Turczi István: Platon úr vacsorája – Večera gospodina Platona

 

Turczi István Tata 1957. október 17. –

Platon úr vacsorája
 
(kései monológ és/vagy búcsúlevél)
 
Jó Dión, légy üdvözölve, már azt hittem, nem jössz, nem jössz el sosem,
hisz tudod: sógornak barát vagy; barátnak testvér, de ülj le, ne kéresd
magad, hozatok tálat, eszközöket, láss hozzá, biztosan megéheztél, jól
fog esni a fácán, a sült után legördítenünk egy kupa óbort férfias élvezet
leend, látod, ennyi maradt nekem, esténként maradék fogaimmal elrágicsálok
mint egy csecsemő, utána könyveim között rágódom tovább: hol
vétettem s mások mekkorát
vétettek
 
ellenem. Rossz év volt az idei — az eltett mirtuszbogyók mind megromlottak,
a bor is kevésbé édes mint szokott, de mézet szívesen adok
néhány csuporral. Jó tudni, hogy van, ki önzetlenül keres meg, nem
kölcsönért, hírekért, vagy hazug hízelkedésből, fiának szabad helyért az
akadémián. Mint élsz, beszélj, utoljára Dionüsziosztól, Szürakuszai
türannoszától hallottam hírt felőled, s mondhatom, cseppet sem volt
megnyugtató. Levelet készültem írni hozzád boldogságot
 
kívánni, de nehezen jönnek mostanában a szavak. A komoly levél azzal
kezdődik: isten, a kevésbé komoly ezzel: istenek; de nekem egyik szót
sincs leírni kedvem, az istenek rég elpártoltak már tőlem — az isten
pedig, ó, mit is mondhatnék, igyunk inkább, öblítsünk egyet a viszontlátásra;
azért nem olyan rossz bor ez, ismerd el, Kürénében sem
ittál az enyémhez fogható testeset, mégis áttetszőt, a mécs világánál
nézd a drága nedüt, olyan ez a bor, mint a
                                                 filozófia,
 
kívülről szemléled, mégis belülről melegít—– harminc mínáért sem
adnám el, ha jönne egy kereskedő, pedig annyi pénz hozománynak
sem kevés. Jó Dión, nevetés bujkál a szemedben, mennyit fecseg ez a
vén bolond itt össze, nevess, ha jólesik, én már csak ilyen vagyok, pedig
sokan emlékeznek amikor még birkóztam az iszthmoszi játékokon, és
nem is akárhogy — az ám, legyűrtem a szájaskodókat, az izompac-
sirtákat mind, pedig én csak erős voltam, testben,
                                                          és ami még fontosabb:
 
lélekben erősebb az ifjaknál; anyám mindig azt mondta, „Ükapád
milyen büszke volna, ha látná”, ükapám híresség volt a maga idejében,
ő, Szolón fivére, hisz tudod, minden erények között a nyers erőt tartotta
legtöbbre, talán mert rozzant lábú, nyeszlett emberke volt, de az esze
annál gyorsabban forgott, ravaszságban, taktikában túltett akármely
elöljáróságokon, szóval a politikában nem volt nála jártasabb, de minek
is beszélek róla, össze-vissza beszélek, a magány
 
nem tesz jót a szervezetemnek, még a születésem napjával sincs
szerencsém: thargélion hónap hetedik napján szoktuk megülni tanitványaimmal
s néhány hű rokon, de mióta Délosz szigetén akkora csinnadrattával
tartják Apollón isten születésének ünnepét, mindenki a
karneválra vágyik, nekem meg maradtak a boldogságot kivánó rövid és
formális levelek, a papirzörgés a holdatlanul is rámvicsorgó éjszakákon,
a távolságon, időn, szándékon átívelő emlékezés.
Hol van már
 
a „szélesvállú”, a festegető athéni férfi, az epigrammokat, dithüramboszt
író termékeny széplélek, aki Szókratészt hallgatva később a Dionüszosztemplom
bejáratánál verselmeit elégette mind, hogy utat találjon az
Államhoz, s a dolgok leglényegét az ideák világában találja meg? Hol
van az már, mondd, jó Dión? Te, aki annyit szenvedtél eszméidért,
megérted-e, hogy az egyetlen ép ésszel felfogható választás a rögeszme,
s az erre épülő rendszer?, mert itt a tévedés
 
