Keresés ebben a blogban

2021. december 20., hétfő

Katarina Sarić Pokora – Alázat

 

Katarina Sarić Budva 10. mart 1976. –

Pokora
 
Kad protegne se ispod kore
ona
kojoj sinovi utrobu pocijepaše
i mine strah od
žene
majke
života
ja sakupiću rubove naborane haljine
i sašiti
novo srce za svečanu priliku
da paše
kao saliveno uz ovo lice i sliku
oboljelu od anemije
 
– vazduha treba
 
izliveno rudarsko okno
pretopljeno
je
u posljednji ciklus alhemije
presušen
je
plač iz kolijevke
Kad izbaci more
posljednje kosti pitomih fosila
ja sjedjeću na obali
prebirajući krše
u pozi djevojčice s razglednice
u kliše
zaglavljene
i obavezno snene
u bijelom
s jednom šiškom preko čela
prebačenom naizgled ovlašno
poziraću u slavu nevinosti i ponovnog rođenja
a
zapravo ću željeti da vrisnem odušno
i
pocijepam taj ram
 
– vazduha mi treba
 
ispod Heraklovih stuba
grčkih tragičara koji slave oceubistvo silovanje
majke
zemlje
žene
pravdajući ga neznanjem
umro mi je sram
i niko nije došao na sahranu
otišao je u spam
Kad ustane i protegne se ona
prašnjava
silovana
pocijepana
pogrebana
zemlja
majka
žena
u posljednjem kriku
epske završnice
koja ostaje bez daha
Kad odu i otac i brat i drug
ja vratiću se na ono naše mjesto ispod gvozdenog mosta
otkopaću nam davno urezana imena iz betona
prenijeti u Afriku
ih
ja postaću prsten vremena
stih
što zatvara krug
daleko od zemlje naših preda
 
Izvor: https://strane.ba/katarina-saric-poezija/
 
 
Alázat
 
Ha az a nő akinek bensőjét fiai
szétmarcangolták
a kéreg alatt elnyúlik és
nőtől
anyától
élettől
tűnik a félelem
összeszedem a ráncos szoknya szélét
majd új szívet
ünnepi alkalomra varrok
amelyik
ehhez az archoz a vérszegénységben
szenvedő képhez illik
 
– levegőt
 
az alkímia utolsó
fázisában
átalakított
öntött bánya mély
a bölcsőből
sírást
nem hallani
Ha majd a tenger
az utolsó szelíd csontmaradványokat is kidobja
a parton
képeslap klisébe ékelve
kislány pózban szenderegve
kötelezően fehérben
homlokomra látszólag
véletlenül
lógó hajtinccsel
ócskaságok között turkálva
ülök
az ártatlanság és ujjá-születés dicsőségét magasztalom
de
tulajdonképpen szívvel-lélekkel kiáltanék
és
a keretet széttörném
 
– levegő kell
 
Héraklész oszlopai
görög tragikusok árnyékában akik apagyilkosságot
anyák
föld
asszonyok
feletti brutalitást tudatlanságra hivatkozva éltetnek
halt meg szégyenérzetem
temetésére senki sem érkezett
csak levélszemét
Mikor felkel és nyújtózik egyet az a
poros
megerőszakolt
megtépázott
összekarmolt
föld
anya
asszony
amelyik az eposzi vég
utolsó sikolyában
lélegzet nélkül marad
Mikor apa testvér barát távozik
arra a vashíd alatti helyünkre akkor térek vissza
feltárom az egykor betonba vésett neveket
majd Afrikába
viszem
időgyűrű leszek
teremtés
aki messze a földtől
zárja le az ősök körét
 
Fordította: Fehér Illés


2021. december 16., csütörtök

Jász Attila Álomtükör – Ogledalo sna

 

Jász Attila Szőny, 1966. március 26. –

Álomtükör
 
Fölébredtem, és egy öreg, ismeretlen indián nézett rám a tükörből.
Egy idő után az arca mégis ismerős volt, Derzsi János, ismertem rá
kedvenc színészemre. Kitámolyogtam a fürdőből, hogy pár perc múlva
újra visszatérjek. Abban reménykedtem, hogy a színész azóta eltűnt
onnan. De nem. Hiába fésülködök meg, dörzsölöm arcom törülközővel,
nyitom és csukom a szemem, ott marad. Visszafekszem aludni, hátha
sikerül valaki másként felébrednem. Azt hiszem, most éppen álmodok.
 
