid, plamen gusti na krovu
i na kuli; Agamemnona mrtvog.
Savladana kad je bila
Zverskom krvlju vazduha, da li je mogla da spoji
Njegovo znanje sa njegovom snagom pre no što je pusti
Ravnodušni kljun, da klone i padne niz krila?
Prevod: Miodrag Pavlović
|
Kertész leszek
Kertész leszek, fát nevelek,
kelő nappal én is kelek,
nem törődök semmi mással,
csak a beojtott virággal.
Minden beojtott virágom
kedvesem lesz virágáron,
ha csalán lesz, azt se bánom,
igaz lesz majd a virágom.
Tejet iszok és pipázok,
jóhíremre jól vigyázok,
nem ér engem veszedelem,
magamat is elültetem.
Kell ez nagyon, igen nagyon,
napkeleten, napnyugaton –
ha már elpusztul a világ,
legyen a sírjára virág.
1925. április
|
Vrtlar biću
Vrtlar biću, drvo rašću,
s milim suncem ustajaću,
neću brinuti o drugom
sem o cvetu kalemljenom.
Svaki cvet moj kalemljeni
biće meni omiljeni,
pa neka je i kopriva,
u cvetu mom je istina.
Pušim lulu, pijem mleko,
dobar glas svoj čuvam slepo,
nevolja na mene neće
posadiću samog sebe.
I baš treba, baš to znači,
kada svane, kad se smrači -
kad već propada ovaj svet,
nek bude mu na grobu cvet.
aprila 1925.
|
Újra a labirintus
A fonál végét megfogni, az volt nehéz.
És kivárni előtte, hogy a nő arra jár,
és azt a nőt fölismerni, az volt nehéz:
arca kissé püffedt, járása tétova lett.
Ahogy bemutatkozott, semleges volt
a kézfogása. Álomlátás intette, szólt a férfi,
hogy térne vissza. Álomlátás, szólt a nő,
és szenvtelen adta át a vörös gombolyagot.
A férfi a legbelső teremig nem állt meg.
A fonál addig ért. Iszamós földet gondolt,
bűzt, szörnykarok szorítását, rejtekből
rátörve. De csak egy kupac csontot talált
a fáklya fényénél, a sarokban. S némi
száraz vért a falakon. A dulakodás nyomait.
Leült és várt. Szörnyre. S még ez volt nehéz:
mielőtt ellobbant a fáklya, meggyújtotta
a fonált. Meggyújtotta a fonált a férfi.
|
Ponovo lavirint
Spojiti kraj sa krajem, to je bilo teško.
I pre toga dočekati da se pojavi žena
i onu ženu prepoznati, to je bilo teško:
lice joj nešto nabreklo, hod nesiguran postao.
Kako se predstavila, njeno rukovanje je
nedokučiv bio. Privid sna opomenula, reče on,
da bi se vratila. Privid sna, reče ona
i crven smotuljak ravnodušno predala.
On nije stao do zadnje odaje.
Nit je dotle dosezala. Memljivu zemlju osetio,
vonj, stezanje nemana, što se iz skrovišta
izbija. Ali u uglu, u svetlu baklje,
samo gomilu kostiju našao. I na zidovima
osušene mrlje krvi. Tragove tuče.
Seo i čekao. Nemana. I što je još teško bilo:
pre no što se baklja ugasila, nit je
zapalio. On je zapalio nit.
Prevod: Fehér Illés
|
éleny
nem kell többé
piros kabátból
fehér kesztyű nő ki ismerős szaladgálás megbolydult méhkas mindenki fehér nadrágban
először elmegy a kerekes hordágy
egy szál piros válltáskával aztán elmegy egy nővér laza szövésű fehér műanyagzsákban sűrű szövésű fehér lepedővel végül elszállítják az oxigénes palackot
ahogy a lombok meglebegnek
összeáll az esemény
a 428-asba fél nyolcig nem lehet bemenni
nekem az után sem mert női kórterem
hever most fehér lepedőben
a sovány aktualitás
Budapest, 2015. V. 11.
|
kiseonika više ne treba
iz
crvenog kaputa
bela
rukavica viri
poznata
jurnjava
uskomešan
pčelinjak
svi
su u belim pantalonama
prvo
nosila na točkovima prolazi
sa jednom
crvenom tašnom
zatim
jedna sestra prolazi
u
belom rastresitom veštačkom džaku
sa
gusto tkanim belim pokrivačem
bocu
sa kiseonikom
otpremaju
sa
treptajem krošnji
događaj
se razbistri
u 428. sobu do pola osam pristup nije dozvoljen
meni
ni posle
jer
je ženska bolesnička soba
mršav
aktualitet
sad
u beloj plahti leži
Budimpešta,
11. V. 2015.
Prevod:
Fehér Illés
|
Sailing To Byzantium
That is no country for old men. The young
In one another's arms, birds in the trees
---Those dying generations---at their song,
The salmon-falls, the mackerel-crowded seas,
Fish, flesh, or fowl commend all summer long
Whatever is begotten, born, and dies.
