Маgdalena Blažević Srebrne smreke – Ezüstfenyők

Маgdalena Blažević Žepče 11. januar 1982. –

Srebrne smreke Priču započinjem na mjestu gdje se završila. Na uskom prašnjavom putu, uz visoka stabla srebrne smreke. U sparno poslijepodne kasnog ljeta kad je sunce još uvijek visoko i žari nad selom kao reflektor. Udara u pognute zatiljke. Nebo je, kao i tada, posve plavo, bez oblaka. Nepodnošljivo je i surovo pada na ramena. Od njega podrhtavaju noge. Klecaju koljena. Osjećam kako mi se oštre srebrne iglice zabijaju u kožu na leđima. Prodiru kroz tanko tkanje bijele haljine sašivene od stare posteljine. Bila je dio majčina miraza. Vrhovi smreka sada su visoko iznad moje glave. Govore da rastu brzo, a zaboravljaju da je prošlo dvadeset i šest godina. Mnogo toga se promijenilo, ali ja posvuda vidim tragove. Ništa ih ne može izbrisati. Preko puta, iznad babine kuće, stoji osakaćena jabuka baštovanka. Grane su joj podrezane do trupa. Lišće i kora oboljeli, u plavičastim lišajima. Nijednog ploda. Od klupe je ostao sami natruli skelet. Smrt se nogom oslanja na njega. Ima nježno lice, gleda me očima zasjenjenim nakrivljenom kapom. Okrenem se prema šumi. Zamirišu crne četinjače. Kad se zapale, zastrašujuće pucketaju. Pljusak na limenom krovu. Čujem ih kako nadiru prema selu. Muška tijela su nezaustavljiva kamena lavina. Sručit će se u naša dvorišta kroz isušene potoke i usjeke. Noge su mi bose i čudi me kako je prašina na putu brašnasta i kako iz njega još uvijek strši vrh plavog kamena. Travnata pruga po sredini pruža se sve do bare. Iz njih strše rascvjetane vodopije i bijele lobode. Tvrde su pod nogama. Babina magaza je otvorena. Miriše na proklijale krompire i staru trulež. Drvena vrata se rasušila, stakla prljava. Šteka ostala sjajna, uglancana po sredini gdje se na nju spuštaju ruke. Koža se prisjeća njezine glatkoće. Unutra više nema kauča i stola, ostala je samo drvena vitrina. S gornjeg dijela su ispala stakla, ali je unutra još uvijek šareni papir što ga je baba stavljala pod fildžane i čaše sa zlatnim ukrasima. Ormarić s malom bravom i ključem više se ne može zatvoriti. Drvo se izvitoperilo od vlage. Unutra je baba čuvala kavu, mali zlatni mlin i šećer u kocki. Svaki put kad bi otvorila ormarić zapuhnuo bi nas miris mljevene kave i magaza bi barem na trenutak lijepo zamirisala.  Uza zid su poredane stare plastične stolice i kutije s alatom. Na zidu okrugli sivi trag. Nekada je tu stajalo ogledalo. Iznad grlo za sijalicu na dugačkom crnom kablu. Prozor magaze svezan je za put tako da se kroz njega ne vide ni nebo ni šuma, samo noge prolaznika. Prepoznajem majčine. Hoda sporo. Rub cvjetne suknje leluja. Iskrivljenu desnu nogu vuče za sobom. U ruci joj se klati kanta s prezrelim paradajzima. S gumenih kaljača otpadaju komadi vlažne zemlje. Nestanu iza naše kuće. Naslanjam ruke na okno. Pod prstima studen. (Odlomak iz neobjavljenog romana “Huk”)

