Gergely Tamás Nyet – Njet

 

Gergely Tamás Brassó 1952. augusztus 19. –

Nyet        Vadmalac komája azzal a kérdéssel állt elő, hogy mi történik, ha elveszik a villanyt? A villanyáramra gondolt, s nem tudta, jól fogalmaz-e, amikor azt mondja, hogy "elveszik". Talán alkalmasabb lenne az "eltűnik" kifejezés.      Vadmalac frappánsan válaszolt:     - Akkor sötét lesz. - Még megtoldotta ennyivel: - Főként éjszaka.      Ám a koma nem honorálta a vadmalacosan lakonikus mondatot, ugyanis ő a háborúra gondolt. Hogy minden leáll, nem működik semmi se.        - Nye.        - Nye?        - Azaz nyet. Azaz.

Njet        Jaran znatiželjno se interesirao kod Vepra, šta će se desiti u onom slučaju, ako elektriku oduzmu? Mislio je ne struju, ali nije znao da li se dobro izražava kad kaže „oduzmu”. Možda bi „nestaje”bilo prikladniji izraz.      Vepar je frapantno odgovorio:      – Tad će mrak biti. – I još je dodao: - Pogotovo tokom noći.      Ali jaran uopšte nije bio oduševljen sa lakonskom rečenicom ala vepar, jer on je na rat mislio. Da će ama baš sve stati, ništa neće funkcionirati.      – Nje.      – Nje?      – Ustvari njet. Da, stvarno.   Prevod: Fehér Illés

Forrás: https://mek.oszk.hu/19600/19634/19634.htm#63

V. P.: Фебруар у шуми – Február az erdőben

 

Vasa Pavković Pančevo 3. februar 1953. –

Фебруар у шуми   Зима је сасвим другачија, и сунце ме пече у теме, на шумском пристранку, овог фебруара.   Огласио се мобилни телефон из неког другог света, али нисам се одазвао, већ сам чучнуо посматрајући бокоре qубичица.   Књиге кажу да ту доле, при дну стабаоца, зимују гусенице плавих лептира.   Вероватно је то неко некад проверио... Лине, Фабре или трећи систематичан човек.   Углавном, треба им веровати, они су имали више времена од нас, баш стога што ми данас много брже живимо.

Február az erdőben   Ez egészen más tél, az erdei tisztáson, ezen a februári napon a nap is fejem búbját süti.   Megszólalt a hordozható telefon, egy másik világból, de nem válaszoltam, leguggolva az ibolyabokrokat néztem.   A könyvek szerint itt, lenn, a gyökérzetnél telelnek a kék lepkék hernyói.   Ezt már valaki biztosan ellenőrizte… Linné, Fabre vagy valaki más természettudós.   Rendszerint hinni kell nekik, nekik több idejük volt, éppen ezért mi, manapság, sokkal gyorsabban élünk.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Vasa Pavković: На одморишту, Народна библиотека „Стеван Првовенчани“ Краљево, 2019. стр. 12.

Katarina Sarić Pjesma pvučena za nos – Orránál fogva meghúzott vers

 

Katarina Sarić Budva 10. mart 1976. –

Pjesma povučena za nos
 
Umarširala je jednog kasnog ljeta
pravo u onaj moj ćorsokak
u kojem sam zamaskiran džabalebario posljednje gerilske dane.
Samo Miholj i ja i par guštera.
 
Sva bučna i raskošna kao Katjuša
u pratnji hora Crvene armije.
Kao sa Čarobnog brijega madam Šoša.
 
Izdavala se za aktivistkinju za ljudska prava
za pjesnikinju i tamo nekakvu lajf kočerku.
Za šta se sve nije izdavala –
a nije znala gdje joj je dupe a gdje glava.
 
I dok je vadila neke sitnice i pravila nepodnošljivu buku sa stolice (do moje)
pamet mi je odmah pomjerila.
 
I baš sam pomislio kako bi to bio dobar štos
da povučem je za nos.
 
(Odmah me je ispod nekih, kao mačkastih naočara, pročitala).
Čitao sam je kao poeziju sa ovih naših crnogorskih gora, čistu žuboravu epiku,
potopljen u to žuborenje kao u ledenu planinsku rijeku.
(Tamo u onom mom Megalopolisu odavno zagađenu, pregaženu točkom civilizacijskog napretka).
 
(I tamo me i ne pita niko da l’ još sam živ, da l’ pamtim zamke za ptice, oblutke i žabice
i ukus vode).
 
Čitao sam je unatraške kao kroz laserska sočiva, polomljene zube,
dvostruku ekspoziciju,
,,korak naprijed nazad dva al’ bićeš moja sva”
(u mislima već sam okretao ražanj).
 
