Radomir Andrić Smrt konja usred bela dana – A ló halála fényes nappal

 

Radomir Andrić Ljubanje 3. mart 1944. – 

Smrt konja usred bela dana   Tamo napolju crn ispod crne rude crkava konj sedimo na dnu jeseni u radničkom restoranu posipamo hleb solju govorimo           tako je moralo           da bude zar se ništa bolje nije moglo da dogodi u ovom danu crkava konj na svetlom kosturu podrhtava koža uznemiren gost iza susednog stola vrhom noža ispisuje u vazduhu           dođavola U ratu se događaju kobnije stvari jači kolju slabije na kraju i jedne i druge slave lešinari           slavna smrt           strašna smrt zapevaše njeni gosti u horu jedemo svoj hleb i so sanjarimo da bolujemo od morske bolesti           a gde je more           mi nikad nismo           bili na moru

A ló halála fényes nappal   Ott kinn feketén a fekete kocsirúd alatt döglődik a ló munkásétteremben ülünk az ősz mélyén sózzuk a kenyeret beszélgetünk             így             rendeltetett hát ezen a napon semmi jobb nem történhetett volna döglődik a ló remeg a bőr a fényes csontvázon a szomszéd asztal mögött zaklatott vendég késheggyel írja a levegőbe             az ördögbe is   A háborúban megrendítőbb események történnek erősebb öli a gyengébbet a végén egyiket is másikat is a dögevők ünneplik             dicső halál             ijesztő halál vendégei kórusban éneklik kenyeret sót fogyasztunk álmodozunk hogy tengeri betegségben szenvedünk              de hol a tenger              a tengeren              mi sosem voltunk   Fordította: Fehér Illés

Izvor: http://antonijevi.blogspot.com/2011/11/radomir-andric-roko.html

Zoran Bognar Nevinost – Ártatlanság

 

Zoran Bognar Vukovar 30. januar 1965. – 

Nevinost   Zaista je paradoksalno da svoju nevinost poklanjaš meni, nespašenom gospodaru nesklada.   Znam da si je čuvala za nekog ko bi pokrenuo jedrenjak bez vetra,   za nekog hrabrog prkosnika što likuje na zidu smrti, ali isto tako znam   da si shvatila da ona pripada meni jednako koliko i bilo kome drugome.   Vukovar, 1985-2000.

Ártatlanság   Valóban ellentmondásos, hogy ártatlanságod nekem, a zűrzavar meg nem mentett uralkodójának adod.   Tudom, annak őrizted, aki a vitorlást szél nélkül megmozdítaná,   holmi bátor konoknak, aki a halál falán ujjong, de azt is tudom,   megértetted, ugyanúgy, mint bárki mást, engem is megillet.   Vukovár, 1985-2000.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Zoran Bognar: Albedo, Aura, Alhemija Draganić, Beograd 2013.

Jász Attila Időszél – Vetar vremena

 

Jász Attila Szőny, 1966. március 26. –

 Időszél
 
Murakami Harukinak
 
Sebesült galambot melengetsz a tenyereden, elviszed
kórházba és a legelső rendőrőrsön feljelented magad.
Oda-vissza fordítod regényed szövegét, egyik nyelvről
a másikra. Ez a munkamódszered. Tökéletes szöveg
nem létezik, ezért mindig újat kell kezdeni. Ha tényleg
nagyon jót akarsz írni, ne csinálj mást,csak hallgasd a
szél dalát! Az idő úgyis túl gyorsan folyik mostanában.
 
Forrás: Jász Attila: Belső angyal Kortárs könyvkiadó Budapest 2019.
 
 
Vetar vremena
 
Haruki Murakamiju
 
Na dlanu ranjenog goluba tetošiš, u bolnicu nosiš
i na prvoj policijskoj stanici sebe prijaviš. Tekst
tvog romana tamo i nazad prevodiš, sa jednog na
drugi jezik. Metod rada ti je to. Savršen tekst ne
postoji, zbog toga uvek novog treba početi. Ako
zaista nešto dobro želiš napisati, tek pesmu vetra
slušaj! Vreme u zadnje vreme ionako brzo prolazi.
 
