Zoran Bognar Rodni grade – Szülővárosom

 

Zoran Bognar Vukovar 30. januar 1965. –

Rodni grade moj
u bolu, u tišini,u Propileju
 
Evo,
došao je i ovaj dan
kada se rastajemo nas dvoje,
rodni grade moj...
Odstranili su te iz mene
kao žučnu kesu s kamenom.
Kao da nikad nismo ni postali krug.
Još uvek smo dvoje u jednom,
ali ne celina i ne isto,
zajedno ali odvojeni svetovi
kao krv i kost, domaćin i gost...
Dao si mi život – život sam ti dao,
rodni grade moj.
Dali smo sve od sebe
i ostali ranjeni i uznemireni
našim opitima,
našim opisima,
našim snovima...
Ne mogu više ni da razumem
ni da prihvatim
kako i dalje neguješ i podržavaš
one koji nas vole
a koji to ne znaju da pokažu
i
one koji nas ne vole
i koji to ne znaju da prikriju.
Ne mogu više da dišem
i živim s tim
da je ovde istina
ono što se iznosi šapatom a ne glasnim govorom.
Ništa neuobičajeno:
ja sam samo još jedan od onih
koji umiru neshvaćeni u svom rodnom gradu
u tesnacu
između satane i sutona,
bluda i zabluda, prokletstva i sudbine,
između raskola i raspleta,
lidera i dilera,
bogova i robova...
I šta sad? I kako dalje? I kuda...
...kad priroda više ne trpi
logiku usamljeništva;
kad žudim za motivom
koji asocira na pokret...
Ostaje mi još samo,
rodni grade moj,
da verujem
u božji kantar, blagostanje i Put svetlosti,
jer onaj koji veruje nalazi život
i tamo gde ga drugi ne vide:
u bolu, u tišini, u Propileju...
 
Vukovar, 4-25. 4. 2010.
 
Izvor: https://www.literaryworkshopkordun.com/latinica/strana/1550/rodni-grade-moj
 
 
Szülővárosom
fájdalomban, csendben, Propülaiában
 
Íme,
ez a nap is eljött,
mi ketten elválunk,
szülővárosom…
Holmi epezacskóként tele kövekkel
távolítottak el belőlem.
Mintha kört sosem alkottunk volna.
Még mindig ketten egy vagyunk,
de nem egészen és nem ugyúgy,
együtt, de két elválasztott világ,
mint vér és csont, vendéglátó és vendég…
Életet adtál – életemet neked adtam,
szülővárosom.
Átadtuk magunkat
és sebesültek és zaklatottak maradtunk,
kísérleteinkkel,
irományainkkal,
álmainkkal…
Sem megérteni, sem elfogadni
nem tudom azt,
ahogy továbbra is azokat gondozod, támogatod,
akik szeretnek bennünket
de kimutatni nem tudják
és
azokat is, akik nem szeretnek bennünket
és ezt leplezni nem tudják.
Nem tudok többé
azzal együtt élni,
hogy itt az az igazság,
amit suttogva mondanak és nem a nyílt beszéd.
Semmi szokatlan:
csak egy vagyok azok közül,
akik szülővárosukban, a szorosban
meg nem értetten halnak meg,
démon és alkony,
feslettség és tévedés, átok és sors között,
szakadás és kibontakozás,
vezérek és dílerek között,
istenek és fegyencek…
És most? Hogyan tovább? És merre…
…mikor a természet a magány
logikáját többé nem tűri;
indítékra vágyok,
ami indulást sugall…
Ami számomra még marad,
szülővárosom,
hogy higgyek
az isteni biztatásban, a jólétben, a fény Útjában,
mert az, aki hisz, ott is
életet talál, ahol mások nem:
a fájdalomban, a csendben, Propülaiában…
 
Vukovár, 2010. 4. 4-25.
 
