Danica Vukićević Haifa – Haifa

Danica Vukićević Valjevo 28. oktobar 1959. –

Haifa Danas je stigla razglednica iz Haife Veliki simetrični vrt Zeleno mirno lišće Bez ikoga Lep vrt, iz dalekog grada Ne postoji grad Ne, ni razglednica Reči koje je napisao prijatelj kuće – zubar To je laž, broj jedan i broj dva Zubar je laž, broj tri Stigla je razglednica, jutros Iz grada Haife To je istina, to je sve što se desilo Zubar je kupio razglednicu Napisao reči za moju porodicu Zalepio marku Poklonio poštanskoj službenici ceo vrt Ceo grad Službenica je rekla: Zubar vam šalje Vrt našega grada Sada ja imam veliki vrt Haife

Haifa Képeslap ma Haifából érkezett Hatalmas arányos kert Nyugodt zöld levelek Sehol senki Szép kert, a távoli városból Város nem létezik Nem, képeslap sem Amit ráírt a család barátja – a fogorvos Hazugság, az első és a második A fogorvos a harmadik hazugság Képeslap érkezett, ma reggel Haifa városából Ez igaz, ez az ami megtörtént A fogorvos képeslapot vett Családunkat pár szóval köszöntötte A bélyeget ráragasztotta Az egész kertet az egész várost A postáskisasszonynak ajándékozta A tisztviselőnő mondta: a Fogorvos önöknek Városunk kertjét küldi Most enyém a haifai nagy kert Fordította: Fehér Illés

Izvor: http://poezija.darkbb.com/t4070-danica-vukievi

Mišo L. Korać Soba za namjerno zaboravljene – A szándékosan elfeledettek szobája

Mišo L. Korać Sombor 10. mart 1950. –

Soba za namjerno zaboravljene

A, šta ako nam se učini da smo zaboravljeni. Ona je zaboravljena, ne... ona je namjerno izostavljena iz njegovog života ali ne i iz priče... Žene to ipak vole. Možda ga ona ipak voli ili samo sebe a da je se njegova ljubav ipak tiče. To nije nikada pitao a time ni doznao... A kopkalo ga je... Ja ih nikada nijesam razlikovao....

Koga..?

Žene..!

A ako ne..?

Onda nju. Njih. One...

Njegova moć da ne zaboravi bila je intezivna kao i njegova bolest. Bolest je bila nimalo bezopasna a počela je od jedne sobe. Jedne... Čovjek od jedanput ne može biti u dvije, a da posjeduje istovremeno obe. Ovoga puta je bio sam u obje i siguran (Ne sobe nego žene)... Sa sobama je isto... Učinilo mu se da ih je posjedovao ali na kratko, ili bar onoliko koliko bi duhovno bivale prisutne u njemu. Razmišljanja o kratkoći i ne dorečenom su ga tjerale da biva. Njegovo bivanje vezivalo ga je za aparate i zvučne signale nepravilnog otkucaja srca. Napolju je tekao život. Oni koje je volio bili su pred vratima i to ga je radovalo. Od njegove ljubavi prema njima zapalio bi se kosmos. Oni su se bojali njegovog iznenadnog odlaska a nijesu smjeli da mu to saopšte. To je saznao iz njihovih očiju. Onaj prije njega svu noć je govorio sam sebi... diši... diši... diši... I disao je namjerno u želji da traje. U ovom trenutku znao ih je sve. Za njih je njegova smrt...

Pa šta..?

Bilo je to puno prije njih. Krevet nije zahtijevao vraćanje duga, on to ne može. U njoj je život...

U ženi..?

Ma ne u ženi u sobi..!

Život i smrt su bespravno izjednačene. Od sada se toga ne boji. Znači da u njoj ne mora umirati... On nije zaboravio ni nju ni ONU pre nje ni OVU.

Razmišljam koju..!

Sobu..!

Prvu ili drugu..?

Ne shvataš..!

Ženu..?

Sa njima je ipak najteže... najdužepametljivije...

Ženama..?

Ne.. sobama...

Oko njih se dešava... Oko ONE... Da, oko ONE pre NJE...

Tu noć su lagano umirale i rađale se uspomene. Čini mi se da mrtvi najmanje duguju... Oni više toga nijesu svesni a i bole ih ona stvar za to... Živi... sa njima je drugačije mogu da duguju što šta a da to ne žele. Dug..! Sebi ne, nekome da... možda smrti (Jebeš smrt mjesto je predviđeno za smijeh).

