Željka Avrić Круг – A kör

 

Željka Avrić Banja Luka 15. novembar 1964. – 

Круг              оцу Ђурђу   Сједим под лозом и ћутим заједно са мојим старим   Жаром његове цигарете блистају давно заборављене ријечи Бијаше то вријеме кад ми се мијењаше зуби Учио ме је стиду и успут дробио орахе   Звао ме је сине и смјешкао брцима Рука му бијаше тешка тепања неспретна   У добра времена из гнијезда његовог крила бјежали су страхови у његовим причама могла сам да дохватим сутра Звала сам га у сну пркосећи мраку   Испод заораних обрва каткад би сијевале муње Причао је све нешто о образу и како сам већ велика Да лажем   Вријеме је опасало круг   Жар се полако сасуо пепелом срце се у слутње запаучинало   Више нисам дијете сад ме зове кћери Тражимо се у погледима разумијемо у ћутању   Док држи ме за руку немам образа да га лажем   Вријеме је тата

A kör                       Apámhoz   A lugasban ülök és apámmal együtt hallgatok   A rég elfeledett szavak cigarettája parazsával csillogtak Abban az időben volt mikor fogakat váltottam Szégyenkezni tanított és közben diót tört   Fiamnak szólított bajusza mosolygott Karja súlyos volt becézése suta   Az önfeledt időben az ölében lévő fészekből menekült a félelem meséiben meg tudtam fogni a holnapot A sötéttel dacolva álmomban hívtam   Felszántott szemöldöke alól olykor villámokat szórt Valamit a tisztességről mesélt és ahhoz hogy hazudjak már nagy vagyok   Körbe fogta az idő   A parazsat lassan hamu fedi szívét kétségek gyötörik   Immár nem vagyok gyerek most lányának szólít Egymást tekintetünkkel keressük ahogy hallgatunk egyetértünk   Míg kezemet fogja képtelen vagyok hazudni   Apám eljött az a pillanat   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Ranko Pavlović Виолинисткиња – A nő, aki hegedül

 

Ranko Pavlović Gornja Šnjegotina kod Teslića 19. 01. 1943 –

Виолинисткиња                  Наталији Тодоровић   У топлој постељи врата, ватром браде и дрхтајем рамена, грли виолину.   Рука срасла са гудалом, прсти се истежу у нити струне, снен поглед дуби дубину недогледа.   И звук затрепери, па се разлије двораном, као таласићи ријеке у плићаку.   Шапат тишине, жубор потока, уздах душе, скерцо, јаук судбине, па опет мелемни цвркут славуја.   Затим, у нијемом сазвучју меланхолије, сјећања, наде, у ковитлацу нота, губе се:   гудало, рука, тијело виолине; виолинисткиња нестаје у свом погледу, дворану и публику гута празнина.   Остају само струне с којих трепет шаље тајанствене поруке неодгонетљивости васионе.                                    29. 11. 2023.

A nő, aki hegedül                  Natália Todorovićhoz   A kellemes melegben a hegedűt álla tüzével, válla rezdülésével öleli.   A kar összenőtt a vonóval, az ujjak a húrokon feszülnek, az álmodozó tekintet a végtelen mélységbe vés.   A hang is rezdül, a teremben, mint hullámok a folyó sekélyében, terjed.   Csend-suttogás, patak-csobogás, lélek-sóhaj, scherzo, sors-sikoly, majd ismét gyógyírként fülemüle-csicsergés.   Ezután, a melankólia néma összhangjában, az emlékekben, a reményben, a zene forgatagában eltűnik:   a vonó, a kar, a hegedű; a nő, aki hegedül, saját tekintetébe süllyed, a termet és a közönséget üresség falja.   Csak a húrok maradnak, melyekről a megfejthetetlen űr titokzatos üzeneteit a rezdülés adja át.                                    2023. 11. 29.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Živko Nikolić Ковиж – Kovizs

 

Živko Nikolić Koprivnica kod Zaječara 13.11.1958. –

Ковиж   Ковиж, то добро звучи: ковитлац у перју, скида оклопе, откриљује засторе. Од лета је одустао, самом себи говори, самог себе тера у недођију, самог себе призива кад падне врела киша и по који камен. Кад врбе процветају Ковиж – то добро звучи. Задњи је час да играмо отворено, о свему да говоримо. Али оно унутра опет почиње да тумара и разбија, да поиграва, да поскакује. Ковиж никад не мирује.   29. 9. 2009. - 14. 4 .2013. Београд – Копривница – Београд