Fordította: Fehér Illés

Ranko Risojević Дуге цијеви кратке памети – Féleszűek hosszú csövekkel

 

Ranko Risojević Kalender kod Bosanske Kostajnice 8. avgust 1943 -

Дуге цијеви кратке памети
 
Мало, мало, па на нашим улицама видимо
Дуге цијеви, иза којих стоје роботи, стоје клонови,
То су браниоци, ратници и праведници.
Способни су и да ме убију за моје добро.
Јер коме служе те цијеви, сем страх да сију
Овдје, гдје се заборавила мудра ријеч и смијех.
Бјежим од тог страха, од дјетињства, од праисторије.
Само у далекој Канади, покрај језера Онтарио,
Одмарала се моја душа, већ свикла на страх,
На мрка лица што ми не желе добро,
На мрачне ријечи језика у којем сам одрастао,
На шале које су другом смијешне и знане,
На обичаје праљуди испод сојеница,
На јутра за која кажем – одакле поново стигосте!
 
Izvor: https://srpcasopis.org/2020/07/06/ranko-risojevic-pjesme-izbor/
 
 
Féleszűek hosszú csövekkel
 
Utcáinkon egyre másra hosszú csöveket
Látunk, mögöttük robotok, pojácák állnak,
Védelmezők, harcosok és az igazság bajnokai.
Még ölni is képesek, érdekemben teszik.
Azok a csövek csak félelmet keltenek,
Itt, ahol megtagadták a bölcseletet és a nevetést.
Ősidőktől fogva menekülök attól a félelemtől.
A rosszakaró sötét alakokhoz,
A durva szavakhoz, melyekben felnőttem,
A másoknak nevetséges és ismerős ugratásokhoz,
A vityillókban az ősemberi szokásokhoz,
A reggelekhez, mikor mondom – honnan jöttetek!
A félelemhez szokott lelkem csak a messzi
Kanadában, az Ontario-tó Partján pihent meg.
 
Fordította: Fehér Illés

Risto Vasilevski (Издвojeнe) Анотације – (Kiragadott ) Széljegyzetek

 

Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. – 

(Iздвojeнe) Анотације   Sve što se stalno ponavlja liči na život.     * Ekser koji drži stub na koji se oslanja kuća, važniji je i od tog stuba i od te kuće.   * Slavu jedino priznaje budućnost.   * Time što se podeli drugima, vlastita muka ne postaje manja.   * Vrata prema istini ili neistini, ili orema raju ili paklu, svako sam otvara.     * Najbolje uspeva ono što – samo nikne!   * I pustinja može postati najlepše mesto za život, ako je jedino i – poslednje.   * Mrtva ruka ničije lice ne miluje.   * Jedino smrt nema senku. Jer iza sebe ostavi sve crno.   * Onome koji tvrdi da mu ništa ne treba, ne treba nuditi ništa više od toga.

(Kiragadott ) Széljegyzetek   Minden, ami állandóan ismétlődik, az életre hasonlít.   * A házat tartó oszlopot tartó szög, az oszloptól is és a háztól is fontosabb.   * A dicsőséget csak a jövő ismeri el.   * Azzal, hogy mással megosztod, saját gyötrelmed nem lesz elviselhetőbb.   * Az igazság vagy a hazugság, a menny vagy a pokol kapuját mindenki maga tárja ki.   * Legjobban az sikerül ami – csak kikel.   * Lehet a pusztaság is legszebb élettér, ha az egyetlen és – utolsó.   * Halott kéz senkit sem simogat.   * Csak a halálnak nincs árnyéka. Maga mögött mindent feketébe borít.   * Annak, aki állítja, semmire sincs szüksége, ettől többet nem is kell kínálni.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Ристо Василевски: Кључаоница. Философеме*Афоризми*Анотације, АРКА Смедерево, 2021.

Jelena Glišić Јунак прве класе – Hős a javából

 

Jelena Glišić Derventa 9. juli 1989. – 

Јунак прве класе   Одувијек је био храбар, у храбрости некад груб, ЗАПЛАКАО НИКАД НИЈЕ ОСИМ КАД ГА БОЛИ ЗУБ!   Одувијек је био снажан, могло би се рећи јак, ЦМИЗДРИО ЈЕ САМО КАДА ШАЉУ ГА У МРКЛИ МРАК!   Одувијек је био јунак, да л′ му има ико раван, СУЗИО ЈЕ ТЕК КАД МОРА ИЛ′ У ПОДРУМ ИЛ′ НА ТАВАН!   Одувијек је био даса, хладан ко сјеверац љут, ШМРЦАО ЈЕ ТЕК ПОМАЛО КАД МУ МАЧКА ПРЕЂЕ ПУТ!   Одувијек је био фаца, ко да му на црту стане, БЕЖАО ЈЕ САМО КАДА НЕКА КРУПНА ПСИНА ЛАНЕ!