            Ipak se sve dešava... ili dešavalo se u borbi da nas (i mene i sobu) ne premetnu u namjerno zaboravljene. A uistinu osim porodice svi te "odjebu" i zaborave, možda to ni ja ni drugi nijesmo zaslužili makar u ime našeg ćutanja ili ljubavi. Ko zna..?

Izvor: autor

A szándékosan elfeledettek szobája

És mi van akkor, ha úgy tűnik, elfeledettek vagyunk. A lányt elfelejtette, nem... a fiú életéből a lány tudatosan mellőzött, de a történetből nem... A nők ezt mégis szeretik. Lehet, a lány ugyan szereti a fiút, vagy inkább önmagát és a fiú szerelme csak érdekes számára. Erről a fiú sosem kérdezte, hát nem is tudta meg... De gyötörte... Én sosem különböztettem meg őket...

Kiket..?

A nőket..!

És ha nem..!

Akkor a lányt. Őket. Azokat...

A fiú képessége, hogy ne feledjen, erős volt, akárcsak betegsége. A kór nem volt ártalmatlan, egy szobánál kezdődött. Egynél... Az ember nem tartózkodhat egyszerre két szobában,  és ugyanakkor mindkettőt nem bitorolhatja. Most egyedül volt mindkettőben és teljes bizonyosságban. (Nem a szobákban, a nőkben)... A szobákban úgyszintén... A fiúnak úgy tűnt, uralta a nőket, igaz röpkén, azaz addig, míg szellemileg együtt voltak. A röpkeség és a kimondatlanság gondolata tartotta benne a lelket. Léte különböző műszerekhez és a szabálytalan szívdobbanások érces jeleihez kötődött. Kinn zajlott az élet. Szerettei az ajtó előtt sorakoztak és ennek kifejezetten örült. Irántuk érzett szeretete fellobbanthatná az űrt. Ők váratlan távozásától tartottak, viszont nem merték vele közölni. De tekintetükből kiolvasta. Az, aki előtte itt járt, egész éjjel bíztatta magát ...lélegezz...lélegezz... lélegezz... És lélegzett, hogy létezzen. Ebben a pillanatban közülük mindenkit ismert. Számukra halála...

Mi is..?

Ez sokkal korábban volt. Az ágy adósságot nem követelt, nem tehette. Az élet...

A nővel..?

Á nem a nővel, a szobában..!

Az élet és a halál jogtalanul egyenrangú. Ettől kezdve megszabadult félelmétől. Tehát nem kell haldokolni... A fiú nem felejtette sem a nőt, sem Azt a másikat, aki előtte volt, sem Ezt.

Gondolkodom, melyik..!

Szobát..!

Az elsőt vagy a másodikat..?

Nem érted..!

Nőt..?

Mégis velük a legnehezebb... megrögzött emlékmegőrzők...

A nők..?

Nem... a szobák...

Minden körülöttük forog... A Lány körül... Igen, a Lány előtti Lány körül...

Azon az éjjelen lassan haldokoltak és születtek az emlékek. Úgy érzem, legkevesebbel a halottak tartoznak... Ők ezzel már nincsenek tisztában, de fáj a májuk... Élők... velük más a helyzet, akaratuk ellenére is tartozhatnak. Tartozás...! Magunknak nem, valakinek igen... talán a halálnak. (“Csezd” meg a halált, ez itt az öröm helye).

          Mégis minden, ami történik... vagy megtörtént harc, hogy bennünket (engem és a szobát) ne helyezzenek a szándékosan elfeledettek közé. De igazából a családon kívül “le se baszarintanak”, elfelednek. Ezt talán én sem érdemeltem meg, mások sem, még hallgatásunkkal vagy szerelmünkkel sem. Ki tudja..?

Köszönöm Sinkovits Péternek és Szabó Palócz Attilának a fordítás során nyújtott értékes kiegészítéseket.

Zahvaljujem se Peteru Sinkoviču i Atili Sabo Paloc za dobivene korisne savete tokom prevođenja.

