Snježana Rončević Nigdina sa vlastitim imenima – Sehol-sincs saját nevünkkel

 

Snježana Rončević Vrbaška 1959. –

Nigdina
sa vlastitim imenima¹
 
Dragala sam te, poznatim imenima,
pomerajući prst na geografskoj karti.
 
…Mrguda, Ljubija, Prosara, Gradina …
 
Svuda si hodio, pomiren raskršćima,
nemiran pred vrtlozima, bezmostih voda.
 
…Brzave, Ponora, Ljutave, Bistrice …
 
Naš su usud gradovi bez rijeke.
Što je meni kuća, tebi je raskuća.
 
Zgradivljeni zemljom i vodom,
vatru smo u oči udomili.
 
I tako smo se, nemušti ljubili,
suprotnim se vjetrovima dozivajući.
 
Izvor: Snježana Rončević Pustanja Besjeda Banja Luka 2009. str. 17.
 
 
Sehol-sincs
saját nevünkkel¹
 
Ujjamat a térképen mozgatva
ismert nevekkel becéztelek.
 
…Mrguda, Ljubija, Prosara, Gradina² …
 
A kereszteződésekbe megnyugodva, az örvények, híd
nélküli folyók előtt nyugtalankodva jártad a világot.
 
…Brzave, Ponora, Ljutave, Bistrice³ …
 
Sorsunk a folyó nélküli városok.
Ami számomra otthon, számodra rom.
 
Földdel, vízzel elragadva
honosítottuk meg szemünkben a tüzet.
 
És így, ellenkező szeleket idézve
némán csókoltuk egymást.
 
¹A Marko Grbićnek szentelt Sehol-sincs a nyárban ciklus 1. verse
²Boszniai hegyek
³Boszniai hegyi folyók
 
Fordította: Fehér Illés

Katarina Sarić Miholj – Ősz

 

Katarina Sarić Budva 10. mart 1976. – 

Miholj   Kad dođe ono vrijeme kojemu se sabire i oduzima a uvijek nekako s miholjem dođe   Kad prezrijeva grožđe i prska voda na usta a stari vraćaju na kamena kućišta   Ko bi mu ga znao tad za išta pa pomiješam žito s kukoljem i ne znam tad kako sam uopšte živa kako uspjela i kako promašila baš svaki koš ćorava kokoš   Kako sam mogla voljeti i tebe i njega i ovoga i onoga ponavljati uvijek one iste male slatke riječi vezivati se za sitnice koje svaka na jednu liče i sve su obećane i sve medene da se umre do naredne   Zar ljubav može biti ako nije do groba Ili smo samo potrošna roba svi mi bez razlike   Kako sam mogla ređati slike igrati se staklenim perlama nervima čerupati naživo udove razvaljivati pa slagati se iznova od prstiju do tjemena od tebe do njega do naredna   Blago onima koji od kuće i ognjišta dalje vidjeli nisu nikada ništa do on nju i ona njega i onaj komadić obradiva dvorišta na prisojnoj strani sve je i svega   Kad dođe ono vrijeme da životu položim račun privežem čun za obalu a uvijek nekako s miholjem dođe da zamami   Ja umiješam žito s kukoljem pa skokom daljem