Hős a javából   Mindig bátor volt, néha goromba talán, SOHASEM SÍR, CSAK HA A FOGA FÁJ!   Mindig erős volt, mondhatni kemény legény ma már, CSAK AKKOR SZIPOG, HA A KOROMSÖTÉTBEN ZAVARJÁK!   Mindig hős volt, vele egyenrangú létezik egyáltalán, CSAK AKKOR PITYEREG, HA A PADLÁSON TALÁLJA MAGÁT!   Mindig legény volt a talpán, mint a zord északi szél, rideg, szilárd, CSAK AKKOR SÍRDOGÁL, HA MACSKA KERESZTEZI ÚTJÁT!   Mindig markos suhanc volt, senki sem áll útjába, CSAK AKKOR ISZKOL, HA KUTYA SZALAD UTÁNA!   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Јелена Глишић: Кад ја лупим шаком о сто, Art Scena Бања Лука 2020, стр. 43.

Živko Vujić Bila si – Az voltál

 

Živko Vujić Ljubatovci kod Laktaša, 6. april 1947. –

Bila si
 
Bila si ona koja je na talasima vjetra stizala u majska predvečerja
jedina
koja je plovila pučinom srca u proljećnu
luku radosti
 
Bila si ona
koja je u kosi pronosila miris bagremovog cvijeta
jedina
koja je u pluća dana udahnula miris proljeća
 
Bila si ona
čije su haljine uživale u oblinama tvoga tijela
jedina
čiju je gracioznost samo priroda mogla da protumači
 
Bila si ona
zbog koje sam lutao zavičajnim stazama samoće
jedina
zbog koje sam se vinuo u oblake čežnje
 
Bila si ona
koja je vrtoglavom snu podgrijavala javu
 
jedina
zbog koje je lila kiša suza iz bezoblačnog neba mojih očiju
 
Bila si ona
zbog koje je bez vjetra podrhtavalo lišće breze
jedina
koju je povjetarac milovao večernjim šapatom jasike
 
Bila si ona
koja je donosila proljeće u septembru
jedina
kojoj je Sunce pri zalasku darivalo svoj sjaj
 
Bila si ona
koja je lebdjela kao mjehurić pjene na talasima nesna
jedina
zbog koje su suze same tekle niz zgužvano lice jastuka
 
Bila si ona
koja je u svom oku skrivala tajnu duginih boja
jedina
koja je neostvarenim željama nježno golicala nadu
 
Bila si ona
čiji se pokreti nisu dali opjevati
jedina
čiji je odlazak iznjedrio tugu vječnosti
 
Bila si ona
koja si uvijek i na svakom mjestu bila
jedina
koja si meni bila prva i posljednja
 
Bila si ona
koja si bila i ostala
jedina
u srcu svih mojih pjesama
 
Izvor: autor
 
 
Az voltál
 
Az voltál
aki a májusi alkonyatba szelek szárnyán jött
az egyetlen
aki a szív tisztásán át az öröm kikötőjébe
a tavasszal érkezett
 
Az voltál
aki hajában az akác illatát vitte
az egyetlen
aki a mindennapok tüdejébe a tavasz illatát lehelte
 
Az voltál
akinek ruhája hajlékony testedet élvezte
az egyetlen
akinek szépségét csak a természet értette
 
Az voltál
aki miatt a szülőföld magányos utain bolyongtam
az egyetlen
aki miatt a szenvedély felhőjébe kapaszkodtam
 
Az voltál
aki fergeteges álommal hevíti a valóságot
az egyetlen
aki miatt a tiszta égből szememből könnyzuhatag hullott
 
Az voltál
aki miatt a nyírfalevél szélcsendben is remegett
az egyetlen
akit a szellő a rezgő nyárfa esti susogásával szeretgetett
 
Az voltál
aki szeptemberben a tavaszt hozza
az egyetlen
akinek a lenyugvó Nap sugarát ajándékozza
 
Az voltál
aki az éberlét hullámain habbuborékként lebegett
az egyetlen
aki miatt a gyűrött párna arcát könnyáradat fedett
 
Az voltál
aki szemében a szivárvány színeit rejtegette
az egyetlen
aki a reményt megvalósulatlan vágyakkal bizsergette
 
