Pethes Mária Az égbolt kárpitján – Na presvlaci neba



Pethes Mária - Péli Tamás tollrajza

Az égbolt kárpitján ideje felfedezni a hajnal derengésében ébredő hangok hullámverését, megfejteni sirályok sikolyát, a túlpart ívének üzenetét,... a szeretet szárazföldeket benépesítő erejét, kiismerni az óceánok emlőseinek emlékében őrzött térképeket, amin minden sziget szerepel, amikről virágok sodródnak a nyílt vízre. ideje megérezni a látóhatár mögül érkező rozmaring otthonillatát, amit az esti égbe emel a Tó és a belé hulló nap fényszöge, ideje kiszámítani a felhőjelenségek költészetének ritmusát, amik olyan kikötőkről szólnak, ahol eddig azt hittük, lehorgonyozni nincs lehetőség. ideje felszítani a szavak dühét, mert égbekiáltóan pimasz módon játszik újat a régi és régit az új világ, ugyanis eljön az idő, amikor a szabadság nevében fölkeltek nem lelik nyugtukat, nem tűrik tovább a sírkövet, amit rájuk helyezett a tiszteletadás. ideje válaszolni a könnyekre, a kiömlő vérre, a hazugságokra, és felelni kell a béke reményében elhunytak haláláért, mert tetteik csak akkor nyernek értelmet, amikor megtudjuk, mit adott nekik rövid életük, és haláluk azt fogja jelenti, amit arról megfogalmazunk. ideje igaz beszédre kényszeríteni a sírokban csörgő csontokat, hogy a szél pallosa ne hadakozzon tovább névtelen árnyakkal, és mielőtt délre vonul az európai süvöltő, fuvolázza a halálból zsibbadtan ébredő fogalmat: haza! hangja szője át az égbolt kárpitját.

Na presvlaci neba vreme je u naziranju zore talasanje tek probuđenih glasova otkriti, krik galebova, poruku svoda druge obale, snagu ovozemaljske ljubavi razjasniti, u sećanjima sisara okeana čuvane mape, na kojima svako ostrvo se vidi, sa kojih na otvorene vode cveće se oslobađaju razaznati. vreme je sa horizonta dospeli miris doma ružmarina što Jezero i kut upadajućih zraka sunca u večernje nebo diže osetiti, vreme je izračunati ritam poezije pojava oblaka koji o takvim lukama govore u kojima do sada po našem verovanju nije bilo mogućnosti usidriti. vreme je bes reči užariti, jer na krajnje bezobrazan način novost stari i starost novi svet igra, naime doćiće vreme kad ustanici u ime slobode ne nalaze svoj mir, ne trpe više nadgrobni kamen, što na njih odavanje počasti stavio. vreme je na suze, na izlivene krvi, na laži i na smrt onih koji su u nadi mira umrli odgovoriti, jer njihova dela samo tad dobiju smisao kad saznamo, šta im je kratak život dao i njihova smrt će značaj našim vrednovanjem dobiti. vreme je da u grobovima zvečeće kosti na govor prisilimo, da palošina vetra više sa bezimenim senkama ne ratuje i pre no što evropski fijuk na jug ode, nek svira o pojmu iz smrti utrnuto probuđenog: domovina! presvlaku neba nek njegov glas prožima. Prevod: Fehér Illés

Forrás: a szerző

Bátai Tibor Legközelebb (ez egy ilyen nap) – Sledeći put (to je takav dan)

