Đorđe Kuburić Млада парка – A fiatal párka

 

Đorđe Kuburić Bačko Petrovo Selo 1958. –

Млада парка
 
Чекала сам те у предсобљу испуњеним вриштећом  децом
мађионичар  је тукао  магационера своју пијану жену и псе
који  нехотице  и нехајно  лајаху  на птице  беле птице што
изгледаху  као  снег  младићи  окићени  огледалима певаху
додолске  песме старци повраћаху бубашвабе а ђаци прва-
ци срицаху метафоре сањала  сам те дуго како  ме јебеш у
напуштеном   крематоријуму   док   су  згранути  полицајци
ревносно растрзали  младе коње а млада  парка  шмркала
крокодилски измет и лила крокодилске сузе
 
Izvor: Ђорђе Кубурић: Зашто волим виски и друге изабране песме. Нишки културни центар, 2006.
 
 
A fiatal párka
 
A zsivajgó  gyerekekkel  tele előszobában  vártalak a bű-
vész a raktárost saját részeg feleségét meg a madarakra
a   hófehér  madarakra  ugató  kutyákat verte a tükrökkel
ékesített ifjú legények dódola¹ dalokat énekeltek  az öre-
gek csótányokat  hánytak az elsősök metaforákat suttog-
tak veled  álmodtam ahogy elhagyatott  krematóriumban
szeretkezünk míg az elképedt rendőrök buzgón a csikó-
kat terelték  a  fiatal párka krokodilürüléket  szagolgatott
és krokodilkönnyeket hullatott
 
¹dódola – esővarázsló ének, a mezei áldás női alakja
 
Fordította: Fehér Illés

V. P. Бршљани – A borostyán

 

Vasa Pavković Pančevo 3. februar 1953. –

Бршљани
 
Задихан увек на тој благој узбрдици
и даље не користећи штап –
приближавам се пустој згради Ликовне колоније
и онда избијем на избрег, поред сломљене рампе.
 
Неко је испразнио гвоздени контејнер.
Хвала му!
Неко је поткресао шимшире.
Хвала му!...
 
А поглед клизи преко ниско покошене траве
ка храстовима који се већ пола века
узносе свакодневно.
На известан начин јачи сами од себе.
 
Сећам се: прво је то био млади бршљан
бледозеленог лисја,
поникао из ничега,
који се пузнуо уза стабло храста,
 
После сам видео канджице другог, па их
неколико година нисам запажао,
као да су се сакрили од мене или шумара
(ако тај уопште овуда пролази!).
 
А онда сам једног пролећа, пре три године ваљда,
схватио да су се снажно испели – они – бршљани!
Уз десетак храстова, отприлике уз трећину стабала,
и сунули нагоре, ка зениту, у убилачкој намери.
 
Било је нечег грубо изазивачког
у њиховом удруженом гесту!
Јер ако бих боље загледао, приметио бих да је све то
иста банда, поникла из исте невидљиве Семенке.
 
Кaжем жени: купићу маказе за орезивање воћки
и све их срубити кад идући пут одем у Пешчару!
А она не одговара, као да не разуме
зашто се жестим при крају ове строфе.
 
Izvor: Васа Павковић: На одморишту, Народна библиотека „Стеван Првовенчани“ Краљево, 2019. стр. 31-32.
 
 
A borostyán
 
Ez a kaptató mindig próbára tesz
de botot továbbra sem használok –
a Művésztelep elhagyatott épülete felé közeledek,
és eljutok a platóra, az eltört sorompónál.
 
Valaki kiürítette a vas konténert.
Köszönet érte!
Valaki megnyírta a puszpángot.
Köszönet érte!...
 
Tekintetem meg a lenyírt füvet
és a fél évszázada naponta
új életerőt sugárzó tölgyeket csodálja.
Valamilyen módon önmagukat éltetik.
 