Forrás: Jász Attila: Belső angyal Kortárs, Budapest  2019.
 
 
Ogledalo sna
 
Probudio sam se i iz ogledala ostareli, napoznat Indijanac me je gledao.
Nakon nekog vremena kao da mi je ipak poznat, Janoš Derži, prepoznao
sam omiljenog glumca. Iz kupatila nekako sam se izvukao da bi se nakon
par minuta vratio. Nadao sam se da će glumac za to vreme nestati.
Ali ne. Uzalud se češljam, lice sa peškirom istrajno trljam, otvaram
zatvaram oči, on se ne miče, ostaje. Vraćam se u krevet, možda nakon
ponovnog buđenja biću drugačiji. Čini mi se da baš sada sanjam.
 
Prevod: Fehér Illés


Podolszki József Ugyanarról – O istom

  

Podolszki József
Feketics, 1946. júl. 28. – Újvidék, 1986. szept. 11.

Ugyanarról
 
           Úgy búcsúzunk,
           mint a galambok:
           turbékolva,
           repülő tollal,
           S ha volna,
           ki odafigyelne e búgás mögé!
           Jaj neked.
                           Jaj nekem.
 
Itt van.
Egy kicsit lejjebb.
És talán balra.
Meg beljebb.
Ha fürgébb vagy,
nyakon csípheted.
Mert nyakamon
immár a halál.
Hogy ne baszkódjak?
De miért is, kedves.
Téged ő tőlem
el ne ijesszen,
hisz beleillek.
Nézd, még nem is volt
ilyen jó ruhám.
No és az arca!
Nem találod kissé
gondterheltnek?
Pedig a balga lelkek
mindent megtesznek
dolga könnyítése...
Hogy is mondják
a poli...hisztorok?
Szóval udvarolunk
minden irányból.
Ám vannak, kikkel szemben
ő is csak magánzó,
és úgy ül asztalunkhoz,
mint a kivetettek.
Elbeszélgetünk:
Hogy volt.
És hogyan lesz,
amikor nem leszünk.
Illetve csak ő lesz:
a halhatatlan.
 
*
 
Az lesz a baj,
ha nem lesznek majd
összefüggő gondolataid,
ha hiába járkálsz
le-fel a lakásban,
már sohasem jutsz
saját végedig.
Nincs remény
az önfeláldozásra.
Mondom,
az lesz az igazi,
ha elhagynak majd
hátadon borzongó gondolataid,
és irkálsz  összevissza
egy hatalmas
kockás papírra.
 
*
 
Vannak persze bajok
nagyobbak.
Mert tegyük fel,
ha kifolyik, mondjuk,
az egyik szemed.
Avagy mind a kettő!
Esetleg füled csapják le
egynémely harcos legények.
Vagy orrodra ül az elvetemült
kurva!
És sorolhatnám a csapásokat
végtagvesztéstől
végtagfölöslegig.
Hanem a lelkem!
De vannak persze bajok
                            nagyobbak.
 
*
 
Látod-e amott
a halvány vonalat?
Nos,
azon által jutunk el
egész a boldogságig.
Hogyhogy nem hiszed?
Nem úgy gondoltam én:
el fogod tépni majd.
Hanem: szépen végigmégy rajta,
egyetlenem.
                   A leesésig.
 
*
 
Erről jut eszembe
a kezdet:
               Könnyen vagdalózik,
               ki halállal a nyakán.
               Hisz semmit nem
               veszíthet.
               Ha tisztában van
               a halállal.
               Nyakán.

O istom
 
           Poput golubova
           se opraštamo:
           gugučeći,
           letećim perjem,
           I da ima
           ko bi iza tog gugučenja pr1ipazio!
           Jao tebi.
                        Jao meni.
 
