Szabó Palócz Attila Jelenléti ív – Spisak prisutnih

Szabó Palócz Attila Zenta 1971. november 30. –

Jelenléti ív nem voltam jelen abban a versben, amelyben a saját lábnyomomba léptem, s nem is lehettem volna annál közelebb, ahogy a konyhaasztalnál ültem a kék abrosz megtört mintájába könyökölve zacskónyi paradicsom mellett korsónyi sörömmel a hamutartó most rozsdásan rám pöfög, hogy nyeljük el a csodálkozást, a csodálkozás vad dühét, a csodában megbúvó Verstündért hozott aranyával, aranyló színekbe ojtott mosolyával öngyújtó lángja lobban sörhab tapad meg bajszomon talán látom már, s talán csak látni vélem távolságtartásom, távolmaradásom néhány főbb okát mert ha nem volt jelen a versben, nem támolygott tört sorain csendben kötéltáncosként ki ponyvát, sem védőhálót nem használ, lucskos képpel hátrál meg belőle a lételem újabb konyhai motívum – szavaknak takarodója – a sótartó mellé ejtett hamu a pregnáns líra és a kifújt, messzibe eresztett cigifüst néma lírikusa… kit kiszolgált a lét messzibe röppent összekongó szavak sorozata kísérte lépteit ahogy megtelt és ereszkedett, ahogy a múló pillanattal versenyre kélt, ahogy a hamutartóban felejtett cigaretta is elalélt

Spisak prisutnih u onoj pesmi u kojoj sam u vlastiti trag stopala stupio, nisam bio prisutan, a nisam mogao biti ni bliži kako sam sa kriglom piva gomilom paradajza na prelomljene šare plavog stolnjaka nalakteći pored kuhinjskog stola sedeo pepeljara sad zarđalo u lice mi pućka, da progutamo čuđenje, divlji bes čuđenja, u čudo skrivenu Vilu pesme zajedno sa njenim zlatom, u pozlaćenu boju kalemljenim osmehom plamen upaljača bukne na brkove mi pena piva se lepi možda već vidim, možda samo mi se čini da vidim nekoliko glavnih razloga mog držanja odstojanja, odsustvovanja jer ako u pesmi nije bila prisutna, poput pelivana na njenim slomljenim redovima nije teturala, koja ponjavu, niti zaštitnu mrežu ne koristi, iz nje moje biće ukaljanim licem se povlači nov kuhinjski motiv – povečerje reči – nemušt liričar kraj slanika bačenog pepela sudbonosne lire i izduvanog, u daljinu puštenog dima cigara… koga je opstanak opslužio, kako se ispunio i spustio se, kako sa prolazom trenutka se takmičio, kako i u pepeljari zaboravljena cigareta se ugasio, njegove korake u dalj odletelo skladan niz izraza pratio Prevod: Fehér Illés

Forrás: Szabó Palócz Attila: VERSeny(v), Püski kiadó Budapest 2012.

Turczi István: Az Írás nevű Isten – Bog zvan Pisanje

Turczi István Tata 1957. október 17. –

Az Írás nevű Isten

Még  tíz  lépés,  még  kilenc,  még  nyolc, hét, szigorú  ütemet

tart a vér, szűkül a szem, három,  kettő, egy és kész ez a vers

is.  Itt  van.  Semmi  sem  indult   belőle útra  még.  A  tekintet

zárt kertjében   hűsöl,   sütkérezik.  Hosszabb  és  rövid  sorai

egymáson   lassan    átringanak.   Azzal   áltat,   hogy  fénylik,

pedig   csak   önmagának   sugárzik.    Bármilyen   alakot  ölt,

bármilyen    színt,   a    legszebbnek   látod.    Minden   szava

selyemlétrán    kúszik   felfelé,   föléd.   Az  érintés  tiltva  van.

Semmi  közöd  hozzá. A  tiéd.  Birtokos vagy  és kisemmizett.

Ha  véletlenül  megtartanál  egy  darabot   belőle  magadban,

még ne tedd.  Annál erősebb vagy, minél  elveszettebb. Vágy

sincs  rá,  egyszerűen  így  alakult.  Sehol  világ,  csak  belül,

mondod,  (idézed),  mintha  nyomatékosítani  akarnád, hogy  

visszatértél önmagadhoz. Ennél nehezebb az sem lenne, ha

az elszakadást  gyakorolnád. Például a csendet, ami az Írás

nevű isten végső érvelése.

