Darko Daničić Равнодушност – Közöny

Darko Daničić Ljig 21. januar 1961. –

 Равнодушност
 
Кад говоримо о прошлости, ми говоримо о животу.
                                                        Маргарет Јурсенар
 
Пријатељицу из детињства
нисам видео много година:
На састанку сам – рекла је – позваћу те касније.
Није се јавила, ништа се није догодило,
остало је замрзнуто црно – бело поље
на старој фотографији:
ја, у џемперу са веверицама,
озбиљан већ са три године
и она, насмејана, чучи у трави.
Простор оспорен часовима
остао је између нас неупрљан
општим местима и згуснутом јавом.
Од заједничког сећања узели смо оно што смо желели.
Сад се испражњена и напуштена љуштура
лелуја у заборављеном ваздуху старих фотографија.
 
Нисам више покушавао.
Равнодушност ослобађа обавезе да будеш присан
са људима и стварима, остаје тек мала брига
према несавладивости надмоћног времена
којег обзири затварају као стаклене витрине музеја.
 
Увек сам више имао
него што сам мислио да ће ми бити потребно.
Потреба да оправдам тај вишак предмета и мисли
које сам поседовао као претешку гравитацију
није ми дозвољавао да видим чиста лица
заробљена у ћилибарске боје ливадског меда,
у којима је дечија граја сусрела опрезну тишину,
неповерљиво као у сусрету савезника на Лаби.
Прошлост је онај живот који је доступан меланхолији,
где сећање зараста у отврдли шав на месту где је била
сачувана слика, у безнадежној савршености тренутака
који су предуго држани неотворени
и који више ником нису од користи.
 
Izvor: Дарко Даничић: Царски часови, Народна библиотека „Стефан Првобенчани“ Кралјево, 2018. стр. 16-17.
 
 
Közöny
 
Ha a múltról beszélünk, az életről beszélünk.
                                   Marguerite Yourcenar
 
Gyerekkori barátnőmet
évek óta nem láttam:
Ülésen vagyok – mondta – majd később felhívlak.
Nem jelentkezett, semmi sem történt,
a régi fényképen a fekete – fehér mező
érintetlen maradt:
én, mókusokkal tarkított pulóverben,
a komoly, már vagy hároméves,
és a fűben guggoló mosolygós lány.
Az idővel kétségbe vont kettőnk közti teret
a megszokott helyek és a sűrű valóság
nem piszkolta be.
A közös emlékekből a kívántat vettük el.
Most az üres, elhagyatott burok
a régi fényképek elfeledett légterében lebeg.
 
Többször nem hívtam.
A közöny az emberek- és tárgyakhoz
való meghitt viszonytól felment, kisebb gondot
csak a fölényes idő legyőzhetetlensége okoz,
melyet múzeumi vitrinként előzékenység zár be.
 
A javakból,
a tényleges szükségestől mindig több jutott.
Az igény, hogy a gravitációtól súlyos többlet tárgyak,
gondolatok iránti szükségletem szükségességét igazoljam,
a borostyánszínű mezei mézben foglyul ejtett
tiszta arcok elém tárulását nem engedélyezte.
Azokét, melyekben a gyerekzsivaj a csenddel találkozik,
bizalmatlanul, mint a szövetségesek elbai találkozóján.
A múlt az az élet, melyet a reményvesztettség ural,
ahol az emlékezet a képet megőrző hely megkeményedett
varratával összeforr, a túl soká zárva tartott
pillanat reménytelen tökéletessége,
mely immár senkinek sem használ.
 
Fordította: Fehér Illés

 

Ranko Pavlović Sve na svom mjestu – Minden a helyén van

 

Ranko Pavlović Gornja Šnjegotina kod Teslića 19. 01. 1943 –

Sve na svom mjestu   Sve će konačno da dođe na svoje mjesto: slavuj na tek izlistalu granu jablana, pčela na prvi cvijet jagorčevine, sunčev zračak na bistru kapljicu rose probuđenu na još nerasprslom pupoljku.   Na svoje mjesto sve će konačno da se smjesti: osmijeh na pjegavo lice usnulog djeteta, djevojačka želja u miris jedre jabuke, obezglavljena rima u skladne stihove pjesme kojoj se ne nazire početak.   Sve će na svom mjestu konačno da se smiri, samo će moje biće biti daleko, u potrazi za tačkom u kojoj drhturi srž, samo će moja misao biti na putu na kome stopala ne dotiču tlo.