Ezüstfenyők Azon a helyen kezdem a mesét, ahol befejeztem. A keskeny, poros, magas ezüstfenyőkkel övezett úton. Egy későnyári fülledt délutánon, mikor a nap még a magasban, reflektorként izzott a falu felett. Lehajtott főkre sujt. Az ég, mint akkor is, egészen kék, felhő sehol. Elviselhetetlen, kíméletlenül nehezedik a vállakra. Remegnek a lábak. Roskadnak a térdek. Érzem, ahogy hátamon a hegyes ezüsttüskék bőrömbe fúródnak. Áttörik a régi ágyneműből készült vékony fehér ruhát. Anyám hozományának része volt. Az ezüstfenyők csúcsai most magasan fejem felett vannak. Azt mondják, gyorsan nőnek, de elfelejtik, elmúlt huszonhat év. Sok minden megváltozott, de én mindenütt nyomokat látok. Azokat kitörölni nem lehet. A túloldalon, nagyanyám háza mögött, csonka kerti almafa áll. Ágai visszavágottak. Levélzete, törzse beteg, zuzmó-takart. Termés sehol. A padból csak korhadt váz maradt. Lábbal támaszkodik hozzá a halál. Gyengéd az arca, félrecsapott kalappal árnyékolt szemmel néz. Az erdő felé fordulok. Illatosak a fekete fenyők. Meggyulladva félelmetesen ropognak. Zápor a bádogtetőn. Hallom, ahogy a falu felé törnek. A férfitestek feltartóztathatatlan kőlavina. Kiszáradt patakmedreken, vájatokon keresztül tör udvarunkba. Mezítláb vagyok, csodálkozom, bársonyos az úton a por és a kék kő hegye még mindig látszik. Középen a fűsáv egészen a láposig terjed. Onnan elvirágzott katángkórófű és fehér libatop-sokaság mered. A talp alatt kemények. Nagyanyám raktára tárva-nyitva. Érezik a  kicsirázott krumpli és penész-szag. A faajtó szétszáradt, az ablakok piszkosak. A kilincs fényes maradt, a közepén, ahol a tenyerek érintik. Simaságát érzi a bőr. Bentről már hiányzik a heverő és az asztal, egyedül a vitrin maradt meg. Felső részéből az üvegek kiestek, de belül még ott a tarka papír, melyre nagyanyám az arannyal díszített csészéket és poharakat tette. Zárható része a kis kulccsal már nem zárható. Vetemedett a fa a nedvességtől. Nagyanyám ott a kávét, a pici aranydarálót és a kockacukrot őrizte. Minden alkalommal, mikor kinyitotta, kávéillat öntött el bennünket és egy pillanatra elnyomta a dohos raktárszagot. A fal mellett régi műanyagszékek és szerszámokkal tele ládák sorakoznak. A falon szürke, kerek nyom. Itt egykor tükör függött. Fölötte, hosszú, fekete kábelen villanyégő-foglalat. A raktárablak az útra úgy csukott, hogy onnan az arra járók lábán kívül sem az eget, sem az erdőt nem lehet látni. Anyámét felismerem. Lassan mozog. Lebeg a virágos szoknya alja. Kificamodott jobb lábát maga után húzza. Kezében a túlérett paradicsommal tele kanta inog. Gumicsizmájáról sárdarabok hullanak. Eltűnik a ház mögött. Karjával az ablakpárkányra támaszkodik. Az ujjak alatt zimankó. Részlet a „Huhogás” című, még meg nem jelent regényből. Fordította: Fehér Illés

Izvor: http://strane.ba/magdalena-blazevic-srebrne-smreke/?fbclid=IwAR2FSidE8itzkcjm7hTXJqCPTXINx0GKOqwY-jpO_wEqqJF5p2uIU1KbmTc

Valentina Milačić Ima jedan pesnik – Él egy költő

Valentina Milačić Ravno Selo 22. mart 1966. –

i Vlasta Mladenović

Ima jedan pesnik ( Vlasti Mladenoviću) Ima jedan pjesnik, ime mu je nebo, a nebo daruje oči. Ima jedan pjesnik, ime mu je radost, a radost daruje ruke. Ima jedan pjesnik, ime mu je ptica, a ptica daruje pjesmu. Ima jedan pjesnik, nebeski radostan u poetskom letu častan.

Él egy költő ( Vlasta Mladenović-hoz*) Él egy költő, mennybolt a neve, szemét a mennybolttól kapta. Él egy költő, mámor a neve, karját a mámortól kapta. Él egy költő, madár a neve, üzenetet a madártól kapott. Él egy költő, lélekben boldog, őszinte, nemes dalnok. * Vlasta Mladenović (Mladenovity Vlaszta) szerb költő Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Duško M. Petrović Јунаци и просјаци – Hősök és koldusok