Ősz   Mikor eljön az összeadás és kivonás ideje és valahogy mindig az ősszel érkezik   Mikor túlérik a szőlő és fröccsen a szájban a víz az idősek meg a kőházakba térnek vissza   Ki tudja ilyenkor mi minden történik hát gabonát konkollyal keverek és azt sem tudom egyáltalán élek-e mi sikerült és mit vétettem éppen minden nyeremény veszett fejszenyél   Hogyan szerethettelek téged is őt is ezt is amazt is mindig ugyanazokat az édes szavakat ismételtem az egymásra hasonlító apróságokhoz kötődtem és mindegyik ígért és mindegyik mézédes a következő halálig   Lehet szerelem ha nem sírig tartó Vagy csak fogyóeszközök vagyunk mi mindannyian kivétel nélkül   Hogyan sorakoztathattam a képeket játszottam üveggyöngyökkel idegekkel végtagokat elevenen sanyargattam romboltam majd mindent újra összeraktam az ujjaktól a fejtetőig tőled hozzá a következőig   Szerencsések akik házuknál tűzhelyüknél távolabb soha semmit sem láttak a férfinek a nő a nőnek a férfi meg az elfoglalt területen az a megművelhető udvarrész a mindent jelenti   Mikor eljön a számadás ideje a parthoz kötöm a csónakot valahogy mindig az ősszel érkezik hogy csábítson   Én gabonát konkollyal keverek majd továbbszökdelek   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Đorđe Kuburić Чувај се авангардног пса – Óvakodj az avantgárd kutyától

 

Đorđe Kuburić Bačko Petrovo Selo 1958. –

Чувај се авангардног пса   Чувај се аван гардног пса! Он лешкари у лигенштулу пред капијом, чита тајмлајф и, каткад, лењо објави: Wооf! Ако покушаш да уђеш у двориште, Неће те оњушити нити пустити. Само ће те погледом скривеним иза рејбан наочара летимично осмотрити и назначити да даље не смеш. Послушај га. Не ударај у капију. Не улази. Није ти то карма па да тек тaко рескираш. Лепо ти кажем: чувај се авангардног пса. Нарочито оног андалужанског.

Óvakodj az avantgárd kutyától   Óvakodj az avantgárd kutyától! A nyugágyban a kapu előtt hever, angol újságot olvas és néha, lomhán bejelenti: Woof! Ha az udvarba akarsz menni, Nem fog megszagolni, sem beengedni. Ray Ban szemüvegén keresztül, titkos pillantással hanyagul végigmér és jelzi, tovább nem mehetsz. Hát hallgass rá. A kapun ne zörgess. Ne menj be. Nem karma ez, hogy csak úgy kockáztass. Szépen mondom: óvakodj az avantgárd kutyától. Főleg attól az andalúziaitól.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Ђорђе Кубурић: Песме из дворишта. Народна Библиотека „Стефан Првовенчани“, Краљево, 2016. str. 29.

V. P. За Б. – B.-hez

 

