Anđelko Zablaćanski Хоћу жену – Asszonyért könyörgök

 

Anđelko Zablaćanski Glušci kod Bogatića 4. decembar 1959. –

Хоћу жену   Хтео бих Да заспим сном дужим него еон цео Да заспим у крилу једне жене Коју дуго тражим и која мене чека негде   И не питај Да ли има име или се крије иза надимака Да ли говори лепе или ружне речи Ни да ли јој је осмех звонак као хладно јутро   Не питај Има ли младеж изнад горње усне Да ли је млада или само витка Ни да ли су јој дуге ноге а косе бујне   Не питај Да ли сам волео баш такве жене Да ли сам их грлио пијан или трезан Ни да ли само љубих похоту у њима   Не питај Да ли сам им дао икад ишта Ни да ли су оне пружиле мени нешто Не питај – не знам   Јер слутим Само једну жену – жену без имена Са очима што имају боју моје туге И погледом заденутим Једино у лутању мојих зеница   Слутим жену Чије усне имају укус пољубаца А које никад љубиле нису Јер она не љуби уснама него душом   Слутим жену Која никад није рекла реч Љубав А о њој ћутањем наглас зборила   Слутим жену Чије груди не миришу пожудом Већ страшћу и чежњом чистом   Слутим само Жену којој дрхтим утробом А она у мојој оданости надмоћна и тиха Као да на престолу седи   И хтео бих Али још увек стојим сам Заробљен раскршћима љубави и несанице

Asszonyért könyörgök   A végtelenségig Időtlen időkig szeretnék aludni Egy asszony ölében Akit régóta keresek és aki engem vár   Ne kérdd Hogy hívják netán becenév mögött bujkál Hogyan szól szépen vagy csúnyán Azt sem kacagása a friss hajnalt idézi-e   Ne kérdd Anyajegy felső ajka felett van-e Fiatal-e vagy csak karcsú Azt sem milyen a lába haja dús-e   Ne kérdd Hasonló asszonyokat szerettem-e Részegen vagy józanul öleltem-e őket Azt sem bennük a kéjt csókoltam-e   Ne kérdd Adtam-e nekik valaha is valamit Egyáltalán nekem nyújtottak-e valamit Ne kérdd – nem tudom   Mert Egyetlenegy asszonyt sejtek – neve nincs Szeme színe bánatom színe Tekintete egyedül Szembogaram bolyongását követi   Azt az asszonyt sejtem Akinek ajka csók-ízű De sohasem csókolt Mert nem ajkával lelkével csókol   Azt az asszonyt sejtem Aki a Szerelem szót sosem ejtette ki De róla hallgatásával hangosan szólt   Azt az asszonyt sejtem Akinek melléből nem a kéjvágy a szenvedély és a sóvárgás illata árad.   Csak azt az asszonyt Sejtem aki előtt egész testem remeg Ő meg imádatomon önhitten és csendesen Uralkodik   És szeretnék De még mindig a szerelem és az álmatlanság Kereszteződésében fogolyként egyedül állok   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Dušan Savić Beskućnik – A hajléktalan

 