Duško M. Petrović Donja Previja 18. novembar 1948. –

Јунаци и просјаци 1. – Шта ће ми каравата, тата!   apám Нећу им тамо бити стари сват; ја идем у рат!   2. – А онда су, мама, пале две гранате у неки парлог; ту погибе Стојан, и Митар, и Бојан, а ја сам само изгубио ногу. 3. – Господине, знам да нисам једини; знам да је, на жалост, много оваквих и разумем да ви заиста имате пуно посла и да ништа  не може преко реда, али ово моје... Баш се отегло; ево, сутра ће година. 4. – Милина! Kако су нас лепо примили! Попричали смо мало, мало јели и пили, па се и сликали! Рекли су да ће ово моје видети одмах после избора. 5. – Тако, ваљда, мора. Таква су времена и такви људи, човече; све им је прече... Сад кад сам сâм             (маму је однела туга             за мном,             а тату за њом), требало би да нађем неког да ме гледа, можда ме и заволи, па да ме бар душа не боли. 6. – Могу ли поред тебе? Да седнем, да одморим; помакни се мало, брате. - Слеп сам, ал' ушима те видим: ти си онај без кравате! Онај што је с оцем кликтао док је у рат хитао. Хоће тата елегантног војника, хоће тата да му будеш дика! - Одлично памтиш, и дуго, али да сам на твом месту, ја се не бих руг'о. Ја нисам обичан просјак! Ја сам ногу изгубио у рату! - Не само без кравате, сад си, значи, и без ноге? - Ја нисам обичан просјак! Ја сам јунак! - И ја сам био. У оном тамо рату: јунак, јуначина, херој, као сада ти, дарагој! - Ти? Ти си Павле! Онај славни Павле из читанке! - Био сам... Сад сам још славнији, сад сам најславнији просјак пред црквом; то сам најдуже и био... Седи овде и причај, зановетај, šта год хоћеш, сине, како и колико, не сме нико да те прекине; имаш бескрајно много времена, али за рат: ни трен један не дам ти! Писнеш ли само реч о неком рату, поменеш ли гранату, изгубићеш најбоље место у граду, а било би штета, јер ја нећу још дуго, а ти тек почињеш...

Hősök és koldusok 1. – Nyakkendő nekem nem kell, apám! Ahová én megyek, nincs hozomány; rám a harctér vár! 2. – Akkor, anyám, a parlagra két gránát hullott; itt érte a halál Sztojánt, meg Mitárt, meg Bojánt, én csak a lábamat veszítettem el. 3. – Uram, tudom, nem én vagyok az egyetlen; tudom, sajnos, sok a hozzám hasonló és  értem, önnek tényleg sok a dolga és soron kívül semmit sem tehet, de ez az én… Nagyon elhúzódott; íme, holnap lesz egy éve. 4. – Gyönyör! Milyen szépen fogadtak bennünket! Elbeszélgettünk, ettünk, ittunk, fényképek is készültek! Mondták, ezt az én ügyemet, a választások után rögtön intézik. 5. – Talán így kell ennek lenni. Ember, ilyen időket élünk, ilyenek az emberek; nekik minden más fontosabb… Most, hogy egyedül vagyok                    (anyámat a bánat vitte el                     miattam,                     apám meg utána ment), találnom kellene valakit aki rám tekint, talán meg is szeret, nem fájna a lelkem. 6. – Melletted szabad a hely? Leülnék, megpihennék; pajti, mozdulj egy kicsit. - Vak vagyok, de fülemmel látlak: te vagy az a nyakkendő nélküli! Az aki apjával együtt lelkendezett mikor a háborúba ment. Elegáns katonát akar az apa, büszkélkedni akar az apa! - Emlékezeted nem csal, de helyedben nem csúfolódnék. Nem közönséges koldus vagyok! Lábamat a háborúban veszítettem el! - Tehát nem csak a nyakkendő, most a lábad is hiányzik? - Nem közönséges koldus vagyok! Hős vagyok! - Én is az voltam. Abban a háborúban: vitéz, hős, élharcos, cimborám, ahogy te most! - Te? Te Pāvle vagy! Az a híres Pāvle az olvasóból! - Voltam… Most még híresebb vagyok, a leghíresebb templom előtti koldus; legtovább ez voltam… Ülj ide és mesélj, kukacoskodj, ahogy akarod, fiam, ahogy és amennyit, téged senki se szakíthat félbe; annyi időd van, amennyit akarsz, de a háborúra: egy percet sem kapsz! Akár egyetlen szót is szólsz a háborúról, ha a gránátot megemlíted, a városban a legjobb helyet veszíted, pedig kár lenne, én már nem fogok sokáig, te viszont most kezded… Fordította: Fehér Illés

Извор: аутор

Turczi István: Bécsi találkozás Kassákkal, 1925 tavaszán – Susret sa Kašakom u Beču proleća 1925.

