Dušan Gojkov № 18 - № 18

Dušan Gojkov Beograd 11. avgust 1965. – 

№ 18   veče nakon umorne šetnje po kraju nazove me prijatelj stari koji već dugo nije tu ali, ipak, čovek čije mišljenje i dalje cenim razgovaramo njemu je žena sa decom na izletu ja ženu trenutno nemam prvo se pitamo za zdravlje to je uobičajeno onda šta ko radi niko ništa, naravno pišemo obojica ali to niko ne objavljuje a i ako neko objavi niko ne čita nakon toga razmenjujemo recepte za zdravu hranu obojica smo u poznim četrdesetim ili ranim šezdesetim zavisi kako ko priznaje a nismo ni imućni pa moramo da se hranimo zdravo razgovor prekidamo ili da on s druge strane žice naspe sebi novu ili ja sebi onda pevamo u glas preko telefona jednu romansu iz starog kraja tenor i bas-bariton ne zna se ko gore i hrapavije zvuči i tako v e č e  n a m  p r o đ e

№ 18   barátom aki már régen elment, de véleményét továbbra is becsülöm este a kimerítő séta után hívott fel beszélgetünk felesége a gyerekekkel kirándult nekem feleségem jelen pillanatban nincs először egészségünkről számolunk be ez a szokásos majd ki mit csinál senki semmit, természetesen mindketten írunk de senki sem publikál és ha publikál is senki se olvassa ezután recepteket cserélünk hogy egészségesen táplálkozzunk mindketten a negyvenes évek végén vagy a hatvanas évek elején vagyunk attól függően, ki mit vall be de vagyonunk sincs tehát egészségesen táplálkozzunk a beszélgetés meg-meg szakad vagy ő a vonal másik végén tölt magának vagy én magamnak majd énekelünk a telefonon keresztül egy románcot a régi szép időkből tenor és bassz-bariton nem tudni ki a rekedtebb és így e l m ú l t  a z  e s t e   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dušan Gojkov: Tužne šansone, Kornet Beograd 2015. str. 35-36.

Ranko Pavlović Majka čita moje pjesme – Anyám verseimet olvassa

 

Ranko Pavlović Gornja Šnjegotina kod Teslića 19. 01. 1943. –

Majka čita moje pjesme   Banuo sam iznenada u roditeljsku kuću, nekada punu graje, i zatekao usamljenu, u godine uraslu staricu, s naočarima na nosu i s knjigom u rukama.   Moja majka, koja je između dva porođaja, iz guguta svojih sinova odgonetala tajnu slova, i za koju nisam znao da voli knjigu, čitala je moje pjesme.   Kako sam bio iznenađen i kako sam bio začuđen. Postiđen kako sam bio što nad svakim stihom, prije objavljivanja, nisam duže bdio, da bude smislen kao majčina riječ.

Anyám verseimet olvassa   Váratlanul toppantam az egykor hangos a szülői házba. Magányos, összetöpörödött, szemüveges anyókával találkoztam, kezében könyvet tartott.   Anyám, akit két szülés között fiai mondókái vezettek a betűk világába és akiről nem tudtam, hogy szereti a könyveket, verseimet olvasta.   Milyen meglepett és meghatott voltam. Szégyelltem magam, mert a sorokat, hogy anyám bölcsességéhez méltók legyenek nem dédelgettem eleget.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Predrag Bjelošević Мамац – Csali

 

Predrag Bjelošević Banja Luka 29. 05. 1953. –

Мамац                    Оцу             живот посветио је лову рибе хватао је на најразличитије начине голом удицом мрежом харпуном на брзацима у предвечерје у мртвајама за невремена и сав би озарен љускао је живу још а потом ватри дарежљиво приносио   час пред смрт пуштајући непримјетно кормило из руку замоли да му донесу рибу на узвишен начин којим се сами богови моле све гледајући устрану   видиш сине пуним устима загризавши је рече то је та риба од које сам бјежао обалом заштићен цијелога живота

Csali            Apámnak   életét a halászatnak szentelte halat a legkülönfélébb módon fogott csupasz horoggal hálóval szigonnyal estefelé sebes patakban esőben csendes vízfolyásban és örömtől repesve még élve tisztította majd később nagylelkűen áldozatként bemutatva a tűzre tette   halála előtt ahogy a kormányrúd észrevétlenül csúszott ki kezéből kérte halat hozzanak neki kérése fennkölt volt ahogy félrenézve csak maguk az istenek könyörögnek   a halat tele szájjal megharapva mondta látod fiam ez az a hal amelytől egész életemben parttal védetten menekültem   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

V. P. Неког давног августа – Egykor augusztusban

 

Vasa Pavković Pančevo 3. februar 1953. –

Неког давног августа   Дуго је било поподне, као модре сенке јасенова, по којима сам газио, пењући се хитро, убрзо на гомилу поломљених црепова и цигли, на престо шута...   На врху шута стајала је ласица, невестица, и меркала ме опасно веселим очицама...   Но кад је кренула ка дечаку, Ка мени, шта ме је, о шта ме је, Боже, Потакло на брз бег без освртања?   Не знам, али хвала ти, Ти који у сваком случају не постојиш, ако већ ниси   сам животни инстинкт у мени, стар можда и свих двесто милиона година...