Dušan Savić Banja Luka 21. avgust 1952. – 

Beskućnik
 
     Zima grize ranije nego obično. Prvi sneg polako oblači grad belinom. Već nekoliko dana srećem jednog nesrećnika pribijenog uza zid ulaza podzemne železnice. Na istom mestu i danas, mada je prilično hladno. Mirno sedi zaogrnut izbledelim, kariranim pončom. Ne prosi. Pogled uprt u daljinu. Nudim mu svoj sendvič. Nepoverljiv je. Ćuti i gleda me pravo u oči. Kao da se nećka. Ruku pruža tek na moj osmeh. Hoću da krenem dalje, ali me zaustavlja pokretom slobodne ruke. Iz omota vadi sendvič i prelama ga na dva dela. Nudi mi drugu polovinu. Dirnut odbijam ponudu i vadim novčanik. Daću mu sve što je unutra. Nisam uspeo. Njegova ruka poklapa moju. Odlučuje da progovori:
     – Nemojte gospodine, nema potrebe! Ovo je dovoljno – izgovara u dahu podižući ruku sa sendvičom, kao da nazdravlja.
     – Samo sam hteo da vam olakšam dan – pokušavam da opravdam nameru.
     – Hvala, već jeste! I ne brinite, ne plašim se gladi. Čovek je čudo i brzo se navikava na svašta.
     – Ne razumem. Zar se ne plašite ovakvog života... Zime, bolesti, smrti?
     – Ne! Plašim se jedino neljudi u prolazu. Vi ste jedan od retkih koji zastaje.
     Otvaram usta, hteo bih mnogo toga da pitam, ali izdaju me glasnice. Beskućnik me posmatra između kratkih zalogaja. Ne skida pogled. Pronicljiv je. Primećuje moju blokadu i počinje da ređa odgovore na moja nepostavljena pitanja:
     – Sigurno ste želeli da pitate za moj bivši život. Da, imao sam sve što čovek može da poželi. I stalno sam se nečega plašio. Strah me izjedao godinama. Bio sam rob firme, kuće, porodice… Rob građanskog života. Onda, odjednom, sve nestaje preko noći. I empatija. Odbacio sam sredinu kada je ona odbacila mene. Više nisam njen... Ne žalim! Naprotiv! Prvi put sam slobodan...
     Sklupčan čovek polako ustaje i raskriljuje pončo. Iz džepa pantalona vadi maramicu i krajevima briše usta. Uredno je slaže i vraća natrag u džep. Nešto nespojivo sa ulicom ipak ostaje, primećujem dok ga posmatram bez reči. Potom poseže u drugi džep. Vadi neiskorišćenu voznu kartu, gradskog saobraćaja, i utiskuje mi je na dlan.
     – Uzmite ovo gospodine, meni ne treba. Vozim se bez karte. Nemam adresu na koju bi mi poslali kaznu. Nas beznadežne, ionako, zaobilazi kontrola.
     Vetar zavija sve jače. Oštar vazduh počinje da para pluća. To me pokreće s mesta. Čovek bez adrese zaogrće se pončom i zauzima prethodni položaj. Bože, gde je kraj ljudske izdržljivosti, pitam se dok ga gledam sklupčanog. Mašem mu rukom u znak pozdrava, ali on kao da ne primećuje. Ponovo gleda u daljinu.
     Okrenut leđima zastajem. Oglasio se još jednom. Ne gleda me. Progovara kao da se obraća celom trgu:
     – Svaka situacija u životu u kojoj se nađemo apsolutno je savršena. Čak i kada je protivna našem razumevanju i izaziva naš ego.
     – Beskućnikov pogled nešto je dublji nego ranije. Kao da prkosi neprijatnoj hladnoći. Na licu mu zaigra lagan osmeh.
 
Izvor: Dušan Savić: Glavnom ulicom, Gradska Biblioteka Karlo Bijelicki Sombor, 2019. str. 71-73.
 