Turczi István Tata 1957. október 17. –

Bécsi találkozás Kassákkal, 1925 tavaszán

[Remake: William Carlos Williams]

Érzi,    barátom,    az    önkívület   illatát?   Harang,  sziréna,

kerékrobaj  hasít  át a gőgös városon. A szél hangja itt, akár

egy  kiáltványé.  Repednek  a   gipszstukkók,  robbannak  a

csendéletek,   lefolynak   a    lila  aktok.  Lássa  be,  nekünk

villognak   a   fények,   és   a   pincér  is  nekünk  paroláz  a

Kärtnerstrasse egyetlen olcsónak mondható teraszán. És a

nők,  ez  az  igazi atonális zene. A világon nincs jó, amit ne

nőktől  kapnánk.  Demonstráljuk  az  alázatot. Hallgassunk,

ahogy     a     torkunkon      kifér.    Beszéltessük    március

aranyhullámait  magunk  helyett.   Olyan  sokáig   éltünk  a

föld  alatt.  Tanuljuk  el   a  szükségen  túli  formát.  Csukott

szemmel  keverjünk  új színeket. Más  vörös kell úgyis,  ha

elered  az  orrunk  vére.  Lehetnénk  akár  boldogok  is, de

minek,     ha    boldogok     vagyunk.    Megharcolt    kezek

találkozása    a    miénk,    versbe     fogható.     Ha    majd

hazaengedik, vigye magával ezt a délutánt is.         

Forrás: Turczi István A változás memóriája Palatinus Budapest, 2011.

Susret sa Kašakom u Beču proleća 1925.

[Remake: William Carlos Williams]

Osećaš  li  prijatelju   miris   bunila?   Preko   oholog   grada

zvonjava,   sirena,  štropot   točkova  tutnji.   Glas  vetra   tu

kao  da  je  od proglasa.  Štuko-gipse pucaju, mrtve prirode

eksplodiraju,     ljubičasti    aktovi    otiču.     Uvidite,  svetla

nama   svetlucaju   i   konobar   na   jedinoj   jeftinoj   terasi

Kärtnerstrasse    ruku    nama   pruži.  I  žene,  to  je  prava

atonalna  muzika.  Na  ovom  svetu  ne  postoji   dobro  što

ne    bi    od    žene    dobili.    Demonstrirajmo    poniznost.

Ćutimo,  na  sav  glas,  iz  sve  snage.  Umesto   nas  neka

zlatni  valovi  marta pričaju.  Tako  dugo  smo  ispod zemlje

živeli.  Formu  iza  nužde  neka  naučimo.  Nove boje neka

zatvorenim   očima   mešajmo.  Ionako drugo crveno treba

ako  nam  nos  krvari.  Mogli  bi  i  da   budemo   sretni,  ali

zbog  kog  vraga  ako smo već sretni. Naš susret je susret

razrađenih  ruku,  moguće  je  opevati.  Ako  će vas pustiti

i ovo popodne sa sobom ponesite.

Prevod: Fehér Illés

Szabó Palócz Attila hosszú advent – dugačak advent

Szabó Palócz Attila Zenta 1971. november 30. –

hosszú advent

harminc éve az ember még csak egyszer élt,

és nem félte a hóesést,

a fehér karácsony olybá tűnt, mint holmi felszínes ihletés…

fotelből szemléltük,

a meleg szobában a tévé előtt ülve,

hogyan hullnak a hópelyhek a frissen fröccsent vérre…

nem voltunk távol, talán rohanni kellett volna,

át a határon, zsebünkben még

a vérvörös útlevél – de úgy hihettük talán,

hogy a forradalmak nélkülünk is megtörténnek…

az értetlenség, az értetlenkedés

volt az alapélménye annak az adventnek,

annak a karácsony éjnek,

s ahogyan nem érthették egykor

a pásztortűz köré gyűlt halandók sem

az újfent sötétbe borult betlehemi éjben

a csodát, ami a szemük előtt épp akkor zajlott,

nem érthettük igazán mi sem,

hogy mi az értelme a hóra fröccsent vérnek…

hosszú volt az az advent, a takarójánál sokkal

hosszabbra nyújtózott a várakozás,

felszínes szavak olvadtak véres latyakká, dagadtak sárrá

harminc év ihletésében,

ebben a dőre rácsodálkozásban,

mert mi továbbra sem változunk,

csak a vér fröcsög, forradalmak tépnek zászlókat,

s égnek értetlen retinákba a csodák…

harminc éve az ember még csak egyszer élt,

vagy egyszer sem,

de az elcsigázottság felkelt zavarrá érlelte

a lélek legbenső csendjét,

s a csoda fénylő felvillanása után,

ahogy kialudt az égi csillogás,

úgy ültünk a tévé előtt megint,

mint tábortűz parazsa köré gyűlt halandók egykor

az újfent elsötétült betlehemi éjben…

talán akkor érezhettük meg először,

hogy hosszú advent jő megint…

Forrás: https://irodalmijelen.hu/2019-dec-16-0127/melybol-angyal?fbclid=IwAR2ErruBmsWOhZrRoJ8TfmgWdFzBWMosi71nwA7IABgAskMw6inZVyV6nMM