a rendszer alkotóeleme, és szükségszerűen bekövetkezik, hisz a tévedés,
szerencsére, emberi adomány, kikerülhetetlen, és nélküle nem juthatnánk
el a következő tévedésig — ami az igazsághoz vezető legbiztosabb
út. Ne csodálkozz, hogy másként beszélek, mint megszoktad, tán a bor
teszi — vagy az öröm, hagy fölkerestél — ne figyelj rám, ha úgy érzed,
összezavarnám gondolataid. Hésziodosznak igaza van: „ostobaságnak
tűnik, amit mondok, felfognod
 
mégse csekélység.” Igazán szép esténk van ma, végre feltámadt a szél, a
fuvallat szinte cirógatja nyakamat; bor, barát, enyhet adó hűs esti szél —
kell ennél több? Ma azt mondom: nem. Tegnap káromkodva félresodortam
volna, ha valaki azt meri állítani, egyszer majd megelégszem ennyivel
is. Persze minden érzéki valóság, ugye, állandó változásban van. Amit
ma mondasz vagy gondolsz, holnap, árapály vagy holdtölte idején, más
értelmet nyer, vagy
értelmetlenné teszi
 
maga a természet — a legnagyobb filozófus. A mai jó holnap rosszra fordul,
és vissza; ám a jó és a rossz csupán a lélekre nézve jelent valamit, a
dolgok lényegét nem mi határozzuk meg; az ember, barátom, ki a
„beszédet; a széllel versenyző gondolatot meg a törvényt tanulja”,
Szophoklészt idéztem, tudom, hogy jól tudod, csak eszköz, bár annak
nem mindennapi, ismerjük el — Ne bólints, Dión, a kérdés nem ilyen
egyszerű, csak azután folytatom, ha töltöttél, üres pohárral
 
nem lehet feltámasztani a gondolatot. Persze, hogy eszköz az ember,
mert a törvény az úr, így szól az átlagérv, de az ész a legfőbb törvény,
mert a tudásnál és belátásnál semmiféle törvény, rend nem érhet többet.
Akkor hát… az ember? Fáradt vagyok, láthatod, már egy kevéske bortól is
megered a nyelvem. Régen azt reméltem, általam a tömeg előtt is becsületet
nyer a filozófia. Azt hittem, az értelem és a hatalom természettől
fogva együvé tartoznak: keresik, űzik,
 
egyesítik egymást — tévedtem. A bölcs ember elsősorban mindennapi
életét rendezze be úgy, hogy önmaga fölött — amennyire csak lehet,
szerezze meg az uralmat. Lám, nekem még annyi sem sikerült. Ha akkor,
Aigina szigetén, amikor eladtak rabszolgának, nem ismer fel egy közügyeskedő
athéni férfiú, és nem vált ki kockázat nélkül szűnhettem volna
meg Platón úrnak lenni, s vélhetően korai halálomig vidáman szkanderezhettem
volna rabszolga társaimmal.
 
„Ám hiába, mit kesergek, miért is ejtek könnyeket? Istenekkirótta sorsod,
ó, halandó, tűrjed el!” Nem lettem költő, bajnok, lázadó rabszolga,
sem türannosz, csak egy filozófus, akit mi denki ismer, akár egy költőt
vagy bajnokot, mégis: ha egy vadkan megölne, mint Adóniszt, és minden
tavasszal feltámadnék és minden ősszel újra meghalnék, ki venné
ész re, vajon ki hívna télidőben tűzhelyéhez társalogni borostyánkőbe
zárt istenekről? Ki hívna tanácsért
 
Athén sorsáról? Ugyan, miket beszélek, Athén, politika…… ami engem
illet, a jövőben még kevésbé ártom magam ilyesmibe… tisztességes
emberféle maradjon távol a politika porondjától. Ép bőrrel megúszni a
gondolkodást!, az efféle koturnuszos demokráciákban, mint a mostani,
már ez sem kevés, én mondom neked, jó Dión, ragadj tollat, rántsd fel a
leplet, még nem késő, neked még lehet, én már csak borivásra vagyok
való, ha írásba fognék, ez azt jelentené,
 
