Turczi István: Civiliter mortuus – Civiliter mortuus

Turczi István Tata 1957. október 17. –

Civiliter mortuus   november bangitalevelek sodródnak lerongyolódott fák közt imbolyog a fény árnyak tekerednek kopott kőpadokra celofánba burkolózik a lehellet   egy férfi részeg vagy elnyomta az álom mint egy hamuszobor magába roskad félúton felejtett kezében ködöt szorongat mellén napilapot zizgel a szél   a férfi egyre mozdulatlanabb olvasás közben érte a szívroham pár tétova oldalpillantás tanácstalan arcok szánalom vagy csak üres kíváncsiság   itt járt N. N. — ismerte valaki? felismeri? sietnek az emberek ki érne rá ilyenkor hamar esteledik hamar árnyak tekerednek kopott kőpadokra látszólag minden változatlan

Civiliter mortuus   novembar smežuraju se listovi crne udike svetlost između ogolelih drveća treperi trošne kamene klupe senke obavijaju dah se u celofan umotava   jedan muškarac pijan li je ili se u san utonuo poput kipa od pepela u sebi se rušio na pola puta zaboravljenom rukom maglu stiska na prsima vetar dnevni list ljulja   muškarac nepomičan postaje srčani udar ga je tokom čitanja pogodio po koji neodlučan pogled zbunjena lica sažaljenja ili tek prazne znatiželje   ovde je bio N. N. – da li ga je iko poznavao? prepoznaje? ljudi su u žurbi ko bi sad vremena imao u to doba mrak rano pada trošne kamene klupe senke obavijaju naizgled ništa se nije promenilo   Prevod: Fehér Illés

Forrás: Turczi István Legszebb versei, Belvárosi könyvkiadó Budapest, 2006. 65. old.

 

Bratislav M. Milanović Priznanje – Vallomás

Bratislav M. Milanović Aleksinac 1950. –  

Priznanje   Gradovi, gradovi u daljini, mada vas nisam upoznao vaše lampe na mojoj koži gore i ja ih priznajem.   Priznajem da me nema: da neko drugi, mojim korakom odmerava prostor do tople večnosti. Priznajem da sve je laž u rečima o magli, o gušenju, o sečivu zastrašenom ponad moje glave.   Opasnim sam očima gledao utuljene zublje na raskršćima: vrzina kola sa mladim vilama i vilenjacima nad vašim krovovima: u vašim uredima.   Skidali su mesec na papir – veliku rošavu guku – palili nepotrebne životinje, uspostavljali gordu harmoniju između trbuha i mirne budućnosti.   Divno su mi ispijali limfu: budila se fosforna svetlost u njihovim telima, na moju radost, na veliku moju radost.   Gledajte ih: pravedni vaši svici razjedaju vazduh, love moje rečenice: oči moje nad jasnim trgovima. Zahtevaju reč neopozivu o svemu što se zbilo u mojim snovima.   I, evo, priznajem, da sam ljubio vodu, i zemlju, da sam disao, govorio istinu kao da sam smeo, kao da sam na to imao pravo.

Vallomás   Városok, messzi városok, igaz, nem ismertelek meg benneteket, de lámpásaitok az én bőrömön égnek és ezt beismerem.   Beismerem, nem vagyok: lépteimmel a teret a meleg öröklétig valaki más méri. Beismerem, hazug minden szó, ami a ködről, a fuldoklásról, a fejem feletti ijesztő késről szól.   Vészjósló szemmel néztem a kereszteződések tompa lámpásait: a fiatal tündérek és szirének nyűzsgését, teőitek felett: hivatalaitokban.   Papírra tették a holdat – a hatalmas rücskös daganatot – feleslegesen állatokat gyújtottak fel, a bendő és a nyugodt jövő között büszke összhangot teremtettek.   Belőlem a nyirkot szívták gyönyörrel: testükben, örömömre, kifejezett örömömre, foszforos fény ébredt.   Nézzétek: igazságos szentjánosbogaraitok kikezdik a levegőt, mondataimat vadásszák: szemem a tiszta vidék felett. Visszavonatatlan szót követelnek mindenről, ami álmomban történt.   Íme, beismerem, csókoltam a vizet és a földet, lélegeztem, igazat szóltam, mintha bátor lennék, mintha arra jogom lett volna.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://www.kul-tim.net/14/07/2009/poezija/bratislav-milanovic-vrata-u-polju/

