Srđan Sekulić Demijurg – Démiurgosz

 

Srđan Sekulić Priština 23. novembrq 1993. – 

Demijurg   Boli me duša. Grize me savest… Peku me pete. Putem Ada krenuo sam, prikaze prete…   Pa me on opet uzme pod svoje i zaboravim ispovede ove.   Svestan sam, Demijurgovo sam dete.

Démiurgosz   Lelkem fáj. Lelkiismeretem emészt… Sarkam éget. Ada útján indultam, látomások fenyegetnek…   Hát ismét uralma alá vont és elfeledtem e vallomást.   Tudatában vagyok, Démiurgosz gyermeke vagyok.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: http://astronaut.ba/?p=580#more-580

I

Anđelko Zablaćanski Колона сенки – Árnyak sora

 

Anđelko Zablaćanski Glušci kod Bogatića 4. decembar 1959. –

Колона сенки   Корачају сенке данима путевима стида   овај брест пред кућом хлад је наш рекоше им ножем ватром крвавом шаком   рекоше ћутањем код очију слепог света   путују људи сенке путевима стида с веригама око врата и огњиштем у очима безнађем   ово лето није ваше у мирису јèрибосне1 рекоше им чизмом у ребра кундаком у слепоочницу рекоше им ђавољом силом у дан свети   путују људи сенке годинама путевима стида јèрибосне више не миришу ни тамо ни овде рекоше им   1јèрибоснa – стара сорта летње крушке   4. августа 2017.

Árnyak sora   A szégyen útján napok óta árnyak járnak   ez szil a ház előtt árnyéka a miénk mondták nekik késsel tűzzel véres tenyérrel   mondták hallgatással a vak világ szeménél   nyakukban lánccal otthonukkal szemükben kilátástalansággal az emberek az árnyak a szégyen útján járnak   ez az arabitka1 illatú nyár nem a tiétek immár mondták nekik csizmával bordákra puskatussal halántékra mondták nekik ünnepnapon sátáni erővel   az emberek az árnyak évek óta a szégyen útján járnak az arabitka illata eltűnt immár ott sincs itt sincs mondták nekik   1arabitka – régi nyári körtefajta   2017. augusztus 4.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Анђелко Заблаћански: Перо, метафоре, тинта, Удружење књижевника Србије, Београд. 2021. стр: 122-123.

I

Vladana Perlić Dozivajući kitove – Bálnákat hívogatva

 

Vladana Perlić Banja Luka 21. novembar 1995. – 

Dozivajući kitove   U našoj ulici, sva su djeca htjela da odrastu. Tako je jednog dana, ni po čemu posebnog, jednog dana baš kao što je ovaj, u naše mjesto pristigao Stranac. Kazao je da nas može odvesti daleko, daleko, gdje su kuće od čokolade, a oblaci od šećerne vune. Svirao je frulu i na ramenu nosio bijelog miša. Međutim, pođemo li na taj put, vratiti se nikad nećemo. Sva su djeca htjela da odrastu. Frula je svirala opojno, zvukom trasirajući put po kojem ćemo koračati. Sva su djeca htjela da odrastu. Ko oklijeva na mostu, iz vode iskoči kit i proguta ga. Onda njegovo djetinjstvo zauvijek živi u kitovoj utrobi, čekajući Pinokija. Ali Pinokio nikad neće doći. Pinokio je odrastao i više ne pohodi utrobe kitova. On je, kao i sva djeca, htio da odraste. Svaki naredni most imao je sve manje i manje kitova pod sobom, dok ih na kraju nije uopšte bilo niti bilo čega što bi moglo da proguta naše djetinjstvo. A kad su u vodi pod nama počele plivati bore mjesto riba, svi smo na posljednji most legli potrbuške i dugo gledali u vodu, dozivajući kitove.

Bálnákat hívogatva   Utcánkban minden gyerek fel akart nőni. Így, egy szép napon, nem volt különleges, olyan volt, mint a mai, Idegen érkezett helységünkbe. Azt állította, messzire vihet bennünket, messzire, ahol a házak csokoládéból vannak, a felhők meg vattacukorból. Furulyázott, vállán meg fehér egeret vitt. De, ha útra kelünk, többé vissza sosem térünk. Minden gyerek fel akart nőni. A furulyaszó meg elragadó volt, utunkat hangjával készítette elő. Minden gyerek fel akart nőni. Azt, aki a hídon habozik, a vízből kiugró bálna nyeli le. És gyerekkora , Pinokkiót várva, örökre a bálna gyomrában él. De Pinokkió sosem jelenik meg. Pinokkió felnőtt, a bálnák gyomrát többé nem ostromolja. Ő is, mint a többi gyerek, fel akart nőni. Minden következő híd alatt, egyre kevesebb volt a bálna, míg a végen már hiányoztak. Más sem létezett, ami gyerekkorunkat lenyelte volna. Mikor alattunk a vízen halak helyett ráncok kezdte úszni, mindannyian az utolsó hídon hasra feküdtünk, hosszan néztük a vizet és a bálnákat hívogattuk.   Fordította: Fehér Illés

