Milan Stanišić Bilo bi dobro sve prespavati – Jó lenne mindent átaludni

 

Milan Stanišić

Bilo bi dobro sve prespavati   (25. VIII. 2020.)   Danas sam ispravio pet krivih drina danas sam 15 puta izbrojao do 10 danas sam čuo provjerenu vijesti „Peti Smit ulazi u crnogorsku izbornu trku”   Gledao sam i vodu kako se sliva niz magistralu uzanim dijelom između ceste i trotoara pa sam se zapitao da li tako teče i moj život   Pomislio sam, a šta ako je stvarnost san a želje rukavci tog sna bilo bi dobro bilo bi dobro sve prespavati ili se samo probuditi tamo gdje se stalo

Jó lenne mindent átaludni   (2020. VIII. 25.)   Ma öt kanyargó drinát* kiegyenesítettem 15-ször 10-ig számoltam hallottam a leellenőrzött hírt „Patricia Smith részt vesz a montenegrói választási hadjáratban”   Néztem a vizet is ahogy az országúton az út és a járda közötti szűk részen zúdul és magamtól kérdeztem életem is így folyik   Arra gondoltam, mi van akkor ha álom a valóság a vágy meg álom-zug jó lenne jó lenne mindent átaludni vagy egyszerűen ott ahol minden áll felébredni   *Drina – kacskaringós határfolyó Bosznia és Szerbia között   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Tatjana Debeljački Tatjanino pismo Onjeginu – Tatjana levele Anyeginhez

 

Tatjana Debeljački Užice 23. april 1967. –

 

Tatjanino pismo Onjeginu
 
Kako izgledam napojena čežnjom?
Iskaži, neprobranim rečima - ko sam ja?!
Imali me u dubini tvoga uma?!
Natopljena slatkim osećanjima,
Okružena ljubavnicima bez celivanja.
Svitanje u kome opet obuzdavam strast!
Ćutiš, u tvom sam grlu strela!
Blagost nije isto što i sladost!
Smejem se svom ludilu, čudim okorelom bolu.
Ni u jednoj pesmi ne mogu ti odoleti.
U svakoj si neko drugi.
Obični smrtnici ne veruju u pesnikove vizije!
Cvetaj i miruj u ružama Onjegine.
Ono što treba, zri!
Ako je ljubav sunce, opekotine su neizbežne.
                                                   Zato i nemoj ništa
 reći.

Izvor: https://www.poezijascg.com/PHP-Nuke/modules.php?name=News&file=article&sid=1209

 
 

Tatjana levele Anyeginhez
 
Szenvedéllyel tele milyen vagyok?
Keresetlen szavakkal fejezd ki – ki vagyok?!
Tudatod mélyén létezek-e!?
Érzelmi kötelékekkel átitatva,
Imádat nélkül szeretőkkel körülvéve.
Ismét virradat, melyben vágyaimat fékezem!
Hallgatsz, torkodban nyílvessző vagyok!
A szelídség nem érzelgősség!
Őrületem kinevetem, fájdalmam csodálom.
Egyetlen versben sem tudok dacolni veled.
Mindegyikben valaki más vagy.
A halandók a költői látomásban nem hisznek!
Anyegin, rózsák közt virulj és nyugodj.
Érik, aminek érnie kell!
Ha nap a szerelem, az égési sebek elkerülhetetlenek.
                                                        Ezért semmit se
    mondj.

Fordította: Fehér Illés

                                                      

                                                                                                                                     

Ana Mitić Stošić Невидљиво – Láthatatlan

 

Ana Mitić Stošić Vranje 19. april 1986. – 

Невидљиво   ако ти је душа слепа онда узалуд пружаш руке молиш се Богу – немаш осећаја за бесконачно за бескрајни рај или вечити пакао. ако су ти очи срца затворене твој вапај биће неми eхо који нико не разуме – као дрво запуштено са гранама неокресаним са маховином и паучином.