Emlékszem:  az először egyszerű
halványzöld levelű
semmiből nőtt borostyán
hamarosan a tölgy törzsére kúszott,
 
Később nem egy fiatal hajtást is láttam,
néhány évig észre sem vettem őket,
mintha elbújtak volna előlem vagy az erdész elől
(ha ő egyáltalán jár erre!)
 
Majd egy tavasszal, talán három éve vettem észre,
már erős köteléket készítettek – azok – a borostyánok!
Mintegy tíz, körülbelül egyharmad tölgy törzsét
körülfonva gyilkosokként kúsztak a csúcs felé.
 
Közös jelenlétükben volt
valami eleve gorombán kihívó!
Mert jobban szemügyre véve láthattam, hogy ez
a társulás egyetlen láthatatlan Magból ered.
 
Feleségemnek mondom: metszőollót veszek és
legközelebb, ha Peščarára jövök, mindet visszavágom.
Nem válaszol, mintha nem értené,
e szakasz végén miért háborgok.
 
Fordította: Fehér Illés

Dušan Gojkov № 18 - № 18

Dušan Gojkov Beograd 11. avgust 1965. – 

№ 18   veče nakon umorne šetnje po kraju nazove me prijatelj stari koji već dugo nije tu ali, ipak, čovek čije mišljenje i dalje cenim razgovaramo njemu je žena sa decom na izletu ja ženu trenutno nemam prvo se pitamo za zdravlje to je uobičajeno onda šta ko radi niko ništa, naravno pišemo obojica ali to niko ne objavljuje a i ako neko objavi niko ne čita nakon toga razmenjujemo recepte za zdravu hranu obojica smo u poznim četrdesetim ili ranim šezdesetim zavisi kako ko priznaje a nismo ni imućni pa moramo da se hranimo zdravo razgovor prekidamo ili da on s druge strane žice naspe sebi novu ili ja sebi onda pevamo u glas preko telefona jednu romansu iz starog kraja tenor i bas-bariton ne zna se ko gore i hrapavije zvuči i tako v e č e  n a m  p r o đ e

№ 18   barátom aki már régen elment, de véleményét továbbra is becsülöm este a kimerítő séta után hívott fel beszélgetünk felesége a gyerekekkel kirándult nekem feleségem jelen pillanatban nincs először egészségünkről számolunk be ez a szokásos majd ki mit csinál senki semmit, természetesen mindketten írunk de senki sem publikál és ha publikál is senki se olvassa ezután recepteket cserélünk hogy egészségesen táplálkozzunk mindketten a negyvenes évek végén vagy a hatvanas évek elején vagyunk attól függően, ki mit vall be de vagyonunk sincs tehát egészségesen táplálkozzunk a beszélgetés meg-meg szakad vagy ő a vonal másik végén tölt magának vagy én magamnak majd énekelünk a telefonon keresztül egy románcot a régi szép időkből tenor és bassz-bariton nem tudni ki a rekedtebb és így e l m ú l t  a z  e s t e   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dušan Gojkov: Tužne šansone, Kornet Beograd 2015. str. 35-36.

Ranko Pavlović Majka čita moje pjesme – Anyám verseimet olvassa

 

Ranko Pavlović Gornja Šnjegotina kod Teslića 19. 01. 1943. –

Majka čita moje pjesme   Banuo sam iznenada u roditeljsku kuću, nekada punu graje, i zatekao usamljenu, u godine uraslu staricu, s naočarima na nosu i s knjigom u rukama.   Moja majka, koja je između dva porođaja, iz guguta svojih sinova odgonetala tajnu slova, i za koju nisam znao da voli knjigu, čitala je moje pjesme.   Kako sam bio iznenađen i kako sam bio začuđen. Postiđen kako sam bio što nad svakim stihom, prije objavljivanja, nisam duže bdio, da bude smislen kao majčina riječ.

