Vasa Pavković Сећање на теткину сахрану – Nagynéném temetésére emlékezve

 

Vasa Pavković Pančevo 3. februar 1953. –

Сећање на теткину сахрану                                  За тетка Иванку   Ваљало је опрати руке пре одласка на сеоско гробље, у колони која је пратила малени теткин лес ...   Сећам се: изљубио сам се последњи пут са свим преосталим рођацима са села.   Само је један устукнуо изговарајући се неразумљиво. (Умро је 3 месеца доцније од рака грла ...)   Ваљало је на сеоском гробљу обраслом коровом узети груменчић банатске земље и бацити га на теткин лес ...   И после смо опет опрали руке на чесми у дворишту, упамтио сам: тик крај теткиних олтованих жутих ружа...

Nagynéném temetésére emlékezve                           Ivanka nagynénémért   Mielőtt egymás után sorakozva nagynéném kicsi koporsóját a falusi temetőbe kísértük volna, illett kezet mosni…   Emlékszem: a megmaradt falusi rokonok közül mindenkit, utoljára csókoltam meg.   Csak egy visszakozott, mentegetőzve érthetetlenül motyogott. (Három hónappal később gégerákban meghalt…)   A fűvel benőtt falusi temetőben illett egy bánáti földrögöt kézbe venni és nagynéném koporsójára dobni…   És utána az udvari csapnál ismét kezet mostunk, megjegyeztem: éppen nagynéném oltott sárga rózsái mellett…   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Васа Павковић: У варљивом животу, КОВ, Вршац, 2012. стр: 27.

Živko Nikolić Црна ружа – Fekete rózsa

 

Živko Nikolić Koprivnica kod Zaječara 13.11.1958. –

Црна ружа
 
да ли је ружа или је само жена та татарка црна
која ми се као срна ево тристота је ноћ
провлачи кроз сан
на ружу мислим када јој на дојци бубри брадавица
на тај тамни цвет који је дан испунио мирисом
 
црна је ружа у њеном међуножју никла
ја јој љубим сваку латицу
њен мирис ми врелину ка темену успиње
њена ми роса чело жари
 
усне су њене ружа најсочнија
када их отвара осмех надамном звезде падају
склопљене оне су пијавице
бојим се да их дотакнем јер су у своје поре
превише пламена уткале и сада су опаке жеравице
 
31.8 - 30.11.1991. Београд
 
Izvor: autor
 
 
Fekete rózsa
 
tényleg rózsa vagy csak fekete tatár nő az
aki őzként íme háromszázadik éjen át
álmomban jelentkezik
a rózsára gondolok mikor mellén duzzad a bimbó
arra a napot illattal kitöltő sötét virágra
 
combtövében fekete rózsa nőtt
szirmait csókolom
illata testemben hőhullámként terjed
harmata homlokomat perzseli
 
ajka a legdúsabb rózsa
mikor mosolyog felettem csillagok hullanak
zártan csak pióca
érinteni nem merem pórusaiba
túl sok láng szorult parazsa veszélyes
 
1991. 11. 30. – 8. 31. Belgrád
 
Fordította: Fehér Illés
 

Vladimir B. Perić 5. етида – 5. etűd

 

Vladimir B. Perić Šabac 20. oktobar 1976. –

5. етида               Largo: kroz sinju jesen lagano i teško odmiču sapeti dani......... Lento: magla prekriva uspomene blede.......Grave: iz groba se dižu sećanja daleka..... i lome dušu i telo slomljeno svijaju u svilu oko ruke naprsle pa pukle. Preko oraha, preko leda nešto se htelo.             Transformišu se predeli: eksterijeri se sabijaju u četiri zida, zlatno sunce sliva se u plam sveće, crveni puni mesec sviće. Dete sa zavijenom slomljenom rukom igra se sečenom plastikom u „Vojvode Mišća 40“, u „Vojvode Brane 9“, „Sremskoj 7“, „Avde Karabegovića 12“. Nenamerni je posetilac raznih kuća, njen stanar; prostori mu klize niz prste. U svili je gips kʼo labud u ledu. Sklopljene okice snatre plavet proleća, zelenilo polja. U gluvoj sobi odjekuje srce.             Ti spavaš. Gledam te, dalek četrdeset leta. U mislima mi odsutni osmeh, bura tuge, osećanje gubitka, a dragoceno vreme protiče. SÂM si. Krivica me tesni, a ne znam kako da sprečim godine rascepa što slede. Zato zamrzavam ovu sliku i čuvam te od igrarija vremena. Sa distance mogu da sanjarim sa tobom, da mumlam: sputano ali energično.             Mlako je i toplo provejavaju slike u ovoj nesanici, suznoj od bolova.