Az voltál
akinek mozdulatait versbe foglalni nem lehet
az egyetlen
akinek távozása után örökös gyász következett
 
Az voltál
aki mindig mindenhol
az egyetlen
volt aki számomra az első és utolsó volt
 
Az voltál
aki voltál és maradtál
az egyetlen
aki költészetemben egzisztál
 
Fordította: Fehér Illés

Vid Vukelić Сафикада 'вако је било - одломак – Safikada, így történt - részlet

 

Vid Vukelić Banja Luka 28. juni 1971. – 

Сафикада 'вако је било – одломак Што би Андрић рек'о, да и не знамо колике снаге и какве све могућности у себи кријемо и да шта све умијемо и не слутимо. Да човјек буде и прође, а да никад и не сазна шта је све учинити мог'о. Зато, мој пјесниче, усуди се, крени, макар сто пута пад'о, нећеш знати шта си све мог'о ако покуш'о ниси, а можда си сто пута пасти треб'о да би ти Бог на крају награду дао. Ал', ко ће то разумјети, ја тачно знам шта хоћу, ал' оно иде по оној својој линији колико год се човјек борио. Што би Бећковић рек'о, да камен у ципели свако свој има и кад је свој из ципеле извадио, чини му се да га је на срцу напип'о. Е, тако ти је то, свако свој камен и свог црва који га једе има, ал', мој пјесниче, ако црва не храниш, а око камена цвијеће посадиш, црв ће цркнути, а камен ће се мање од цвијећа примјећивати. Многима сам, да ти кажем, црва успав'о и камен бола скрио, ал' ако се мојих ријечи не држиш и мисли не ошишаш, нико ти фризер за црне мисли неће, осим тебе, бити.

Safikada1, így történt – részlet Ahogy Andrić2 mondaná, nem is tudjuk, önmagunkban mennyi energiát, milyen lehetőségeket rejtünk. Hogy mi mindenre vagyunk képesek, nem is sejtjük. A nélkül él és tűnik el az ember, hogy megtudná, erejéből mire tellett volna. Ezért, te költő, cselekedj, mozdulj, a számtalan bukás ellenére is. Ha nem próbálkozol, nem tudod meg, adottságod mire jogosít fel. Talán százszor is buknod kell, hogy Isten végre megsegítsen. De mindezt ki érti meg. Én pontosan tudom, mit akarok, de bármennyire is küzd az ember, minden a maga útján megy. Ahogy Bećković3 mondaná, cipőjében kavicsot mindenki hord és azt kivéve azt hiszi, szívéből vette ki. Hát így van ez, mindenkinek meg van a saját köve és féreg rágja, de te költő, ha a férget nem táplálod és a kő köré virágot ültetsz, a féreg elpusztul, a kő meg a virágok között alig észrevehető. Elárulom, sokak férgét elaltattam, fájdalmuk kövét elrejtettem, ám ha intelmem számodra semmit sem ér, gondolataidat nem nyirbálod, sötét gondolataidnak fodrásza, rajtad kívül, senki sem lesz.   1Safikada – ejtsd: Szafikāda. A Banja Luka-i legenda egyik változata: Safikada, a fiatal banjalukai lány beleszeretett a helybeli Várban szolgáló katonába, akit hamarosan idegenbe, a frontra vittek. Halálának hírére a lány, esküvői ruhában, a Várban ágyúlövéssel delet hirdető ágyú elé állva végzett életével. 2 Andrić – Ivo Andrić (1892 – 1975) szerb Nobel-díjas író. 3 Bećković – Matija Bećković (1939 – ) szerb költő, akadémikus. Fordította: Fehér Illés

Izvor: Вид Вукелић: Сафикада 'вако је било Глас Српске, Бања Лука, 2017. стр. 48.

Valentina Milačić Osmjeh – A mosoly

 

Valentina Milačić Ravno Selo 22. mart 1966. –

Osmjeh   Osmjeh je karta za putovanje, raskrsnica između radosti i tuge.   Osmjeh je noćna ptica zastala na svetioniku.   Osmjeh je zastava s jutra na licu poraženog pobjednika.

A mosoly   A mosoly jegy, utazásra váltott, keresztút öröm és bánat között.   A mosoly világítótoronyra telepedett éjjeli madár.   A mosoly reggeli zászló a veszített győztes arcán.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor