Katarina Sarić Pokora – Alázat

 

Katarina Sarić Budva 10. mart 1976. –

Pokora
 
Kad protegne se ispod kore
ona
kojoj sinovi utrobu pocijepaše
i mine strah od
žene
majke
života
ja sakupiću rubove naborane haljine
i sašiti
novo srce za svečanu priliku
da paše
kao saliveno uz ovo lice i sliku
oboljelu od anemije
 
– vazduha treba
 
izliveno rudarsko okno
pretopljeno
je
u posljednji ciklus alhemije
presušen
je
plač iz kolijevke
Kad izbaci more
posljednje kosti pitomih fosila
ja sjedjeću na obali
prebirajući krše
u pozi djevojčice s razglednice
u kliše
zaglavljene
i obavezno snene
u bijelom
s jednom šiškom preko čela
prebačenom naizgled ovlašno
poziraću u slavu nevinosti i ponovnog rođenja
a
zapravo ću željeti da vrisnem odušno
i
pocijepam taj ram
 
– vazduha mi treba
 
ispod Heraklovih stuba
grčkih tragičara koji slave oceubistvo silovanje
majke
zemlje
žene
pravdajući ga neznanjem
umro mi je sram
i niko nije došao na sahranu
otišao je u spam
Kad ustane i protegne se ona
prašnjava
silovana
pocijepana
pogrebana
zemlja
majka
žena
u posljednjem kriku
epske završnice
koja ostaje bez daha
Kad odu i otac i brat i drug
ja vratiću se na ono naše mjesto ispod gvozdenog mosta
otkopaću nam davno urezana imena iz betona
prenijeti u Afriku
ih
ja postaću prsten vremena
stih
što zatvara krug
daleko od zemlje naših preda
 
Izvor: https://strane.ba/katarina-saric-poezija/
 
 
Alázat
 
Ha az a nő akinek bensőjét fiai
szétmarcangolták
a kéreg alatt elnyúlik és
nőtől
anyától
élettől
tűnik a félelem
összeszedem a ráncos szoknya szélét
majd új szívet
ünnepi alkalomra varrok
amelyik
ehhez az archoz a vérszegénységben
szenvedő képhez illik
 
– levegőt
 
az alkímia utolsó
fázisában
átalakított
öntött bánya mély
a bölcsőből
sírást
nem hallani
Ha majd a tenger
az utolsó szelíd csontmaradványokat is kidobja
a parton
képeslap klisébe ékelve
kislány pózban szenderegve
kötelezően fehérben
homlokomra látszólag
véletlenül
lógó hajtinccsel
ócskaságok között turkálva
ülök
az ártatlanság és ujjá-születés dicsőségét magasztalom
de
tulajdonképpen szívvel-lélekkel kiáltanék
és
a keretet széttörném
 
– levegő kell
 
Héraklész oszlopai
görög tragikusok árnyékában akik apagyilkosságot
anyák
föld
asszonyok
feletti brutalitást tudatlanságra hivatkozva éltetnek
halt meg szégyenérzetem
temetésére senki sem érkezett
csak levélszemét
Mikor felkel és nyújtózik egyet az a
poros
megerőszakolt
megtépázott
összekarmolt
föld
anya
asszony
amelyik az eposzi vég
utolsó sikolyában
lélegzet nélkül marad
Mikor apa testvér barát távozik
arra a vashíd alatti helyünkre akkor térek vissza
feltárom az egykor betonba vésett neveket
majd Afrikába
viszem
időgyűrű leszek
teremtés
aki messze a földtől
zárja le az ősök körét
 
Fordította: Fehér Illés

Jász Attila Álomtükör – Ogledalo sna

 

Jász Attila Szőny, 1966. március 26. –

Álomtükör
 
Fölébredtem, és egy öreg, ismeretlen indián nézett rám a tükörből.
Egy idő után az arca mégis ismerős volt, Derzsi János, ismertem rá
kedvenc színészemre. Kitámolyogtam a fürdőből, hogy pár perc múlva
újra visszatérjek. Abban reménykedtem, hogy a színész azóta eltűnt
onnan. De nem. Hiába fésülködök meg, dörzsölöm arcom törülközővel,
nyitom és csukom a szemem, ott marad. Visszafekszem aludni, hátha
sikerül valaki másként felébrednem. Azt hiszem, most éppen álmodok.
 
Forrás: Jász Attila: Belső angyal Kortárs, Budapest  2019.
 
 
Ogledalo sna
 
Probudio sam se i iz ogledala ostareli, napoznat Indijanac me je gledao.
Nakon nekog vremena kao da mi je ipak poznat, Janoš Derži, prepoznao
sam omiljenog glumca. Iz kupatila nekako sam se izvukao da bi se nakon
par minuta vratio. Nadao sam se da će glumac za to vreme nestati.
Ali ne. Uzalud se češljam, lice sa peškirom istrajno trljam, otvaram
zatvaram oči, on se ne miče, ostaje. Vraćam se u krevet, možda nakon
ponovnog buđenja biću drugačiji. Čini mi se da baš sada sanjam.
 