Vidak M. Maslovarić Tumačenje sna – Álomfejtés

 

Vidak M. Maslovarić Bozinci kod Andrijevice 1950. – 

Tumačenje sna   Iz sna ćeš izaći sa nevericom i nejasnim tragom u dnu oka, bićeš Božja čestica koja teskobno traje izmedju slika bez boje, i tu ćeš kajati sve svoje izmaklo za tren.   Bićeš mutna voda, šuma koja ne lista, a tu je, bićeš trista čuda, a nećeš znati koje je tvoje, bićeš tmica i tamnica svojoj duši, kojoj je svejedno koja je strana sveta, i koje gluvo doba je najpodesnije za beg.   I kuda bežati iz svoje glave, u koji zaum preostali stići, kako se navići na košmare, na vreme u kome trenuci ne postoje, već sve traje bolno neprekidno.

Álomfejtés   Álmodból szemed mélyén ködös képpel, hitetlenkedve jutsz ki, képek és színek között szorongva élő Isteni részecske leszel és minden elszalasztott pillanatért itt fogsz lakolni.   Zavaros víz leszel, lomb nélküli erdő, de itt vagy, mint számtalan csoda, hogy mi a tiéd, nem fogod tudni, lelkednek, melynek mindegy, a menekülésre melyik világtáj, mely napszak a legalkalmasabb, homálya is, fogháza is leszel.   És saját fejünkből hová menekülni, melyik megmaradt reménységbe, hogyan alkalmazkodni a zűrzavarhoz, a pillanatokat nem tartalmazó időhöz, igen, minden váltig, fájdalmasan tart.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://www.poetasdelmundo.com/continent/europa/POETS-1611377547-8425

Predrag Bjelošević Паучина – A pókháló

 

Predrag Bjelošević Banja Luka 29. 05. 1953. – 

Паучина   На периферији живота У угловима живе заборавности Тамо гдје се таложи тишина На крајевима и почецима вијекова У сјетном ћурлику свирале На небеској таваници што прокишњава   Испод  посусталог кревета На тек љубљеним уснама Омотана око језика Испредена на трепавицама Запретена у тихе јецаје срца   Она нас веже Читавим бићем За Великог невидљивог слинавца Што испреда блиставе нити У име сигурности   Однекуд Из митског заштићеног предјела Како би бар на тренутак У часовима свијести И сами ухваћени у његову свилену мрежу   Могли у миру размишљати О будућности живота                                      Заведеног у замку Искрзаних очинских застава

A pókháló   Az élet peremén Az élő feledékenység sarkaiban Ott ahol a csend honol A századok kezdetén és végén A hangszer komor sarkában Az átázó mennyei padláson   A lankadt ágy alatt A nyelv köré göngyölt Éppen csókolt ajkakon A szemöldökre fonva A szív zokogásába merülve   Egész lényével A Hatalmas láthatatlan gyermekhez Köt bennünket Ahhoz aki a csillogó szálakat A biztonság nevében fonta   Hogy valahol A mitológiával védett területen Tudatos óráinkban Hálójában legalább egy pillanatra Mi magunk is foglyok legyünk   És a jövendő életről                  Az őseink zászlóival díszített Kastélyba zártról Nyugodtan gondolkodhassunk   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Đorđe Kuburić Време вукова – A farkasok ideje

 

Đorđe Kuburić Bačko Petrovo Selo 1958. –

Време вукова
 
по Беpгману
 
Прогонио сам те.
Напао сам те подмукло, док си пецао.
Знао сам да ниси ту:
да си на површини воде, сједињен са трзајима пловка.
А лаукнуо сам и ујео те за ногу.
Лупао сам те шакама као тешким крилима.
Питао си се, можда, како се овај демон искрао из ноћи.
Зграбио си ме, очајан, за косу
и разбио ми главу о камен.
Па си ме спустио у воду.
Док сам умирао, грактао сам попут птице.
Потом је моја мртва, дечија глава
изронила на површину
подсећајући те, мој проказани оче,
да време вукова је
и да је зло нарасло.
Никада те нећу оставити
и ништа од онога што учиниш
неће ми промаћи.
 
