Dušan Gojkov № 14 - № 14

 

Dušan Gojkov Beograd 11. avgust 1965. –

№ 14   posle jedne od onih naših revolucija pitam dete, devojku, ženu – radi u kafani zašto se toliko raduje reče nikad nisam bila na moru možda ću sad moći i ode lebdeći kroz prostoriju   pitam se da li je otišla na more   no svejedno   dok zastava od veštačke svile pucketa na vetru slušamo prilepljeni uz beton valjda iz navike   dok fotografije pisma po džepovima natopljenim vlagom   dok lagano gori cigareta u očekivanju večeri   život oko nas zuji batrga se   sa radija muzika sa južnih mora neko uz to pleše pije ljubi neko plače   moja najmlađa ćerka ima smeđe oči crnu kosu tamnu kožu deca neće da se igraju sa njom kažu joj da je ciganka   pa onda ona prekrštenih ruku na grudima šeta sama po dvorištu vrtića   kad ne može da pojede cveklu vaspitačica joj kaže ma koga uostalom briga šta ćeš ti, crna, jesti i da li ćeš uopšte jesti   sa radija i dalje muzika sa južnih mora i dalje neko plače

№ 14   az a mi egyik forradalmunk után kérdem a gyereket, lányt, asszonyt – aki a kocsmában dolgozik miért örül annyira mondja a tengeren sosem voltam talán mos eljutok és könnyed léptekkel távozik   magamtól kérdem eljutott-e a tengerre   no mindegy   míg a szélben a műselyemből készült zászló lobog betonra simulva hallgatjuk valószínű szokásból   míg a fényképek levelek a zsebekben nedvesen lapulnak   míg vacsorára várva lassan ég a cigaretta   zajlik az élet körülöttünk botorkál   a rádióból déli tengerek zenéje hallatszik van aki táncol iszik csókol van aki sír   legkisebb lányom barna szemű fekete hajú sötét bőrű a gyerekek nem játszanak vele azt mondják cigány lány   ő meg karba tett kézzel egyedül sétál az óvoda udvarán   mikor a céklát nem bírja megenni az mondja neki az óvó néni te fekete ki törődik azzal mit eszel és egyáltalán eszel-e   a rádióból továbbra is a déli tengerek zenéje és továbbra is valaki sír   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dušan Gojkov: Tužne šansone, Kornet Beograd 2015. str. 26-27.

Đorđe Kuburić Лондон – London

 

Đorđe Kuburić Bačko Petrovo Selo 1958. – 

Лондон   Лондон Лондон зове кариране магле што миришу на панк и кукуруз паклена парфемска испарења мачке лисице кишобрани фотографи паркови лепезе озбиљна лица то је Лондон град часовника и огледалâ.

London   London London szólít punk és kukorica illatú kockás ködök pokoli illatszer-kipárolgások macskák rókák esernyők fényképészek parkok legyezők komoly arcok ez London az órák és a tükrök városa.   Prevod: Fehér Illés

Izvor: Ђорђе Кубурић: Зашто волим виски и друге изабране песме. Нишки културни центар, 2006.

Anđelko Zablaćanski Ушће – Torkolat

 

Anđelko Zablaćanski Glušci kod Bogatića 4. decembar 1959. –

Ушће   Бићу твој поток кад ме твоје ушће прими у своју жудњом усталасану реку, за један дан и једну ноћ показаћу ти где звезде станују, а љубав ћеш наћи једино у срцу које лута нечијим погледом топлим.

Torkolat   Patakod leszek, ha torkolatod azzal a vággyal felkavart folyóba fogad, egy nap és egy éj alatt megmutatom, hol laknak a csillagok, de a szerelmet egyedül a valaki meleg tekintetével bolyongó szívben leled.   Prevod: Fehér Illés

Izvor: Анђелоко Заблаћански: Птица на прозору, Српска књига Рума, 2007.