Anyám verseimet olvassa   Váratlanul toppantam az egykor hangos a szülői házba. Magányos, összetöpörödött, szemüveges anyókával találkoztam, kezében könyvet tartott.   Anyám, akit két szülés között fiai mondókái vezettek a betűk világába és akiről nem tudtam, hogy szereti a könyveket, verseimet olvasta.   Milyen meglepett és meghatott voltam. Szégyelltem magam, mert a sorokat, hogy anyám bölcsességéhez méltók legyenek nem dédelgettem eleget.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Predrag Bjelošević Мамац – Csali

 

Predrag Bjelošević Banja Luka 29. 05. 1953. –

Мамац                    Оцу             живот посветио је лову рибе хватао је на најразличитије начине голом удицом мрежом харпуном на брзацима у предвечерје у мртвајама за невремена и сав би озарен љускао је живу још а потом ватри дарежљиво приносио   час пред смрт пуштајући непримјетно кормило из руку замоли да му донесу рибу на узвишен начин којим се сами богови моле све гледајући устрану   видиш сине пуним устима загризавши је рече то је та риба од које сам бјежао обалом заштићен цијелога живота

Csali            Apámnak   életét a halászatnak szentelte halat a legkülönfélébb módon fogott csupasz horoggal hálóval szigonnyal estefelé sebes patakban esőben csendes vízfolyásban és örömtől repesve még élve tisztította majd később nagylelkűen áldozatként bemutatva a tűzre tette   halála előtt ahogy a kormányrúd észrevétlenül csúszott ki kezéből kérte halat hozzanak neki kérése fennkölt volt ahogy félrenézve csak maguk az istenek könyörögnek   a halat tele szájjal megharapva mondta látod fiam ez az a hal amelytől egész életemben parttal védetten menekültem   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

V. P. Неког давног августа – Egykor augusztusban

 

Vasa Pavković Pančevo 3. februar 1953. –

Неког давног августа   Дуго је било поподне, као модре сенке јасенова, по којима сам газио, пењући се хитро, убрзо на гомилу поломљених црепова и цигли, на престо шута...   На врху шута стајала је ласица, невестица, и меркала ме опасно веселим очицама...   Но кад је кренула ка дечаку, Ка мени, шта ме је, о шта ме је, Боже, Потакло на брз бег без освртања?   Не знам, али хвала ти, Ти који у сваком случају не постојиш, ако већ ниси   сам животни инстинкт у мени, стар можда и свих двесто милиона година...

Egykor augusztusban   Hosszú volt a délután, akár a kékes hosszú kőrisárny, azon gázoltam, amikor fürgén a törött cserép és tégla rakásra, a hulladék trónra másztam…   A hulladék tetején menyét állt, veszélyesen vidám szemekkel méregetett…   Ám amikor a fiú felé indult, Felém, mi történt, Istenem, mi volt az, Ami gyors menekülésre késztetett?   Nem tudom, de neked köszönöm, Neked, aki tulajdonképpen nem létezel, hacsak nem vagy   bennem maga az életösztön, az, ami talán már kétszáz millió éve eredendően létezik…   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Vasa Pavković: На одморишту, Народна библиотека „Стеван Првовенчани“ Краљево, 2019. стр. 27.

Nászta Katalin: Vers - szavak nélkül – Pesma - bez reči

 

Nászta Katalin Kolozsvár, 1950. április 18. – 

Vers – szavak nélkül   mikor a szívek szavak nélkül hallgatják egymást ott a mennyország (a szavak suták töredezettek a mentesítés lehetetlen a közhelyek mind ritkábbak ragyognak mint sziklák kiállnak)

Pesma – bez reči   kad srca bez reči razgovaraju tamo je raj   (reči su nezgrapne isprekidane praštanje ne trpe   otrcane fraze su sve ređe poput stene strše sjaje)   Prevod: Fehér Illés

Forrás: https://mek.oszk.hu/16900/16929/16929.htm#5