V. P. Pančevo 3. februar 1953. –

За Б.   1.   Једном, из малог равничарског града, на обали споре реке, стићиће вест да си умрла. И ја ћу се поново сетити наше невине гимназијске симпатије.   Али сада си, свакако, још жива, жива бар колико и ја. И то ме моментално утеши: Као та три или четири погледа којима смо пре четрдесет година дефинисали свој (овај) будући пусти свет.   2.   Некада, у зимској ноћи, док јауче или цвили кошава по коминима, ако се добро концентришем, могу да чујем свој детињи глас, који упорно понавља: Нећу, нећу, нећу...   Мада се тајанствене сцене, ни њених узрока одавно већ не сећам...   И нећу их се сетити ни под каквим отежавајућим околностима.   3.   Вода се зелени, а обале реке од жуте, прастаре глине, врло су чисте, ако се не рачуна јато патака, њихово прљаво квакање.   Небо је плаво као око потомка неког исконског Немца.   Не зује пчеле, не хуји ветар. Све је непомично као око тог мртвог потомка.   4.   Беше то у доба наше дивље и невине, велике љубави.   Спустили смо се до старог рибњака, где смо посматрали три лабуда.   Сутрадан, два су била жива, женка и мужјак. Њихов потомак је у току ноћи угинуо!   Сматрала си то, с правом, врло лошим предзнаком.   Сматрао сам то предзнаком да после наше љубави (или њене смрти) више ништа неће бити исто.   5.   Писао сам у возу који је хитао кроз најдубљу ноћ ка југу. Писао сам у модром мраку купеа, на коленима, нечитко, узрујано...   Радозналог сапутника слагах да пишем писмо...   А опет, можда су те жустре песме из воза, који је јурио кроз ноћ, кроз мој тамни живот, ка југу, доиста била писма неког другог себе, упућена мени самом...   6.   Постоји само мој родни град и у њему неколико људи (не више од десетак душа) који ме нису (сасвим) заборавили.   У излозима тог града, на ТВ екранима смењују се сцене из порно филмова и драматичних ратних сукоба с краја прошлог века, сцене из америчких затвора за ниже људе, сцене процвата капитала...   Кажем себи: никада те нико није упознао, нигде и никада, нигде и ништа...   И ређам једну за другом одричне заменице, осећајући како ми то тренутно помаже,   како ми је за тили трен боље...   7.   Понекад сањам да мој отац и његова навијачка дружина још увек седе на трибинама малог градског стадиона...   Уз оца су његови пајташи: Дебели Зенг, обућар Никола, Коста младић, трговац Илија, нервозни Ћурчин и Жива Штетин, па газда Грос, мајстор Гаринча, чак и млади и стари Тајдић...   Ту је и дебела Наполеонка за коју моја мати говори да је Проститутка...   Ма ту су и остали! Сви пију пиво из белих, пластичних чаша, сви вичу да је судија педер, док ја комадићем црепа исписујем стото или двестото А по бетонским трибинама.   Живи и чили навијачи још само ту, у мом нејаком сну...   8.   Дани који су прошли непоновљиви су и непоткупљиви – у исти час.   Терет заборављеног лакши је од терета упамћеног.   Пуштам дневног пауновца да слети у суру и позну јесен и ту одмори крила.   Ништа ме изменило није, добро ни лоће. Нерањив сам као сећање на те дане, на идеју тих давних дана.... у ствари, на идеју о идеји тих дана.   9.   Два дана раније Гагарин је облетео земљу.   Мој отац је заклао свињу и расклатио је под голом кајсијом у дну дворишта.   Сећам се: мати се препирала са комшиницом око тога да ли је ноћурак планинско цвеће!   Чинило ми се да је довољно познавати 15 малих слова да би се написало шта год пожелиш.   И сада тако мислим, док бродим кроз несаницу...   10.   Све краће спавам све дуже сам будан, очаран несаницом...   Ослушкујем шумове ветра или кишицу или цврчка у крошњи старог шимшира.   Све ће доћи, Све ће проћи... Опседа ме стари шлагер.   Пред зору сан не долази, али је бар љут и слан бол у капцима прошао.   11.   Дани су тада били краћи, а зиме су дуже, много дуже трајале.   Снег је завејавао путеве и куће, кровове и дворишта, и поспану децу...   На небу је свакако било милион или мали милион звезда више.   Наравно: све је било боље ако већ не и другачије.   12.   Имао сам бољи слух и гори вид него сада. Глас ми је био тањи, а чуло мириса груље!   На неки известан начин тај ја, од тада, није био овај ја, од сада!   (Мада је тај ја био свестан да ће се убрзо све променити – што овом мојем садашњем ја никако не улази у главу!)   13.   Дан је био дуг, дугачак као гладна година...   Завидео сам мачку Марку који је уловио миша и лењо га жвакао подно слепог зида...   Није био бол то што ме је успављивало, био је то мирис житног зрна – на тавану где сам се сакрио од глади.   Не схватајући ме, маћак се попео за мном и легао крај мојих ногу на жито... Жмиркајући сито.   Предвече је дошла бака до таванских лотри и позвала ме.   Сишао сам и гладно корачао за њом... Осећајући како чаробно мирише кромпир-чорба из летње кухиње.   14.   Могао бих да напишем песму о радничком реду пред млекаром...   О експлозивном листу Вечерње новости које вихор сковитла у ваздух...   Могао бих да пишем о пожару у лакирници и љубишастом пламену...   О бициклистима који су користили звоно уместо светла и обрнуто.   Они који би осетили Да тако пишем о 60-им сазрели су (за смрт, шапуће мој душманин), као и ја.