Prevod: Fehér Illés

Turczi István: Hol rég nem járt tíz igaz ember – Gde odavno deset pravednika nije kročio

 

Turczi István Tata 1957. október 17. –

Hol rég nem járt tíz igaz ember
 
[Remake: Itamár Jáoz-Keszt]
 
Az  utazásnál  tovább  tart,  és  fárasztóbb is a nem-utazás.
Amikor    gyökereket    eresztünk,    földbe,   levegőbe,   és
próbálunk   megkapaszkodni   bennük.  Kinyitunk   minden
könyvet,  feldúlunk   minden  fiókot,  csak  hogy  felmérjük:
hová  is  tartozunk.  Elárvult   kegytárgyakat   tisztogatunk,
rég     elfeledett     imaszavak     zsoltáros    zümmögésére
ébredünk  az éjszaka szögesdrótjai közt. Helyeken járunk,
hol  rég nem járt tíz igaz ember. Tárgyak elveszett nyelvén
hívjuk,   keressük   egymást.   Megbillennek  a  temetők  a
hirtelen  rájuk  zúduló  fénytől.  A szavaink,  melyek azt se
tudják,  hogy  élünk,  visszahátrálnak  a  homályba. És így
már  csak  a  hallgatás kavicsait tehetjük barátaink sírjára.
Somlyó  mutatta  először Itamár verseit. Mezei Andrásnak
köszönhetem,   hogy   találkoztunk.  Nemes  Nagy  Ágnes
buzdított   versei   fordítására.   De   Székely  Magdáé  az
úrfelmutatás.      Huszonöt      éve     ismerjük     egymást.
Magasztalnunk kell az idő minden percét.
 
Forrás: Turczi István A változás memóriája Palatinus Budapest, 2011.
 
 
Gde odavno deset pravednika nije kročio
 
[Remake: Itamar Jaoz-Kest]
 
Od  putovanja   ne-putovanje   duže   traje  i  zamornije  je.
Kad  u  zemlju,  vazduh  korenje  puštamo  i  pokušavamo
uhvatiti   se   za   njih.   Svaku    knjigu   otvorimu,    svaku
fijoku   prevrćemo   samo   da  saznamo:  gde  pripadamo.
Usamljene predmet  čistimo,  između bodljikave  žice noći
na  žamor  odavno  zaboravljene  reči  molitve  se budimo.
Tamo  hodamo  gde  deset pravednika odavno nije kročio.
Jedni   druge   jezikom    izgubljenih   predmeta   zovemo,
tražimo. Groblja od svetlosti što na njih pada se prevagnu.
Naše   reči,   koje   ni   ne   znaju   da  živimo,  u  mrak  se
povlače.  I  tako  na grobove naših prijatelja samo belutke
šutnje   možemo  staviti.  Pesme  Itamara  prvi  put  mi  je
Šomljo   pokazao.   Da  sam  se  s  njim  sreo  zasluga  je
Andraša  Mezeija. Na  prevode  njegovih  pesama  Agneš
Nemeš   Nađ    me   je   podstakla.  Ali  prikazanje  Magdi
Sekelj   pripada.   Dvadeset   pet   godina  se poznajemo.
Veličati svaki minut vremena treba.
 
Prevod: Fehér Illés

Szabó Palócz Attila Katalektikusan – Katalektično

 

Szabó Palócz Attila Zenta 1971. november 30. –

Katalektikusan
 
                                          a költő köszöntése
 
csak tolnai képes
la fontaine-nek nevezni el egy mezei egeret
s az istráng fekete szalagjait
tanulmányhoz kötni, szorosan rögzíteni,
mint a küllők árnyjátéka az éjszakák
tompa városi lámpáinak fényében, oly expresszív,
mint a hajnalban az utcán elfutó cigánylányok,
vagy hátrahagyott gyermeteg lábnyomuk a porban,
fuvallat cincálja most, de rálicitál a meteorológia…
csak tolnai képes megmérni a békák vérnyomását
a márványépületek közt,
hol a rossz álmaiból ébredező városra omlik a kétely,
s agyon is nyomja talán a talány állványzatán,
keresve a sólyom pulzusát
a hüllők EKG-ján,
a zebra, a marabuk, a pelikánok, s oroszlánék
Röntgen-képein
azt a tűréshatárt, a megfoghatatlan szerzői kézjegyet,
ami képzőművészetté lényegíti,
avatja – minősíti át – a festék vegytanát,
mert vérrel kellene festeni,
arcokat, mosolygót, tébolyt, makacskodót, napocskát,
hogy harmadnapra megbarnulva színesítse át
a tömött fehér zsákokat a cigánylányok kezében,
fodrosítsa, díszesítse, ékesítse fel
a halál rezgő zöld kesztyűjének márvány árnyékát,
a torta gyertyadombján égetve meg magát,
mert kettő van,
s ízesítem gondos, zsenge, szaftos jajszavakkal
a köldökpórázba égetett tenyérnyi vakolatot,
hulló, málló, salétromos, füstködös termekben felázott ér,
talán folyóink egyike tévedt el ennyire parttalan,
szüntelen áramlással mosva magába, hömpölygetve
tornyunk ábrázatát, barokkos kínt, szecessziós keservet,
mert csak tolnai képes együtt nevetni a húsevő virággal,
cérnasugarakba fonódni rezzenéstelen arccal,
ahogy immár kilábalunk az őszből, jön a tél is
csakhamar,
a havat pedig
a havat pedig
a havat pedig
az idén is…
ahogy az évek múlása ritmust ad a hólapátnak,
ki kell takarítani a kertet, az udvart, a tájat…
amelyben a homokzsákok most is csak arra kellenek,
hogy azokkal püföljék az egek a vizet,
dölyf hullámokat szabadítva rá
megannyi álmatlan éjszakánkra,
melyekben Orpheusz a nyitott ablaknál
jegyzeteit rendezgetve igyekszik
felhúrozni, s versenyre kelni
a korszerű fegyverek és a női lábbelik formájával,
miközben a cseresznyevilág újfent lángra kap,
spontán égésben, spontán ellobbanásban,
spontán abortuszban,
spontán vetélésben, spontán tévedésben,
igyekszik túlnőni a kád zöld forrásán,
s amint kilép, a meder szűkre,
még ennél is szűkebbre már nem szabhatja,
még ennél is szűkebbre, minden eddig látottnál
szűkebbre,
minden elképzelhetőnél és a nagyváros rémálmainak
csendjébe
vizionált képzeteknél is szűkebbre az éj zöld deltáját,
csak tolnai képes térdig süllyedni a forró homokba
a palatetőn futva, s ha megszólal a csatorna
barackmagillatú kürtjének hangján
a hermelinnyomok selyemhúrjának himnusza,
majd új lantját is megpendíti tán…
 