ha nem is az istenek, miként Homérosz mondja, de az emberek elvették
az eszemet. Nagy, üres termek tátonganak bennem, igaz, de ez nem azt
jelenti, hogy eszelősként rohangálok faltól falig, ellenkezőleg, elmém
maholnap fénylő, nyugodt partokra ér. Érzem, túl közel vagyok a földhöz,
mintha fülemhez tapasztott kagylóból hallgatnám az évszakok
morajlását, élni kezd bennem egy másik valóság, az elmúlás felhőkkel,
madarakkal sodródó valósága,
 
mikor álmodban ér a fény. Azért még néha félek: méltónak lenni a megméretésre,
ennél alább nem adhatom, jó Dión, ha élnél, te biztosan
megértenél… Innál boromból, s az anankéról vagy Szókratész dialógusairól
beszélnénk, s kerülne kupádba olajbogyó is, ha kell. Hét éve,
hogy végeztek veled az orgyilkosok, a türannosz keze, bár bizonyítva
nincs, jó görög szokás szerint, csak a szív a bizonyság, valld be, magad
se hinnéd el a halálodról szóló legendákat,
 
de minek is, belátni a beláthatatlant, érezni az érzékelhetetlent, nem a
halandók dolga. Jó Dión, sorsom tudója, vágyaim régi ismerője, egyszerűen:
barátom, bocsásd meg nekem e parttalan, gyarló és gyászos
beszédet, sokat ittam, nyelvem gyorsabban forog, hiába, öregszem már,
túl közel vagyok a földhöz, túl közel hozzád, hogy kimondjam: a lassú
pusztulás magasabb rendű gyönyör.
 
Forrás: Turczi István Legszebb versei, Belvárosi könyvkiadó Budapest, 2006. 48-52. old.
 
 
Večera gospodina Platona
 
(kasni monolog i/ili oproštajno pismo)
 
Dobri Dione, budi pozdravljen, već sam pomislio, nećeš, nikad nećeš doći,
ta znaš: kao kum prijatelj si, kao prijatelj brat, ali sedi, nemoj se ustručavati,
sad će nam činiju, pribor doneti, prioni, sigurno si se dobrano ogladnio,
prijaće ti fazan, a posle pečenja staro vino sledi, užitak za prave muškarce,
vidiš, toliko mi je ostalo, za večere preostalim zubima što-šta prežvakam
kao da sam dojenče, posle pak među svojim knjigama tumaram: gde sam
grešio i drugi koliko su
grešili
 
protiv mene. Loša je ova godina bila – spremljene bobice mirte su pokvarene,
u odnosu na naviknuto ni vino nije toliko slatko, ali par tegli meda
rado dajem. Dobro je znati da postoji neko ko nesebično me traži a ne zbog
zajma, vesti ili lažnog laskanja, slobodnog mesta na akademiji za svog sina.
Pričaj mi, kako provodiš dane, zadnji put vesti o tebi sam od Dionisa,
tiranina Sirakuze čuo, i mogu reći da to što sam čuo ni malo nije
umirijuće bilo. Spremao sam se da ti napišem pismo da ti sve najbolje
 
poželim, ali u zadnje vreme rečit baš nisam. Svako ozbiljno pismo počinje
sa: bog, a manje ozbiljni ovako: bogovi; ali ja ni jednu reč nisam voljan
napisati, bogovi su me odavno napustili – a bog, na kraju krajeva šta bi
uopšte mogao reći, rađe pijmo na radost našeg ponovnog susreta;
pa ovo vino nije ni tako loš, priznaj, tako dobro vino kao moje,
tako gustog ipak prozirnog ni u Kirenajci nisi pio, tu predobru kapljicu
uz svetlo žiška pogledaj, ovo vino je poput
                                                   filozofije,
 
izvana gledaš, iznutra te greje ― ni za trideset minu ne bi prodao,
ako bi neki trgovac naišao, mada toliko novca ni za miraz nije
malo. Dobri Dione, u očima ti osmeh titra, ovaj ostareli ludak šta sve
ne brblja, pa smej se ako ti prija, ja sam takav i ostajem takav, mada
kako sam se na igrama Istmosa rvao mnogi se sećaju, i ne tek
tako ― da, redom sve lajavce, osobe sa nabreklim mišićima
pobedio, mada sam samo jak bio, u telu,
                                              i što je još važnije:
 