Minden a helyén van   Végre minden a helyére került: a pacsirta a jegenye rügyező ágára, a méh a kankalin első virágára, a napsugár a még nem feslett bimbón ébredt tiszta harmatcseppre,   Végre minden elfoglalja saját helyét: a mosoly az elszunnyadt gyerek szeplős arcán, lányka-kívánság a fanyar alma illatán, a megzavarodott rím egy még nemlétező költemény harmonikus szakaszán.   Végre a saját helyén minden megnyugszik, de az enyém a messzeségbe vész, azt a pontot keresve, ahol a lényeg remeg, de gondolatom úton van, ott jár-kél, ahol talp talajt nem ér.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://www.poezijasustine.rs/2018/01/ranko-pavlovic-sve-na-svom-mjestu.html

Dajana Lazarević Љубав не умире – A szerelem nem hal meg

 

Dajana Lazarević Šabac 12. mart 1993. –

Љубав не умире   За М.   Љубав не умире... Да није тако, не би сад у мени Сломило се јутро. Да се опростим од Tебе... Лакше бих предала Душу Богу... А да Те задржим – не могу. Сада знам, Како срце за неким полети. Сада знам, Шта значи – волети.   Соколе мој... Тукли су громови, Падале кише, А ипак су зрела жита. Сваки Твој поглед упућен мени, За трен ме прочита. Чекаћу Те, Верност и љубав да Ти дам. Али, да нећу плакати, Не могу да обећам...   Нека буде ноћ... Ако се једном мени вратиш, Станеш пред моја врата; Кад звезде зашуште твоје име, У два ситна сата. Пусти ме да те грлим, Као да чекам Из војске брата. Мени си вреднији Од свих на свету Драгуља и злата.   Љубав не умире... Да није тако, не би сад у мени Сломило се јутро. Не би ми сузе низ грло текле, Као кроз стара сита. Твоје име наглас нећу рећи, Ко год да ме пита. Али, у сну, дозиваћу име Анђела, који ми душу чита: Моја звездица, моја прва љубав, Мој драги, мили, најнежнији - ...

A szerelem nem hal meg   M.-nek   A szerelem nem hal meg… Ha nem így lenne, a reggel most, Bennem, nem törne össze. Búcsúzzak tőled… Lelkem könnyebben Adnám át Istennek… De hogy megtartsalak – nem tehetem. Most tudom, A szív valaki után hogyan röppen. Most tudom, Mit jelent – szeretni.   Mindenem… Villámok cikáztak, Sok eső esett, A búza mégis érett. Csak rám tekintettél, És megéreztél. Várlak, Hogy hűségem, szerelemem neked adjam. De, hogy sírni nem fogok, Nem ígérhetem…   Legyen éj… Ha egyszer visszatérsz És ajtóm elé állsz; Éjjel két órakor Mikor a csillagok nevedet suttogják. Engedd, hogy öleljelek, Mintha testvért A katonaságból várnák. A világ minden Kincsétől, ékességétől Többet érsz.   A szerelem nem hal meg… Ha nem így lenne, a reggel most, Bennem, nem törne össze. Torkomban, mintegy szitán keresztül, Nem könnycseppeket nyelnék. Bárki is kérdez, Nevedet hangosan nem ejtem ki. De álmomban nevén azt az angyalt Szólítom, aki lelkemben él: Csillagom, első szerelmem, Kedvesem, nemesem, kegyesem – …   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Iz knjige u pripremi: Дајана Лазаревић: Белина сна str. 55-56.

Almir Zalihić Ovo su pobijeni – Ezek a megöltek

 

Almir Zalihić Mostar 21. januar 1960. –

 

Ovo su pobijeni
 
Ovo su pobijeni, pokazao je ravnodušnom vrstom poštovanja,
na uredno poredane gomilice kostiju,
ostatke odjeće, nakit, istruhle dokumente.
 
Ovo su pobijeni, ponovio sam
pokazujući rukom na uredno poredane
plastične vreće za spavanje.
 
Nešto kasnije shvatio sam da moj glas
izlazi iz tajnog spremišta duše
koja zna da isto tako mogla je završiti
kao zaboravljeni prah.
 