Bátai Tibor Budapest, 1951. február 17. –

Legközelebb (ez egy ilyen nap) Most úgy fogj neki, hogy nem próbálod meg irányítani. Kezdetnek mindjárt el is hagyhatod a felszólító módot, még ha csupán magadat buzdítanád is. Olykor nincs szükség nagy elszánásra. Egyszerűen nekilátsz. Nem veselkedsz, nem rugaszkodsz, nem fohászkodsz, még csak nem is ugrasz. Magától értetődően húzod fel a zsilipet, és engeded, hadd folyjon a szöveg, amerre akar. Egyedül arra ügyelsz, hogy mindvégig vele tarts. Feltétel nélkül rábízod magad, akárha te lennél az övé, nem pedig megfordítva. Egyáltalán nem gondolsz rá, kit fog elérni; fel sem merül benned, hogy ne juthatna célba. Nem csak reméled — bizonyosan tudod: ott és akkor annyit ad majd át teljes valódból, amennyire ketten együtt képesek vagytok. Az első sor megvan, tehát már bele is kezdtél. Vagy inkább ő kezdett beléd. Elég, ha hagyod, hogy folytatódjatok. Ez egy ilyen nap, de nem sűrűn lesz benne részed. Érdemes tisztázni, jóval többször kell magadnak zöld ágra vergődnöd a verssel. Bátran készpénznek veheted: már legközelebb.

Sledeći put (to je takav dan) Započni sad tako da ne pokušaš usmeravati. Za početak odmah možeš zapovedni način izostaviti, čak i tad ako samo sam sebe bodriš. Nema potrebe za posebnu odvažnost. Jednostavno započneš. Ne zapneš, ne odraziš se, ne moliš se, čak ni ne skačeš. Sam od sebe razumljivo dižeš branu i dopustiš da tekst, kud hoće, slobodno teče. Jedino na to paziš da sve do kraja s njim ostaneš. Predaj se bezuslovno, kao da si ti njegov, a ne obrnuto. Uopšte ne misliš na to, koga će sustići; ni ne pomisliš na to da ne može do cilja stići. Ne samo nadaš se – zasigurno znaš: tamo i tad predaće toliko od tebe samog, koliko ste vas dva zajedno sposobni. Prvi red je gotov, već si započeo. Ili je on počeo sa tobom. Dovoljno je da pustiš da se nastavi. To je takav dan, ali nećeš često doživeti. Isplati se raščistiti, sa pesmom češće trebaš na zelenu granu stići. Hrabro možeš konstatirati: već sledeći put. Prevod: Fehér Illés

 Forrás: http://www.artpresszo.hu/content/legk%C3%B6zelebb-ez-egy-ilyen-nap

Weöres Sándor Füst – Dim

Weöres Sándor – Nagy Benedek domborműve

( Szombathely, 1913. június 22. – Budapest, 1989. január 22.)

 

Füst Cigarettázom az árokparton. Húsz fillér az összvagyonom, de az egész Föld a hamutartóm.

Dim Pušim, na obali jarka. Dvadeset kinti mi je ukupna imovina al čitava Zemlja mi je pepeljara. Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://www.babelmatrix.org/works/hu/We%C3%B6res_S%C3%A1ndor-1913/F%C3%BCst/no/24066-R%C3%B8yk

Hervay Gizella Levél helyett – Umesto pisma – Instead Of A Letter

Hervay Gizella

Makó, 1934. október 14. – Budapest, 1982. július 2.

Levél helyett Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik: társra is találhatunk, csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk, a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljutva oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem, és megszólítani. Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált, amire szüksége van, hogy a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljusson végre oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem. Felesleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük, hiszen én, ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj. De lehet, hogy ő arra emlékezik, hogy nem kapott tejet, nem volt, és az anyja messze volt, és megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres! Társad lesz és válaszol, és válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult. Ha megtalálnám! Sose merném többet kimondani a szót: szeretlek! Csak azt mondanám: vonat, mert talán állomás mellett lakott, és évein át-átzakatolt a vonat, félelmet hozott és sóvárgást távoli tájak felé. Vagy azt mondanám: cigaretta, mert kidobta a vonatablakon át a csomag cigarettát, mikor tisztuló tüdővel robogott a szerelem felé. Csak rá kell figyelni, a mozdulataira: karjával most olyan mozdulatot ír le, amilyet csak az tud, aki egész lényével mozdul vagy szól, semmi más nem válasz neki, csak az, ha te is egész valóddal felé fordulsz. A szájad mellett egy kis ránc emlékezik, és a szemedben olyan látható a szégyen, hogy elfordul és cigarettára gyújt. Fájdalmaiddal soha el nem érheted, arcodon a fájdalom nyomai, és hangodat érdessé teszi a visszafojtott sírás. El kell hagynod emlékeidet is, mert történelem előtti korból valók, amikor még nem tudott emberhez szólni az ember, csak ütött. Csupa kék-zöld folt az arcom, nem szóltak hozzám, csak ütöttek, s nekem most szólnom kell, meg kell találnom azokat a szavakat, amelyekre neki van szüksége. Hiába mondom a magam szavait, nem figyel oda. De hiszen volt egy mozdulata, feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul, felé fordultál, mint aki egész lényével válaszol, megölelt, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel, megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel. Mégis csak ennyit mondtam: szeretlek.