Prevod: Fehér Illés

Podolszki József Ugyanarról – O istom

  

Podolszki József
Feketics, 1946. júl. 28. – Újvidék, 1986. szept. 11.

Ugyanarról              Úgy búcsúzunk,            mint a galambok:            turbékolva,            repülő tollal,            S ha volna,            ki odafigyelne e búgás mögé!            Jaj neked.                            Jaj nekem.   Itt van. Egy kicsit lejjebb. És talán balra. Meg beljebb. Ha fürgébb vagy, nyakon csípheted. Mert nyakamon immár a halál. Hogy ne baszkódjak? De miért is, kedves. Téged ő tőlem el ne ijesszen, hisz beleillek. Nézd, még nem is volt ilyen jó ruhám. No és az arca! Nem találod kissé gondterheltnek? Pedig a balga lelkek mindent megtesznek dolga könnyítése... Hogy is mondják a poli...hisztorok? Szóval udvarolunk minden irányból. Ám vannak, kikkel szemben ő is csak magánzó, és úgy ül asztalunkhoz, mint a kivetettek. Elbeszélgetünk: Hogy volt. És hogyan lesz, amikor nem leszünk. Illetve csak ő lesz: a halhatatlan.   *   Az lesz a baj, ha nem lesznek majd összefüggő gondolataid, ha hiába járkálsz le-fel a lakásban, már sohasem jutsz saját végedig. Nincs remény az önfeláldozásra. Mondom, az lesz az igazi, ha elhagynak majd hátadon borzongó gondolataid, és irkálsz  összevissza egy hatalmas kockás papírra.   *   Vannak persze bajok nagyobbak. Mert tegyük fel, ha kifolyik, mondjuk, az egyik szemed. Avagy mind a kettő! Esetleg füled csapják le egynémely harcos legények. Vagy orrodra ül az elvetemült kurva! És sorolhatnám a csapásokat végtagvesztéstől végtagfölöslegig. Hanem a lelkem! De vannak persze bajok                             nagyobbak.   *   Látod-e amott a halvány vonalat? Nos, azon által jutunk el egész a boldogságig. Hogyhogy nem hiszed? Nem úgy gondoltam én: el fogod tépni majd. Hanem: szépen végigmégy rajta, egyetlenem.                    A leesésig.   *   Erről jut eszembe a kezdet:                Könnyen vagdalózik,                ki halállal a nyakán.                Hisz semmit nem                veszíthet.                Ha tisztában van                a halállal.                Nyakán.

O istom              Poput golubova            se opraštamo:            gugučeći,            letećim perjem,            I da ima            ko bi iza tog gugučenja pr1ipazio!            Jao tebi.                         Jao meni.   Tu je. Nešto niže. I možda na levo. Više unutra. Ako si brža, mogla bi za vrat uhvatiti. Jer smrt je već na mom vratu. Da se ne zezam? Pa i zašto bi, mila. Ona tebe od mene neka ne odbije, ta uklapam se. Gledaj, tako dobrog odela još nisam ni imao. No i njeno lice! Ne smatraš da je pomalo zabrinuta? Bez obzira što priproste duše sve učine da bi joj posao olakšale... Kako ono kažu poli...histori? Dakle sa svih strana udvaramo. Ali postoje takvi prema kojima i ona je tek posebnik i za naš stol tako sedi kao odbačena. Pričamo: Kako je bilo. I kako će biti kad više nećemo postojati. Odnosno postojaće samo ona: ona besmrtna.   *   Biće problema ako povezane misli više nećeš imati, u stanu od zida do zida zalud koračaš, do vlastitog kraja više nećeš stići. Za samopožrtvovanje nema nade. Tvrdim, biće istinski, ako napustiće te tvoje drhtave misli na leđima i na ogroman arak kockastog papira piskaraćeš svašta.   *   Naravno, postoje i veće nedaće. Jer pretpostavimo, na primer, iscuriće ti jedno oko. Ili oba! Eventualno neki ratoborni mladići otkinuće ti uho. Možda sesće ti na nos opaka drolja! I nedaće bi od gubitka udova do viška udova mogao dalje nabrajati. Ali moja duša! Naravno, postoje i veće                                  nedaće.   *   Vidiš li tanku crtu tamo? Dakle, do potpunog blaženstva preko nje stižemo. Kako to da ne veruješ? Nisam ja tako mislio: da ćeš pocepati. Nego: prećićeš preko nje, jedino moja.                     Do pada.   *   To me je na početak podsetio:                Lako se razmeće                ko na vratu smrt nosa.                Jer gubiti ništa                ne može.                Ako je sa smrću                načisto.                Na vratu.   Prevod: Fehér Illés