Caught in that sensual music all neglect
Monuments of unaging intellect.
An aged man is but a paltry thing,
A tattered coat upon a stick, unless
Soul clap its hands and sing, and louder sing
For every tatter in its mortal dress,
Nor is there singing school but studying
Monuments of its own magnificence;
And therefore I have sailed the seas and come
To the holy city of Byzantium.
O sages standing in God's holy fire
As in the gold mosaic of a wall,
Come from the holy fire, perne in a gyre,
And be the singing-masters of my soul.
Consume my heart away; sick with desire
And fastened to a dying animal
It knows not what it is; and gather me
Into the artifice of eternity.
Once out of nature I shall never take
My bodily form from any natural thing,
But such a form as Grecian goldsmiths make
Of hammered gold and gold enamelling
To keep a drowsy Emperor awake;
Or set upon a golden bough to sing
To lords and ladies of Byzantium
Of what is past, or passing, or to come.
|
Hajózás Byzantiumba
Vénnek nem jó e táj. Az ifjak itt
egymás nyakán, a fán a madarak
– halandó népség – zengik dalaik,
lazacos zúgók, ángolnás tavak,
hal, vad nyárvégtiben dicsérgetik,
mi csak tenyész, él-hal a nap alatt,
buja zsongásba hullva megvetik
az időtlen szellem remekeit.
Egy éhes ember szánandó dolog,
boton rongyos kabát csupán, hacsak
nem esd a lélek, énekel s zokog
halottasingben is rongyainak,
– nem dal-iskola ez, hanem konok
buvárlata önnön csodáinak,
ezért hajóztam tengereken át,
látni Byzantium szent városát.
Kik Isten szent tüzében állotok,
bölcsek, a fal arany mozaikár,
a szent tűzből peregve szálljatok,
lelkem énekmestert ugyan kiván!
Szívjátok fel szívem; vágyban sajog,
s halandó testhez kötve mostohán,
nem ért ahhoz; vigyétek hát ti be
a halhatatlanság remekibe!
Lelkem többé, levetvén testemet,
semmi természeti formát nem ölt;
de milyet görög aranymívesek
keze zománc-aranyból remekelt,
ébren tartván álmos császár-szemet,
vagy dall, ha egy aranyboltívre ült,
Bizánc urainak s úrnőinek
arról, mi volt, mi van, s mi még lehet.
Fordította: Jékely Zoltán
|
Sailing To Byzantium
That is no country for old men. The young
In one another's arms, birds in the trees
---Those dying generations---at their song,
The salmon-falls, the mackerel-crowded seas,
Fish, flesh, or fowl commend all summer long
Whatever is begotten, born, and dies.
Caught in that sensual music all neglect
Monuments of unaging intellect.
An aged man is but a paltry thing,
A tattered coat upon a stick, unless
Soul clap its hands and sing, and louder sing
For every tatter in its mortal dress,
Nor is there singing school but studying
Monuments of its own magnificence;
And therefore I have sailed the seas and come
To the holy city of Byzantium.
O sages standing in God's holy fire
As in the gold mosaic of a wall,
Come from the holy fire, perne in a gyre,
And be the singing-masters of my soul.
Consume my heart away; sick with desire
And fastened to a dying animal
It knows not what it is; and gather me
Into the artifice of eternity.
Once out of nature I shall never take
My bodily form from any natural thing,
But such a form as Grecian goldsmiths make
Of hammered gold and gold enamelling
To keep a drowsy Emperor awake;
Or set upon a golden bough to sing
To lords and ladies of Byzantium
Of what is past, or passing, or to come.
|
Jedrenje u Vizantiju
Nije ovo zemlja za starce. Mladi
Jedno drugom u zagrljaju, na drveću ptice –
Taj rod na umoru – sa svojim pesmama,
Lososov slap, skušom bogata mora –
Riba, čovek, ptica, celog leta slave
Sve što je stvoreno, rođeno i što mre.
Pa zaneti čulnom svirkom previde
Spomenike uma koji ne stari.