Umesto pisma Kako je krasno: može se oglasiti i neizračunljivo je, kakav će odgovor stići. I može se desiti: možda naćićemo drugara, samo trebamo njegov jedini, nikad ponovljivi jezik naučiti. Samo trebamo ga prepoznati, prolazeći zemljine slojeve, prolazeći istoriska razdoblja trebamo stići tamo, gde je on on, gde je čitava vasiona on i osloviti ga. Naći tu reč, koju je on tražio, ali nije našao, makar mu je potrebna, da prolazeći zemljine slojeve, prolazeći istoriska razdoblja konačno stigne tamo gde je on on, gde je čitava vasiona on. Uzalud i smešno je prema njemu takve reči bacati, koje mi volimo, s time ga samo ranimo, jer kad ja kažem: mleko, velik orah vidim, preko krošnje komadiće neba, ispod stabla vrtni sto, u čaši mleko, sjaji mleko i okoliš. Ali moguće je da je u njegovom sećaju da nije dobio mleko, nije bilo dostupno, majka mu je u daljini bila i reč ga rani. Ali ako nađeš onu reč, koju traži! Biće ti drug i odgovoriće, i u njegovom odgovoru zasjaće izgubljena reč koja je iz tvog džepa još tokom detinjstva bestraga nestala. Kad bi našla! Nikad ne bi smela izgovoriti tu reč: volim te! Samo bi rekla: voz, jer možda je pored stanice stanovao i preko njegovih godina prelazili vozovi, donevši strah i žudnju za dalekim krajevima. Ili bi rekla: cigara, jer preko prozora voza izbacio kutiju cigara kad je pročišljenim plućima prema ljubav jurio.  Samo ga treba promatrati, njegove pokrete: sa rukom sad takav pokret pravi, kojeg samo taj zna, ko sa čitavim svom bićem kreće ili govori, ništa drugo mu nije odgovor samo to, ako se i ti prema njemu čitavim bićem okreneš. Pored usta jedna tanka crta se seća, i u tvojim očima tako je vidljiva sramota da se okrene i zapali cigaru. S tvojom patnjom nikad ga ne možeš privući, na tvom licu su tragovi bola i glas ti je od prigušenog plača hrapav. Moraš svoje uspomene napustiti jer su iz pretpotopna doba, kad još čovek nije znao čoveku govoriti, samo udariti. Lice mi je plavim-zelenim masnicama pun, nisu me oslovili, samo su tukli i sad se moram oglasiti, moram naći one reči, koje su njemu potrebne. Uzalud moje reči govorim, ne mari. Ali napravio je jedan pokret, prema tebi se okrenuo, kao neko ko sa čitavim bićem se kreće, prema njemu se okrenula kao neko ko sa čitavim bićem odgovara, zagrlio te kao neko, ko prvi put grli, kao neko ko zadnji put grli, zaglila si ga kao neka, koja prvi put grli, kao neka, koja zadnji put grli. Ipak sam samo to rekla: volim te. Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://hervaygizella.adatbank.transindex.ro/belso.php?k=20&p=1108