Izvor: Ђорђе Кубурић: Зашто волим виски и друге изабране песме. Нишки културни центар, 2006.
 
 
A farkasok ideje
 
Bergman után
 
Üldöztelek.
Alattomosan támadtam rád, míg pecáztál.
Tudtam, hogy nem vagy itt:
hogy a szárcsa mozdulataival összeforva a víz felszínén vagy.
Megkönnyebültem és lábadba haraptam.
Tenyeremmel, mint súlyos szárnyakkal, vertelek.
Talán feltetted a kérdést, ez a szörny az éjből hogyan került ide.
Hajamat kétségbeesetten ragadtad meg
és a kövön szétverted a fejemet.
Majd a vízbe engedtél.
Fuldokolva, madárként rikoltoztam.
Végül halott, gyerek fejem,
ahogy a víz felszínére került,
áruló apám figyelmeztetésére emlékeztetett,
ez a farkasok ideje,
mérhetetlen a gyalázat.
Sosem hagylak el
és tetteidet mindvégig
kísérem.
 
Fordította: Fehér Illés

Julija Kapornjai Bez daha – Eláll a lélegzete

 

Julija Kapornjai Vrbas, 23. januar 1966. – 

Bez daha   U gužvi gradskog autobusa jedino prazno mesto je pored čistača ulica Drži harpun u ruci              za bačene papiriće Dečko je mlad stidi se miriše na dečju pomadu Silazi na sledećoj stanici Na njegovo mesto sedne              plava lepojka okadi prostor parfemom svakog ostavi bez daha   april 2006

Eláll a lélegzete   A tömött városi buszban az egyetlen üres hely az utcaseprő mellett van Az eldobott papírdarabok miatt              szigonyt tart a kezében Fiatalember szégyenli magát gyerekpúder-illatú A következő állomáson leszáll   Helyére szőke szépség                ül a teret parfümillattal árasztja el mindenkinek eláll a lélegzete   2006 áprilisa   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

V. P. Септембарска лоза – Szeptemberi hajtások

 

Vasa Pavković Pančevo 3. februar 1953. –

Септембарска лоза
 
1
 
Ма колико то било невероватно,
стајао сам крајем септембра
крај високог зида и додиривао листове бршљана.
Изгледало је да ће почети киша,
нисам се обазирао на сигнал с мобилног,
некога-ко-је-звао-ко-зна-од-где.
Прешао сам прстима неколико пута по лози
бршљана на којој се вертикално низало лишће,
и свестан патетичности поступка,
издахнуо бих и удахнуо,
за чудо.
 
Шта је стотину година?
Ништа.
Али за стотину година
овај мутави, лепи бршљан живеће,
у ко зна којој инкарнацији,
а од мене неће бити ни прашне мрвице.
 
2
 
И тако дође тренутак кад ти се смрт
чини врло блиском,
блиском колико и све погрешне одлуке
које си доносио у животу.
Неутешно је једина реч
која ме на тренутак утеши, па и она утрне,
да већи буде јад.
Требало би седети сатима и пиљити у зид
обрастао бршљеном,
мислећи како си угасио једну
породичну лозу, из чисте глупости
и конформизма.
Или отићи до неке мирне воде,
и поново ћутати све док те ћутање
не заболи.
 
3
 
Почетак јесени и доба киша
добра је прилика да се мисли о
пролазности.
Замишљајући мајушну црну кућу
и у њој једно једино зрнце мака
на поду, могу да осетим сувишност
властитог живота. То зрнце...
Све то страћено време, у туђе судбине,
и уређене фрагменте голог језика.
А када бих опет могао да ћутим од почетка,
вероватно бих заборавио све ово искуство
и поново говорио, писао, говорио, писао,
док ме мозак не заболи.
 