Izvor:

Dušan Savić Ogledalo – A tükör

 

Dušan Savić Banja Luka 21. avgust 1952. – 

Ogledalo        Pre nekoliko dana dočekao sam penziju. Došlo je vreme zasluženog odmora. Sada ću moći da se bavim samo onim što želim. Tako sam mislio tih prvih dana. Rešenje kao da se udaljavalo od mene. I dalje ustajem rano i pre žene zauzimam kupatilo. Nedostaje mi posao. Mrzeo sam ga misleći da je uzrok mog nezadovoljstva.      Mesecima me mučila nesanica. Počele su da me plaše misli. Ljudi se plaše... Najviše smrti. Ali, strah od života najgori je i najopasniji. On je taj koji vodi u nestanak. Sve strahove koje smo stekli u detinjstvu prate nas bez prestanka; plašimo se životinja, oružja, mraka, grmljavine i izmišljenih babaroga. Plašimo se i čoveka. Čini se kao da prelazim u smrt.      Jedne noći bauljao sam po stanu tražeći izgubljeno zlatno pero, poklon za ispraćaj u penziju. Kao sumanut zavlačio sam se po ćoškovima ne želeći da odustanem dok ga ne pronađem. Naizgled sitnica, ali za mene nije. Neznatan gubitak nekad je bolniji nego kada čovek izgubi sve i nađe se na početku. Onda postaje lak kao pero i potpuno slobodan.      Izmoren jednočasovnim puzanjem uspravio sam se pred velikim ogledalom u predsoblju. Na njemu odraz osobe koja je ličila na mene. Lagano sam podigao ruku i dlanom dotaknuo površinu koja poče da se uvija pod blagim stiskom. Jače sam pritisnuo i ruka nestade u želatinastoj masi sve do lakta. Brzo sam je trgnuo nazad i površina se zategnu, a s nje, odjednom, nestade odraz. Da li ja to sanjam, pomislih, usput se štipajući za obraze nekoliko puta? Ili je ovo priziv smrti, veličanstvene, velike i tajanstvene kao uskrsnuće. Kad prestane život to jeste kraj. Smrt je znači početak. Početak novog puta u nešto nepoznato. Telo mi ustrepta i osetih neodoljivu potrebu da provučem ruku još jednom. Ako je ovo smrt voleo bih da je dodirnem što pre, kao jedini spas. Da pobegnem iz ovog neživota. Svaki početak pravi je trenutak, pomislih. I izazov! Nepodnošljiva je pomisao da posle nema ništa. Nisam pružio ruku... Zakoračio sam!      Oči sam otvorio na prodoran krik supruge i shvatio da sam opet sa ove strane, ispružen na podu ispod ogledala. Bio sam kratko odsutan i nije mi se dopalo ono što sam video tamo, sa one strane. Ne, neću da govorim o tome! Ko bi mi verovao? Što god da se dogodilo jedina je stvar koja je i mogla da se dogodi.      Polako sam se pridigao i u ruci stiskao zlatno pero... Čini se, upravo sam osmislio kako će teći moj život.