Kod nas se ovdje već vjekovima ne napreduje (osim u hajkama)
plemenskim legendama, stereotipnim epskim ponavljanjima
u kojima me svaki put pitaju jedno te isto:
Živ li sam, kako sam i kako mi u tuđini ide
planiram li da se ikad vratim makar u pepelu svoj na svome.
 
Kod nas je ovdje vrijeme stalo,
(a tamo bi ga platili suvim zlatom).
 
Bješe tek odzvonilo podne sa crkve
i đavo je sletio na moje lijevo rame
i sjećanja su provalila barikade mog ćorsokaka.
Pokuljala je divlja planinska voda (i meni od nje voda na usta).
 
Ponovo sam postao onaj deran koji hvata ptice rugalice na svakom ćošku od ulice
(a ova je uletjela baš po mjeri moje reakcije i akcije i nije mi mnogo ni trebalo).
Već sam bio onaj stari, već u sedlu.
 
Dan se protezao kao lijena mačka,
kao njeno zategnuto tijelo ispod lake haljinice.
Bilo je to jedno od onih popodneva koja se provuku kroz kožu kao skener.
Kao transcendencija u imanenciju
Entropija u redudancu
Duh kroz bocu
Ja kroz nju na milion načina.
 
Okupiran štosno kao ruganjem svom tom njenom pravljenju buke,
slobodnom letu ptice rugalice (koji me je bolio kao antipod mojim lancima)
a i da ne ,,provali“ da sam sam uhvaćen na vlastiti mamac
nisam stigao da joj kažem da sam kao oženjen,
da imam tamo kao neku ženu, tamo preko i daleko
i da svaki put se vraćam kao na lanac.
 
Nisam stigao ni da zatvorim bocu u koju sam se kao duh vratio,
u koju sam nju za put spakovao:
Za suvo grlo i onu tamo nemušt,
Za sve one crne dane, zime mog prokletog Megalopolisa
Za ono ne-daj-bože
 
Iz koje ću joj u noćima Crnog sunca slati nemušte poruke davljenika S.O.S.
Da mi pravi buku, da izdržim (a i da znam da još sam živ)
Da je protrljam,
Da se ugrijem,
Da ispuni mi još samo jednu želju –
Prije nego me pregaze, samelju
točkovi onog mog tamo Megalopolisa,
onog mog kao braka.
 
Još samo jedno lijeno mačkasto popodne onog našeg crnogorskog kamena,
onog našeg džabalebarenja i zaustavljenog vremena
i đavola ispod stare crkve.
U kojem mi je ona pamet pomjerila.
Da ne znam od tada gdje mi je dupe a gdje glava…
 
I jest’ mi bio neki štos
da povučem je za nos.
 
Izvor: https://nigdine.com/katarina-saric-pesme/?fbclid=IwAR3Nje3RKHdITTftjqeDfsDeVwCkVEwsP9ifxUBnFnV_rXjLZzmnnuD2JEc
 
 
Orránál fogva meghúzott vers
 
Egy későnyári nap a nő
abba a vakutcámba sétált
melyben utolsó gerilla napjaimat álcázva semmittevéssel töltöttem.
Csak az Indián nyár meg én és néhány gyík.
 
A nő hangos és fényűző mint Katyusa
a Vörös hadsereg kórusának kíséretében.
Mint madame Chauchat a Varázshegyről.
 
Mutatkozott emberi jogok aktivistájaként
költőnőként és holmi élő világítótoronyként.
Mi minden nem volt –
közben azt sem tudta hol a feneke és hol a feje.
 
És míg apróságokat szedett elő meg a (mellettem lévő) székről éktelen lármát csapott
agyamat elmozdította.
 
Éppen arra gondoltam az lenne az igazi cselfogás
ha meghúznám az orrát.
 
(Macskaszerű szemüvege mögül rögtön rájött miben sántikálok.)
Mint ezekről a montenegrói hegyeinkről származó költészetet, a jeges hegyi patak csobogásába
süllyesztett tiszta csobogó lírát olvastam.
(Ott abban a régóta szennyezett, a civilizáció-fejlődés kerekével eltiport Szuper-városomban).
 
(És ott senki sem kérdezte meg élek-e még, emlékszem-e a madárcsapdákra, a kavicsokra és a békákra
és a víz ízére).
 
Lézerlencséken, törött fogakon, kétszeres robbanáson keresztül
visszafelé olvastam,
„egy lépés előre kettő hátra de az enyém leszel”
(gondolatban már a rostélyost forgattam).
 