Kovizs   Kovizs1, jól hangzik: forgószél a tollazatban, vértezetet szaggat, függönyt tár. Röpte elmarad, önmagának beszél, önmagát a nevesincsbe kergeti, önmagát szólítja, mikor forró eső és egy-egy kő esik. Mikor a fűz virágzik, Kovizs – jól hangzik. Végső ideje, hogy szabadon játsszunk, mindenről beszéljük. De az a valami belül, ismét kezdi, csatangol, tör-zúz, játszadozik, szökdel. Kovizs sosem nyugszik.   2009. 9. 29. – 2013. 4. 14. Belgrád – Koprivnica – Belgrád   1a szerző nevéből alkotott szó saját, külön világára utal   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Живко Николић: Обећање, Свети Сава Књижевно друштво, Београд, 2014. стр. 39.

Risto Vasilevski Jedno od pisama poslatih u Toronto – Egy, a Torontóba küldött levelek közül

 

Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. – 

Jedno od pisama poslatih u Toronto                                                  Bratu Miletu,         I tek samo da znaš: vreme nam je okrenulo leđa, A čudna svetlost, Porodilja-vodilja sinu u daljini. U našu postelju pohrliše opaki sni, S mlečnim zverskim očnjacima, S bodežima, s opakim demonima.   I više nemasmo misao za počin.   Sahranili smo predele, ogrnusmo se zaboravom, I kao na počinak, Slovenski zaljubljeni u put, Sa sobom ponesmo sve pretke – Ne bi nas čuvali od uroka Dok obijamo dveri S tuđinskim katancima.   Minuše godine. I evo, Okrenuti jedan od drugog, Napušteni od svake pomisli, Svako od nas ima svoj put, Svoj teški sudbinski kamen.   Samo ponekad, u nevolji, Na zgužvanim papirima, Dolazimo ja u tvoj, Ti u moj nov dom.   I tek toliko, Koliko za priču.

Egy, a Torontóba küldött levelek közül                                         Mile testvéremhez,   Hogy tudjad: nekünk hátat fordított az idő, A furcsa fény meg, A távolban, a fiúgyerek szüléje-irányítója. Fekhelyünkbe kegyetlen szemfogakkal, Tőrökkel, hitvány démonokkal Gonosz álmok húzódtak.   És nyugodt álmunk nincs többé.   Eltemettük a tájakat, feledésbe burkolóztunk, És mintha nyugovóra térnénk, Mi szlávok, az útba szerelmesek, Őseinket magunkkal visszük – Hogy az átoktól védjenek bennünket, Míg idegen láncokkal védett Kapukat döngetünk.   Múltak az évek. Íme, Egymástól elfordulva, Gondolatoktól elhagyatva, Mindenki saját útját járja, Súlyos sors-kövét cipeli.   Csak néha, ha gondban vagyunk, Gyűrött papírlapokon, Megyek én a te, És jössz te az én új otthonomba.   Ennyi, Nincs tovább.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Milan Orlić: Nedostojno Večnog Ovidija – Az Időtlen Ovidiushoz méltatlanul

 

Milan Orlić Pančevo 15. novembar 1962. – 

Nedostojno Večnog Ovidija
 
Stojim, usamljen kao Bob Dilan, na teškoj
kiši: ni potopljen
ni očišćen. Pročišćen, možda, malo.
Ali kome je
Do toga još, uopšte, stalo? Kad danas je
juče – već sutra.
A jutra ne donose, ništa: ni posebno,
ni novo. I što više
razumem – umem sve manje. Krhko je – o!
– tzv. znanje. Ne raste
li vajni grad brže i više li ume, nego što
bilo ko može
da razume? Otuda se moje sećanje na ovu
polarnu nekropolu
živi grad mrtvih: suzilo kao Korintski
moreuz. Otuda moja
obuzetost, pitijski podsmešljiva: gradom
nad gradovima.
Bardom nad bardovima, što nikada više
procvetati neće.
Konačno: zar i ovaj lament nad polarnom
nekropolom,
ipak, nije nedostojan večnog Ovidija?
 