od mladića duhom jači; mama mi je uvek spomenula, „Praded,
kad bi te video, kako bi ponosan bio“, praded mi je znamenit bio,
on, stariji brat Solona, ta znaš, od svih vrlina najviše je golu snagu
cenio, možda zato jer je kepec, pršmoljak bio, ali mu je pamet
tim brže radio, što se tiče lukavštine svakog moćnika je
šišao, dakle politiku od njega bolje niko nije poznavao, ali što
ja pričam o njemu, bez veze govotim, samoća
 
mom organizmu ne čini dobro, nemam sreću ni sa datumom
rođenja: obično sedmog dana meseca tergeliona slavimo sa mojim
učenicima i nekoliko vernih rođaka, međutim odkad na ostrvu Delos
sa toliko buke veličaju praznik rođenja boga Apolona, svako
na karneval juri, a meni su ostala kratka i formalna pisma u kojima
mi puno sreće žele, šum papira tokom noći bez mesečevog sjaja,
sećanje što daljinu, vreme, namere premosti.
Gde je taj
 
„plećat”, slikar atenjanin , ona dobričina koja epigrame, ditirambe
revnosno pisao, a kasnije Sokrata slušajući ispred ulaza crkve Dioniza
sve elemente svojih pesama spalio da bi do Države put
našao te suštinu bivstvovanja u svetu ideja otkrio? Gde je taj
sada, reci, dobri Dione? Ti koji si zbog svojih ideja toliko patio,
da li si doživeo da fiksna ideja je jedini zdravim razumom prihvatljiv izbor,
a sistem što na to se izgrađuje? jer tu omaška je
 
sastavni deo sistema i neminovno se dogodi, jer je omaška,
na svu sreću, ljudski dar, neizbežna je i bez nje do sledeće
omaške ne bi stigli ― a to je najsigurniji put što do istine
vodi. Nemoj se čuditi što drugačije govorim no što si navikao, možda
je vino krivo ― ili radost jer si me potražio ― nemoj me slušati ako
osećaš da ti misli brkam. Hesoid je u pravu: „to što govorim,
čini se da je glupost, ali shvatiti
 
ipak nije malenkost.” Veče nam je zaista lepo, konačno i povetarca ima,
lahor kao da mi vrat miluje; vino, prijatelj, lagan večernji vetar ―
treba li još nešto? Danas kažem: ne. Juče bi još psovajuću odbacio
onoga ko bi se usudio tvrditi, jednom ću se i sa toliko zadovoljiti.
Naravno svaka čulna stvarnost, zar ne, u stalnoj promeni je. To što
danas kažeš ili misliš, sutra, za vreme oseke ili punog meseca drugo
značenje dobiva, ili
postaće besmislica
 
zbog same prirode ― najvećeg filozofa. Danasnje dobro sutra na loše se
okrene i obrnuto; ali dobro i loše nešto samo sa stanovišta duha znači,
suštinu događaja ustvari ne mi određujemo; čovek, prijatelju moj, koji
„govor; misao što sa vetrom se takmiči nadalje i zakone uči”,
Sofoklesa sam citirao, znam, da dobro znaš, samo je sredstvo, ali kao
takav, priznajmo, nije svakonevni ― Dione, ne klimni, pitanje nije
tako jednostavno, nastavljam samo onda, ako natočiš, praznom čašom
 
misao nije moguće oživeti. Razume se čovek je sredstvo jer zakon je
gospodar, prosečan argument tako glasi, ali glavni zakon je pamet,
jer od znanja i uviđavnosti nikakav zakon, red vredeti više ne može.
Dakle… čovek? Umoran sam, primećuješ, već i od ovog malog vina
mi se jezik razveze. Nekad sam se nadao, da će putem mene filozofija i
pred masom čast steći. Verovao sam da razum i vlast su prirodno
na istoj strani: jedan drugu
 
traži, juri, ujedine se ― bio sam u zabludi. Mudrac prvenstveno
neka svoj svakodnevni život tako uredi, da sam sa sobom ― koliko
god je moguće, vlada. Evo, meni ni to nije uspelo. Ako tada,
na ostrvu Egina, kad su me kao roba prodali, jedan vidljiv
atenjanin ne bi me prepoznao i izbavio, bez daljnjega bi mogao
kao gospodin Platon nestati i verovatno do svoje smrti zajedno sa
ostalim robovima mišiće jačao.
 