Fordította: Fehér Illés

Jasmina Topić Ona neće nije ona Ofelija – A lány nem akar nem Ofélia

Jasmina Topić Pančevo 4. avgusta 1977. –

Ona neće nije ona Ofelija

Ona otvara prozore i spušta kapke

Dan je savršeno zimski miran i nijedan vetar

neće poremetiti pauzu između dve praznine

Onu u kojoj je zatečena i ovu drugu u koju leže

Ispod kapaka vri nemirna zenica oka koje

samo želi da pogleda, da vidi uvek samo još jednom

neki mogući put. Ono drhti nervozno kao mala

ptičija krila, nervozni cvrkut na čistom plavom

na jasnom pogledu kroz otvoren prozor

neće pogledati

neće usniti

Ona je budna pod niskim nebom tavanice

ali njeno telo ne želi pokret u svet

Svet je igralište oivičeno rubovima kreveta

Dok ispod kapaka dok ispod njih kapka splin

unutrašnjih mapa jednog drugačije opisanog grada

neće pogledati

neće usniti

Prošla je prva izmaglica prošlo je toplo leto  

Leto je proteklo kao sitan pesak odnekud pod zubima

Lomljen u buduće kamenolome –

Ona pevuši tiho ona je tiha ništa joj ne može

nijedan glas razuma niko je ne može dotaknuti

a mnogima bi mogla biti

Biti ponovo

neće pogledati

neće usniti

Ona spušta kapke i rukama napipava novouspostavljeni mrak

Ona dolazi, ona ostaje, ona odustaje

I neprestano kaplje u dodiru sa svakim svežim zrakom.

Izvor: http://jasminatopic.blogspot.com/2013/12/ona-nece-nije-ona-ofelija.html

A lány nem akar nem Ofélia

Kitárja a lány az ablakot és szemét lehunyja

Pompás nyugodt téli nap a két űr közötti

szünetet szellő sem zavarja

Azt amelyben találta magát és azt a másikat amelybe fekszik

Szemhéja alatt nyugtalan szembogár forr

arra vágyva, hogy lásson, hogy ujra csak még egyszer

egy lehetséges utat meglásson. Gyenge madárszárnyként

reszket, ideges csicsergés a világoskéken,

a nyitott ablakon keresztüli tiszta láthatáron

nem akar felnézni

nem akar aludni

Ébren van a lány a mennyezet alacsony égboltja alatt

de teste nem kíván a világba mozdulni

Az ágy széleivel határolt játszótér a világ

Míg szemhéja alatt alatta egy másként elképzelt város

belső térképéről unalom csepeg

nem akar felnézni

nem akar aludni

Eltűnt az első ködfátyol elmúlt a meleg nyár

Valahonnan a fogak alatt jövendő kőtörőben morzsolódott

Homokként ért véget a nyár –

Csendesen énekel a lány csendes sérthetetlen

egyetlen értelmes hang se senki se képes megérinteni

pedig sokakkal lehetne

Újra együtt lehetne

nem akar felnézni

nem akar aludni

Lehunyja szemét kezével az újrateremtett sötétet tapintja

Elmegy a lány, marad a lány, visszalép a lány

És minden friss levegővételkor ismételten csepeg.

Fordította: Fehér Illés

Tanja Stupar – Trifunović Lov na leptire – Lepkevadászat

Tanja Stupar – Trifunović, Zadar 20. 08. 1977 –

Lov na leptire

Rasani se djevojčice

svijet nije ružičasta kuća za lutke

lišće otpadne drvo se osuši cvijeće vene

znam da ne zvuči dobro ni obećavajuće

krhka si i nježna niko ti nije govorio o ovom

kako godine prolaze

ljubav prolazi sve prolazi

ali bol ona ostaje najduže tačno osjetiš kako truli u tebi

i samo ponekad ako imaš sreće ili otkriješ neku tajnu mudrost

ili još veću bol

stara bol izađe kao kamen iz bubrega

otkotrlja se u mračan bunar

iz kojeg si je nekad davno nehotično zagrabila

i popila zajedno s vodom

jer bez vode nema ni života

a zbog života čovjek je kadar svašta progutati

Rasani se sva buđenja su neprijatna

sva ogledala neprijatelji rano ujutro

i u svako doba kada si podbula od plača

ali poslije kada dođeš malo sebi i shvatiš sva ta mjesta

na koja si bježala od sebe kakve su to samo pustopoljine bile

kakve ružne kuće sa bodljikavim ogradama i psima koji reže

a unutra ne čuvaju ništa

kakve su to utvare koje si hvatala mrežicom za leptire

još nedorasla stvarnom svijetu

a šta je to stvarni svijet pitaju tvoje oči

dok iz mrežice viri krilo šišmiša

i komad spaljene haljine iz noćnih šetnji

(otkud toliko mraka među ovim pitomim brdima

i gdje sam to sada stigla a pošla sam loviti leptire

i bilo je sunčano i moje srce je titralo kao krila ispred mene

šareno i nježno

sigurno sam se izgubila negdje kao onda u djetinjstvu)