Izvor: https://hiperboreja.blogspot.com/2011/02/nedostojnno-vecnog-ovidija-milan-orlic.html
 
 
Az Időtlen Ovidiushoz méltatlanul
 
A zuhogó esőben, mint Bob Dylan, magányosan
állok: sem elárasztva,
sem megtisztulva. Talán kicsit megtisztítva.
De ez
Egyáltalán kit érdekel? Mikor a ma
tegnap – máris holnap.
A reggelek semmit sem hoznak: különöset se,
újat se. És minél többet
értek – annál kevesebbet tudok. Törékeny – ó!
– az ún. tudás. Nem nő-e
gyorsabban és többet a kvázi város, mint képes,
amit bárki
meg tud érteni? Ezért jut eszembe ez
a sarki világváros,
a halottak élő városa: földnyelv, mint a Korinthoszi
szoros. Ezért
a kicsinyesen nevetséges lelkesedésem: a városok
feletti város iránt.
A dalnokok dalnoka immár soha többé
dalolni nem fog.
Végezetül: ez a sarki világváros feletti
 sirám is
valójában az Időtlen Ovidiushoz nem méltatlan?
 
Fordította: Fehér Illés

Ady András Kozmológi – Kosmologija

 

Ady András Csíkszereda 1976. július 12. –

Kozmológia   ez kincsem nem az ég vagy inkább nem a klasszikus   értelemben vett olyasmi hanem egy ránk boruló födő   boltozatos igen még arra is képes hogy úgy tegyen mintha   levegője felhője lenne csillag a sötétben ha éppen   éjre van szükségünk és mindenképpen hiányt szenvedünk   valami égitest igényben ez nem a jól ismert boltozat a   szatelliteken túl mesébe illő ősz öreg istennel kinek magáról   sincs tudomása csak eltartja a világot és önmagát is fenntartja ahogy   az iskolai emberi curriculum engedi ahogy neki innen oda meghagyja   nap milliárdnyi tennivaló- listában s e jópofa bácsi mellett   kétoldalt fölötte alatta az nem az űr olyan amúgy sincsen   a mindig semmivel okádás- jóllakottságig teli nincsben ez nem   más mint egy ránk borított födő s hogy mi hoztuk ezt is létre   bizonyítja hogy a nagy idea-takaró alól mert persze olyan   is van ebben a kézmíves konstellációban: esőként cseppenként   csurran minden saját valaha volt és leendő gondolatunk a nyakunkba   hogy lábunk előtt tócsába gyűljön s felszáradva visszajusson   abba a mennybe mely nem égbolt a klasszikus értelemben

Kosmologija   to draga moja nije nebo bolje rečeno nije u klasičnom   smislu tako nešto nego je poklopac iznad nas   da svod je i još je i za to sposoban da se tako pravi kao   da vazduha i oblaka ima te zvezdu u mraku ako nam je   baš noć potrebna i svakako u vidu manjka nekakvog   nebeskog tela patimo to nije dobro poznat svod   iza satelita zajedno sa sedom starom bogu koji ni   sam sebe ne poznaje svet tek izdržava a i sebe onako održava kako   ljudsko nastavno gradivo dozvoljava kako njemu odavde   u vidu liste bezbrojne svakodnevne obaveze naloži i pored tog prijatnog starca   dvostrano iznad i ispod njega to nije kosmos tako nešto ionako ne postoji   u uvek sa ničim do prezasićenosti punim nepostojećem ništa to nije nešto   drugo no na nas svaljen poklopac i da smo i to mi stvorili   dokazuje da ispod velikog pokrivača ideje jer naravno   u obrtničkoj konstelaciji i tako nešto postoji: svaka naša misao šta je   ikada postojala i još će nastati poput kiše u kapima na rame nam kapa   neka ispred naših nogu u lokvu gomila i osušivši se u takvu vasionu   vrati koja u klasičnom smislu nije nebeska pučina   Prevod: Fehér Illés

Forrás: a szerző

Szente B. Levente (tapad ránk sok kereszt) – (na nas križevi se lepe)

 

Szente B. Levente Szörényvár, 1972. szeptember 21. –

(tapad ránk sok kereszt)   nincs már varázslat. oda a belső tömör csend, az ismeretlen csoda, a végkifejlet.   megfejtettünk gyorsan mindent. mégis, valami naponta körülfon, átölel ami volt – a van, a lesz.   a más kezdetek vége utáni belégzés, kilégzés, mint valami ősi szép történet, úgy tapad ránk a sok kereszt.

(na nas križevi se lepe)   čarolija više ne postoji. nestala je unutrašnja gusta tišina, nepoznato čudo, krajnji ishod.   sve smo na brzinu odgonetnuli. ipak, nešto svakodnevno obavija, zagrli što je bilo – postoji, biće.   udisaji, izdisaji posle kraja drugih početaka, poput drevog prijatnog događaja, križevi na nas tako se lepe.   Prevod: Fehér Illés

Forrás: a szerző