„Ali uzalud, čemu jadikovka, zašto uopšte plačem? Bogom datu sudbu,
o, smrtniče, podnosi!” Nisam postao pesnik, prvak, rob koji se buni,
niti tiranin, samo jedan filozof, koga svi poznaju kao jednog pesnika
ili prvaka, ipak: ako bi me kao Adonisa vepar ubio i svakog proleća
vaskrsnuo i svake jeseni opet umro, ko bi to uopšte primetio, tokom
zime u svoju toplu odaju ko bi mene kao Adonisa na razgovor u ćilibar
zatvorenima bogovima pozvao? Savet o sudbi Atine
 
ko bi od mene tražio? Ma šta pričam, Atina, politika… što se mene
tiče, ubuduće još manje ću se tim stvarima baviti… dostojanstven
čovek na pozornicu politike neka ne stupi. Zbog samog razmišljanja
ne ispaštati! u takvoj koturnovoj demokraciji kao što je današnja
ni to nije malo, to ti ja kažem dobri Dione, uhvati pero, otkrij šta je
ispod koprene, još nije kasno, tebi je još dozvoljeno, ja sam samo dobar
za ispijanje vina, da se latim pisanja, to bi značio,
 
ako već ne samo bogovi, kako Homer kaže, pamet su mi ljudi
oduzeli. Velike, prazne odaje zjape u meni, istina je, ali to ne
znači, da od zida do zida poput ludaka jurim, nasuprot, moj um
uskoro na sjajnu, mirnu obalu stiže. Osećam, preblizu sam zemlji,
kao da vrevu godišnjih doba preko uši sklopljene školjke
slušam, jedna druga stvarnost počinje živeti u meni, sa oblacima,
pticama noseća stvarnost prolaza,
 
kad svetlost u snu te dotiče. Pa koji put se i bojim: biti dostojan razumevanju,
ispod toga ne mogu, dobri Dione, kad bi živeo ti bi me sigurno
shvatio… Pio bi mi vino i o anankeu ili Sokratovim dijalozima
pričali, i po potrebi u pehar tvoj i maslinku stavio. Sedam godina je
otkad su te ubice iz potaje satrali, ruka tiranina, međutim dokazano
nije, prema dobrom grčkom običaju samo je srce svedočanstvo, priznaj,
legende o tebi ni sam ne bi verovao,
 
ali čemu, pregledati nepregledno, osetiti što se osetiti ne može nije posao
smrtnika. Dobri Dione, znalac si moje sudbe, poznavaoc želja, jednostavno:
prijatelju, molim te oprosti mi ovaj razvučen, jadan i tužan
govor, previše sam pio, jezik mi se razvezao, badava, starim,
preblizu sam zemlji, preblizu sam tebi pa tvrdim: lagano
nestajanje je naslada višeg stupnja.
 
Prevod: Fehér Illés

Predrag Bjelošević: Знају то и ноћ и човјек који хрче – Tudja ezt az éj is és a horkoló ember is

 

Predrag Bjelošević Banja Luka 29. 05. 1953. – 

Знају то и ноћ и човјек који хрче
 
Ноћ сабира иверје дана
у сну палимо ивер по ивер
пламен се разуздано шири
дубином нашег унутрашњег бића
и пече на мјесту гдје је најоданије себи
 
Док гори наша грађевина од знакова
осјећамо страх за изговорене ријечи
оне нас никада више неће пронаћи
као ни драга митска бића саздана од
проживљеног времена и фантазије
 
А само корак даље у кревету покрај тебе
у соби до твоје у црној постељи града
један уморан човјек силно хрче
и не осјећа да му је перјани јастук у пламену
и не чује гласове из сусједне собе нити хор
френетично залуђених са фудбалског игралишта
 
Он који готово не даје знакове живота
и не вјерује у сну да сања стварност
не чита више ријечи исписане у огледалу времена
не осјећа ни тресак стропа урушеног поред себе
још нестварно удише преосталу прашину свога сна
заједно са жохарима шкорпијама кућним змијама
бљештећим звијездама и трулим галаксијама
 
Ко сам ја пита се слијепац загледан у даљину
Ко је онај човјек питају се надолазећи облаци
Свод се надима над нама
шире се образи ноћи
сан нема мјеру
 
Знају то и ноћ и човјек који хрче
 
Izvor: Предраг Бјелошевић: Заједно са зидовима Удружење Књижевника Републике Српске, Бања Лука и Штампар Макарије, Београд 2020. стр. 22.
 