A tükör       Pár nappal ezelőtt lettem nyugdíjas. Eljött a megérdemelt pihenés ideje. Ezután csak azzal foglalkozok, amivel akarok. Azokban az első napokban így gondoltam. A megoldás mintha távolodna. Továbbra is korán kelek, a fürdőszobát feleségem előtt foglalom el. Hiányzik a munka. Utáltam. Azt hittem, elégedetlenségem oka.      Hónapokon át álmatlanság gyötört. A gondolatoktól kezdtem félni. Az emberek félnek… Legjobban a haláltól. De legrosszabb, legveszélyesebb az élettől való félelem. Ez az, ami az eltűnésbe vezet. A gyerekkorban szerzett félelmek állandóan kísérnek bennünket: félünk az állatoktól, a fegyverektől, a sötéttől, a mennydörgéstől, a kitalált bábáktól. Az embertől is félünk. Úgy tűnik, a halálba váltunk.      Egy éjjel a nyugdíjaztatásomkor ajándékba kapott aranytollat keresve botorkáltam a lakásban. Zavarodottként bújtam a sarkokat, míg meg nem találom, nem akartam feladni. Látszólag apróság, de nem számomra. Néha a mindent vesztésnél, mikor az ember a kezdetek kezdetén találja magát, fájdalmasabb a semmiség vesztése. Akkor tollkönnyű lesz és szabad.      Az egyórás kutatásban kifáradva az előszobában lévő tükör előtt álltam fel. Abban a rám hasonlító szoba tükörképe. Karomat lassan emeltem fel és érintettem meg tenyeremmel a felületet, mely a gyengéd érintésre behajlott. Erősebb nyomásra karom a zselatinos masszába könyékig merült. Hirtelen kirántottam, a felület merev volt és eltűnt belőle a tükörkép. Talán álmodok, gondoltam, arcomba párszor csípve? Vagy ez csak a feltámadáshoz hasonló fenséges, hatalmas és titokzatos halál megidézése. Ha az élet megáll, az a vég. Tehát kezdet a halál. Valami ismeretlenbe vezető új út kezdete. Testem megremegett, ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy karomat még egyszer begyömöszöljem. Ha ez a halál, mint egyetlen megváltást, szeretném minél előbb megérinteni. Hogy ebből a nem-létből megszökjek. Gondoltam, minden kezdet az igazi pillanat. És kihívás! Elviselhetetlen a gondolat is, hogy utána semmi sincs. Karomat nem nyújtottam… Léptem!      Szememet feleségen átható sikolyára nyitottam ki és láttam, ismét azon az oldalon vagyok, a tükör előtt a padlón fekszem. Rövid ideig voltam távol és ott, az azon az oldalon látott nem tetszett. Nem, erről nem beszélek! Ki hinné el? Bármi is történt, az egyetlen dolog, ami történhetett.      Lassan felálltam, kezemben az arany tollat szorongattam… Úgy látszik, éppen kitaláltam, életem hogyan telik el.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dušan Savić: Glavnom ulicom, Gradska Biblioteka Karlo Bijelicki Sombor, 2019. str. 7-8.

Podolszki József Szappanbuborékra vicsorgó kutyák – Psi koji na sapunicu režu

 

Podolszki József
Feketics, 1946. júl. 28. – Újvidék, 1986. szept. 11.

Kőtábláim válladra - ciklusból
 
11. Szappanbuborékra vicsorgó kutyák
 
A felsorakozott zárt hadrendekben várakozóktól
egyszerű trükkel sáncolom el magam
egyáltalán nem vagy csak akkor alszom
ha kárt bennem ők sem tehetnek
és semmi anyagszerű
én a lelkemmel játszom
ám mit sem sejtve ők tovább vigyáznak
és úgy festenek körém vont szuronygyűrűikkel
mint szappanbuborékra vicsorgó kutyák
 
Forrás: Podolszki József - Barna, Forum 1982. 62. old.
 
 
Iz ciklusa – Na tvoje rame moje kamene ploče
 
11. Psi koji na sapunicu režu
 
Od onih koji u gusto postrojenom vojnom redu čekaju
jednostavnim trikom se ograđujem
uopšte ne ili tek onda spavam
kad mi nauditi ni oni ne mogu
i ništa što je materiji nalik
ja sa dušom igram
ali oni ništa ne sluteći dalje stražare
i sa bodežima oko mene poređanima tako izgledaju
kao psi koji na sapunicu režu
 
Prevod: Fehér Illés

Jász Attila Pislákolás – Tinjanje

 

Jász Attila Szőny, 1966. március 26. –

 

Pislákolás
 
„Bizonyos módon csak a búcsú módozatait váltogatod.”
D.
 
Mit is csinálhattam 2016. január 28-án, azon a napon, amikor kedvenc
szlovén költőm autóbalesetben meghalt? Ötvenöt évesen, úgy tűnik, az
öt év korkülönbség már mindig megmarad köztünk. Mindig felnéztem rá,
generációnyi idő, költői példakép, így nem csoda, mennyire felzaklatott,
amikor egy vajdasági írótáborban azt mondták szervező barátaim, hogy
mindjárt itt lesz Ales Debeljak. Köpni-nyelni sem tudtam az izgalomtól,
de nem ért oda, akkor is az autójával volt valami gond, ahogy évekkel
később újra. Mennyire szerettem azt a napfényesen puha depressziót
a verseiben, a folyton kialvóban lévő villanykörte mindig váratlan
felvillanásait, szavai pislákolását, ahogy bevilágítja poros könyves-
polcainkon az ajándék verseskötetek örökre felvágatlan lapjait.
 