Levél helyett Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik: társra is találhatunk, csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk, a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljutva oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem, és megszólítani. Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált, amire szüksége van, hogy a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljusson végre oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem. Felesleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük, hiszen én, ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj. De lehet, hogy ő arra emlékezik, hogy nem kapott tejet, nem volt, és az anyja messze volt, és megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres! Társad lesz és válaszol, és válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult. Ha megtalálnám! Sose merném többet kimondani a szót: szeretlek! Csak azt mondanám: vonat, mert talán állomás mellett lakott, és évein át-átzakatolt a vonat, félelmet hozott és sóvárgást távoli tájak felé. Vagy azt mondanám: cigaretta, mert kidobta a vonatablakon át a csomag cigarettát, mikor tisztuló tüdővel robogott a szerelem felé. Csak rá kell figyelni, a mozdulataira: karjával most olyan mozdulatot ír le, amilyet csak az tud, aki egész lényével mozdul vagy szól, semmi más nem válasz neki, csak az, ha te is egész valóddal felé fordulsz. A szájad mellett egy kis ránc emlékezik, és a szemedben olyan látható a szégyen, hogy elfordul és cigarettára gyújt. Fájdalmaiddal soha el nem érheted, arcodon a fájdalom nyomai, és hangodat érdessé teszi a visszafojtott sírás. El kell hagynod emlékeidet is, mert történelem előtti korból valók, amikor még nem tudott emberhez szólni az ember, csak ütött. Csupa kék-zöld folt az arcom, nem szóltak hozzám, csak ütöttek, s nekem most szólnom kell, meg kell találnom azokat a szavakat, amelyekre neki van szüksége. Hiába mondom a magam szavait, nem figyel oda. De hiszen volt egy mozdulata, feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul, felé fordultál, mint aki egész lényével válaszol, megölelt, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel, megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel. Mégis csak ennyit mondtam: szeretlek.

Instead Of A Letter How wonderful it is: you may speak, and it’s unpredictable what you are answered. And we can happen to find a companion, we only have to learn his only, never-to-be-again language. We have to recognize him while passing through the layers of the earth, going along historic eras, arriving where he is only he, where he is the entire universe, - and talk to him. To find the word he has been looking for but never found, which he needs very badly to be able to pass through the layers of the earth, to go along historic eras, to arrive in the end where he is only he, where he is the entire universe. It’s useless and absurd to throw the words we are fond of at him, we only hit him so, since when I say ’milk’, I can see a huge walnut-tree, little bits of blue sky between the leaves, a wooden table under the tree, some milk in a glass, the milk is gleaming and so is the landscape. But he may remember not being given milk, there wasn’t any, and his mother was far away, and you hit him with the word. But if you find for him the word he’s looking for! He’ll be your companion and he answers you, and in his answer you’ll suddenly see the glimmering of the word that once slipped out of the pocket of your childhood never to find again. If only I could find it! I would never dare to say again, ’I love you’! I would only say, ’train’, because he may have lived next to a station, and trains were pit-patting all through his years, they brought him fear and longing for faraway places. Or I’d say, ’cigarette’, because he threw the packet of cigarettes out of a train as he was dashing with clearing lungs towards love. You should just focus on him, on his gestures: his arms are now making a movement only to be shown by someone who moves and speaks with his whole being, he won’t accept any other answer but you also turning towards him with your whole being. A little wrinkle in the corner of your mouth remembers, and shame in your eyes is so obvious that he looks aside and lights a cigarette. You can never reach him with your pains, there are traces of suffering on your face, and your voice becomes coarse from forced back tears. You also have to abandon your memories, because they’re from a prehistoric era when man couldn’t talk to another one, just hit him. My face is all black and blue, I was never talked to, just hit, and now I have to speak, I have to find the words he needs. It’s no use saying my own words, he doesn’t hear them. But he did have a gesture, he turned towards you as if with his whole being, you turned towards him as if answering with your whole being, he embraced you as if he was embracing you for the first time, as if he was embracing you last, you embraced him, as if you were embracing him for the first time, as if you were embracing him last. And still, all I said was, ’I love you’. Translated N. Ullrich Katalin

