Enes Halilović P. s. – P. s.

Enes Halilović Novi Pazar 05. mart 1977. –

P. s. Bila dva           istomišljenika. Prvi je posumnjao u drugog.           Drugi je posumnjao  u sebe.           Taj drugi, to sam ja.

P. s. Volt két           eszmetárs. Az első kételkedni kezdett a másikban.           A másik önmagában kezdett kételkedni.           Az a másik, az én vagyok.      Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://libela0.blogspot.rs/2018/04/poezija-enes-halilovic.html

Kristina Babić Svojom stranom pođi, kao nekada i kao uvijek – Azon az oldalon menj, mint egykor, mint mindig

Kristina Babić Berane 19. maj 1994. – 

Svojom stranom pođi, kao nekada i kao uvijek Bila je ono naša jesen, poslednja u nizu srećnih jeseni – pamti me po njoj… Možda moje nebo, najednom, dosegne smisao postojanja, možda je naša nit sazdana od pukih slučajnosti, što neprestano se prepliću između moje i tvoje težnje da prevladamo jedno drugo. Naprosto me cijelim našim putem iznenađuješ, zapanjuješ banalnim stvarima, gledaš u mjesec, brojiš korake odustajanja, postavljaš zamke. Sunovraćemo se stranputicama koje sami odabrasmo. Možda se na onom raskršćcu susretnemo, Ko zna, već jednom, nenajavljeno, jesmo. Slutim da je ono naše. Svojom stranom pođi, kao nekada i kao uvijek, nemoj me slučajno iznenaditi, ne bih povjerovala, ne, ne bi to bio ti. Navikla sam na sječivo tvog odlaska. Navikla na hod po tvom trnju.  Svakog pjesnika iscrpjela sam do kraja, bojim se da više nemam pokriće a i naša zvijezda slabašno je ostala bez sjaja. Lucidno se sjećam prstiju tvojih nesputanih, nešto mi govori da je ovo tek jedan od života u kojim smo se sreli. Neki od njih je čak trajao čitavu vječnost, i malo mi bilo. Nekada mi se čini da odlutaš, nikako te ne mogu vratiti. Onda nastanu tvoji dani otuđenja, no, nikada mi ne mozeš biti dalji no što si, pa me ne pomjera. Već su ti oči sanjive i Aurori nestaje rumenilo sa obraza, tragom njenih bisernih suza hodismo onog jutra, jedinog sunčanog jutra mog bitisanja, bila je ono naša jesen, tetovirana iglama tvojih riječi, pamti me po njoj. Ostavljam pero za neki drugi put, možda tad te zagolica. Sjetim se riječi koje ti ne rekoh, pa zaboravim. Neka, doći ćeš ti meni, nijedna zora nije zaboravila da svane.

Azon az oldalon menj, mint egykor, mint mindig Az a mi őszünk volt, a boldog őszök sorában az utolsó – arról jegyezzél meg... Egem talán egyszer, váratlanul, megleli a lét értelmét, talán vezetékünk merő véletlenekből áll, és hogy egymást legyőzzük, állandóan kívánságaink között botladozik. Egész utunk alatt egyszerűen tetten érsz, elcsépelt dolgokkal  képesztesz el, a holdat bámulod, a véget-értek lépteit számlálod, csapdákat állítasz. A saját magunk által választott tévútba bukunk. Talán találkozunk azon a kereszteződésen, Ki tudja, egyszer már, bejelentetlenül, összefutottunk. Sejtem, az a miénk. Azon az oldalon menj, mint egykor, mint mindig, véletlenül ne lepj meg, el sem hinném, nem, az nem te lennél. Megszoktam távozásaid élét. Megszoktam, tüskéiden járok. A költőket kimerítettem, félek, menekülnöm nincs hova és csillagunk halovány fénye is kialudt. Élénken őrzöm ujjaid emlékét, valami azt súgja, ez csak egy az életek sorából melyben találkoztunk. Egy-egy egész örökkévalóság és számomra az is kevés lenne. Néha úgy érzem, bolyongsz, téged visszahozni képtelen vagyok. Majd elidegenedésed napjai következnek, de sosem tudsz messzebb lenni, mint vagy, hát nem mozdít. Szemed már álmodozó, Aurora arcáról is eltűnt a pír, azon a reggelen gyöngykönnycseppjei nyomán jártunk, létem egyetlen verőfényes reggelén, az a mi őszünk volt, kifejezéseid tűszúrásaival tetovált, arról jegyezzél meg. A tollat egy másik alkalomra hagyom, talán majd érdekel. A neked ki nem mondott szavakra emlékezem, majd feledem. Sebaj, eljössz te még, hajnalodni egyetlen hajnal sem felejtett el. Fordította: Fehér Illés

Izvor: http://www.insp.rs/2017/07/kristina-babic-svojom-stranom-poi-kao.html

Dragana Tripković Muzika bez boje – Zene szín nélkül

Dragana Tripković Cetinje 26. aprila 1984. –

Muzika bez boje Vrijeme i ja, neuzvraćena ljubav. Kao život sa nekim ko te ne želi. Zemlja bez čuvara, ljudi bez vođe. Tupa misao o svemiru, kao zaludan posao. Mogu li ponovo? Nisam baš mislila sad da se rodim!