Egykor augusztusban   Hosszú volt a délután, akár a kékes hosszú kőrisárny, azon gázoltam, amikor fürgén a törött cserép és tégla rakásra, a hulladék trónra másztam…   A hulladék tetején menyét állt, veszélyesen vidám szemekkel méregetett…   Ám amikor a fiú felé indult, Felém, mi történt, Istenem, mi volt az, Ami gyors menekülésre késztetett?   Nem tudom, de neked köszönöm, Neked, aki tulajdonképpen nem létezel, hacsak nem vagy   bennem maga az életösztön, az, ami talán már kétszáz millió éve eredendően létezik…   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Vasa Pavković: На одморишту, Народна библиотека „Стеван Првовенчани“ Краљево, 2019. стр. 27.

Nászta Katalin: Vers - szavak nélkül – Pesma - bez reči

 

Nászta Katalin Kolozsvár, 1950. április 18. – 

Vers – szavak nélkül   mikor a szívek szavak nélkül hallgatják egymást ott a mennyország (a szavak suták töredezettek a mentesítés lehetetlen a közhelyek mind ritkábbak ragyognak mint sziklák kiállnak)

Pesma – bez reči   kad srca bez reči razgovaraju tamo je raj   (reči su nezgrapne isprekidane praštanje ne trpe   otrcane fraze su sve ređe poput stene strše sjaje)   Prevod: Fehér Illés

Forrás: https://mek.oszk.hu/16900/16929/16929.htm#5

Jász Attila Bronz csokornyakkendő – Bronzana mašna

 

Jász Attila Szőny, 1966. március 26. –

Bronz csokornyakkendő
 
Kedves Fernando, vagy nem is tudom, hogy szólítsalak. Szobrod mellett ülök
a kávéházban a napon. Kissé merev. Épp rendel, lendül a keze. Kalap, bajusz,
csokornyakkendő. Szemüvege otthon maradt. Cipője fényes, a keze is. A sok
simogatástól. Én is kézbe veszem. Forró kézfogás, éget szinte. A bronz milyen
forró tud lenni. Ide jártál kávézni, azért van itt bronz asztalnál ülő szobrod.
Mellette üres szék. Ki mer leülni melléd? Turisták, akik nem tudják, kis is
voltál. De hát ki tudhatná ezt? A meleg miatt nem kávét, hanem sört rendelek,
egy pohárral neked is töltök. Tudom, avantgárd éned nevetne csak magában.
Tudom, hogy vörösboros vagy. Mégis. Ülök még melletted egy kicsit. Magyar
nyelvű könyved kiteszem közénk. Nem lapozgatja a szél, szélcsend és utcazaj.
 
(Lisszabon, 2017 május vége)
 
Forrás: Jász Attila: Belső angyal Kortárs könyvkiadó Budapest 2019.
 
 
Bronzana mašna
 
Dragi Fernando, ustvari ni ne znam kako da te oslovim. Pored tvog kipa
u kafani na suncu sedim. Malo je ukočen. Baš ordinira, ruka mu je u zamahu.
Šešir, brkovi, mašna. Naočale je kod kuće ostavio. Cipele su sjajne, a i ruke. Od
mnoštva milovanja. I ja u ruke uzimam. Rukovanje je vruć, skoro prži. Takva je
bronza, zna biti vruća. Tu si navraćao zato je tu tvoj pored stola sedeći kip od
bronze. Pored je prazna stolica. Ko sme pored tebe sesti? Turisti, koji ni ne znaju
ko si bio. Ali ko bi mogao to znati? Zbog vrućine ne kafu, pivo naručujem,
čašu i tebi punim. Znam tvoja avantgardna duša samo bi se u sebi smejala.
Znam, crno vino voliš. Ipak. Malo ću se pored tebe zadržati. Tvoju knjigu
na mađarskom između nas stavljam. Vetar, zavetrina, ulična buka ju ne lista.
 
(Lisabon, koncem maja 2017.)
 