Forrás: http://www.magyarulbabelben.net/works/hu/Hervay_Gizella-1934/Lev%C3%A9l_helyett/en/35519-Instead_Of_A_Letter



Rab Zsuzsa A Rőtszakállú – Riđobradi

Rab Zsuzsa

Pápa, 1926. július 3. – Budapest, 1998. március 5.

A rőtszakállú Mark Szergejev irkutszki költőnek* - Irkutszkban most kel a nap. Reggelihez ül a családom. Én meg itt... nemrég vacsoráztam. - Az már majdnem a világvége! Tudod-e, Mark, hogy az apám is járt pedig ott... a ti Bajkálotokban mosta, szegény, a zsebkendőjét... Szél nem sodorhat messzebb madarat, mint embert a történelem. - Magam is: ukrajnai volnék. Ott születtem. Emberségre apám ott oktatott. Ott élt nagyapám... Sokat emlegették, mint jó embert, mint jó orvost, mint aki segít mindenkin. Nem ismertem én már. Kivitték, még tizennégyben, a frontra... - Vörös szakálla volt... - Honnan tudod? - Szakálla? és vörös? - Mint afféle hitetartó zsidónak. - És katonaorvos lett? Przemyśl alatt? - Alighanem Przemyśl alatt is. * A háború, a háború kiverte az apám kezéből Homéroszt és Cicerót. Lábába golyó harapott. Hevert a halottak között, idegen mezőn, Przemysl alatt. Magáhoztért. Sötétedett. (El-elcsuklott a folytatásnál mindig.) Jöttek az orosz szanitécek. Jöttek lézengő katonák. Vízért tátogtam. Egyik észrevett. Káromkodott, és belémvágta bajonétját. Kijött a hátamon. Még mozogtam. Fölkapta újra. Akkor egy szálas katonaorvos odaugrott, és félrelökte. Nem felejtem: vörös szakálla volt. Neki köszönhetem, hogy élek. * Fölfektették parasztszekérre. Valahányszor zökkent a szekér a csámpás dűlőutakon, a száján vér bugyogott. Mégis elért Szibériába. Hét vad év után mégis hazaért. Idők jártával két gyerek únszolta a történetért: - Mégegyszer, onnan, mikor odaugrott... * Csöndesen élt közöttünk az a legendás Rőtszakállú. És harminc évvel később testet öltött. Egyszer a bombát söpörte félre házunk fölül, máskor garázda részeget tuszkolt ki a szobánkból, szögletes, lila kenyérrel kínált. Arcát és rangját váltogatta - tudtuk azért, hogy ő, hogy ő az: a Rőtszakállú. * Apám halott. Halott, Mark, a te nagyapád is. Megkímélte a háború - végzett vele a spanyoljárvány. Már nem tudunk utánajárni semminek. Némák az egykori tanúk. Ülünk. Mi is csak hallgatunk. Kívül és fölül a Barátság rézcsattogású szólamain.  1967 *Mark Davidovics Szergejev [Марк Давидович Сергеев](1926-1997) szovjetorosz költő, műfordító, író, kritikus.