…igen, itt találtuk hajdan azt a gerlekoponyát!
lidércfény vált belőle
lidércfénnyé lényegülve…
s vér hullámzik azóta is a porcelánszarvasban
 
…igen, itt találtuk hajdan azt a gerlekoponyát!
tolult fel torkunkon már csak látványától is a nyák,
cseleztünk vadakkal nagy-nagy rakományt,
amely lerakódott, mint a zálog…
 
s ma még utolszor,
utoljára ím…
a zálogház lépcsőjén ülve látjuk még, hogy ide látszik
az
ARARÁT
százszor megismételve
százszor megismételve
százszor megismételve
 
Forrás: https://szabadmagyarszo.com/2017/02/12/katalektikusan/?fbclid=IwAR2PE5ggHOOQj-Ew7Pgn0y6o7E-Qjs8Mozwdc5CyCEdy9VVSr4RI301ouRk
 
 
Katalektično
 
                                          čestitka pesniku
 
tek tolnai¹ je sposoban
jednog poljskog miša la fontenom nazvati
i crne trake štrange
sa studijom povezati, čvrsto fiksirati,
ekspresivan je poput igra senki žbica
u prigušenom noćnom svetlu uličnih svetiljki,
poput ciganki koje zorom ulicom beže,
ili u prašini ostavljeni njihovi detinjasti otisci stopala,
sad lahor ga drmusa, ali svoje i meteorologija doda…
tek tolnai je sposoban tlak krvi žaba
između mramornih zgrada izmeriti,
gde sumnja iz ružnog sna probuđenog grada pada
i na postolju omame možda i zgnječi
tražeći na EKG-u gmizavaca
puls sokola
na RTG snimcima
zebra, marabua, gemova i lavova
onu granicu trpljenja, neuvatljiv paraf autora
koji hemiju boja u likovnu umetnost
promovira – prekvalificira – uzdigne,
jer slikati krvlju bi trebalo,
lica, osmehnuta, bezumlje, okorelost, sunce,
da trećeg dana u rukama cigančica
natrpane bele džakove u braun prefarba,
sebe na brežuljku sveća torte oprživši
mramornu senku zelene rukavice smrti
nabora, krasi, kiti,
jer dva su,
i u povraz pupka urezanu žbuku veličine dlana
brižljivim, nežnim, sočnim rečima jauka solim,
u trošnim, salitrastim, zadimljenim odajama razmekšana žila
možda je jedna od naših bez korita toliko zalutala reka
koja obraz naše kule, baroknu patnju, secesijsku jad
sa neprekidnim tokom upija, u sebi sapira,
jer tek tolnai je sposoban sa cvetom mesožderom zajedno slaviti,
okamenjenim licem u zrake konca se uplesti,
evo već i jesen napuštamo te uskoro i zima
stiže,
a sneg pak
a sneg pak
a sneg pak
i ove godine…
kako prolaz godina lopati za sneg ritam daruje,
vrt, dvorište, okolinu očistiti treba…
u kojoj džakovi sa peskom samo su za to potrebni
da neba vodu sa time mlate,
kako bi sa gordim talasima
bezbroj naših neprospavanih noći preplavili
u kojima Orfej uz otvoren prozor
sređivajući svoje zabeške nastoji
sa formama modernih oružja i ženskih čarapa
u koštac se hvatati,
svet trešnje ponovo plamtiti počinje,
u spontanom gorenju, spontanom izgaranju,
spontanom abortusu,
spontanom pobačaju, spontanom prividu,
nastoji zelen izvor kade prerasti
i čim istupi, zelenu deltu noći
korito tesno, od toga tesnije, još
i od toga tesnije, od dosad viđenog
tesnije,
od svega zamišljenog i u tišinu more
velegrada
zamišljenih utvara tesnije krojiti više ne može,
tek tolnai je sposoban na krovu od škriljaca trčeći
u vruć pesak se utonuti, i ako se glasom
roga mirisa koštica kajsije kanala
himna svilene žice tragova hermelina oglasi,
možda će i na novom lantu zasvirati…
 