Zoran Bognar Zatvoreni krug – Zárt kör

 

Zoran Bognar Vukovar 30. januar 1965. –

Zatvoreni krug   O kćeri moja, sećam se, dok si još bila sićušna i krhka, svih tvojih uznemirujućih snova u kojima su te posećivale (ne)zemaljske pojave sa neskrivenom namerom da ti pojedu noć, da ti pojedu dan. O, kako je čudna naša sklonost da, poput  bestelesnih leptira, slepo sledimo te zapise iz vetra i težimo zatvorenom krugu, iako prestajemo da hodamo onoga trenutka kad shvatimo da nemamo gde da odemo, kad shvatimo da je: Između provalije i jeke, osmeha i smeha, ptice i gnezda: život. Između utopljenika i reke, greške i greha, neba i zvezda: smrt. Između pokrivača i postelje, šetača i korza, magle i siluete: najbolji drug. Između pohlepe i želje, vajara i torza, dima i cigarete: zatvoreni krug.   Kali se kćeri moja, jer kad upoznaš svoju senku, moraćeš da išćupaš srce iz nedara. Shvatićeš tada i sama da je: Između sestre i brata, mužjaka i ženke, libida i albeda: život. Između mira i rata, prolaznika i senke, haosa i reda: smrt. Između noći i jutra, Isusa i krsta, vernika i vere: najbolji drug. Između danas i sutra, prstena i prsta, laži i afere: zatvoreni krug.   Beograd, 1993-2000.

Zárt kör   Ó lányom, míg parányi és törékeny voltál, minden nyugtalan álmodra emlékeszem, melyekben föld(önkívül)i alakok azzal a leplezetlen szándékkal látogattak meg, hogy éjszakádat megegyék, nappalodat megegyék. Ó, milyen furcsa, hogy testtelen lepkékként vakon követjük a szél feljegyzéseit és a zárt kör felé törekszünk, pedig abban a pillanatban, mikor megértjük, nincs hová mennünk, többé nem lépünk, akkor megértjük: A szakadék és a visszhang, a mosoly és a kacaj, a madár és a fészek között: az élet van. A fuldokló és a folyó, a tévedés és a jogsértés, az ég és a föld között: a halál van. A takaró és a nyoszolya, a sétáló és a sétány, a köd és a sziluett között: a legjobb barát van. A kapzsiság és a vágy, a szobrász és a torzó, a füst és a cigaretta között: a zárt kör van.   Acélosodj lányom, mert ha árnyékod megismered, szívedet kebledből ki kell szakítanod. Akkor magad is megérted: A fivér és a nővér, a hím és a nőstény, a libidó és az albedó között: az élet van. A béke és a háború, a járókelő és az árny, a káosz és a rend között: a halál van. Az éjjel és a reggel, Krisztus és a kereszt, a hívő és a hit között: a legjobb barát van. A ma és a holnap, a gyűrű és az ujj, a hazugság és a botrány között: a zárt kör van.   Belgrád, 1993-2000.   Prevod: Fehér Illés

Izvor: Zoran Bognar: Albedo, Aura, Alhemija Draganić, Beograd 2013.

Маriја Najthefer Popov Moć ćutanja – A hallgatás hatalma

 

Маrija Najthefer Popov Sivac 11. mart 1958. –

Moć ćutanja   Nema je moja reč Kao u gluvo doba Samo senke prelaze licem I govore svoju priču Gluhom slušaocu Što oseća dušom Prazan je pogled u mojim očima Bezbojan kao voda Samo žedan se napija Iz te presahle čaše I oseća magiju ukusa Grube su moje ruke Kao gruba reč što seče po srcu Podigni nežnom rukom moje lice Zaroni pogledom u moje prazne oči Utoljena žedj ima magiju Svih čula Vrisnuće moj um Umesto moje reči Drhtajem moga tela Ispričaće se priča Istinitija od moje reči.

A hallgatás hatalma   Elcsitultam Mint éjnek idején Arcomon csak árnyak haladnak És saját meséjüket mesélik A néma hallgatónak hogy Lelkében mit érez Szemem a semmibe mered Akár a víz színtelen Ebből a kiszáradt pohárból Csak a szomjazó iszik És érzi az íz varázserejét Szívet tépő goromba szóként Goromba a karom De arcomat gyengéd kézzel emeld fel Tekinteted üres tekintetembe süllyeszd Az eloltott szomj minden érzék Varázserejével bír Elmém majd felsikolt Szavak helyett Testem rezdülésével Meséli el a szavaknál Őszintébb mesét.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Szabó Palócz Attila a kert díszei – ukrasi vrta

 