B.-hez   1.   Egyszer, a lassú folyó partján fekvő síksági kisvárosból majd kapom a hírt, meghaltál. És ismét eszembe jut ártatlan, egymás iránti gimnáziumi vonzódásunk.   De most még, természetesen, élsz, legalább annyira, mint én. Pillanatnyilag ez vigasztal: Mint az a három vagy négy tekintet, amelyekkel negyven évvel ezelőtt (ezt) a jövendő pusztaságunkat meghatároztuk.   2.   Egykor, téli éjjel, míg a kandallóban a kosava1 jajgat vagy nyüszít, ha jól odafigyelek, gyerekkori hangon hallom, ahogy hajthatatlanul ismétlem: Nem, nem, nem…   Pedig a titokzatos jelenetet, meg azt is, ami előidézte, már réges-rég elfeledtem…   És semmiféle súlyosbító körülmény miatt sem akarom felidézni.   3.   Zöldes a víz, a folyópart meg a sárga, hajdani agyagtól, ragyogó tiszta, ha nem vesszük figyelembe a kacsaraj eszeveszett sápogását.   Kék az ég, ősi német utód-szemet idéz.   Méhek nem döngicsélnek, szél nem fúj. Minden mozdulatlan, akár annak a halott leszármazottnak a szeme.   4.   Mindez ártatlan, vad szerelmünk idején történt.   Az öreg halastóig ereszkedtünk, ahol három hattyút figyeltünk.   Közülük másnap kettő élt, a nőstény és a hím. Utóduk az éj folyamán elpusztult!   Ezt kifejezetten rossz előjelnek tekintetted, jogosan.   Ezt előjelnek tekintettem, szerelmünk (halála) után ugyanolyan többé semmi sem lesz.   5.   A mély-sötét éjben dél felé robogó vonatban írtam. A fülke kékes homályában írtam, térdemen, olvashatatlanul, izgatottan…   A kíváncsi útitársamnak azt hazudtam, levelet írok…   Ám azok a sötét életemen keresztül, délre éjjel robogó vonatban írt indulatos versek, talán mégis egy másik énem saját magamnak írt levelei voltak…   6.   Csak szülővárosom létezik és benne néhány ember (tíz léleknél nem több) akik (végérvényesen) nem feledtek el.   A városka kirakataiban, a TV-képernyőkön pornó-film és a múlt század-végi tragikus háború eseményeit bemutató jelenetek váltják egymást, amerikai börtön-jelenetek, meg jelenetek a kapitalizmus virágzásáról…   Magamnak mondom: soha senki sem ismert meg, sehol és soha, sehol és semmit…   És egymás után sorakoztatom a tagadó névmásokat, érzem, ez jelenleg segít,   egy pillanatra jobban érzem magam…   7.   Néha arról álmodok, hogy apám és társai, a szurkolók még mindig a kisváros stadion lelátóin ülnek…   Apám mellett barátai: a Kövér Zeng, Nikola, a cipész, a suhanc Koszta, Ilija, a kereskedő, az ideges Tyurcsin és Zsiva Stetin, majd Grosz gazda, Garincsa mester, meg az ifjú és idősebb Tajdity …   Itt van a kövér Napóleonka is, akiről anyám azt meséli, Utcalány…   És itt vannak a többiek is! Míg én egy cserépdarabbal a beton-lelátóra ki tudja hány-századik A betűt írom, mindannyian fehér műanyag poharakból sört isznak, mindannyian a bírót szidják.   Az élő, eleven szurkolók már csak itt, álmomban…   8.   A múlt napok megismételhetetlenek – egyúttal megvásárolhatatlanok is.   A feledésbe merült kolonca könnyebb a megjegyzett tehernél.   Hagyom, hogy a páva a szürkeségbe, a késő őszbe repüljön és szárnyait ott pihentesse.   