Itt nálunk évszázadok óta nem haladunk előre (az üldözést kivéve)
a törzsi legendákban, az elkoptatott eposzi ismétlésekben
mindig ugyanazt a kérdést teszik fel:
Élek-e, hogy vagyok, az idegenben hogy találtam fel magam  
legalább hamu formájában az ősökhöz valaha is vissza akarok-e térni.
 
Itt nálunk megállt az idő
(ott meg tiszta arannyal fizetnének).
 
Éppen elhangzott a déli harangszó
bal vállamra az ördög telepedett
és útvesztőm torlaszát az emlékek áttörték.
Előtört a vad hegyi víz (ettől számban is a víz).
 
Ismét az az utcasarkokon sokszavú poszátákra vadászó csibész lettem
(éppen akcióm és reakcióm mérete szerinti röppent be és nem haboztam).
Újra az a régi voltam, már nyeregben.
 
Lusta macskaként nyúlott a nap,
mint nyújtott teste a könnyű ruha alatt.
A délután a bőrön lapolvasóként áthatoló délutánok közül való volt.
Mint az érzékelhető valóságban a természetfeletti
A bőségben a rendezetlenség mértéke
A palackban a szellem
Én meg rajta, a nőn keresztül millió módon.
 
A nő handabandázása ahogy mondják csúfolódása
a sokszavú poszáta szabad röpte (ami kötelékeim antipódusaként fájt) kerített hatalmába
meg az nehogy „rájöjjön” saját csalim foglya vagyok
nem volt időm arra, hogy megmondjam neki, nős vagyok
hogy ott, messze a túloldalom asszony vár rám
és minden alkalommal leláncoltként térek vissza.
 
A palackot sem sikerült bezárnom melybe szellemként tértem vissza
a nőt meg az útra készítettem:
A száraz torokért és az ottani csendért
Az átkozott Szuper-városomban eltöltött a fekete napokért, telekért
Azért a ne adj istenért
 
Amelyekből a Fekete nap éjjelein a nőnek a fuldokló néma S. O. S  üzeneteit küldöm
Hogy handabandázzon nekem, hogy kibírjam (hogy tudjam még élek)
Hogy megdörzsöljem
Hogy felmelegedjek
Hogy még egy kívánságomat teljesítsen –
Mielőtt még az ottani Szuper-városom
házasságom kerekei
össze nem törnek.
 
Csak még egyszer egy lusta macskás délutánt azt a montenegrói kövünket
azt a semmittevést a megállított időt
és az ördögöt az öreg templom mellett.
Melyben a nő agyamat elmozdította.
Hogy attól kezdve ne tudjam hol a fenekem és hol a fejem…
 
És az lenne az igazi cselfogás
ha meghúznám az orrát.
 
Fordította: Fehér Illés 

Vladanka Cvetković Zvede – Csillagok

 

Vladanka Cvetković Subotica 29. mart 1953. – 

Zvezde   Zvezde su deo neba, a ja – samo žena. Ljudi su zavidni, a ja zavidim samo zvezdama, samo bih s njima mesto da promenim!

Csillagok   Ott fenn az égbolt és a csillagok, én meg – itt egy asszony. Az emberek irigyek, én csak a csillgokat irigylem, helyet velük cserélnék!   Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://www.avlija.me/poezija/poezija-vladanke-cvetkovic

Predrag Bjelošević: Она је пјесма, она је вријеме пјесме – A lány költemény, a lány költeménykorszak

 

Predrag Bjelošević Banja Luka 29. 05. 1953. –

Она је пјесма, она је
вријеме пјесме
 
Она је пјесма. Она је вријеме пјесме.
Она је пјесма времена. Она је вријеме
у ком. Сваки дотицај са њом постаје пјесма.
 
Она је вријеме пјесме и пјесма.
Само твога времена. Она је пјесма.
Што сутра утихнуће у даљини.
 
Утихнути у даљини. Само да би за тебе
постала пјесма даљине.
Пјесма даљине – омча љепоте.
 
Њен ехо грлиће те са свих страна.
Њена дуга – ниска распјеваних боја и гласова.
Биће твој анђеоски ореол. У ком спознаћеш.
 
Радост пјесме преосталог времена.
 
Она је пјесма. Она је вријеме пјесме.
Она је јастук твога будућег времена.
Она је пјесма. Она је твој остварени сан.
 
Izvor: Предраг Бјелошевић: Заједно са зидовима Удружење Књижевника Републике Српске, Бања Лука и Штампар Макарије, Београд 2020. стр. 15.
 