5. etűd        Largo: a szürke őszben lassan, nehezen múlnak a napok......... Lento: fakulnak a ködtakarta emlékek....... Grave: a sírból régi emlékek kelnek életre..... és testet, lelket törnek, törötten gomolyognak a kézben feslett, majd szakadt selyemben. Diófán, hátukon keresztül akartak valamit.      Átalakulnak a térségek: ami kinn van, a négy fal közé szorul, az arany nap gyertyalángba ömlik, vörös telihold virrad. A gyerek bekötött törött karral a „Vojvode Mišća 40”, „Vojvode Brane 9”, „Sremskoj 7”, „Avde Karabegovića 12” utcákban vágott műanyaggal játszik. A különböző házak véletlen látogatója, lakója; a helyszínek ujjain csúsznak. A selyemben a gipsz, mint hattyú a jégben. Bezárt szemekkel kék tavaszról, zöld mezőről álmodozik. A süket szobában a szív visszhangzik.      Alszol. Nézlek, negyven nyár távlatából. Gondolataimban eltűnt mosoly, fájdalom-vihar, veszteség-érzés, az idő meg múlik. EGYEDÜL vagy. Bűntudattal tele nem tudom, hogyan akadályozzam meg a következő évek gyötrelmeit. Ezért fagyasztom ezt a képet és védelek az idő incselkedésétől. A térközben képes vagyok veled álmodozni, gügyögni: gátoltan, de energikusan.      Ebben a fájdalommal teli éberlétben a képek meghitten tűnnek fel. Fordította: Fehér Illés

Izvor: Владимир Б. Перић: Етиде оп. 4, УК „Кораци” Крагујевац, 2021.

Bíró Tímea Anya-hajó – Majka-lađa

 

Bíró Tímea Csantavér 1989. december 17.  –

Anya-hajó     anyám egy teherszállító hajó orrában férfiak cigarettáznak a gyufaszálat a tengerbe dobják csendes tűzoltás A hajótest merevségét az alján hosszában végigfutó gerinc és a gerincre merőleges bordák biztosítják.  egy törött bordával a hullámok már a fedélzetig emelkedhetnek anyám sírása a vízszintet emeli élesztő nélkül dagasztja a tengert mi meg csak gubbasztunk a tatban mint utazó jéghegyek

Majka-lađa   majka mi je teretni brod u pramcu muškarci cigaru puše šibicu u more bacaju tiho gašenje vatre Čvrstinu trupa broda kičma šta se kroz dna provlači te na kičmu okomito postavljena rebra osiguraju. sa jednim slomljenim rebrom talasi već bi se do palube mogli dizati nivo vode plač moje majke diže more bez kvasca mesi a mi samo u potpalublju šćućurimo kao putujuće sante leda   Prevod: Fehér Illés

Forrás: Bíró Tímea: A pusztítás reggelei, Fórum Újvidék 2017. 15. old.

Gergely Tamás A trükk – Smicalica

 

Gergely Tamás Brassó 1952. augusztus 19. –

A trükk          Dupla adagot tett a tűzre. Cigarettája már parázslott a bőrfotel előtti asztalkán. Izgatottan olvasta le a feliratot: „Szerelem Rómában”.      Az első képsor után rájött, hogy a filmet már vetítették. „Ügyes trükk - gondolta - beadni ugyanazt más címmel!” Felállt, hogy kikapcsolja a tévét.      Kicsapódott az ajtó, hideg töltötte meg a szobát.      A gombot hiába nyomkodta, a készüléket elzárni nem lehetett.      „Még egyszer? Azt már nem!” - döntött. Ám ekkor visszarántották a fotelbe.