Forrás: Podolszki József: Át, Forum 1988. 42-44. old

Turczi István: Jean Genet – Žan Žene

 

Turczi István Tata 1957. október 17. –

Jean Genet   elképzelni sem tudom másképp a pokol bugyrában féregfényben nemtelen ragyogásban a Nagy Kísérlethez kiterítve   honnan ez a tündöklõ evilági börtönfintor a megértés csendes révülete a bomló szöveteken átszivárgó hűség miért a mindenkori sohaság   és preparált arcáról hová hová gurulnak a könnyek megérteni a mítoszt csak önmagából

Žan Žene   drugačije ni zamisliti ne mogu u dnu pakla u sjaju crva u bespolnom blistanju za Velik Pokus položeno   odakle je ta bleštava ovozemaljska grimasa sužnja tiho bunilo razumevanja preko tkiva proceđena vernost zašto je ta svakidašnja nikada   te sa njegovog prepariranog lica suze kuda se kotrljaju mit shvatiti tek iz samog mita   Prevod: Fehér Illés

Forrás: https://www.esolap.hu/authors/2-turczi-istvan/96.html

Gergely Tamás Némán – Nemo

 

Gergely Tamás Brassó 1952. augusztus 19. – 

Némán   Lőrincz Györgynek        Komája törte meg a csendet:        - Vártam a válaszod.      Vadmalac a távolba révedt. Egy hegyet látott, amit ő "szent"-nek nevezett, most viszont fordult lassan a komája felé. Mélyen a szemébe nézett, s halkan mondta:        - Nem beszélünk róla.        - Attól még megtörténik... - replikázott a másik.     - Mi ketten tudjuk, de nem beszélünk róla.     - Rendben - válaszolta komája -, senkit nem keserítünk vele, inkább hallgatunk.      Azzal hallgattak. Együtt. És nézték a hegyet. Könnyű köd szitált rájuk friss nedvet. Sokat: attól lehetett tartani, eláznak a gondolataik.

Nemo   Đerđu Lerincu          Tišinu je jaran prekinuo:        – Tvoj odgovor sam čekao.        Vepar u daljinu gleda, sanjari. Neko brdo je video što je on „svetom“ nazvao, sad prema jaranu polako okrene. Duboko mu je u oči gledao i šapnuo:        – Nećemo o tome.        – To još nije razlog da se ne dogodi… - odgovorio je drugi.        – Mi znamo ali o tome ne govorimo.        – U redu – reče mu jaran – nikog nećemo uznemiravati, radije šutimo.        Pa su ućutali. Zajedno. I brdo gledali. Lagana magla ih je sitnim kapima posipala. Dugo: postojala je opasnost da će im se  misli raskvasiti.   Prevod: Fehér Illés

Forrás:  https://mek.oszk.hu/19600/19634/19634.htm#67 

Garaczi László Hogy valamit mindig – Da nešto uvek

 

Garaczi László Budapest 1956. július 17. – 

Hogy valamit mindig
 
Egy férfi fekszik a földön, kilóg a keze
a papír alól, az ujjai begörbülnek, mintha
vizet merne, fölemelik a papírt, hogy lefotózzák,
a hasa horpadt, a szemhéja kék, mint az aszalt
szilva, száján magáról megfeledkezett mosoly,
rézgyűrű a hüvelykujján, láttam este a téren,
kenyeret evett, és volt még rajta ruha, fiatal férfi,
diktálja a rendőr, haja barna, igazolványa nincs,
na, fogd meg ott a lábánál, milyen hideg lehet a
csuklója, ennyi az élet, mondja valaki, csupasz
seggel jövünk világra, és úgy is távozunk,
elviszik tepsiben, eloszlanak a bámészkodók,
semmi nyom nem marad, mindent eltakarítanak,
még ott maradok egy ideig, és azt veszem észre,
hogy az emberek mintha kikerülnék a helyet,
ahol a halott ember feküdt a földön, olyanok is,
akik nem tudhatnak az esetről, jönnek, és mikor
odaérnek, valahogy eloldalaznak, mintha lenne
ott valami sűrűség, amibe nem tudnak behatolni,
valami mérgező közeg, egy bicegő öregember
gumivégű bottal, a cukrászda felől két rakott
szoknyás lány fagyit nyalva, cigarettázó
katonatisztek csoportja, átmennek a túloldalra,
vagy megállnak a járdán, a belövésektől foltos
sarokházat nézik, sőt olyan is akad, aki megáll,
szabályosan megfordul, mint aki otthon hagyott
valamit, senki nem lép arra a helyre, pedig öt
óra van, rengetegen járnak az utcán, végül jön
két rendőr farkaskutyával, de a halott férfi náluk
is erősebb, a kutya nyüszítve megáll, húzza a
pórázt, végül is kitérnek, mindegy nekik,
merre járőröznek, meghaltak a téren, hogy fogja
ezt apám elmagyarázni, ellenforradalmár vagy
közveszélyes munkakerülő, zsebre dugott
kézzel állok a kapuban, a szükségszerűség,
hogy valamit mindig nézni kell, ott feküdt,
valami bele volt vésve a gyűrűjébe, egy név,
hallgatott, önzőn, az élők iránti megvetéssel.
 