Izvor: autor
 
 
Ezek a megöltek
 
Ezek a megöltek, mutatott közömbös tisztelettel
a pedánsan felsorakoztatott csonthalmazokra,
ruhafoszlányokra, ékszerekre, okmánycafatokra.
 
Ezek a megöltek, ismételtem
kezemmel a pedánsan felsorakoztatott
műanyaghálózsákokra mutatva.
 
Valamivel később rádöbbentem, hangom
a lélek titkos menedékéből érkezik és
tudja, sorsa ugyan úgy elfeledett porként is
beteljesülhetett volna.
 
Fordította: Fehér Illés

Anđelko Zablaćanski Истина – Az igazság

 

Anđelko Zablaćanski Glušci kod Bogatića 4. decembar 1959. –

Истина   У очи јој погледати може Само онај ко очију нема   Можда онај Ко дрскости има И ниједну мрљу на образу   Сме и неко Чија душа мирне снове снује И савест му весело корача   Сме ли ико Сем истине саме И погледи на њу с васељене

Az igazság   Szemébe csak az nézhet Akinek nincs szeme   Vagy az Akinek arca Makulátlan és elég pimasz   Meg az Akinek nyugodt az álma És lelkiismeretének könnyed a lépte   Az űrből Az igazságon kívül Mer egyáltalán valaki is ránézni   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Dušan Gojkov № 12 - № 12

 

Dušan Gojkov Beograd 11. avgust 1965. –

№ 12   nemam ja ubeđenja ni predubeđenja i ni u šta ne verujem i ništa me više ne zanima i ništa više ne osećam   ipak   autobus prolazi ispod mosta što vodi k severu jedan crni mršavi pas isplaženog crvenog jezika (nema tu nikakve simbolike sirotom keru je vruće) sunce to se beše zove praskozorje odnekud miriše crni duvan osećam u grudima hleb i vino od sinoć   ranije mi je veliki majstor dolazio u san pozivao da provedem dva tri dana u društvu njegovih životinja pasa mačaka magaraca (fini su magarci) jednog dana posadiću drvo mislio sam u zavetrini zalivaću ga okopavati ako treba i kad poraste veliko kupiću klupicu za snatrenja pod krošnjom u letnje večeri   a kod kuće krevet tako prazan pust prosto evo slobodno mogu da stavim pored sebe šolju čaja knjigu naočare i da još ima puno mesta

№ 12   véleményem netán előre megalkotott véleményem nincs immár semmi sem érdekel semmit sem érzek   mégis   az észak felé vezető híd alatt megy a busz egy fekete sovány kutya vörös nyelvét lógatja (nincs ebben szimbólum csak melege van) már süt a nap ahogy mondják pirkadat fekete dohányillat terjed mellkasomban az esti kenyeret és a bort érzem   egykor álmomban a nagy mester látogatott hívott hogy néhány napot kutyái macskái szamarai (kedves állat a szamár) társaságában töltsek el egy nap majd fát ültetek gondoltam ha kell locsolgatom kapálgatom és ha megnő padot veszek ahol nyári estéken koronája alatt álmodozhatok   otthon meg az ágy oly elhagyatott íme nyugodtan mellém tehetem a csésze kávét a könyvet szemüvegem és hely még mindig maradt   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dušan Gojkov: Tužne šansone, Kornet Beograd 2015. str. 23.

Đorđe Kuburić Шестар – Körző

 

Đorđe Kuburić Bačko Petrovo Selo 1958. – 

Шестар   Један крак његов, забоден у срце брата, захваташе осталу браћу. Други крак парао је орбите, цртао планете. Измерио космос, савршени круг. Онај, који шестар горе метну* створи  човечанство, крхки Универзум. Меланхолик, видљив је на јужном небу,  као сазвежђе Цирцибус, у друштву са Лупусом и Нормом.   * Данте, Рај, 1

Körző   Egyik szára testvérbe döfve a többi testvért is elérte. Másik szára bolygópályákat hasított, bolygókat rajzolt. Felmérte az űrt, tökéletes kör. Az, aki a körzőt magasra tette* emberiséget, törékeny Univerzumot teremtett. A búskomor, mint Circinus csillagkép a déli égövön látható, Lupus és Norma társaságában.   *Dante, Mennyország, 1   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Ђорђе Кубурић: Клепсидра. Културни центар Новог Сада, 2020.