Tu je.
Nešto niže.
I možda na levo.
Više unutra.
Ako si brža,
mogla bi za vrat uhvatiti.
Jer smrt je već
na mom vratu.
Da se ne zezam?
Pa i zašto bi, mila.
Ona tebe od mene
neka ne odbije,
ta uklapam se.
Gledaj, tako dobrog odela
još nisam ni imao.
No i njeno lice!
Ne smatraš
da je pomalo zabrinuta?
Bez obzira što
priproste duše sve učine
da bi joj posao olakšale...
Kako ono kažu
poli...histori?
Dakle sa svih strana
udvaramo.
Ali postoje takvi prema kojima
i ona je tek posebnik
i za naš stol tako sedi
kao odbačena.
Pričamo:
Kako je bilo.
I kako će biti
kad više nećemo postojati.
Odnosno postojaće samo ona:
ona besmrtna.
 
*
 
Biće problema
ako povezane misli
više nećeš imati,
u stanu od zida do zida
zalud koračaš,
do vlastitog kraja
više nećeš stići.
Za samopožrtvovanje
nema nade.
Tvrdim,
biće istinski,
ako napustiće te
tvoje drhtave misli na leđima
i na ogroman arak
kockastog papira
piskaraćeš svašta.
 
*
 
Naravno, postoje
i veće nedaće.
Jer pretpostavimo,
na primer, iscuriće
ti jedno oko.
Ili oba!
Eventualno neki ratoborni mladići
otkinuće ti uho.
Možda sesće ti na nos opaka
drolja!
I nedaće bi od gubitka udova
do viška udova
mogao dalje nabrajati.
Ali moja duša!
Naravno, postoje i veće
                                 nedaće.
 
*
 
Vidiš li
tanku crtu tamo?
Dakle,
do potpunog blaženstva
preko nje stižemo.
Kako to da ne veruješ?
Nisam ja tako mislio:
da ćeš pocepati.
Nego: prećićeš preko nje,
jedino moja.
                    Do pada.
 
*
 
To me je na početak
podsetio:
               Lako se razmeće
               ko na vratu smrt nosa.
               Jer gubiti ništa
               ne može.
               Ako je sa smrću
               načisto.
               Na vratu.
 
Prevod: Fehér Illés

Forrás: Podolszki József: Át, Forum 1988. 42-44. old

2021. december 14., kedd

Turczi István: Jean Genet – Žan Žene

 

Turczi István Tata 1957. október 17. –

Jean Genet
 
elképzelni sem tudom másképp
a pokol bugyrában
féregfényben
nemtelen ragyogásban
a Nagy Kísérlethez
kiterítve
 
honnan ez a tündöklõ evilági
börtönfintor
a megértés csendes révülete
a bomló szöveteken átszivárgó
hűség
miért a mindenkori sohaság
 
és preparált arcáról hová
hová gurulnak a könnyek
megérteni a mítoszt csak
önmagából
 
 

Žan Žene
 
drugačije ni zamisliti ne mogu
u dnu pakla
u sjaju crva
u bespolnom blistanju
za Velik Pokus
položeno
 
odakle je ta bleštava ovozemaljska
grimasa sužnja
tiho bunilo razumevanja
preko tkiva proceđena
vernost
zašto je ta svakidašnja nikada
 
te sa njegovog prepariranog lica
suze kuda se kotrljaju
mit shvatiti tek
iz samog mita
 
Prevod: Fehér Illés

Forrás: https://www.esolap.hu/authors/2-turczi-istvan/96.html

2021. december 12., vasárnap

Gergely Tamás Némán – Nemo

 

Gergely Tamás Brassó 1952. augusztus 19. – 

Némán
 
Lőrincz Györgynek
 
     Komája törte meg a csendet:
       - Vártam a válaszod.
     Vadmalac a távolba révedt. Egy hegyet látott, amit ő "szent"-nek nevezett, most viszont fordult lassan a komája felé. Mélyen a szemébe nézett, s halkan mondta:
       - Nem beszélünk róla.
       - Attól még megtörténik... - replikázott a másik.
    - Mi ketten tudjuk, de nem beszélünk róla.
    - Rendben - válaszolta komája -, senkit nem keserítünk vele, inkább hallgatunk.
     Azzal hallgattak. Együtt. És nézték a hegyet. Könnyű köd szitált rájuk friss nedvet. Sokat: attól lehetett tartani, eláznak a gondolataik.
 