Forrás: Turczi István A változás memóriája Palatinus Budapest, 2011.

Bog zvan Pisanje

Još  deset  koraka,  još  devet,  još  osam,  sedam,  krv strog

ritam  drži, oko  se sužava, tri, dva, jedan i ta pesma također

je gotova.  Tu  je.  Iz   nje  na  put  još  ništa  nije  krenulo.  U

zatvorenom  vrtu  pogleda  se  odmara,  uživa.  Njeni  duži  i

kraći  redovi jedni preko  drugih  ljuljaju. Jer svetli, zavarava,

u  stvari  samo  za  sebe  sjaji.   Bilo  kakav  oblik,  bilo  koju

boju  preuzima,  smatraš  da  je  najlepša. Svaka  njena  reč

na  svilenoj  lestvi se penje, iznad tebe. Doticaj je zabranjen.

S  njom  veze  nemaš.  Tvoja  je.   Jesi posednik a i gubitnik.

Ako  bi  kojim slučajem iz nje jedan komad za sebe zadržao,

još  nikako  nemoj.  Što više  si  izgubljen tim  si jači. Žudnja

ne  postoji,  prilike  su takve bile.  Nigde sveta, samo unutra,

tvrdiš,  (citiraš),  kao  da  bi  na svaki način naglasiti hteo da

sebi  si  se  vratio.  Od  toga   ni   to  ne bi  bilo  teže  kad bi

otcepljenje  vežbao.  Na  primer  tišinu što  je  bogu zvanog

Pisanje konačna argumentacija.

Prevod: Fehér Illés

Predrag Bjelošević Слика стања – Helyzetkép

Predrag Bjelošević Banja Luka 29. 05. 1953. –

Слика стања Нико није толико глув да не чује говор тишине у уву Нико није толико слијеп да не види мрак сопства у огледалу Говор мора овладао је морима говора Са ушћа спознаје дављеници пјевају немушту пјесму извора

Helyzetkép Annyira senki sem süket hogy ne hallaná fülében a csend hangját Annyira senki sem vak hogy ne látná a tükörben saját homályát A tengernyi beszéden immár a tenger beszéde uralkodik A felismerés torkolatánál a forrás néma dalát fuldoklók dalolják Fordította: Fehér Illés

Izvor: Предраг Бјелошевић: Кардиограм бејекства Трећи трг, Арт сцена Beograd 2013.

Radislav Jović Putopis – Úti-jegyzet

Radislav Jović Kiseljak 1. decembar 1956. –

Putopis 1 (Start) rekoh očima gledajte rekoh nogama idite rekoh srcu ljubi rekoh rukama pišite i prostreh pustinju ispred sebe 2 (Levo) sedim na kamenu beskrajnim krugom pustinje prostirem oči kuda samo je izazov početka jasan podižem kamen ogromna zmija preteći diže glavu bežim pravcu je jedino ime spas

Úti-jegyzet 1 (Start) szememnek mondtam nézz lábamnak mondtam járj szívemnek mondtam szeress karomnak mondtam írj és a pusztaságot magam elé terítettem 2 (Balra) sziklán ülök szemem a végtelen pusztaságot pásztázza merre csak a kezdet kihívása egyértelmű felemelem a sziklát fejét egy hatalmas kígyó fenyegetően emeli menekülök az irány egyetlen neve kiút Fordította: Fehér Illés

