Danica Vukićević Valjevo 28.
oktobar 1959. –
Moja
majka leži |
Anyám |
A költészetről - az Ezüst híd/Srebrni most fordításkötetemről - fordításaim - kedvenc verseim - gondolatok - magamról O poeziji - o knjizi prevoda Ezüst híd/Srebrni most - moji prevodi - omiljene pesme - zabeleške - o sebi
Danica Vukićević Valjevo 28.
oktobar 1959. –
Moja
majka leži |
Anyám |
Hodo Katal Vrbe
kod Tutina 10. aprila 1958. –
Dan i po |
Másfél nap |
Šaban Šarenkapić Novi
Pazar 5. april 1956. –
Vlasnici tijela |
Testeket
bitorlók |
Gergely Tamás
Brassó 1952. augusztus 19. –
Buja |
Bujan |
Turczi István Tata
1957. október 17. –
[Remake: Deák László]
Látunk itt egyáltalán képet, kérdeztem őt, műnemi
barátomat,
amikor egyszer
az orrom elé tolt egy
festménynek látszó tárgyat. Szétmosódott vonalak,
mintha
szándékosan mázolták volna el, napsárga
szemcsék,
rétegek
olvadtak egybe a gyűrött vásznon.
Légy
mászkált rajta, kikerülte a csikkel teli hamutartót,
majd
a könyveken landolt. Meleg, koranyári nap volt,
szinte
lángra kapott a cigarettafüstön átszivárgó fény.
Aznap
dedikálta
nekem
Emlékkönnyét,
ezért hívott a
szobájába.
Ma visszanéztem: 2006. jún. 6. Mintha
tényleg
ilyesmiken
múlna valami. Apám pálinkájából vittem, azt
ittuk.
Az élet nevű
szentimentál dzsörni lokális örömeit
taglaltuk,
meg hogy a légy mitől él, mitől döglik. Az egész
egy
nagy illúziószolgálat, vonta meg a tanulságot halálos
biztonsággal.
Csináld
és hagyd, hogy mások is
csinálhassanak
veled ezt-azt,
ami nem csak rossz.
Búcsúzáskor
még annyit mondott, hogy lassabban kellene
nézni, és
a vécé felé vette útját. Akkor azt hittem, csak a
képre érti.
Forrás: Turczi István A változás memóriája Palatinus
Budapest, 2011.
Služba iluzije
[Remake: Laslo Deak1]
Vidimo li tu sliku uopšte, pitam ga,
prijatelja po vrsti
umetnosti,
kad
mi je ispod nosa nekakav predmet
nalik slici gurnuo.
Razlivene crte kao da su namerno
razmazane, sunce žuto zrnca, slojevi su se na
izgužvanom
platnu stapale. Na njoj
muva se muvala,
zaobišla
čikom punu pepeljaru pa na knjige se
spustila. Bio je
rano letnji, topao dan, preko dima cigara
proceđen sjaj kao da je plamtio. Svoju Spomen
knjigu
tog dana
mi je potpisao, u svoju sobu zato me je zvao.
Danas sam proverio: 6. jun 2006. je bio.
Kao da bi
nešto
o
tome ovisilo. Rakiju mog oca sam
poneo,
to smo pijuckali.
O
emotivnim
lepotama zvan život
smo razglabali
te o tome muva kako živi i kako umire.
Sve
to velika služba iluzija
je, tvrdio je bez
ikakve sumnje.
Radi
i
pusti da bi što-šta,
što
nije samo izrazito
loše
i
drugi s tobom radili.
Prilikom rastanka
još je dodao da bi sporije trebalo
gledati i prema
zahodu krenuo. Tad sam mislio da samo
na sliku misli.
1Laslo Deak (Deák László 1946 – 2009) mađarski pesnik,
Prevod: Fehér Illés
Jász Attila Szőny, 1966. március 26. –
Önvédelem
A sötétség egy illúzió.
Mint félelem. Az este azért van,
hogy pihenjünk. Olvassunk.
Szeretkezzünk. És-vagy:
álmodjunk. Az ember
egyetlen ellensége önmaga csak.