…da, nekad smo i onu lobanju grlice tu našli!
od nje varljiva svetlost je nastala
u varljivu svetlost pretvorivši…
u jelenu od porculana od onda krv talasa
 
…da, nekad smo i onu lobanju grlice tu našli!
već od samog prizora nam se u ustima slina skupila,
golem tovar smo sa zverima zavaravali
što se kao zaloga sleglo…
 
i još jednom zadnji put,
evo poslednji put…
sedeći na stepeništu zalagaonice još vidimo, vidi
se
ARARAT
sto puta ponovljeno
sto puta ponovljeno
sto puta ponovljeno
 
¹Oto Tolnai (Tonai Ottó 1940. – ) višestruko nagrađen mađarski pisac, pesnik. Živi u Srbiji.
 
Prevod: Fehér Illés

Gergely Tamás Falat – Zalogaj

 

Gergely Tamás Brassó 1952. augusztus 19. –

Falat   Így fogalmazta meg gondolatban: "az utolsó falat". Kiegészítve a gondolatát: "Csak az utolsó falat legyen finom". Túrós csuszát evett, aludttejjel. Egyszerű étel, de Vadmalac szerette. Falt még egyet, közben a tévét nézte, és megismételte: "Csak az utolsó falat..." A tévében egy énekes a gyermekkorát mesélte, Vadmalac őt bámulta, miközben arra gondolt, hogy az utolsó falatra jusson elég sajt, s maradjon tejfel, amibe a falatnak szánt masszát beleforgathatja. Énekelte, vagyis dalban mesélt. Az énekes. Vadmalac meg arra gondolt: "Muszáj az utolsó falatnak a legfinomabbnak lennie?"

Zalogaj   U mislima ovako je sročio: „poslednji zalogaj“. Dopuni svoju misao: „Samo neka poslednji zalogaj bude fin.” Jeo je testo sa svežim sirom uz kiselo mleko. Jelo je jednostavno ali Vepar je voleo. Uzeo je još jedan zalogaj, gledao tv i ponovio: „Samo poslednji zalogaj…” Na tv jedan pevač o svom detinjstvu je pričao, Vepar njega posmatrao usput je na to mislio da na poslednjem zalogaju bude dovoljno sira te neka ostane i kajmaka u što za poslednji zalogaj ostavljenu masu može umočiti. Pevao je, u stvari pevajući je pričao. Pevač. A Vepar je postavio pitanje: „Mora li poslednji zalogaj da bude najbolji?”   Prevod: Fehér Illés

Forrás: https://mek.oszk.hu/19600/19634/19634.htm#13

Irena Bodić Skupljači starog papira – Hulladékpapír-gyűjtők

 

Irena Bodić Titel 8. januar 1959. – 

Skupljači starog papira   Odazivali su se na prezime, na iznošene cipele, na tugu i dinstan luk, Roži, Mari, Ilonka, Zoli, Laci....   pregrštima oštrih reči poštara, obućara, učiteljice.   Ne čudi se, plešu balerine.   U vrisku užarenog dana, siromasi tuku svoje žene…   Simu Rózsi Simu Mari Simu Ilonka Simu Zoli Simu Laci..   Siromaštvo se odazivalo na maternji krik....   Najpre smo se dugo posmatrali a zatim krenuše zamnom, noseći kanape u rukama.   U lov! U lov na papirne zveri.

Hulladékpapír-gyűjtők   Jelentkeztek vezetéknevekre, elnyűtt cipőkre, bánatra, pirított hagymára, Rózsi, Mari, Ilonka, Zoli, Laci…   postások, cipészek, tanítónők éles hangjára.   Ne csodálkozz, balerinák táncolnak.   A forró nap sikolyában verik asszonyaikat a szegények…   Simu Rózsi Simu Mari Simu Ilonka Simu Zoli Simu Laci..   A szegénység anya-sikolyra jelentkezett…   Hosszan néztük egymást, majd zsineggel a kezükben utánam eredtek.   Vadásszunk! Papír-vadakra vadászunk.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://www.facebook.com/crnaoluja/posts/1950518881750900/