dugačak advent

čovek pre trideset godija samo jednom je živeo

i od sneženja nije se bojao,

beli božić činio se kao da je nekakva površna inspiracija…

iz fotelje, u toploj sobi

ispred televizora sedeći smo promatrali,

kako  pahuljice snega na sveže kapi krvi padaju…

nismo bili daleko, možda smo trebali juriti,

preko granice, u džepu sa još

crvenim pasošem – ali smo valjda tako verovali,

da revolucije i bez nas se dešavaju…

osnovni doživljaj onog adventa

neshvatljivost, besmislenost je bila,

one božićne noći,

i kao nekad u ponovo zatamneloj

vitlehemskoj noći oko logorske vatre

zaseli smrtnici čudo što baš ispred njihovih

očiju odigralo nisu mogli shvatiti,

uistinu ni mi nismo mogli shvatiti

šta je smisao one kapi krvi koje su na sneg pale…

taj advent je dugačak bio, čekanje od očekivanog

i te kako se oteglo,

u tridesetogodišnjoj inspiraciji,

u tom besmislenom isčuđavanju

površne reči u krvavu kaljužu, blato su se pretvorile,

jer mi ni dalje nismo se menjali,

samo krv kapa, zastave revolucije cepaju

i čuda u izlišne retine izgaraju…

pre trideset godina čovek je samo jednom živeo,

ili ni jednom,

ali u iznemoglosti najdublja tišina duše

u pometnju je sazrela,

i kako sjaj neba nakon

što je čudo zasjalo ugasila se,

tako smo i mi iznova ispred televizora sedeli

kao smrtnici nekad oko žara logorske vatre

u ponovo zatamneloj vitlehemskoj noći…

prvi put možda smo tad mogli osetiti,

opet će dugačak advent doći…

Prevod: Fehér Illés

Gergely Tamás Pezsgő – Šampanjac

Gergely Tamás Brassó 1952. augusztus 19. –

Pezsgő Malacka a pezsgőt szereti, így aztán Vadmalac is azt issza, közben elmélkedik. Még mindig el tud csodálkozni azon, hogy szőlőből készítik, és hogy pezseg. Mitől? A buborékokat belé ki dugta? Két korty között a felhőket is figyeli, olyan a látványuk, akár egy élő festmény. Az előbb még sárgás volt, most egyetlen haránt elhelyezkedő szürke test. Oldalak "lecsiszolva", talán úgy jobban halad; egy tengeralattjáró az égen. Egy zeppelin. Ám éppen áll a zeppelin, miért? Na jó, a pezsgő. Segít abban, hogy apróságok, a mindennap tartozékai eltűnjenek, kiemel egyebeket. A felhőt, az asztalt, Malackát. Nem is veszi észre Vadmalac, szinte együtt úszik a zeppelinnel az égen.

Šampanjac Prasica šampanjca voli pa i Vepar zbog toga to pije, usput razmišlja. Još uvek se čudi da pripremaju od grožđa i penuši. Zbog ćega? Ko je stavio mehure unutra? Između dva gutljaja i oblake promatra, prizor kao da je živa slika. Malo pre još je žućkast bio, sad pak ukoso postavljeno sivo telo. Strane su „izglačane”, možda tako bolje se kreće; na nebu jedna podmornica. Jedan cepelin. Ali cepelin baš stoji, zašto? No dobro, šampanjac. Pomaže u tome da sitnice, potrepštine svakodnevnice nestanu, a nešto drugo ističe. Oblaka, stol, Prasicu. Vepar ni ne primećuje da na nebu sa cepelinom maltene zajedno plovi. Prevod: Fehér Illés

Forrás: https://mek.oszk.hu/19600/19634/19634.htm#182

Várnai Zseni Te Új Világ – Ti Novi Svete

Várnai Zseni

Nagyvázsony 1890. május 25. – Budapest 1981. október 16.

Te Új Világ Te Új Világ, jóra törekvő, bár te lennél az a rég várt, békét hozó, csodás esztendő, mely az Idők méhében érik talán már évmilliók óta... s most a mi Századunk tüzében, most válik nagy... igaz valóra... Boldog új évet, emberek!

Ti Novi Svete Ti Novi Svete što dobrotu želiš, bar da si ti ona odavno željena čarobna godina koja mir donosi, koja možda već milijardu godina u maternici Vremena sazreva… i sad u vatri našeg Stoleća sad se zaista… zaista ostvaruje… Ljudi, Sretnu Novu Godinu! Prevod: Fehér Illés

Forrás: https://szilveszter.hu/erdekessegek/szilveszteri-ujevi-versek-126