Forrás: Jász Attila: Belső angyal Kortárs könyvkiadó Budapest 2019.
 
 
Tinjanje
 
„Na neki način samo načine oproštaja menjaš.”
D.
 
Šta li sam 28. januara 2016. mogao raditi, tog dana, kad mi je omiljen
slovački pesnik u saobraćajnoj nesreći umro? Sa pedeset pet godina,
čini se, između nas pet godina starosne razlike zauvek će ostati. Uvek
sam mu se divio, uzor među pesnicima mi je bio, te nije čudno koliko
sam se uzrujao kad su mi u jednoj vojvođanskoj koloniji pisaca prijatelji
organizatori rekli, Ales Debeljak uskoro će stići. Zbog uzbuđenja nisam
ni gutati-pljunuti mogao, ali nije stigao. I tad je probleme sa kolima
imao kao godinama kasnije. U njegovim pesmama stvarno sam voleo
onu suncem ozarenu mekanu depresiju, neočekivano sevanje već skoro
ugasle sijalice, tinjanje njegovih izraza kako na prašnjavim policama
za knjige tomove nikad otvorene poklonjene pesmarice osvetljava.
 
Prevod: Fehér Illés

Turczi István: Arcus temporum – Arcus temporum

 

Turczi István Tata 1957. október 17. –

Arcus temporum
[Az életben maradottak karneválja, olaj, 1963]
 
Álmomban   besétáltam   Gyémánt László festményébe. A
tér,    ahová    kerültem,    izzott,   mint   a  pofon.  Zászlók,
transzparensek,  jelszavak  erdejében összepréselődő  arc
nélküli    tömeg   próbált   előbbre   jutni  valami   elképzelt
emelvényig.   Középen   hatalmas,   színházszerű   épület:
díszes   erkélyek,   kivilágított  ablakok,   az   emberi  hang
diadalíveivel  hátterezve;  fojtogató teátralitás. Első látásra
olyan  az  egész,  mintha  szándékosan  elmázolták  volna.
Csak  a  távol,  balról  a  Gellérthegy, jobbról a Hősök tere, 
tisztán   kivehető.  Mintha  megfejthetné  a   szem  az  idő
árnyakból  kibomló  alakzatait.   A   hajlamok és gesztusok
szövedékét.  A   fénypontokat  és  tűszúrásokat.  A  színek
összetételét. Azért ha  lassan  nézem,  összeáll   a   pánik
ritmikus  táncrendje,   kirajzolódik   árnyékvetők,  pártütők,
összeesküvők   önfeledt   kétségbeesése,   és  meglátom
magam nemzetiszínű sállal a nyakamban, leszegett fejjel,
zsebre tett kézzel, a képből kifelé sietve.

Forrás: Turczi István A változás memóriája Palatinus Budapest, 2011.
 
 
Arcus temporum
[Karneval onih, koji su živi ostali, ulje, 1963]
 
U   sliku     Lasla     Đemanta     sam     u     snu     ušetao.
Prostor   gde  sam   stigao  poput  šamara žario.  U  šumi
zastava,    transparenata    stisnuta   bezlična    masa   je
do     nekakvog    zamišljenog     podija    pokušala    stići.
U   sredini   je   ogromna    pozorištu    slična    građevina:
ukrašeni   balkoni,   osvetljeni   prozori    u    pozadini   sa
slavolukom  ljudskog  glasa;   zagušljiva   teatralnost.  Na
prvi  pogled  čini  se  kao  da  je  sve  namerno zamazano.
Samo   daljina,    levo   brdo   Gelert,   desno   trg   Heroja
se   jasno   vidi.   Kao    da    bi    oko   iz   senke naziruće
likove  vremena  mogao    odgonetnuti.   Splet  naklonosti
i  gesta.   Svetlosne   tačke  i  ubode  igala.   Sastav  boja.
Ali  ako  podrobno  gledam,  uspostavi  se  ritmičan   ples
panike, ocrtava se neobuzdan očaj spletkaroša, partijaca,
zaverenika  i  ugledam  sebe kako sa nacionanim bojama 
obojenim  šalom  na  vratu,   pognutom  glavom,  rukama
u đžepovima iz slike žurno izlazim.
 
Prevod: Fehér Illés