Forrás: http://www.jelenkor.net/archivum/cikk/2473/hogy-valamit-mindig-itt-elhallgat
 
 
Da nešto uvek
 
Na zemlji muškarac leži, ispod papira
ruka mu visi, prsti savijeni, kao da
vodu crpi, podižu papír da ga snimaju,
trbuh mu je ulegnut, kapci poput suhe šljive
plavi, na ustima zaboravljen osmeh, na palcu
prsten od bakra, uveče sam ga na trgu video,
hleb je jeo i još odeven bio, mlad muškarac,
diktira policajac, smeđa kosa, legitimacije nema,
no, tamo za nogu uhvati, kako mu je zglob na ruci
hladan, život je toliki, reče neko, gologuzi
smo na ovaj svet došli i tako i odlazimo,
u tepsiji ga odnose, besposličari se razilaze,
nikakav trag ne ostaje, sve su očistili,
jedno vreme još tamo ostajem i primećujem
da ljudi kao da izbegavaju mesto gde je
mrtav muškarac na zemlji ležao, i takvi
koji šta se dogodilo ne mogu znati. Kad tamo
stignu nekako zaobilaze kao da je
neka gustina u koju prodreti ne mogu,
nekakva otrovna sredina, jedan starac koji šepa
sa štapom, iz pravca slastičarne dve devojke
sa naboranim suknjama sladoled ližu, grupa
oficira koji puše, prelaze na drugu stranu
ili na pločniku zastanu, gledaju kuću na uglu
sa oštećenjima od hitaca, ima i onaj, koji stane,
doslovce se okrene, kao neko koji je nešto kod
kuće ostavio, na to mesto niko ne stupa, a pet
sati je, mnogi su na ulici, na koncu dva
milicajca sa vučjakom stižu, ali mrtav muškarac
i od njih je jači, pas stenje, zastane, povraz
vuče, pa i oni se sklanjaju, njima je svejedno
gde patroliraju, na trgu su umrli, kako će to
otac objasniti, kontrarevolucionar ili
opasan besposličar, u kapiji sa rukama
u džepovima stojim, nekakva prinuda je
da nešto uvek gledati treba, tamo je ležao,
u njegov prsten nešto je bilo urezano, jedno ime,
ćutao je, sebično, sa prezirom prema živima.
 
Prevod: Fehér Illés

Ana Seferović Igra lutaka – Babázás

 

Ana Seferović 9. decembar Beograd 1976. – 

Igra lutaka   Kao dete je primetila Da odrasli Ne slušaju Da ne slušaju onda kada bi trebalo da slušaju I da slušaju Onda kada ne bi trebalo da slušaju:   Nju Dok se igra svojim lutkama Nju Kada daje glas njihovim Nepomičnim usnama Kada daje glas Tišini Tajnom životu tih lutaka Ne uvek srećnom   Životu Odrasli su slušali i smejuljili se – O, kako je slatka Tako maštovito dete! Malo mračno   Da li ćeš biti umetnica kad porasteš? U tom slučaju, treba joj naći bogatog muža!   Postajala je sve tiša Dok nije otkrila da ne mora da priča na glas Da priče lutaka mogu da se odvijaju u njenoj glavi Bez i jednog zvuka   Niko ne može da čuje njene misli I bez sukoba Bila je slobodna da se stvara U sebi

Babázás   Mint gyerek észrevette A felnőttek Nem hallgatják Akkor amikor kellene nem hallgatják És hallgatják Amikor nem kellene akkor hallgatják:   Őt, a kislányt Míg babáival játszik Őt, a kislányt Mikor hangot ad nekik Mozdulatlan ajkakkal Mikor hangot ad A csendnek A babák titkos életének A nem mindig boldog   Életnek A felnőttek hallgatták és mosolyogtak – Ó milyen édes Milyen ötlet-dús gyerek! Kicsit sötét   Ha felnősz művésznő leszel? Abban az esetben gazdag férj kell neki!   Egyre nőtt Majd rájött, nem kell hangosan beszélnie A babáknak mondott mesék fejében maradtak Egyetlen hang nélkül   Gondolatait senki sem hallhatja Civakodás nélkül Szabadon alkotott Önmagában   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Ana Seferović: Materina Arhipelag Beograd 2018. str. 44-45.