Smicalica             Još više je naložio. Cigara mu je na stolu ispred kožne fotelje gorela. Natpis uzbuđeno čita: „Ljubav u Rimu”.        Nakon prvih kadrova sinulo mu je da su taj film već projicirali. „Vešta smicalica – pomislio je – isti film sa drugim naslovom prikazati!” Ustao je da televizor isključi.        Vrata su se širom otvorila, sobu hladan vazduh ispunio.        Zalud se trudio aparat nije mogao isključiti.         „Još jedanput? E, to nikako!” – odlučio je. Ali su ga u istom trenu nazad u fotelju gurnuli.   Prevod: Fehér Illés

Forrás: Gergely Tamás: Latorcza kontinens, Mentor, Marosvásárhely, 1998.

Méhes Károly: Konkrét eset – Stvaran događaj

 

Méhes Károly Pécs 1965. február 20. –

Konkrét eset   Bejött az utolsó is a fürdőszobából, ahol kezet mosott, lekapcsolta a villanyt, a helyére ült. Megvoltak mind, a nyolc gyerek. Anya össze- kulcsolt kézzel ült, de nem imádkozott, nem szokott. Végignézett rajtuk, némán. Ilyet se szokott. Valamit mondania kell. Apátok… beteg. Nem lesz több kistestvéretek. Nem értette, honnan szedte ezt. (Persze, hererák. Holnap kezdik a kemoterápiát.) Volt vajas kenyér, zöldpaprika. Sonka. Faltak a kis buták. Mohón, hátha valakinek nem jut elég. Pedig volt egy üres tányér, üres szék. És szemük sarkából lesték anyát: Megvette s meg se kóstolja a vacsorát?

Stvaran događaj   Iz kupatila gde su ruke prali i zadnji se vratio, svetlo ugasio, na svoje mesto seo. Svi su na broju bili, osmoro dece. Majka je sklopljenim rukama sedela, nije se molila, obično nije. Pogledala ih je, nemo. Obično nije se tako ponašala. Nešto bi reći trebala. Otac… bolestan je. Braće, sestara više nećete imati. Nije shvatila odakle joj je to. (Naravno, rak mošnice. Hemoterapiju sutra počinju.) Bilo je hleba sa puterom, zelene paprike. Šunke. Žderali su mališani. Pohlepno, možda neko će uskraćen biti. A bio je jedan prazan tanjir, prazna stolica. I iz prikrajka majku su pratili: Kupila je a večeru ni kušati neće?   Prevod: Fehér Illés

Forrás: Méhes Károly: Röntgen, Parnasszus Könyvek, Budapest. 2012.

Đorđe Kuburić High noon – High noon

 

Đorđe Kuburić Bačko Petrovo Selo 29. april 1958. – 

High noon
 
Док влада дубока, страховита тишина¹, 
тачно у подне, када нема сенки нити ођека и Сунце почне да се троши –
–  док, сâм и резигниран, дуго ходаш забачених рамена и нечујним а стабилним корацима,
непомично време се покренуло.
Ускомеша се живот и смрт, а танатос и ерос заиграше погибељни фанданго.
 
Све је, наједном, нестало. Само ти остајеш, једнак и жив
и одлазиш у познатом правцу.
 
¹Петар Кочић
 
 
High noon
 
Míg ez a mély, vérfagyasztó csend¹ uralkodik,
pontosan délben, mikor nincs árnyék, se visszhang és a Nap kezd erejéből veszíteni –
– míg egyedül és csüggedten, leengedett vállakkal, nesztelen, de biztos léptekkel sokáig gyalogolsz,
megmozdul a mozdulatlan idő.
Felbolydul az élet és a halál, thanatosz és erósz meg végzetes fandangóba kezdtek.
 
Egyszerre minden eltűnt. Csak te maradsz ugyanaz és élsz
és az ismert irányba mégy.
 
¹Petar Kočić idézet
 
Fordította: Fehér Illés

Izvor: Ђорђе Кубурић: Клепсидра. Културни центар Новог Сада, 2020.