 

Nemo
 
Đerđu Lerincu
 
       Tišinu je jaran prekinuo:
       – Tvoj odgovor sam čekao.
       Vepar u daljinu gleda, sanjari. Neko brdo je video što je on „svetom“ nazvao, sad prema jaranu polako okrene. Duboko mu je u oči gledao i šapnuo:
       – Nećemo o tome.
       – To još nije razlog da se ne dogodi… - odgovorio je drugi.
       – Mi znamo ali o tome ne govorimo.
       – U redu – reče mu jaran – nikog nećemo uznemiravati, radije šutimo.
       Pa su ućutali. Zajedno. I brdo gledali. Lagana magla ih je sitnim kapima posipala. Dugo: postojala je opasnost da će im se  misli raskvasiti.
 
Prevod: Fehér Illés

Forrás:  https://mek.oszk.hu/19600/19634/19634.htm#67 

Garaczi László Hogy valamit mindig – Da nešto uvek

 

Garaczi László Budapest 1956. július 17. – 

Hogy valamit mindig
 
Egy férfi fekszik a földön, kilóg a keze
a papír alól, az ujjai begörbülnek, mintha
vizet merne, fölemelik a papírt, hogy lefotózzák,
a hasa horpadt, a szemhéja kék, mint az aszalt
szilva, száján magáról megfeledkezett mosoly,
rézgyűrű a hüvelykujján, láttam este a téren,
kenyeret evett, és volt még rajta ruha, fiatal férfi,
diktálja a rendőr, haja barna, igazolványa nincs,
na, fogd meg ott a lábánál, milyen hideg lehet a
csuklója, ennyi az élet, mondja valaki, csupasz
seggel jövünk világra, és úgy is távozunk,
elviszik tepsiben, eloszlanak a bámészkodók,
semmi nyom nem marad, mindent eltakarítanak,
még ott maradok egy ideig, és azt veszem észre,
hogy az emberek mintha kikerülnék a helyet,
ahol a halott ember feküdt a földön, olyanok is,
akik nem tudhatnak az esetről, jönnek, és mikor
odaérnek, valahogy eloldalaznak, mintha lenne
ott valami sűrűség, amibe nem tudnak behatolni,
valami mérgező közeg, egy bicegő öregember
gumivégű bottal, a cukrászda felől két rakott
szoknyás lány fagyit nyalva, cigarettázó
katonatisztek csoportja, átmennek a túloldalra,
vagy megállnak a járdán, a belövésektől foltos
sarokházat nézik, sőt olyan is akad, aki megáll,
szabályosan megfordul, mint aki otthon hagyott
valamit, senki nem lép arra a helyre, pedig öt
óra van, rengetegen járnak az utcán, végül jön
két rendőr farkaskutyával, de a halott férfi náluk
is erősebb, a kutya nyüszítve megáll, húzza a
pórázt, végül is kitérnek, mindegy nekik,
merre járőröznek, meghaltak a téren, hogy fogja
ezt apám elmagyarázni, ellenforradalmár vagy
közveszélyes munkakerülő, zsebre dugott
kézzel állok a kapuban, a szükségszerűség,
hogy valamit mindig nézni kell, ott feküdt,
valami bele volt vésve a gyűrűjébe, egy név,
hallgatott, önzőn, az élők iránti megvetéssel.
 