Izvor: http://riznicasrpska.net/knjizevnost/index.php?topic=248.0

Gojko Đogo Aja Sofija – Aja Szófia

Gojko Đogo Vlahović 01. novembar 1940. –

Aja Sofija Bilo je to davno, pradavno, kad je car nad carevima u gradu nad gradovima zidao crkvu nad crkvama. Sjatili se majstori i argati iz celoga carstva i darove doneli moćni i nemoćni. Svak' je doprinosio koliko je mogao i znao a ni car nije štedeo truda ni blaga. U večnosti se ogledao veliki ktitor gledajući kako lavra iz zemlje izrasta i kako se carstvo oko krsta sabija. Uzvisila se svetina i ponizila vlastela ispod komadića nebeskog svoda naslonjena na stubove hrama. Samo car nije mogao da jede ni da spava. Njegova je zadužbina bila bezimena, a on nije znao kakvo ime da joj da. Zalud su se molili časni oci, mucali pesnici i mudraci, nijedno ime nije bilo dostojno Konstantinopolja ni vaseljenskog trona. I jednoga dana, kao što se sve jednom desi, dok je gospodar prerušen u majstora obilazio gradnju i grad, ugleda jednu devojku kako na golim leđima iz udaljenog kamenoloma vuče veliki kamen, pa je, začuđen, upita zašto toliki teret nosi i da li je neko tera da to radi. Devojka nije prepoznala cara, niti je znala ko je i zašto pita za njeno breme, ali smerno reče da je sirota i da ne može ničim drugim doprineti zidanju nebeskog dvora, pa prinosi ovaj kamen u nadi da će joj Gospod oprostiti što ne može darovati ništa više. Ozaren snagom vere, car je upita kako se zove. — Sofija, tiho odgovori ona. A iz crkve odjeknu eho: — Sofija! Sofija! Sofija! Car triput izgovori njeno ime i triput se odazva isti glas ispod ozvezdane kupole. Bio je to gospodnji znak da se ovaj mali dar prima kao najveći. Nadahnut Duhom Svetim, veliki gospodar uze kamen sa devojačkih leđa na svoje rame i povede je u hram da ga zajedno ugrade u oltar i da patrijarh krsti Svetu Sofiju.

Aja Szófia Régen, nagyon régen történt, mikor a császárok császára a városok városában a templomok templomát építette. Mesterek és napszámosok az egész császárságból jöttek, ajándékot tehetősek és szegények is hoztak. Mindenki lehetősége, tudása szerint segített, vagyont, fáradtságot a császár sem féltett. Nézve, a lavra*hogyan nő a földből és a császárság hogyan sodródik a kereszt köré, örökkévalóságba nézett az alapító. Ahogy felemelkedett a szentély, az égbolt egy része alatt oszlopokra támaszkodva nemességet alázott. De a császár nyugodni nem tudott. Alapítványa, a kolostor név nélkül állt, nem tudta, hogyan szólítsa. Hiába imádkoztak szentatyák, dadogtak költők és bölcsek, Konstantinápolyhoz és az uralkodó trónjához méltó egyetlen név sem volt. Egy nap, ahogy minden egy napon történik, az uralkodó mesternek álcázva járta körül az építményt és a várost, egy lányt látott, meztelen hátán a messzi kőfejtőből hatalmas követ vonszolt, csodálkozva kérdezte, ilyen terhet miért cipel, erre ki kényszeríti. A lány a császárt nem ismerte meg, nem tudta ki és miért kérdezi a teher miatt, szerényen mondta, szegény és másként az égi palota építéséhez nem tud hozzájárulni, hát ezt a követ viszi, remélve az Úr megbocsátja, ajándékozni többet nem tud. A hit erejétől megigézve a császár megkérdezte, hogy hívják. – Szófia, felelte csendesen. A templomból meg visszhangzott: – Szófia! Szófia! Szófia! A császár háromszor ejtette ki nevét és a csillagos kupola alatt háromszor ugyanaz a név hallatszott. Isteni jel volt ez, ezt a kis ajándékot a legméltóbbnak tekinti. Szentlélektől ihletetten a nagy uralkodó levette a lány hátáról a követ, vállára vette, a szentélybe vezette, hogy együtt építsék az oltárba, a pátriárka meg Szent Szófiává keresztelje. *lavra – remetecellák sorával szegélyezett folyosók rendszeréből álló görögkeleti kolostor Fordította: Fehér Illés

Izvor: http://riznicasrpska.net/knjizevnost/index.php?topic=244.0

Zoran Bognar Onaj, koji te voli tvoja je žrtva – Aki szeret, áldozatod

Zoran Bognar Vukovar 30. januar 1965. –

Onaj, koji te voli tvoja je žrtva Kažu: onaj koji te voli tvoja je žrtva. Ako si sklona takvom luksuzu emocionalne (ne)inteligencije da razum i osećajnost podrediš gordosti i predrasudama i ako možeš da iskoristiš i izdaš kosmičko čisto srce koje drhti i diše za tebe onda nosiš zlo u sebi i neminovno će te otrovati sopstvena krv. Pohlepa za sjajnom kožom i zlatnim prahom oduvek je bila snažnija od zabrinutosti i ljudi ponekad počnu da tonu u neku zavodljivu bolest, u vrenje gde se oblici nadimaju, izdužuju, trunu izvan sveta u kojem čovek nešto znači, sveta koji ih snagom tmine odvaja od njih samih. Ako si takva i dalje ćemo ići istim putem, ti krijući u sebi predrasude, gordost i gnev, ja krijući u sebi nadu i neostvaren san... Kada se dohvatimo neće samo stradati ljudi oko nas, nego i gradovi i grobovi... No, ako si sklona preobraženju, gordost, predrasude i prezir nestaće sami od sebe i nastaće tropska tišina vezana za prezasićenu atmosferu mesečine, narušena pokatkad usamljenim pojem petla koji će i poslednjem zloduhu poremetiti san. Svakom po zasluzi njegovoj... Melburn - Beograd, 2012.