 
A lány költemény, a lány
költeménykorszak
 
A lány költemény. A lány költeménykorszak.
A lány a korszak költeménye. A lány korszak,
amelyben. Minden vele való érintkezés költemény.
 
A lány költeménykorszak és költemény.
Csak a te korszakodé. A lány költemény.
A holnap messzeségbe vesző.
 
A messzeségbe veszni. Csak azért, hogy számodra
a messzeségbe vesző költemény legyen.
A messzeség költeménye – a szépség tömlöce.
 
Visszhangja minden irányból ölelni fog.
Szivárványa – a színek és hangok daloló gyöngysora.
Angyali nimbuszod lesz. Melyben felismered.
 
Fennmaradt korszakod öröm-költeményét.
 
A lány költemény. A lány költeménykorszak.
A lány eljövendő korszakod vánkosa.
A lány költemény. Megvalósított álmod.
 
Fordította: Fehér Illés

Đorđe Kuburić Краљ – A király

 

Đorđe Kuburić Bačko Petrovo Selo 1958. –

Краљ
 
Тамо где владам, ред је и мир. Када покренем точак, увек крене на добру страну, упркос
његовој ћудљивости. Набаждарен је на вертикалу, фабрички. Заустави се увек када треба
ускладити законе, померити судбине неба и ватре. Круну не носим. Заправо, ни немам је.
Једном сам је, нехотице прогутао. Од тада, гутао сам оштро гвожђе а срао ватру*. Па сам
почео да прдим и подригујем, и пред женама.Моји лицемерни намесници због тога су ме
казнили сакаћењем и одсецањем језика. То ме је ослободило обзирности. Витлајући мачем
преосталом руком, и немушто а грлено мумлајући, јурцао сам својим одајама и пробадао
све балоне и знаке Зодијака који би ми се нашли на путу.Тако сам, случајно, изишао из
средишта свог лавиринта, те забазао стазама незнања, које су ме одвеле у непознате шуме,
међу демоне и јелене, тамо где ја више нисам био ја, него сам постао самоуправљајући
инстант-мудрац, идеал којег сам досегао не скренувши нехотице са обележеног краљевског пута.
 
*Јовица Аћин
 
Izvor: Ђорђе Кубурић: Клепсидра. Културни центар Новог Сада, 2020.
 
 
A király
 
Ahol uralkodok, rend és nyugalom van. Ha mozdítom a kereket, kivétel nélkül mindig jó útra tér,
szeszélyessége ellenére is. Gyárilag merőleges irányra hitelesített. Akkor áll meg, amikor
törvényeket kell összehangolni, a mennybolt és a tűz sorsát elmozdítani. Koronát nem viselek.
Tulajdonképpen nincs is. Egyszer, véletlenül lenyeltem. Azóta éles vasat nyelek és tüzet ürítek*.
Majd elkezdtem a nők előtt is rotyogtatni és böfögni. Ezért álnok képviselőim testcsonkítással
és nyelvkivágással büntettek. Ezzel előzékenységemtől szabadultam meg. Megmaradt karommal
karddal hadonászva, némán torkomból morogva egyik teremből a másikba rohantam és minden
utamba került ballont, csillagjegyet átszúrtam. Így, tekervényes útvesztőm központjából
egészen véletlenül jutottam ki és a tudatlanság csapására térve ismeretlen erdőkbe, démonok
és szarvasok közé jutottam. Oda, ahol már többé nem én voltam, önigazgatási, fogyasztásra
alkalmas bölcs lettem. Olyan eszmény, amelyet a megjelölt királyi útról véletlenül letérve értem el.
 
*Jovica Aćin idézet (Atyin Jovica szerb esszéíró)
 
Fordította: Fehér Illés

Dušan Gojkov № 7 - № 7

 

Dušan Gojkov Beograd 11. avgust 1965. –

№ 7   žitka masa krcka pod zubima kralj lutaka (neka kombinacija bicikla i šupljih kostiju) pleše kao odjavna špica za dečji film bez gledalaca lobanja prokišnjava kroz veliku rupu koju sam prosvrdlao sâm curi sećanje u želudac napinje ga do prsnuća svet se smanjuje na nekoliko kubnih santimetara daha toplote mraka

№ 7   fogaim közt rágós massza ropog a babakirály (a kerékpár és az üreges csontok fura párosítása) az üres nézőtér előtt játszott gyerekfilm köszönet nyilvánításaként táncol a koponya a saját magma által fúrt hatalmas lukon keresztül ázik az emlékezet a gyomorba csorog pukkanásig feszíti a világ néhány köbcentiméter lélegzetre bensőségre homályra zsugorodik   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dušan Gojkov: Tužne šansone, Kornet Beograd 2015. str. 18.