djevojko ko nauči da se gubi dešava mu se to često

Rasani se odrasla djevojčice izgubljena u lavirintu

ali moja nit je bila ljubav

govoriš tužno sa pokidanim užetom u ruci

tanko ti je to ovdje

lavirint ima oštre uglove

sve ti se brzo podere potroši pocijepa

izliže pukne te tvoje smiješne vrpce ne vrijede

kao ni ručice što se bespomoćno

krše u vazduhu

kao ni suze koje presuše kad tada

i pijesak pustinje krene da žulja u očima

ponavlja se do dosade sve uvijek ista iskušenja padovi suze

ljupko je to s mrežicom za leptire

uhvatiti sopstveno srce

Izvor: http://strane.ba/tanja-stupar-trifunovic-tri-pjesme/

Lepkevadászat

Kislány eszmélj

nem rózsaszínű játszóház a világ

lehullanak a levelek kiszárad a fa hervad a virág

tudom mindez nem kecsegtető sem reménykeltő

gyenge vagy és törékeny arról neked senki sem szólt

hogyan múlnak az évek

múlik a szerelem minden véget ér

de a kín az marad legtovább pontosan érzed ahogy emészt

és csak néha ha szerencséd van vagy titkos bölcsességre lelsz

vagy még nagyobb kín ér

mint vese a kőtől szabadulsz a régi kíntól

sötét kútba görög

amelyből egykor vélelenül rántottad ki

és együtt a vízzel ittad meg

mert víz nélkül nincs élet

az életért pedig az ember sokmindent képes lenyelni

Eszmélj az ébredések kellemetlenek

kora reggel és bármely pillanatban

mikor sírás fojtogat minden tükör ellenség

de utána magadhoz térve rájössz azok a helyek

ahová magad elől menekültél csak pusztaságok voltak

töviskerítésekkel és belül semmit sem védő vérebekkel

körülvett otromba házak

micsoda látomások azok melyeket lepkehálóval

a valós világra felkészületlenül fogdostál

mi is a valós világ kérdi szemed

míg a hálóból bőregérszárny

és az éji séták utáni felgyújtott ruhafoszlány kandikál

(ezek között a szelíd hegyek között honnan ez a sötétség

és hová értem hiszen csak lepkevadászatra indultam

és sütött a nap és szívem az előttem tarkán szelíden vibráló

szárnyként remegett

biztosan eltévedtem mint akkor gyerekkoromban)

kislány azzal aki veszíteni tud ez gyakran megtörténik

Eszmélj te útvesztőben elveszett felnőtt kislány

de az én vezérszálam a szerelem volt

mondod szomorúan kezedben elszaggatott kötéllel

nem itt a helyed

az útvesztőben éles kanyarok vannak

minden oly gyorsan kopik szakad

avul törik nevetséges fonalaid semmit sem érnek

mint ahogy a levegőben tehetetlenül

összezárt karok se

mint ahogy az előbb-utóbb felszáradó könnyek se

és felsérti szemed a pusztából indult homok

mindig ugyanazon ütközetek zuhanások könnyek ismétlődnek

lepkehálóval saját szívünket megfogni

tényleg kedves tett

Fordította: Fehér Illés

Šimo Ešić Satovi u kući – Órák a házban

Šimo Ešić Breze kod Tuzle 6. veljače 1954. –

Satovi u kući Žena mi je u svaku prostoriju postavila po jedan sat – U kuhinju, hodnik, kupatilo, dnevnu i spavaću sobu. Sad hod sekundare čujem kao čekića bat i brojim, kao korak po korak, da znam koliko sam bliže grobu. Ni jedan od njih ne pokazuje tačno vrijeme. Svaki žuri nemilice ili se osjetno sporije vrti. Tako ostaje tajna i sve strašne dileme kad ću pred lice smrti. Samo na balkonu nije se sjetila da ga okači i tu se sat ne nalazi. Tu se najčešće, najradije i najduže zadržavam. Gledam u nebo iznad krovova, kroz tutanj gradske buke osluškujem udaljen glas zaljubljene ptice. Vrijeme ne mjerim. Pratim samo sunce koje mi grije lice i neumoljivo brzo zalazi.