 
Tudja ezt az éj is és a horkoló ember is
 
Az éj a nap szilánkjai gyűjti
álmunkban szilánkot szilánk után gyújtunk
a lángok benső éjünk mélyén
fékeveszetten terjednek
és leghűségesebb részünket égeti
 
Míg jelekből álló tákolmányunk ég
félünk a kimondott szavaktól
azok bennünket soha többé nem találnak meg
mint ahogy az átélt élményekből és képzeletből
alkotott kedves mitológiai alakok sem
 
De csak egy lépéssel tovább ágyad
szobád mellett a város fekete fekhelyén
egy agyonhajszolt ember horkol
és nem érzi hogy tollpárnája lángokban áll
és a szomszéd szobából a hangokat meg
az elvakultak kórusát a focipályáról nem hallja
 
Ő aki életjeleket szinte nem ad
és nem hisz az álomban hogy álma valóság
az idő tükrében írt szavakat nem olvassa
a maga mellett beomlott mennyezet robaját nem hallja
álma maradék porát meg a svábbogarakkal skorpiókkal
házi kígyókkal csillogó csillagokkal és rothadt
tejútrendszerekkel együtt látszólagosan szívja magába
 
Ki vagyok kérdi a messzeségbe néző vak ember
Ki az az ember kérdik a tornyosuló felhők
Felettünk az égbolt duzzad
az éj képei terjednek
az álom határtalan
 
Tudja ezt az éj is és a horkoló ember is
 
Fordította: Fehér Illés
 

Jadranka Milenković Još jedna pesma o disanju – Még egy vers a lélegzésről

 

Jadranka Milenković Pula 19. novembar 1969. - 

Još jedna pesma o disanju
 
Ona veruje u Pegaza, jednoroge, sirene,
Lavirint, Had, Atlantidu, Eden,
Hirona kentaura, Vavilonsku kulu,
pobijanje prosaca, pokapanje brata,
vraćanje ulaznice, napad na vetrenjače,
put Zlatnog runa, Enkiduov pad.
 
Ona veruje u lako savladavanje Sfinge,
u zaustavljanje teške Avramove ruke,
prelomni tren vaskrsenja Isusovog,
neočekivano Raskoljnikovo pokajanje,
nemo potonuće samotnog Makonda,
i u konačni pad pravog prstena u grotlo.
 
Ona veruje u veštice, vampire, demone,
Boga Sunce, Ksolotla, Kukulkana,
Ela, Dagona, Ašeru i Baala,
pet godišnjih doba, plavi sneg.
Ne u zakone kretanja tela i duha,
neminovnost, ljudsku nemoć i kraj.
 
Nedogledni svet okrenuo joj je jedno
od bezbroj slovima izbrazdanih lica.
Umiva ga, od sna toplo, dečje sneno,
i jutrom mu briše krmeljive oči,
da može da gleda ružoprste zore
i biserne sutone pune mitskih bića.
 
Naivna – govore verolomni, i odlaze.
Krilati čuvari tiho ih ispraćaju s tugom.
Brišu prašinu s patinom prevučenih knjiga
i pozlatom podvlače nade u smisao sveta.
Seti se, šapuću u tami, verovala si
da naivan i nevin istoj primisli služe.
 
San boga nasut je kroz uska grla
u okrnjene posude sitnih duša,
nit večnosti provučena kroz iglene uši;
ne tuguj, šapuću, tužno je nerođeno.
Nemo se kruni svemirsko kamenje,
zasipa prašinom pozlatu zvezda.
 
Ona udiše žudno ono što nebo izdiše.
Čemu to? – prekida žamor anđeoskog hora.
Ponekad, kad noć nahrupi u sobe i tela
napušten grob Enkiduov obilazi
i tužnog brata, Minotaura gonjenog
za ruku vodi u polje senovito,
 
da zajedno gaze netaknut plavi sneg,
čipkasti pokrov iz davno izgubljenog sna.
 
Izvor: https://www.presing.org/jadranka-milenkovic-preko-kolena/
 
 
Még egy vers a lélegzésről
 
Ő, a nő, hisz Pegazusban, az egyszarvúban, a szirénekben,
a Labirintusban, Hádészban, Atlantiszban, Édenben,
Kheirón kentaurban, a Babiloni toronyban,
a leánykérők megsemmisítésébe, a testvér eltemetésébe,
a jegyek visszaadásába, a szélmalom lerohanásába,
az Aranygyapjú útjába, Enkidu estébe.
 