Ostareo čovek je tričava stvar,
Ritav kaput na štapu, sem ako
Duša ne zapljeska i ne zapoje, sve glasnije
Za svaku ritu smrtne haljine,
Al nema ni škole pevanja, postoji samo
Izučavanje spomenika sopstvene veličine.
Stoga preplovih mora da dođem
Do svetoga grada Vizantije.
O mudraci u božjem svetom plamu
Ko u zlatnom mozaiku na zidu.
Dođite iz svetog plama, izvite se u spirali,
Budite učitelji pesme mojoj duši.
Razorite mi srce; željom bolno,
I za zver na umoru vezano,
Ono ne zna šta je; vodite me
Nekuda u lukavstvo večnosti.
Kad jednom van prirode budem, ja neću
Uzeti telesni oblik nijedne prirodne stvari,
Već onakav oblik kakav zlatari grčki
Od kovanog zlata i zlatnog emalja prave
Da njima dremljivog cara održe budnim;
Ili ću sesti na zlatnu granu da pevam
Gospodi i damama Vizantije,
O onom što je bilo, što biva il što će doći.
Prevod: Milica Mihajlović
|
A szó színelváltozása
Nyitottnak látszott, mint aki alszik.
Hordta hullámait. A lüktetést a lehalkított téli táj alatt. És a tenger mosolyt vetett ki a partra. Apáca-folt a forró kicsi testen. Szín az összetört pohárban. Egy korábban zárt mozdulat. Szép volt, ahogy felállt. Hogy a tenger mosolyt vetett ki a partra. Szerettem volna tárgy maradni. Nem, nem leszek többé halhatatlan. Ahhoz erôs vagyok, hogy megvédjem magam. Kérem a büntetésem. Egyszerre történt az és ugyanaz. Szótlanul ültem az üvegpohárban. Csak a folt vándorolt a meztelen tájon. A hangoknak nem volt folytatása. Egy kinnfelejtett mozdulat csak. A boldogság mint mozdulatlan táncos. Korbácsütések a csupa-csont háton. A tenger sem lesz többé halhatatlan. |
Promena boje reči
Izgledala je otvorenim, kao neko ko spava.
Svoje valove nosila.
Puls ispod prigušenog zimskog krajolika.
I more je na obalu osmeh bacio.
Mrlja monahinje na vrućem sićušnem telu.
Boja u razbijenoj čaši.
Jedan pokret ranije zatvoren.
Lepa je bila kako je ustala.
Ta i more je na obalu osmeh bacio.
Predmet bi volela ostati.
Ne, neću više besmrtna biti.
Jaka sam, mogu sebe braniti.
Molim svoju kaznu.
Odjedanput su se desili to i isto to.
U staklenoj čaši sedela nemo.
Na golom kraju samo je mrlja skitala.
Glasovi nisu se nastavili.
Tek vani ostavljen pokret jedan.
Sreća kao nepomičan plesač.
Na skroz koščatim leđima tragovi korbača.
Ni more više neće biti besmrtan.
Prevod: Fehér Illés
|
A szó színelváltozása
Nyitottnak látszott, mint aki alszik.
Hordta hullámait. A lüktetést a lehalkított téli táj alatt. És a tenger mosolyt vetett ki a partra. Apáca-folt a forró kicsi testen. Szín az összetört pohárban. Egy korábban zárt mozdulat. Szép volt, ahogy felállt. Hogy a tenger mosolyt vetett ki a partra. Szerettem volna tárgy maradni. Nem, nem leszek többé halhatatlan. Ahhoz erôs vagyok, hogy megvédjem magam. Kérem a büntetésem. Egyszerre történt az és ugyanaz. Szótlanul ültem az üvegpohárban. Csak a folt vándorolt a meztelen tájon. A hangoknak nem volt folytatása. Egy kinnfelejtett mozdulat csak. A boldogság mint mozdulatlan táncos. Korbácsütések a csupa-csont háton. A tenger sem lesz többé halhatatlan. |
The Word’s Color Change
Open, the sea appeared asleep. Carrying its waves. A pulse under the muted winter scene. Throwing a smile on the beach. A nun-spot on the hot little body. A color on the broken glass. An early closed gesture. Lovely as the sea retreated. Throwing a smile on the beach. I wanted to remain an object. But, no, immortality is not mine. I can defend myself. Waiting for punishment. This and the same happened together. Silently, I sat in the glass. Only the spot wandered on naked scene. Sounds did not continue. Only an omitted gesture. Happiness like an unmoving dancer. Beatings on naked boned back. And the sea no longer immortal.
Translated by Zsuzsa Ozsváth, and Martha Satz
|