4
 
Запањујуће је да постоји шума, стара шума
јасенова, врба и брестова, са лозјем павити,
ту и тамо, дуж стабаоних вертикала.
И суве семенке, што шуште бесмислено,
на неуком дивљем ветру.
И ту у шуми, чудо малог живог језера...
Па онда, у њему рибе и мрмољци, и жабе и змије,
завучене у муљ приобаља.
Запањујућа је плаветна варница водомара,
који цвркне ниско над водом,
и чудесна је, не мање,
сува лагуна у којој светлуцају
мртве шкољке и пужеви.
Црне, влажне гране,
грак вране, свели коров, у прикрајку погледа.
 
Нека врста лудила, дигне ме и баци
под облачни свод, и онда се сурвам ту доле, на обалу,
неспособан да кажем ишта о тромом животу,
који влада простором, не мање моћан од саме смрти. 
 
Izvor: Vasa Pavković: На одморишту, Народна библиотека „Стеван Првовенчани“ Краљево, 2019. стр. 51-53. 
 
Szeptemberi hajtások
 
1
 
Bármily hihetetlen is,
szeptember végén egy magas fal mellett
álltam és a borostyán leveleit simogattam.
Úgy tűnt, elered az eső,
a mobiltelefon jelzését nem vettem figyelembe,
valakit-aki-hívott-ki-tudja-honnan.
Ujjaimmal néhányszor megérintettem a borostyán
hajtásán merőlegesen sorakozó leveleket,
és a tett fellengzősségének tudatában
mélyen lélegeztem,
csodák csodájára.
 
Mi is a száz év?
Semmi.
De száz év múlva
ez a szép, néma borostyán,
ki tudja milyen formában még él,
belőlem viszont porszemek se maradnak.
 
2
 
És így eljön az a pillanat, amikor úgy tűnik,
a halál közel áll hozzád,
annyira közel, mint az életedben hozott
téves döntések.
A vigasztalan az egyetlen szó
amely egy pillanatra megvigasztal, majd az is elhal,
hogy a bánatot tetőzze.
Órákon keresztül kellene a borostyánnal benőtt
fal előtt ülni és bámulni,
arra gondolva, egyszerű nemtörődömségből,
megalkuvásból
egy ágat a családfából hogyan semmisítettünk meg.
Vagy a csendes vízhez menni
és ismét addig hallgatni, míg a hallgatás
el nem kezd hasogatni.
 
3
 
Az ősz kezdete, az esős időszak
jó alkalom arra, hogy a mulandóságra
gondoljunk.
Kicsiny fekete ház padlóján
egyetlen mákszemet elképzelve,
képes vagyok érzékelni, életem mennyire
céltalan. Az az egy szem…
Idegen sorsokba, a nyelv rendszerezett
részleteibe fektetett elherdált idő.
De ha kezdettől fogva ismét hallgatnák,
valószínű minden eddigi tapasztalatot feledve
megint csak beszélnék, írnák, beszélnék, írnák,
míg bele nem szédülnék.
 
4
 
Megdöbbentő, hogy az erdőkben, az öreg
kőris, fűz és szil erdőkben vannak itt-ott
iszalaggal merőlegesen benőtt fatörzsek.
És a goromba vad szélben
értelmetlenül susogó száraz magok.
És az erőben még itt az élő tó csodája…
Benne halak és gőték, a partszéli iszapba
húzódott békák és kígyók.
Megdöbbentő a víz felett magasan csivitelő
jégmadár kékes szikrája,
nem kevésbé csodálatos
a száraz lagúna is, melyben
élettelen kagylók és csigák csillognak.
Félreeső helyen
fekete, nyirkos ágak, varjúkárogás, aszott kóró.
 
Önkívület ez, felemel, a felhőtakaró alá dob,
majd ide le, a partra zuhanok és a térben uralkodó
lomha életről, a halálnál sem kisebb hatalomról,
képtelen vagyok bármit is mondani.
 
Fordította: Fehér Illés