 
A hajléktalan
 
     A megszokottnál korábban köszöntött be a tél. Az első hó lassan fehérbe öltözteti a várost. Már néhány napja a földalatti bejáratánál a fal mellé húzódva ugyanazzal a szerencsétlennel találkozom. Ma is azon a helyen, fakó, kockás poncsójába burkolózva ücsörög, pedig igencsak hideg van. Nem koldul. Tekintete a messzeségbe vesz. Szendvicsemmel kínálom. Bizalmatlan. Hallgat és egyenesen a szemembe néz. Mintha szabadkozna. Kezét csak akkor nyújtja felém, amikor elmosolyodok. Tovább akarok menni, de a szabad kezével megállít. Kiveszi a zacskóból a szendvicset és kettétöri. Meghatottan utasítom vissza és a pénztárcámért nyúlok. Mindent oda akarok adni, ami benne van, de nem sikerül. Kezemet kezével visszatartja. Végre megszólal:
     – Köszönöm uram, felesleges! Ez elég – mondja egy szuszra és úgy nyújtja át a szendvicset, mintha koccintana vele.
     – Csak a napját akartam megkönnyíteni – próbáltam szándékomat megindokolni.
     – Köszönöm, megtette! És ne aggódjon, az éhségtől nem félek. Csodabogár az ember, hihetetlen gyorsan képes alkalmazkodni.
     – Nem értem. Nem fél az ilyen élettől… a téltől, a betegségtől, a haláltól?
     – Nem! Az erre járó otrombáktól félek. Maga azon kevesek egyike, aki megáll.
     Nyitom a szám, sok mindent szeretnék kérdezni tőle, de torkomon akad a szó. Két falat között figyel a hajléktalan. Értelmes tekintetét nem veszi le rólam. Észreveszi, mennyire gátolt vagyok. Fel nem tett kérdéseimre magától válaszol:
     – Bizonyára előző életem érdekli. Igen, mindenem meg volt, amit ember egyáltalán kívánhat. De valamitől mindig féltem, a szorongás éveken keresztül gyötört. A vállalat, a ház, a család… rabja voltam. A polgári élet rabja. Majd egyik pillanatról a másikra minden eltűnt. Az együttérzés is. Azt a közeget dobtam el, amelyik engem is eldobott. Immár nem tartozom oda … Nem sajnálom! Sőt! Először vagyok szabad…
     Feláll az összekuporodott ember és széttárja a poncsót. Nadrágja zsebéből zsebkendőt vesz elő, megtörli a szája sarkát, majd gondosan összehajtogatja és visszateszi a zsebébe. Maradt valami, ami az utcai élettel összeegyeztethetetlen, veszem észre, míg szótlanul figyelem. Ezután a másik zsebébe nyúl. Érvényes menetjegyet vesz elő és a kezembe nyomja.
     – Uram, ezt fogadja el, nekem nem kell. Jegy nélkül utazom. Nincs címem, ahová a büntetést kiküldenék. Minket, reményteleneket az ellenőrök különben is elkerülnek.
     Egyre jobban feltámad a szél, dermesztő a hideg. Ez mozgásra késztet. A cím nélküli ember poncsójába burkolózik, és visszaül oda, ahol először megláttam. Istenem, hol az emberi tűrőképesség határa, gondolom, míg az összekuporodott embert nézem. Búcsúzásként integetek. Mintha észre sem venné. Tekintete ismét a messzeségbe réved.
     Már hátat fordítottam, amikor megállok. Még egyszer megszólal, de nem néz rám, mintha az egész térhez szólna:
     – Minden helyzet tökéletes, ami az életben előfordul. Még akkor is, ha felfogásunkkal ellentétes és saját énünket teszi próbára.
     A hajléktalan tekintete most valamivel mélyrehatóbb. Mintha a kellemetlen hideggel dacolna. És arcán mosoly vibrál.
 
Fordította: Fehér Illés

Katarina Sarić Смрт мадам Дупин – Madám Dupin halála

 

Katarina Sarić Budva 10. mart 1976. –

Смрт мадам Дупин
 
И
Смрћу мадам  Дупин рођена је Жорж Санд
 
Izvor: autor
 
 
Madám Dupin halála
 
És
Madám Dupin halálával megszületett George Sand
 
Fordította: Fehér Illés

Gere Nóra Csillagrobbanás – Prasak zvezda

 

Gere Nóra Csíkszereda

Csillagrobbanás   Magunkra kell-e venni a letett konyhakötényt? Anyám negyvenkilenc évesen kezdett jól főzni, azután, hogy eltemettük nagyanyámat. De a halála csillagrobbanás volt, a közeli bolygók mind belezuhantak a semmibe: nagyapám, anyám, a vasárnapi ebédek, és József Attila-idézetek.