Riđobradi Marku Sergejevu pesniku iz Irkutska* – Sunce u Irkutsku sad se diže. Porodica mi se doručkovati sprema. A ja ovde... nedavno večerala. – Tamo je već skoro kraj sveta! Mark, znaš li da je i moj otac bio tamo... u vašem Bajkalu prao, siromah, svoju maramicu... Vetar ne može pticu na veću udaljenost baciti no što istorija čoveka. – I ja sam: Ukrajinac. Tamo se rodio. Na ljudskost otac me učio. Tamo mi je ded živeo... često ga spomenuli, kao dobrog čoveka, dobrog lekara, kao nekog ko svakome pomaže. Nisam ga poznavao. Još četrnajste na front ga odneli... – Imao je riđu bradu... – Otkud znaš? – Bradu? i riđu? – Kao Jevrej ko se vere drži. – I postao vojni lekar? Ispod Przemisla? – Verovatno i ispod Przemisla. * Rat, rat je izbacio iz ruku mog oca Homera i Cicerona. Nogu metak ugrizao. Među mrtvima ležao, na stranoj njivi, ispod Przemisla. Osvestio se. Smrkavalo se. (U nastavku glas mu uvek zastade). Ruski bolničari došli. Vojnici besciljno hodali. Vodu priželjkivao. Jedan me primetio. Psovao je i bajonetom me probio. Na leđima izašao. Još sam se micao. Ponovo podigao. Tad jedan suvonjav vojni lekar priskočio i odgurnuo ga. Ne zaboravljam: riđu bradu imao. Njemu se mogu zahvaliti da živim. * Na seljačka kola su ga stavili. Kad god su kola na krivudavim poljskim putevima zatresla, preko usta mu krv šiknula. Ipak je stigao u Sibir. Nakon sedam divljih godina pak se vratio. S vremenom od njega tu priču dva deteta tražili: – Još jednom, od tamo, kad je priskočio... * Legendarni Riđoradi među njima tiho živeo. I trideset godina kasnije se utelovio. Jednom iznad naše kuće bombu odbacio, drugi put iz naše sobe razuzdanog pijanca isterao, uglast, lila hleb nudio. Lice i položaj menjao – ali znali smo da je on, da je on taj: Riđobradi. * Otac mi je mrtav. Mark, i tvoj ded je mrtav. Poštedio ga je rat – dokrajčila španska groznica. Sad već ne možemo ništa utvrditi. Nemi su negdašnji svedoci. Sedimo. I samo šutimo. Izvan i iznad bakrenozvečećih fraza Prijateljstva. 1967 *Mark Davidovič Sergejev [Марк Давидович Сергеев](1926-1997) ruski pesnik, prevodilac, pisac, kritičar. Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://www.magyarulbabelben.net/works/hu/Rab_Zsuzsa-1926/A_R%C5%91tszak%C3%A1ll%C3%BA



Nagy Gusztáv – Choli Daróczi József: Cigány passió (részlet) – Ciganska pasija (odlomak)



Szentandrássy István grafikája - Grafika Ištvana Sentandrašija

Cigány asszony monológja (Az 1. felvonás 1. jelenetéből) Onnan indultam Én is: A vadvirág lángokban rejtőző Árvák földjéről, Hol szomorú tüzekre olvassák Bánataikat az anyák Mellükön éhes csecsemőkkel, Suttogva Mária nevét, Vándorolva Márvány-fagy telekkel Nyöszörgő keréknyomnyi hazákban, Csillagfény-zománcos éjjeleken Lázas gyermekek Madár-homlokára hajolva, Éj-sóhaj sátrakban Rejtőzve, Kuporogva várva A Megváltót. Mi lesz Velünk, Uram, A jövendők mit hoznak? Angyalaid Csendőr éveket Hoznak? S mi lesz Teveled, Uram, Neked az évek mit hoznak? Kereszteket Ácsolnak, Uram? S mi lesz A kis Népekkel, Koponyaheggyé, Auschwitzi hamuvá Válnak, Uram? S az emberiséggel Mi lesz, Uram? Milliárdoknak A jövendő ezredek Mit hoznak?