Órák a házban Hitvesem egy-egy órát minden helységbe elhelyezett – A konyhába, az átjáróba, a mosdóba, a nappaliba és a hálószobába. Most a másodpercmutató lépteit hallom, kalapácsütések és számolom, mint lépést lépés után, hogy tudjam, a sírhoz mennyivel vagyok közelebb. A pontos időt egyik sem mutatja. Mindegyik rendületlenül siet vagy érezhetően lassabban forog. Így félelmetes a kényszerhelyzet és titok marad, a halál mikor jön értem. Csak a karzatra felejtett el egyet felakasztani, így itt óra nincs. Legszívesebben és leghosszabban itt tartózkodok. A tetők felett az eget nézem és a városi hangzavarban az epekedő madár távoli hangjára figyelek. Időt nem mérek. Csak az arcomat melengető napot kísérem, ahogy kérlelhetetlen gyorsasággal tűnik el. Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://www.avlija.me/bosna-i-hercegovina/poezija-sima-esica-3

Gojko Božović Nesporazumi – Félreértések

Gojko Božović Pljevlja 2. maj 1972. –

Nesporazumi Nesporazumi se množe. Oni su svuda oko nas. Postaju naši bližnji. Više nisu strana tela Koja dolaze iz velike daljine I zauzimaju naš prostor. Zajednički život je, ipak, moguć. Navikavamo se jedni na druge. Ni njima nije lako s nama.

Félreértések Szaporodnak a félreértések. Mindenütt jelen vannak. Immár lelki társaink. Többé nem messziről jött Idegen testek És kitöltik térségünket. Az együttélés, mégis, lehetséges. Egymáshoz idomulunk. Nekik sem könnyű velünk. Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Petar Miloradović Putem – Úton

Petar Miloradović Gornji Milanovac 1970. –

Putem Otišli smo nekim putem uz jutarnju svetlost koja je izduživala senku oca. Razilazio se negativ i stvarni lik, ako se o senkama na taj način može govoriti. Nekoliko trenutaka je to trajalo a onda je senka nestala, ugasila se, povukla u telo. Išli smo istim putem još neko vreme. Narandžaste uniforme radnika koji popravljaju put iako blede, bile su najjača boja na horizontu. Videli smo polomljene krošnje jabuka, srušen brest; prazna gnezda. Pričali smo o rečnom toku, o mešanju i uzbudljivosti postojanja, vodi koja nekud odlazi… individualnosti kao jedinoj meri; o vrednosti pojedinačnih napora; dobroti; jednom. Razišli smo se. Sveži asfalt u rupama hladio se, i krunio na ivicama tih rupa… Kada sam se okrenuo a on zamicao na krivini, dok je odlazio, prisetio sam se: moj otac nije video more… Imao je pojednostavljene i svedene boje života… konture, praznine… Pitao sam se: ali šta je to ,,moj otac“?

Úton Úton voltunk, apám árnyékát hosszúra nyújtó reggeli fényben gyalogoltunk. A valós alaktól különvált a negatív, ha egyáltalán lehet így az árnyakról beszélni. Pillanat volt ez csupán, eltűnt az árny, nyoma veszett, visszatért a testbe. Valameddig még azon az úton mentünk. Az útépítők sárga egyeruhája már halványabb, de a horizonton a legélénkebb szín volt. Láttunk tört almafakoronát, kidöntött szilt; üres fészkeket. Beszéltünk a folyó sodrásáról, a kavargó, lenyűgöző létről, a valahová hömpölygő vízről... az egyéniségről mint egyedüli mércéről; az egyéni erőfeszítések értékéről; a jóságról; egyszer. Elváltunk. A lukakaban friss aszfalt száradt, koronát alkotott a lukak szélén... Mire megfordultam, már tűnőben volt a kanyarban, míg távozott, eszembe jutott: apám tengert nem látott... Az élet egyszerű, visszafogott színeit ismerte... körvonalakat, ürességeket... Magamtól kérdem: de mit is jelent az „én apám“? Fordította: Fehér Illés

Izvor: http://strane.ba/petar-miloradovic-poezija/