Ő, a nő, hisz a Szfinxek könnyű legyűrésébe,
Ábrahám nehéz kezének megállításába,
Isten feltámadásának döntő pillanatába,
Raskolnyikov váratlan bűnbánatába,
a magányos Macondo néma elsüllyedésébe,
és a valódi gyűrű végleges szakadékba esésébe.
 
Ő, a nő, hisz a boszorkányokban, vámpírokban, démonokban,
Napistenben, Axolotlban, Kukulkanában,
Élában, Dágónban, Asherben és Baálban,
az öt évszakban, a kék hóban.
Nem a test és a lélek mozgásának törvényszerűségébe,
az elkerülhetetlenbe, az emberi tehetetlenségbe és a végbe.
 
A végtelen világ a számtalan betűvel
barázdált egyik arcát fordította felé.
Mosdatja, álmában melegen, szenderegve,
és reggel csipás szemét törli,
hogy lássa a hajnal rózsaszirmait
és a mitológiai alakokkal telt alkonyatot.
 
Naiv – állítják a hitszegők és távoznak.
A szárnyas őrök csendesen, szomorúan kísérik ki őket.
Törlik a port a patinás könyvekről és a létbe vetett
reményt aranybevonattal húzzák alá.
Emlékezz, suttogják a sötétben, hitted, hogy
a naiv és az ártatlan egy elképzelést támogat.
 
Isten álmát szűk garatokon keresztül
földönfutó lelkek csempe edényeibe öntötték,
az örökkévalóság szálát tűfokon keresztül húzták;
ne bánkódj, suttogják, szomorú a nem-született.
A kozmosz kőhalmaza némasággal koszorúzott,
a csillagok aranybevonatát porral takarja.
 
Ő, a nő, sóvárogva szívja magába az ég leheletét.
Minek? – félbeszakítja az angyalok kórusát.
Néha, mikor a szobákat és a testeket az éj tépi
Enkidu elhagyott sírjához megy
és szomorú testvérét, az űzött Minótauruszt
az árnyas mezőre kézen fogva vezeti,
 
hogy az érintetlen kék havat, az álmokból
régen elveszett csipkeszemfedőt együtt gázolják.
 
Fordította: Fehér Illés

Zoran Bognar Klesari kamene kolevke – A szikla-bölcső szobrászok

 

Zoran Bognar Vukovar 30. januar 1965. – 

Klesari kamene kolevke   Nije više junaštvo izvaditi mač iz kamena, izvaditi žar iz plamena.   Sad junaštvo je izvaditi oči iz kamena, izvaditi srce iz kamena,   iz kamena izvaditi plamen, izvaditi dušu iz kamena,  iz kamena izvaditi kamen   i klesati ga klesati i klesati ga klesati i ples na kamenu otplesati   sve dok ne postane prah. Sad junaštvo je najveće iz kamena izbiti dah...

A szikla-bölcső szobrászok   Többé nem hőstett a sziklából a kardot kihúzni, a tűzből a parazsat kivenni.   Most hőstett a szikla szemét kivenni, a szikla szívét kivenni,   a sziklából a lángot kivenni, a sziklából a lelket kivenni, a sziklából a sziklát kivenni,   és faragni, faragni, és faragni, faragni és a sziklán táncolni táncolni   porrá válásáig ütlegelni. Most legnagyobb hőstett a sziklából a leheletet kiverni…   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Zoran Bognar: Srbijo, mogu li da budem tvoj sin Balkanski Književni Glasnik Beograd 2019. str. 45.

Snježana Rončević Nigdina jezerske vode – A tó vizének sehol-sincse

 

Snježana Rončević Vrbaška 1959. –

Nigdina jezerske vode1   Evo me zloguke. Niti pred rodom, gole. Niti pred vodom, bose.   Iz čestita nauma, grijeh majke ne ponavljam. Ogledalim licem, nevolji prkoseći.   U glib smrdljive vode, jezera ravnice, potanju skramu stida sahranjujem.   Troglava, Lažna Aždaja, čuvar grijeha,vodom počinjenih, u bajku će me pretvoriti.   16. pesma ciklusa Nigdine leta posvećen pesniku Marku Grbiću

A tó vizének sehol-sincse1   Rossz hírhozóként állok itt. A gólya előtt sem mez nélkül. A víz előtt sem saru nélkül.   Anyám bűnét becsületből nem ismétlem. Kimustrált arccal, a balsorsnak ellenállva.   A szégyen vékony kérgét az áporodott víz sarába, a síkság tavába temetem.   A Háromfejű, Hamis Sárkány, a vízzel elkövetett bűnök őre változtat mesévé.   1A Marko Grbićnek szentelet Sehol-sincs a nyárban ciklus 6. verse   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Snježana Rončević Pustanja Besjeda Banja Luka 2009. str. 19.