Monolog Ciganke (Iz 1. scene 1. čina) I ja sam otud Krenula: Sa zemlje usamljenika u plamenu divljeg cveta skrivajuće, Gde majke sa bebama na grudima Svoju jadikovku Tužnim vatrama čitaju, Ime Marije šaputajući, U našoj lelekavoj zemlji veličine kolotečine Mramorno-mraznom zimom Lutajući, U zvezdanosjajem emajliranim noćima Nad majušnim čelima grozničavih deteta saginjajući, U noćnim uzdasima punim čadrima Skrivajući, Iskupitelja Šćućureći čekajući. Gospode moj, Šta li će biti s nama, Šta će budućnost doneti? Doneće li Tvoji anđeli Godine žandara? I šta li će biti S tobom, Gospode moj, Šta li će tebi godine doneti? Dal raspeća Tesare, Gospode moj? I šta li će biti Sa sićušnim Narodima, Pretvaraju li se U gomile lobanja, pepeo Aušvica, Gospode moj? I šta li će biti Sa čovečanstvom, Gospode moj? Milijardama, Budućim milenijumima Šta li će doneti? Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://ezredveg.vasaros.com/html/2009_10/09101.html#ng-cdj

Kiss Judit Ágnes Az utolsó rap – Poslednja žalopojka – The Last Rap

Kiss Judit Ágnes Budapest, 1973. május 11. –

Az utolsó rap

Hányszor álmodom még a halálod,
hányszor álmodom még?

Ugyanaz a szcéna, de más a díszlet,
hányszor álmodom, nem azt, hogy véged,
hányszor álmodlak úgy, ahogy készülsz,
fekszel vagy járkálsz, vagy az ágy szélén ülsz,
tanácsokat osztogatsz és rendelkezel,
hogy mit hogyan tegyünk, amikor már nem leszel.

Pedig igazából nem úgy volt, de éjszaka az álom
valamit mindig korrigál a valóságon.
Tudom, szégyelled, hogy féltél, de az ember ilyen fajta,
jól csináltad, hidd el, nincs mit javítani rajta.
Hogy mindjárt meghalsz, mért kell minden éjjel újra látnom?
Hogy kevésbé fájjon, vagy hogy még jobban fájjon?

Szeretlek, anya, tudod jól, csak kicsit sokat ittam,
kérlek, ne gyere többet vissza az álmaimban!

Forrás: http://www.szepiroktarsasaga.hu/Videovers/Kiss_Judit_%C3%81gnes  

Poslednja žalopojka

Tvoju smrt koliko puta ću još sanjati,

koliko puta ću još sanjati?

Ista scena, tek druga dekoracija,

koliko puta ću sanjati, ne to da te je sudba stigla,

koliko puta ću sanjati, kako se spremaš,

ležiš ili koračaš, ili pak na rubu kreveta se vrzmaš,

deliš savete i zapovesti,

šta kako da se radi, kad te više neće biti.

Ustvari nije tako bilo, ali noću uobrazilja

stvarnost uvek korigira.

Znam, stidiš se jer si se plašila, ali čovek je već takav,

dobro si radila, veruj mi, ispraviti bilo šta ne trebaš.

Da umireš svaku noć, ponovo gledati što mi treba?

Da bol stiša ili da još više pojača?

Volim te, majko, dobro znaš, samo sam malo više popila,

molim te, nemoj mi se više u snovima vraćati!

                             Prevod: Fehér Illés

The Last Rap

How many times will I dream of your death yet,
how many times will I yet dream?

The same scenario, but the setting’s different,
how many times will I dream of, no, not the end,
how many times of you preparing,
lying or walking, or on bedrail sitting,
giving advice and ordering about
how to do this and that when you’re no more around.

Although in fact it wasn’t like it, but at night our dreams
always improve the things that aren’t there in reality.
I know you’re ashamed for being scared, but humans always are like that,
believe me, nothing should be improved, you did it really well.
That you’re dying, why do I have to see each single night again?
To feel it hurts less or to hurt me with ever more pains?

I love you, mom, you surely know, I only drank a little too much,
please don’t any more come back in my dreams from now on!

                             Translated N. Ullrich Katalin

Forrás: http://www.magyarulbabelben.net/works/hu/Kiss_Judit_%C3%81gnes-1973/Az_utols%C3%B3_rap/en/54567-The_Last_Rap