Zene szín nélkül Az idő és én, viszonzatlan szerelem. Mint az élet olyannal, aki ne kíván. Föld őr nélkül, emberek vezér nélkül. Tompa gondolat az űrről, mint meddő munka. Tehetem-e még egyszer? Nem éppen arra gondoltam, hogy most szülessek! Fordította: Fehér Illés

Izvor: http://www.sveske.ba/bs/content/odabrana-poezija-2-dragana-tripkovic

Faiz Softić Zmija – Kígyó

Faiz Softić Vrbe kod Bijelog Polja 1958. –

Zmija Otac nas je učio da svaka kuća ima svoju zmiju pod temeljom. Virili smo kroz pűklu na avliji i ne vidjesmo je. Kad glavu, u našem snu, izmoli – Prizna nam: pod jastukom sam vam Spavala.

Kígyó Apánktól tanultuk minden ház talapzata allatt van egy kígyó. Az utcáról a repedéseken keresztül lestük de nem láttuk. Ima után, álmunkban – Bevallotta: vánkosotok alatt Aludtam. Fordította: Fehér Illés

Izvor: Faiz Softić: Dok vode teku. NVO Centar za kulturu –Bihor, 2016. 17. str.

Szoboszlai Judit Áradás – Bujica

Szoboszlai Judit

Áradás csak szürkét ne sose vörösben fuldokoljon a vanília gyönyörűséget táncoljon fekete a fehéren ölelje meg narancsot a kék keveredjen minden össze

Bujica samo sivo ne ne neka vanilija u crveno se guši neka ples žudnje crno na belom igra neka narandžu plavo grli neka se sve izmeša Prevod: Fehér Illés

Forrás: a szerző

Petrőczi Éva Ükapám pohara – Pradedova čaša

Petrőczi Éva Pécs, 1951. április 7. –

Ükapám pohara Rebi unokámnak, akivel együtt láttunk rubinpácos poharakat Rubinpácos pohár, szép Bohémiábul, öröm-kortyokat adj, most, hogy már aláhull vállamra a vénség, vállamra a kórság, te a varázslatnak jól tudtad a módját, hogy mosolyt bűvöljél őseim arcára, amikor a porta, amikor a birtok a messzi Simándon várt a kalapácsra. Az utolsó estén még színig töltöttek, s tégedet azután damasztba göngyöltek. Mentettek ükeim, mentett dédapám is, és megmentett végül drága nagyanyám is. Vagy százötven éve huszár táncol rajtad, jó lovát vezetve könnyet bévül hullat. Pohár, te Egyetlen, aki megmaradtál, segíts, ne időzzek keserű kortyoknál, hozd vissza egy percre gyöngyös nevetésem, félelmeim élét tompítsd, kérve kérem.

Pradedova čaša Unuci Rebi kojom smo rubinom bojene čaše zajedno gledale Rubinom farbana čašo Iz lepe Bohemije podari mi gutljaje slasti, sad kad moja ramena starost i bolećivost tereti, način čaranja ti je dobro poznata, na lica mojih predaka i tad si osmeh mamila kad čitava imovina u dalekom Šimandu udarac čekića čekala. I prilikom zadnje večeri do vrha su te punili a posle pažljivo u damast zavili. Spašavali su te moji preci, spašavo te je i moj praded, na kraju moja draga baka spasila. Kojih stopedeset godina na tebi konjanik pleše, vodeći svog ata suze iznutra pušta. Čašo, ti Jedina koja si ostala, pomozi, neka vreme ne uz gorke gutljaje provodim, povrati za jedan tren spokojan osmeh moj, stišaj strahove, lepo te molim. Prevod: Fehér Illés

Forrás: a szerző

Pinczési Judit Testet ölt – Otelovi se

Pinczési Judit

Debrecen 1947. október 1. – Budapest 1982. augusztus 12.

Testet ölt És a tűszúrások után megindult a vér, de már a bordák partjai elúsztak hajamból lett kemping-ravatal légsátor fénylett mint a sátoros ünnep a falakból robbant varjak hangversenye a vászonlepedőn fehér némafilm. És láttam, hogy bennem fut a borotvás gyilkos, mindig is bennem jár, bármivé leszek, hív gyökér-alakban, hulló jég-alakban, áthullámzik rajtam a napok ár-apályán kimetszi belőlem a rímek tivornyáit erősíti csöndem mint a sortűz-kihagyás. Hallgatni tanít egy fél szárny, mert elvágja penge-fénnyel, a szélben meglengő kapu, mert belép. S mikor már árnyam lesz, mint nem-várt összecsengés, letépi arcát, kivallat minden könnyűségről, és borotva-éllel felírja a Napba: nincs már időm festett szavakra.

Otelovi se I posle uboda igala krv je krenula, ali obale rebara već su otplivale od kose moje odar kampa nastalo čadar vazduha poput sedmodnevnog praznik sjalo iz zidova izbijen koncert vrana je nemi film na belom čaršavu. I videla sam da krvnik sa britvom u meni juri, uvek u meni korača, u bilo šta da se pretvaram, u obliku korena, u obliku padajućeg leda me zove, preko plime i oseke dana u meni talasa lumperaje rima iz mene iseče kao izostanak rafala u meni tišinu jača. Pola krilo me šuteti uči, jer svetlom sečiva preseče, u vetru zaljuljana kapija, jer ulazi. I kad ću već senku imati, kao ne-očekivana harmonia, lice otkida, o svakoj lagodnosti me ispituje i oštricom britve na Sunce napiše: za obojene reči već nemam vremena. Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://ligetmuhely.blog.hu/2013/10/23/testet_olt_pinczesi_judit_a_tuszurasok_utan