Láthatatlan   ha lelked világtalan karod Isten felé hiába nyújtod – nem érzed a végtelent a határtalan édent vagy a poklot az időtlent.   ha szíved zárt könyörgésed néma visszhang senki sem érti – maradsz ágas-bogas mohával pókhálóval takart elhagyatott gyümölcsfa.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://www.poezijasustine.rs/2019/01/ana-mitic-stosic-nevidljivo.html

Dušan Gojkov № 16 - № 16

 

Dušan Gojkov Beograd 11. avgust 1965. –

№ 16   sećam se portobello road gde sam te prvi put dotakao da ti skrenem pažnju na jednu lepu fasadu prolaznici beže od kiše a prodavci voća zatvaraju tezge sećam se crkvene porte gde smo slušali najtopliju tišinu sećam se gledam te dok spavaš usana nekako napućenih dišeš duboko osluškujem čaršav preko tvojih bokova nežno ocrtava interesantno ne mogu da se setim kakve su ti bile obrve sećam se drvoreda što seče vinograd vetar duva uporno polako hodamo držiš ruku u džepu mog kaputa razmišljam dok te još nisam upoznao zvuči glupo ali stvarno mi je nešto nedostajalo sećam se tvojih pisama blaßblauefrauenschrift koja si ostavljala svakog jutra na jastuku dok još spavam sećam se kako strpljivo čekaš dok ja stojim ispred tri moneove slike potom gledam te kako plešeš uz muziku sama naše duge šetnje po ulicama oko covent gardena sećam se u vozu spavamo isprepleteni putujemo naša mala soba za bogate turiste iznad café de la paix preskupo ali ti si tako želela trg puno ljudi sećam se jedne ploče što svira iznova i iznova (tom waits, closing time, mislim) sećam se držim te za ruku jer si uplašena onda restorančić kojem sam zaboravio ime ali bih ga i danas zatvorenih očiju pronašao ćutimo satima uz bocu vina dođavola takvo ćutanje je ružno a ovu knjigu sam kupio one subote čekajući da završiš kod frizera ulice su bile vlažne od noćne kiše ili su to bili perači ulica rano jutro još uvek malo prohladno posle smo zajedno otišli na kafu pa je nismo popili jer smo malo vikali jedno na drugo pa nam je nakon toga bilo neprijatno sećam se zalivaš cveće pevušiš da bi bolje raslo crvenih obraza posle posla ispijaš konjak „na eks“ bunim se hej imaj poštovanja to je dobro piće sećam se proleća u grčkoj kad si me treznila sirćetom i maslinovim uljem odvratno tako su te posavetovale susetke tako one muče svoje muževe a onda leto izgoreli od sunca dahćemo u sobi s velikim vlažnim peškirom preko nas šapatom: slušaj prosto zuji koliko vruće uveče sedimo na terasi uz hladni chenin blanc tad smo ga otkrili posmatram tvoj profil skidaš cipelu da istreseš pesak s plaže a tvoja noga mala bože kakvo je to stopalo sećam se svađaš se sa konobarom jer mi je doneo pogrešno piće ne ono koje sam naručio vodimo ljubav uz uključen televizor ljubavni film učim te svoj jezik govoreći poeziju naglas vidim sediš na ivici kade dok se brijem utrljavaš neku kremu na lice podloga za šminku tako nešto skupljaš opalo lišće po dvorištu samo lepe primerke još uvek se desi da poneki list ispadne iz knjige koju nisam davno uzimao u ruke sećam se izlaziš u drugu sobu da telefoniraš a ja se pravim da čitam novine berzanske izveštaje bože mi oprosti, kako sam bio... sećam se našeg psa skoro štene kojeg smo svakog jutra pronalazili na krevetu između nas sećam se kad si prvi put otišla gledao sam kroz prozor na praznu ulicu noć i plakat za kaubojski film prekoputa radijatori u sobi hladni bojler u kupatilu šišti i tvoje oči koje sam video čim zatvorim svoje sećam se mirisa tvoje odeće koju si zaboravila u ormaru jedne velike kartonske kutije pune fotografija bože šta li sam uradio s njom u kojoj su li se selidbi izgubile sećam se i mirnih večeri ti slikaš ja pišem ili čitam sedeći u beržeri sećam se cveća koje je stizalo svakog jutra kasnije otužno mirisalo po čitavom stanu možda je trebalo da pitam ko ga šalje možda noćni zvukovi tvoje disanje a ispod prozora pijanci pevaju prigušeno sećam se odlaziš „negde“ a ja te požurujem da ne zakasniš pravim se da ne znam onda iz bolnice se vraćaš sama sa plavim tamnoplavim kolutovima ispod očiju trebalo je nešto reći znam dok me nema spakuješ svoje kofere torbe nesesere ponešto je moralo da se stavi čak i u pletenu korpu za pijacu sećam se ćutiš dok te pitam sećam se ćutim nakon tvog ćutanja gledam kroz prozor čujem kako ostavljaš svoj ključ na kuhinjskom stolu otvaraš vrata stana sećam se kako te udaram u lice ta ruka će celog života praviti isti pokret a ti plačeš unapred

№ 16   visszaidézem a potobello roadot ahol először érintettelek hogy figyelmed egy szép homlokzatra hívjam fel a járókelők az eső elől menekülnek a gyümölcsárusok meg a pultokat zárják visszaidézem a templomteret ahol a legmelegebb csendet hallgattuk visszaidézem nézem ahogy alszol ajkad duzzadt hallgatom ahogy mélyen lélegzel csípődet a takaró sejtetve mutatja érdekes hogy szemöldököd milyen volt nem tudom visszaidézem a szőlőst átszelő fasort kitartóan fúj a szél lassan haladunk kezedet kabátom zsebében tartod gondolkodok míg meg nem ismertelek sután hangzik de valami tényleg hiányzott visszaidézem leveleidet blaßblauefrauenschrift minden reggel a párnán hagytad míg aludtam visszaidézem ahogy türelmesen vársz míg három Monet kép előtt állok majd nézem ahogy zenére egyedül táncolsz a hosszú sétákat a covent gardena körüli utcákon visszaidézem a vonatban összefonódva alszunk utazunk kis szobánk a gazdag turisták számára a café de la paix felett túl drága de te így akartad tér sokadalom visszaidézem a lemezt újra és újra szól (tom waits, closing time, azt hiszem) visszaidézem kezdet fogom mert félsz majd egy étterem nevére nem emlékszem de még ma   behunyt szemmel is megtalálnám hallgatunk órák hosszat egy üveg bor mellett az ördögbe is rémes az ilyen hallgatás ezt a könyvet meg azon a szombaton vettem várakozva míg a fodrásznál voltál nyirkos volt az utca az éjszakai esőtől vagy a kora reggeli utcamosóktól még mindig hűvös van utána együtt vagyunk kávézni mentünk de nem ittuk meg mert fennhangon egymást szidtuk után kellemetlenül éreztük magunkat visszaidézem virágokat locsolsz énekelsz hogy szebbek legyenek kipirultan utána utána a konyakot felhajtod zúgolódtam hé becsüld meg az kiváló ital visszaidézem a görögországi tavaszt amikor engem józanítottál ecettel és olívaolajjal undorító de a szomszédasszonyok ezt tanácsolták férjüket ők így kínozzák majd a nyár a napon felégtünk a szobában lihegünk rajtunk nagy nedves törölköző suttogunk: hallgasd duruzsol a forróság este a karzaton ülünk előttünk hűtött chenin blanc akkor fedeztük fel arcéledet nézem leveszed cipődet kiszórod belőle a tengerparti homokot lábad meg pindúr istenem milyen talp visszaidézem a pincérrel veszekszel mert nem azt az italt hozta nem a megrendeltet szeretkezünk a tévé mellett szerelmes film nyelvemre tanítalak szavalva látom míg borotválkozok a kád szélén ülsz arcodra valami krémet kensz sminkalap valami hasonló az udvaron lehullott leveleket gyűjtesz csak a szép példányokat még mindig előfordul hogy kiesik egy-egy levél a régen kézbe nem vett könyvből visszaidézem telefonálni másik szobába mégy teszem mintha újságot olvasnék börzehíreket istenem bocsáss meg, amilyen voltam… visszaidézem kutyánkat majdnem kölyök minden reggel az ágyban közöttünk találtam visszaidézem amikor először mentél el az ablakon keresztül éjjel a kihalt utcát néztem és a túloldalon egy cowboy film hirdetését a fűtőtestek hidegek a fürdőszobában a bojler sistereg és szemed amint lehunyom szemem látom visszaidézem a szekrényben felejtett ruhád illatát a fényképekkel tele nagy kartondobozt istenem mi lett velük melyik költözködéskor veszítettem el visszaidézem a nyugodt estéket is te festesz én a karosszékben ülve írok vagy olvasok visszaidézem az egész lakást szomorú illattal betöltő a minden reggel érkező virágokat talán meg kellett volna kérdeznem ki küldi talán éjjeli hangok lélegzeted az ablak alatt meg részegek énekelnek fojtott hangon visszaidézem elmégy „valahová” én meg siettetlek hogy ne késs el teszem nem tudom majd a kórházból egyedül jössz vissza szemed alatt kék sötétkék karikákkal valamit kellett volna mondani tudom míg nem vagyok összepakolsz koffereket táskákat neszesszert egy s más még a fonott kosárba is jutott visszaidézem hallgatsz míg kérdezlek visszaidézem hallgatásod után hallgatok az ablakon keresztül nézek hallom ahogy a kulcsot a konyhaasztalra teszed kinyitod a lakás ajtaját visszaidézem ahogy arcodat ütöm az a kéz míg élek azt a mozdulatot teszi te meg sírsz előre   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dušan Gojkov: Tužne šansone, Kornet Beograd 2015. str. 29-34.

Đorđe Kuburić Којот – A prérifarkas

 

Đorđe Kuburić Bačko Petrovo Selo 1958. –

Којот
 
У ноћи
у летњој ноћи белој као камфор ветар је лупнуо прозор.
Сањао сам да је зора и да неко куца. У прозор.
Видео сам лабуда и чуо његову самотну песму.
мнио му белу искреност, самотну заљубљеност,
у свежим, пожудним просторима/мирним водама.
У ветровитим, пустим ноћима
чујем којота
како, егоист, лакрдијашки
арлауче
и зазива зиму и смрт.
 
Izvor: Ђорђе Кубурић: Зашто волим виски и друге изабране песме. Нишки културни центар, 2006.
 
 
A prérifarkas
 
A szél
éjjel kámfor-fehér nyári éjjel kopogott az ablakon.
Azt álmodtam hajnal van és valaki kopog. Az ablakon.
Fehér hattyút láttam és magányos énekét hallottam.
Hófehér tisztaságot, magányos szerelmi lángolást
friss, vággyal teli térben/ nyugodt vízen kívántam neki.
Szeles, puszta éjjeleken
a prérifarkast hallom
ahogy, a magának-való, bolondozva
vonyítva
telet, halált idéz.
 
Fordította: Fehér Illés
 

Anđelko Zablaćanski Украдени трен ноћи с њом – Az éjtől a nővel együtt lopott pillanat

 

Anđelko Zablaćanski Glušci kod Bogatića 4. decembar 1959. –

Украдени трен ноћи с њом   Шум воде што се слива Низ њено голо тело Милујући све брегове и удолине Мојим прстима Буди ми Тај заборављени дан Кад сам јој са усне Први пут скинуо капи росе   Шуми вода сећањем Док осмехом блиста ноћ У њој и мени   И опет клечим Пред истом жудњом јасном Пред жубором немира наших Сакривеним у капима Што безобразно клизе по нама Спојеним пољупцем.

Az éjtől a nővel együtt lopott pillanat   A nő meztelen testén lecsorgó Víz csobogása A dombok és mélyedések ujjammal való Simogatása Azt az elfeledett napot Ébreszti bennem Mikor ajkáról Az első harmatcseppet csentem   Vízcsobogás emlékek Mosolyog és ragyog az éj Benne bennem   Ismét Ugyanaz a vágy előtt térdelek A csókokkal összekapcsolt Rajtunk szemtelenül legördülő Cseppekbe rejtett Nyugtalanságunk csobogása előtt.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://www.azpoezija.rs/2013/09/abdjelko-zablacanski-ukradeni-tren-noci.html

Zoran Bognar Sada im je tek jasno – Most értették meg

 

Zoran Bognar Vukovar 30. januar 1965. –

Sada im je tek jasno   Sada im je tek jasno da nismo nikada ni bili njihovi i da nijedan naš koren nije rođen u njihovom vrtu punom kamenja što se uvlači u hladnu zemlju. Sada im je tek jasno da će slike brzo da iščeznu da će se samo prisećati svih tih predobrih glumaca koji su primorano prihvatili uloge u najbanalnijem uniformisanom filmu. Sada im je tek jasno da se nikada više nećemo vratiti, ali neki će se od nas ponovo sresti i nerado ćemo se prisetiti naših starih imena u obliku brojeva koja su nam urezali u srca beskrajnih čežnji. Sada im je tek jasno da nas nikada neće moći izgubiti, jer nas nikada nisu ni imali...

Most értették meg   Most értették meg, az övéké sosem voltunk, egyetlen gyökerünk sem az ő hideg, földbe szorult kövekkel tele kertjükben fogant. Most értették meg, a képek gyorsan tűnnek és ezekre a kaptafára készült filmekben kényszerből vállalt szerepeket játszó kitűnő színészekre csak emlékezni fognak. Most értették meg, sosem térünk vissza, de egyesekkel ismét találkoznak és régi nevünkre, a végtelen vágyak szívébe vésett számokra, nem szívesen emlékeznek. Most értették meg, sosem veszítenek el bennünket, hisz az övéké sosem voltunk…   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Zoran Bognar: Srbijo, mogu li da budem tvoj sin Balkanski Književni Glasnik Beograd 2019. str. 21.