Forrás: http://www.jelenkor.net/archivum/cikk/2473/hogy-valamit-mindig-itt-elhallgat
 
 
Da nešto uvek
 
Na zemlji muškarac leži, ispod papira
ruka mu visi, prsti savijeni, kao da
vodu crpi, podižu papír da ga snimaju,
trbuh mu je ulegnut, kapci poput suhe šljive
plavi, na ustima zaboravljen osmeh, na palcu
prsten od bakra, uveče sam ga na trgu video,
hleb je jeo i još odeven bio, mlad muškarac,
diktira policajac, smeđa kosa, legitimacije nema,
no, tamo za nogu uhvati, kako mu je zglob na ruci
hladan, život je toliki, reče neko, gologuzi
smo na ovaj svet došli i tako i odlazimo,
u tepsiji ga odnose, besposličari se razilaze,
nikakav trag ne ostaje, sve su očistili,
jedno vreme još tamo ostajem i primećujem
da ljudi kao da izbegavaju mesto gde je
mrtav muškarac na zemlji ležao, i takvi
koji šta se dogodilo ne mogu znati. Kad tamo
stignu nekako zaobilaze kao da je
neka gustina u koju prodreti ne mogu,
nekakva otrovna sredina, jedan starac koji šepa
sa štapom, iz pravca slastičarne dve devojke
sa naboranim suknjama sladoled ližu, grupa
oficira koji puše, prelaze na drugu stranu
ili na pločniku zastanu, gledaju kuću na uglu
sa oštećenjima od hitaca, ima i onaj, koji stane,
doslovce se okrene, kao neko koji je nešto kod
kuće ostavio, na to mesto niko ne stupa, a pet
sati je, mnogi su na ulici, na koncu dva
milicajca sa vučjakom stižu, ali mrtav muškarac
i od njih je jači, pas stenje, zastane, povraz
vuče, pa i oni se sklanjaju, njima je svejedno
gde patroliraju, na trgu su umrli, kako će to
otac objasniti, kontrarevolucionar ili
opasan besposličar, u kapiji sa rukama
u džepovima stojim, nekakva prinuda je
da nešto uvek gledati treba, tamo je ležao,
u njegov prsten nešto je bilo urezano, jedno ime,
ćutao je, sebično, sa prezirom prema živima.
 
Prevod: Fehér Illés


2021. december 9., csütörtök

Ana Seferović Igra lutaka – Babázás

 

Ana Seferović 9. decembar Beograd 1976. – 

Igra lutaka
 
Kao dete je primetila
Da odrasli
Ne slušaju
Da ne slušaju onda kada bi trebalo da slušaju
I da slušaju
Onda kada ne bi trebalo da slušaju:
 
Nju
Dok se igra svojim lutkama
Nju
Kada daje glas njihovim
Nepomičnim usnama
Kada daje glas
Tišini
Tajnom životu tih lutaka
Ne uvek srećnom
 
Životu
Odrasli su slušali i smejuljili se –
O, kako je slatka
Tako maštovito dete!
Malo mračno
 
Da li ćeš biti umetnica kad porasteš?
U tom slučaju, treba joj naći bogatog muža!
 
Postajala je sve tiša
Dok nije otkrila da ne mora da priča na glas
Da priče lutaka mogu da se odvijaju u njenoj glavi
Bez i jednog zvuka
 
Niko ne može da čuje njene misli
I bez sukoba
Bila je slobodna da se stvara
U sebi
 

Babázás
 
Mint gyerek észrevette
A felnőttek
Nem hallgatják
Akkor amikor kellene nem hallgatják
És hallgatják
Amikor nem kellene akkor hallgatják:
 
Őt, a kislányt
Míg babáival játszik
Őt, a kislányt
Mikor hangot ad nekik
Mozdulatlan ajkakkal
Mikor hangot ad
A csendnek
A babák titkos életének
A nem mindig boldog
 
Életnek
A felnőttek hallgatták és mosolyogtak –
Ó milyen édes
Milyen ötlet-dús gyerek!
Kicsit sötét
 
Ha felnősz művésznő leszel?
Abban az esetben gazdag férj kell neki!
 
Egyre nőtt
Majd rájött, nem kell hangosan beszélnie
A babáknak mondott mesék fejében maradtak
Egyetlen hang nélkül
 
Gondolatait senki sem hallhatja
Civakodás nélkül
Szabadon alkotott
Önmagában
 
Fordította: Fehér Illés

Izvor: Ana Seferović: Materina Arhipelag Beograd 2018. str. 44-45.