Prasak zvezda   Trebamo li već odloženu pregaču obući? Majka mi je sa četrdeset devet godina počela dobro kuvati, posle, kad samo baku sahranili.   Ali njena smrt je prasak zvezda bila, obližnje planete redom sve su u ništa pale: ded, baka, nedeljni ručkovi, i citati Atile Jožefa.   Prevod: Fehér Illés

Forrás: https://helyorseg.ma/rovat/vers/gere-nora-boldog-dinoszaurusz-es-mas-versek

Gergely Tamás Hiány – Manjak

 

Gergely Tamás Brassó 1952. augusztus 19. –

Hiány        - Érted, testvér: tarkónál egy kicsi lyuk volt, elöl viszont egy tölcsér tátongott.      - S te azt közelről láttad.      - Amikor eltaláltam. Két helyen volt kivégzés. Ha nem találtad el, melyiken, már csak az utolsó sorban kaptál helyet.      Mert előbb végignézte a tárgyalást. Ami az volt: ügyvéd nélkül, az utolsó szó joga nélkül. Öt perc, plusz ítélethirdetés. Futószalag-metódus.      - Érted? Hátul egy kis lyuk, arcát a golyó teljesen levitte. Helyette hiány: akár egy tölcsér.

Manjak        – Shvataš, brate moj: na potiljku mala rupa je bila, ali napred jedan levak zjapio.      – I to si ti izbliza video.      – Kad sam pogodio. Pogubljenje je na dva mesta bilo. Ako nisi pogodio na kojem, mesto si samo u zadnjem redu dobio.      Jer prethodno je na ročištu prisustvovao. Što je bilo: bez advokat, bez prava na zadnju reč. Pet minuta, plus objava presude. Metoda pokretne trake.      – Shvataš? Pozadi je mala rupa, metak je lice u celosti odneo. Umesto lica manjak: u obliku levka.   Fordította: Fehér Illés

Forrás: https://mek.oszk.hu/19600/19634/19634.htm#68

Méhes Károly Álom az angyalról – San o anđelu

 

Méhes Károly Pécs 1965. február 20. – 

Álom az angyalról   Amikor ágyamban fekszem és az ablakon át kinézek az égre pontosan látom amint erre repül egy huncut angyal billegeti a fejét és a szárnyát a szája elé teszi hogy is merészelné zavarni az álmom amikor róla álmodom! Azt álmodom a lábtörlő alatt megleltem a kulcsot kicsit elrozsdált időpor rajta lassan közelítek vele az angyal köldöke felé mint puha viaszba nyomom és forgatom feltárulkozik egy ibolyás rét méhek dongnak körben és nagyokat dobban a nap Ebben a testmelegben keverek el töltekezem az elevenség illatával oldalt dőlök hogy pontosan a szemem előtt legyen egy virág lássam a méh érkezését ahogy kelyhébe száll és nektárját veszi hagyom hogy a karom csak zsibbadjon a szemem itt is lecsukódik mert az angyalról álmodni eleget nem lehet

San o anđelu   Kad u krevetu ležim i preko prozora pogledam na nebo tačno vidim kako jedan vragolast anđeo upravo ovamo leti glavom maše i krilo ispred usta stavi kako bi mi smeo san smetati kad o njemu sanjam!   Sanjam da sam ispod otirača sa nešto zarđalom prašinom ključ našao s tim prema pupku anđela polako se približavam kao u mekan vosak gurnem i vrtim ljubičicama puna livada se pojavljuje svuda okolo pčele zuje i sunce lupa   Sa tom toplinom tela se izmešam sa mirisom živahnosti se punim na stranu se nagnem da jedan cvet baš ispred mog oka bude da vidim kako pčela stiže u čašku ulazi i nektar uzima tako ostajem neka mi ruka trne tu i oči moji se sklapaju jer se o anđelima dovoljno sanjati ne može   Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://www.meheskaroly.hu/vers.php?lang=&id=13

Zsebők Csaba Visszasüppedve kozmikus magányba – U kosmičku samoću utonuto

 

Zsebők Csaba Budapest, 1974. január 6. – 

Visszasüppedve kozmikus magányba   Gyerekként, barátként, társként, apaként, társas lényként süppedek vissza a kozmikus magányba –   félelem, várakozás, vágy, remény, szeretet szegét magamba verve

U kosmičku samoću utonuto   Poput deteta, prijatelja, drugara, oca, društvenog bića tonem u kosmičku samoću   u sebi eksera straha, iščekivanja, žudnje, nade, ljubavi ukucavši   Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://holdkatlan.hu/index.php/gorcso/5020-zsebok-csaba-visszasuppedve-kozmikus-maganyba