Védd magad! És bocsáss meg
magadnak végre, kérlek.
Forrás: Jász Attila: Belső
angyal Kortárs, Budapest 2019.
Samoodbrana
Tama je iluzija. Kao strah. Veče je zato da
odmaramo. Čitamo. Ljubav vodimo. I-ili:
sanjamo. Jedini čovekov protivnik je on
sam.
Brani se! I konačno oprosti sebi, molim te.
Prevod: Fehér Illés
Janko Glazer
Ruše 21. marec 1893. –
Ruše, 2. februar 1975.
Moj ded
I.
Moj ded je bil
kovač,
petdeset let kovač:
je petdest let pred ognjem stal,
je petdeset let železo koval.
Šumela je voda mu preko koles
ves dan in vso noč in bobnela čez jez,
in preden še zarja nov dan je začela,
že kladiva težka po naklih so pela.
Teman in ožgan je pred ognjem stal
in s trdo roko si usodo koval –
moj ded je bil kovač,
petdeset let kovač.
II.
Sedaj izmučen počiva –
zaman pod zemljó njegovo uho
še rado bi čulo, kako bijó
po naklih kladiva neutrudljiva.
O da vsaj od daleč, zamolkel globok
še enkrat do njega vzdrhti znani zvok!
In da ga zbudi in nazaj ga pozove
v nekdanje zarje, v nekdanje dnove,
tja kjer je nekoč sredi ognjev stal
in z vročo roko si usodo koval –
moj ded kovač,
petdeset let kovač!
III.
A tiha je zemlja, ni vanjo odmeva
življenja tam zunaj in zarje in dneva;
umolknil je kladiv pojočih udar,
ugasnil plamena nekdanjega žar.
Zdaj drugi ob ognjih življenja stojimo
in kujemo srečo si z mlado roko,
zdaj drugi poslušamo pesem, ki mimo
deroči življenja jo vali neso.
Pa že je tudi nad nami temnó,
težko kladivo, o:
kmalu v prah z njim
razspe tudi nas kovač,
večno kujoči
čas-kovač.
Izvor: https://www.europeana.eu/en/item/223/URN_NBN_SI_doc_4GZGEXAK
A nagyapám
I.
A nagyapám kovács volt,
ötven évig kovács:
ötven
évig állt a tűz mellett,
ötven
évig vasat edzett.
A víz
soha nem állt meg, forgatta a kereket,
egész
nap és egész éjjel a gátakra tört,
és
mielőtt a hajnal első sugara felcsillant volna,
a nehéz
kalapács már az üllőt kongatta.
füstösen
és kormosan a tűz mellett állt
és
súlyos kézzel a saját sorsát kovácsolta –
a nagyapám kovács volt,
ötven évig kovács.
II.
Ő már
kimerülten jobblétre szenderült –
ám hiába
van a föld alatt, fülének hiányérzetét
csak a
kalapács visszhangja töltheti be,
ahogy az
üllőről fáradhatatlanul megigézi.
Ó, bár
ez a kegyetlen s mégis emelkedett
hang a
távolból még egyszer felé remeghetne!
Hogy
felriassza és visszahívja
a régi
hajnalokba, az egykor volt délidőre
amikor
még a tűz mellett állt
és nehéz
kézzel a saját sorsát kovácsolta –
a kovács nagyapám,
ötven évig kovács!
III.
Ám
csendes a föld, sem a hajnal, sem a nappali
élet
zaja a felszínről nem veri fel;
elnémult
a kalapács éneke és ütlege,
kialudt
a láng egykorvolt parazsa
Most mi
állunk az élet tüze mellett
és ifjú
kézzel boldogságot kovácsolunk,
most mi
hallgatjuk az élet dalát
amely
vad hullámokkal suhan el mellettünk.
De már
felettünk is sötétül,
nehéz az
a kalapács, ó:
hamarosan minket is porrá zúz vele a
kovács,
az örökkön kovácsoló idő-kovács.
Fordította.
Szabó Palócz Attila