Maja Milojković Eho ljubavi – A szerelem visszhangja

 

Maja Milojković Zaječar, 16. Juli 1975. –

Eho ljubavi   Virtuoz na violini, gumac na bini, šta god poželiš si Ti. Muzika dobija oblik i ime koje svetlošću obasja moje rime. I klavijaturist i gitarist, Ti si maestralni artist. A ja slušam eho, jer sam daleko od izvora ljubavnog mužičkog violinskog ključa  i plešem bosonoga na taktove tvoje pesme i nadam se da ćeš čuti zvona mojih nanogvica  i da me pozoveš u svoje društvo;  jer mi je duša gladna nebeskoga zvuka.  Eho i ja dolazimo, samo kaži kad. Slušam te i čekam da mi u srcu objaviš svoj tajni pozivni znak.

A szerelem visszhangja   Hegedűművész, színész, amit elképzelsz, az vagy.   A zene alakot és nevet öltve borítja fénybe soraimat.   Zongorista is, gitáros is vagy, Kitűnő művész vagy.   Én a visszhangot hallgatom, mert a szerelem violinkulcsától messze vagyok, dallamod ütemére mezítláb táncolok és remélem, a bokámon csilingelő csengőket hallva, magadhoz hívsz; mert lelkem égi zenét kíván.   Csak szólj, én és a visszhang érkezünk. Hallgatlak és azt a szívemben megszólaló, tőled eredő, titkos hívó jelet várom.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Milica Milenković Brankica – Brankica

Milica Milenković Niš, 12. maj 1989. –

Brankica   I vi biste voleli Brankicu. Kako koju Brankicu? Onu devojčicu iz malog stana ponad raskrsnice naše varoši. Devojčicu duge braon kose.   I vi biste voleli Brankicu da ste je samo sreli. Voleli biste je dok idete onom ulicom držeći mamu za ruku pa sretnete njenu mamu i pitate za Brankicu. A ona kaže Brankica je otišla. A vaša mama pita Je l’ kod oca? (Brankica je dete razvedenih roditelja) A njena mama kaže Ne nije kod oca otišla je Umrla mi je Brankica. A vi stisnete ruku svojoj mami i gledate u nebo i pitate od čega je umrla Brankica. Od srca reći će vaša mati Od srca od srca od srca.   Sada dok mazite svoju kosu, tek sada znate šta je to „od srca” i kako devojčice Brankice umiru.   Voleli biste je kao ja Koja gledam prozore tog stana koja idem onom ulicom i dok se češljam vidim njeno lice i tako jednostavno, tako prosto celog života želim da imam kosu kao Brankica

Brankica   Brankicát ti is szerettétek volna. Miféle Brankicát? Azt a városunk kereszteződése feletti kis lakásban élő kislányt. A hosszú, barna hajú kislányt.   Ha találkoztok, Barankicát ti is szerettétek volna. Szeretettétek volna, míg anyukátok kezét fogva azon az utcán mentek és anyukájával találkozva Brankica után érdeklődtök. Ő meg azt mondja, Brankica elment. Anyukátok megkérdezi Ugye édesapjához? (Brankica elvált szülők gyermeke) Anyukája válaszol Nem nem az édesapjához Brankica meghalt. Ti meg anyukátok kezét szorítva az égre néztek és kérditek, Brankica miért halt meg. Mert szeretett mondja anyukátok Szeretett szeretett szeretett.   Most, míg hajatokat fésülitek, csak most tudjátok, mit jelent „szeretni“ és a Brankica kislányok hogyan halnak meg.   Úgy szerettétek volna, mint én, aki azt az ablakot nézem, aki azon az utcán megyek és míg hajamat fésülöm arcát látom, és ilyen egyszerűen, szinte játszva, azt akarom,egész életemben, mint Brankikcáé, a hajam olyan legyen.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: http://penbih.ba/2019/04/milica-milenkovic-pjesme/