Prevod: Fehér Illés

Turczi István: [Utószó] – [Pogovor]

 

Turczi István Tata 1957. október 17. –

[Utószó]
 
Eső. Mostanában elemében van. Gomolyog, zihál, zúdul, fut, tolakszik, furakszik, ezer láthatatlan résbe bújik, új tereket foglal el, álmaid kobalt-karóin kúszik egyre feljebb, egyre mélyebbre: bemászik a bőröd alá, az idegeidre megy, megborzongsz, libabőrös leszel, hideg futkos a hátadon, de a következőnek megélt pillanatban a „millió kis ezüst bogár” ahonnan jött, máris ott repül, fent az égben, a Napban - lent meg „nyomát se lelni”, „nem mutatja semmi, hol volt, ha volt és hova lett.”
Eső. Szertartást végez, a maga konok szertartását végzi, az Idő nélküli idő kezdete óta. Áldoz, megtisztít, beavat. Szabó Lőrinc anyaglelkű esője ugyanonnan hullik, ahonnan Odüsszeusz (mégsem) hiába várta az istenek kegyét, Prospero az ítéletet, Miskin a feloldozást. A Nagy Neurotikusok esője éppolyan nedves mint a portakarító, ürülékoldó, fölesernyőzött, köz-napi eső. Szenvedélyre, szívre, érzésekre hivatkozni kár. Nincsenek szélsőértékek, talán értékek sincsenek. A vegetatíva eláraszt mindent, megfojt és elfed. Az enyészet így lesz elviselhető középállapot. Már csak a kopogás hallatszik az égi fedél alatt. Repetitív zene, minimalista felfogás, egybemosódó tónusok.
Eső. „A föld éneke.” Walt Whitman óta sokat szürkült. Nem száll zúgó szárnyon repülve a jövő-fény felé, szivárvány ritkán kíséri és visszhangja sincs. Egyedül az vigasztaló, hogy felénk közelít. Feléd. Virágot, fát, állatokat mutat, s hogy miként kell élned idelenn. Arcodra hull, saját fényében mosdat, s ha leszáll az est, annyi nyugtot ad, mint pihenésre kér a szerelem.
Eső. Betű-eső, kép-eső, sors-eső. Egy irodalmi folyóirat első csobbanása. Valódi torokból próbavíz. Halmaz és állapot. Mítosz és csatorna. Fohász a majdani „országos esőért”. Úgy forgasd ezt a 22 teleírt lapot, mint a tatot-kártya 22 misztikusnak álcázott, mégis határtalanul egyszerű képét:
„Nézz meg mindent, s ami jó, tartsd meg.”
 
Forrás:
 
 
[Pogovor]
 
Kiša. Ovih dana je u svom elementu. Kovitla, dahće, sruči se, trči, gura se, nameće se, u hiljadu nevidljivih otvora ulazi, nove prostore osvaja, na kobaltnim kolcima tvoga sna se sve više penje, sve dublje: ispod kože ti se uvlači, nervira te, draži, koža ti se naježi, groznica te hvata, ali u sledećem doživljenom trenutku „bezbroj sitnih srebrnih buba” odakle su došli, tamo gore na nebu, u Suncu lete – a dole „ni traga im nema”, „ništa ne pokazuje gde su bili, ako su bili i gde su nestali.”
Kiša. Obred drži, svoj tvrdoglavi obred od početka Vremena bez vremena održava. Pričesti se, čisti, posveti. Stvarna kiša Lerinca Saboa sa istog mesta pada odakle Odisej milost bogova, Prospero presudu, Miškin izbavljenje (ipak nije) uzalud čekao. Kiša Velikih Neurotičara je isto toliko vlažna kao i svakodnevna kiša šta prašinu sprema, izmet rastvara, kišobran otvara. Pozivati se na strast, srce, osećaje zalud je. Granične vrednosti ne postoje, možda ni vrednosti ne postoje. Preživljavanje sve potopi, guši i prekriva. Prolaz je ovako na neki način podnošljiv. Ispod nebeskog pokrivača se samo lupa čuje. Repetitivna muzika, shvatanje minimalista, stapanje tonova.
Kiša. „Pesma zemlje.” Od Volt Vitmana umnogome se posivila. Prema svetlu budućnosti na bučnim krilima lebdeći ne leti, duga retko ju prati, ni odjeka nema. Jedina uteha je da prema nama se približava. Prema tebi. Pokazuje cvet, drvo, životinje i tu dole kako trebaš živeti. Na lice ti pada, u vlastitom sjaju se kupa, a ako se veče spusti toliki spokoj daje koliko ljubav za odmaranje moli.
Kiša. Kiša slova, kiša slike, kiša sudbe. Prvi pljusak jednog literarnog časopisa. Probna voda iz stvarnog grla. Agregatno stanje i stanje. Mit i kanal. Molitva za buduću „sveopštu kišu”. Ta 22 ispisana lista tako okreći kao 22 mistično prerušene, ipak beskrajno jednostavne slike tarot karte:
„Sve dobro pogledaj te što je dobro, zadrži.”
 
Prevod: Fehér Illés