Aki szeret, áldozatod Állítják: aki szeret, áldozatod. Ha emocionális (un) intelligenciával olyan fényűzésre hajlamos vagy, hogy értelmet és érzelmet büszkeség és előítélet alá rendelsz és ha az érted reszkető és dobogó kozmikus tiszta szívet képes vagy kihasználni, elárulni, gazságot hordasz magadban és feltétlenül véredet mérgezi. A fényes bőr és az aranypor utáni kapzsi vágy az aggodalomtól mindig is erősebb volt, nem egyszer az emberek holmi csábító betegségbe süllyednek, emésztőbe, ahol puffadnak, nyúlnak, rothadnak az idomok, külvilágba ahol az ember semmit sem jelent, egy világba, mely a homály erejével őket önmaguktól válassza el. Ha ilyen vagy, továbbra is ugyanazon az úton haladunk, te előítéleteket, büszkeséget, dühöt titkolva, én hitet, meg nem valósított álmot titkolva… Ha összekapunk, nem csak a körülöttünk lévő emberek, városok, sírok is vesznek… De, ha átváltozásra hajlamos vagy, a büszkeség, az előítélet, a megvetés egyszerre elillan, csak a magányos kakas-rikoltással megzavart holdsugárral túltelített légkör okozta trópusi csend marad, mely az utolsó rossz szellem álmát is összekuszálja. Mindenkinek érdeme szerint… Melbourn – Belgrád, 2012. Fordította: Fehér Illés

Izvor: Zoran Bognar: Insomanija, bele noći Draganić Beograd 2013.

Srđan Opačić Одлазак Саве Шумановића – Sava Šumanović távozása

Srđan Opačić Osijek 23. novembar 1967. –

Sava Šumanović: Periferija Šida pod snegom 1942.

Одлазак Саве Шумановића Био је четвртак тридесет први август 1939. Имао је последњу изложбу у Београду али то тада није могао знати Сликар „како знам и умем – стила” Био је расположен за разговор и спреман да тумачи своје дело Онај исти који је у граду светлости сетно сликао сремску равницу И исти онај који је у Шиду ослушкивао ехо Париза опраштао се од београдске публике али то тада није могао знати Сутрадан освануо је црни петак прво у Пољској а потом у читавом свету У ратном мраку пострадао је сликар светлости Био је понедељак* тридесет први август 1942. али он то никада није сазнао. *Сава Шумановић (1896-1942) убијен је у недељу 30. августа 1942. године на гробљу у Сремској Митровици.

Sava Šumanović távozása Csütörtök volt 1939. augusztus harmincegyedike. Belgrádban az utolsó kiállítása volt de ezt akkor még nem tudhatta A festő „ahogy tudok és birok – érkezett” Vidám volt közvetlen alkotásairól szívesen beszélt Ugyan az aki a fény városában szomorúan a szerémségi síkságot festette És ugyan az aki Sídben a párizsi visszhangra figyelt a belgrádi közönségtől búcsúzott de ezt akkor még nem tudhatta Fekete péntekre virradt a másnap először Lengyelországban majd az egész világon A háború homályában veszítette életét a fény festője Hétfő volt* 1942. augusztus harmincegyedike de ezt ő sosem tudta meg. *Sava Šumanović (Sumánovity Szávó – 1896-1942 – a híres szerb festőt 1942. augusztus 30.-án a szávaszentdemeteri temetőben végezték ki. Fordította: Fehér Illés

Izvor: : https://serbica.u-bordeaux-montaigne.fr/index.php/157-revue/tous-les-mois/814-le-poeme-du-mois-octobre-2014-le-d2part-de-sava-sumanovic-srdjan-opacic

Sava Šumanovic: Manastir Privina Glava, 1942.