Szabó Palócz Attila Zenta 1971. november 30. –

a kert díszei
 
mintha a szemünket
kötötték volna be az elmúlt évtizedek
– ahogy az ügyes sebész köti el a látóideget –,
hályogként telepedtek ránk
az önittasult rendszerek,
mi pedig, akár a kisgyerekek,
ott virultunk még az ideológiák udvarán
 
a kert díszei voltunk,
a legszebb hajtások a télben,
gyöngyöző homlokunkon megcsillant a fény,
szirmainkon megtelepedett a dér…
 
a kert díszei voltunk,
abban a félbemaradt létben,
s a kulcslyukon virítva lestük meg
a bomló rendszer torz visszásságait…
 
a kert díszei voltunk,
repesve törtünk magasra,
a fény felé,
gyermekfejjel nőttük a magunk szárba szökő életét…
 
de megtört, felrepedt a történelem azon az éjszakán,
szilánkossá dermedtek a rendszerek,
zihálva tajtékzó emberek izmos karja döfte az ásót a földbe,
fordított talajt, hogy együtt dobbant a felszín és a mély,
vérgőzös komposztra virradt a nap az ideológiák udvarán…
 
s jutott eszünkbe számtalan szebbnél-szebb gondolat,
míg állni látszék az idő, bár a történelem haladt
– ha egy diktátort megöltek is, még ezernyi csatlós maradt,
s a mag elhintve a komposzt alatt…
 
a kert díszei voltunk
bekötött szemmel is,
de a hiánylistára vétetik egy nemzedék, amely
a felrepedt történelmet zsákvarrótűvel talán még összeférceli…
 
Izvor: https://irodalmijelen.hu/2019-dec-16-0127/melybol-angyal?fbclid=IwAR2ErruBmsWOhZrRoJ8TfmgWdFzBWMosi71nwA7IABgAskMw6inZVyV6nMM
 
 
ukrasi vrta
 
valjda su naše oči
prošla desetleća povijale
– kao spretan hirurg kad živac vida sveže –
razmetljivi sistemi na nas
poput mrene su se naprtili
a mi pak, kao mala deca,
tamo, u dvorištu ideologija smo cvetali
 
ukrasi vrta smo bili,
u zimi najlepši izdanci,
svetlost nam je zasjala na znojnim čelima,
latice naše slana je prekrila…
 
ukrasi vrta smo bili,
u onom prekinutom postojanju,
nakaradne opakosti režima u raspadu
preko ključanice smo vrebali…
 
ukrasi vrta smo bili,
ushićeno smo se probijali u vis,
prema svetlosti,
tričav život naš naivno smo proćerdarili…
 
ali one noći istorija se skrhala, napukla,
sistemi su se iverasto ukočili,
ašov u zemlju je snažna ruka zadihanih ljudi zabola,
tlo izokrenuo, kako površina i dubina zajedno su tutnjili,
na dvorištu ideologija dan se na krvav kompost osvanulo…
 
i bezbroj od lepih lepše misli smo se setili,
dok je izgledalo da je vreme stalo, istorija je napredovala
– iako su jednog diktatora ubili, mnogi konjušari su još ostali,
ipak seme je zasejano ispod komposta …
 
ukrasi vrta smo bili
i sa zavezanim očima,
ali jedna generacija na spisak manjka je zabeležena koja
će napuklu istoriju možda sa iglom za šivanje džaka sfircati…
 
Prevod: Fehér Illés
 

Podolszki József: Ülünk a porban – U prašini sedimo

 

Podolszki József
Feketics, 1946. júl. 28. – Újvidék, 1986. szept. 11.

Ülünk a porban   Hajad sötétje nem több puszta szín fekete szemed meg fakó és kopott radnóti lélekhossza kihűlt belőlünk csak gyalogosok és biciklisták a vasgyár felől kik csókunk zavarják mert hisz az álmok ne is mondjam már nem jutnak ide ülünk a porban felettünk ajtók csapódnak jár a huzat ha testem testedben tested testemben egyszer célba ér

U prašini sedimo   Tama tvoje kose nije više od puste boje crna je oči su ti bledi izlizani duh Radnotija je u nama ohladilo iz pravca gvožđare samo pešaci i biciklisti remete naš poljubac jer dakako snovi bolje da ne kažem ovamo već ne stižu u prašini sedimo iznad nas vrata lupaju promaja je ako moje telo u tvoje telo tvoje telo u moje telo jednom u cilj stiže   Prevod: Fehér Illés

Forrás: Podolszki József: Barna, Forum 1982. 86. old.