Semmi sem változtatott, a jó sem, a rossz sem. Sérthetetlen vagyok, mint az akkori emlékek, a régmúlt napok elképzelései… vagyis az akkori képzetek képzete.    9.   Két nappal ezelőtt kerülte meg Gagarin a földet.   Apám levágta a disznót és az udvar mélyén a csupasz barackfa alatt darabolta.   Emlékszem: anyám a szomszédasszonnyal vitatta, hogy a ligetszépe hegyi virág-e!   Úgy tűnt, elég 15 kisbetűt ismerni ahhoz, hogy elképzeléseid szerint mindent le tudj írni.   Most is így gondolom, álmatlanságban lebegve…   10.   Egyre kevesebbet alszom, egyre tovább vagyok éber, álmatlansággal megigézve …   A szél susogását vagy az esőt vagy a tücsök ciripelését az öreg puszpángbokorban hallgatom.   Minden elmúlik egyszer… A régi sláger ostromol.   Hajnalban sem jön az álom, de szememből eltűnt a keserű, sós fájdalom.   11.   Akkor a napok rövidebbek, a telek meg hosszabbak, sokkal hosszabbak voltak.   Hó lepte be az utakat és házakat, a tetőket és az udvarokat, meg az álmos gyerekeket…   Az égen pedig millióval, kis millióval több csillag ragyogott.   Természetesen: minden jobb volt, és hihetőleg másmilyen.   12.   A jelenhez viszonyítva jobban hallottam, rosszabbul láttam. Hangom vékonyabb volt, szaglószervem meg gorombább!   Bizonyos módon az az én, attól kezdve, már nem a mostani én volt!   (Igaz, az az én tudta, hogy hamarosan minden megváltozik – amit ez a mostani én sehogy sem képes megérteni!)   13.   Hosszú volt a nap, hosszú mint a szűkös év…   Irigyeltem a Markó macskát, a tűzfal mellett lustán rágta a megfogott egeret…   Nem az fájt, ami altat, hanem a gabonaszemek illata – a padláson, ahová az éhség elől menekültem.   Engem meg nem értve a kandúr utánam mászott és lábaim mellé, a gabonarakásra feküdt… Jóllakott hunyorgó.   Estefelé nagyanyám a padláslétrához jött és lehívott.   Éhesen kullogtam utána… Éreztem, isteni illata van a nyári konyhában főtt krumpli-paprikásnak.   14.   Írhatnék verset a tejcsarnok előtt várakozó munkásokról…   A robbanékony, a levegőben vihart kavaró Večernje novosti napilapról…   Írhatnék verset a lángokban álló lakkozóról meg a lila lángokról…   A fények helyett csengőket használó kerékpárosokról, meg fordítva.   Akik megérezték, Hogy a hatvanas évekről írok érettek (a halálra, suttogja halálos ellenségem) mint én.   1kosava – hideg szél a Duna déli szakaszán   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Васа Павковић: На одморишту, Народна библиотека „Стеван Првовенчани“ Краљево, 2019. стр. 39-47.

Markovics Anita Köszönet – Zahvala

 

Markovics Anita Pécs 1980. március 15. –

Köszönet

 

köszönöm.

a jöttöd. ajándék.

hogy üvegkörmöd láthatom üveggombokon.

inged a széken. régóta várt.

parfümödre a kitárt előszoba.

csípőd mozgására az ágy.

tétova kezedre bőröm is.

ne remegj. elkezdted. hát végig csináld.

képzeld azt, hogy ő vagyok.

és én megpróbálok nem gondolni rá.

 

Forrás: https://dokk.hu/versek/olvas.php?id=22233

 

 

Zahvala

 

hvala.

tvoj dolazak. dar je.

da na staklenim dugmadima mogu tvoje staklene nokte videti.

košulja ti je na stolici. odavno te čeka.

na tvoj miris otvoreno predsoblje.

na pomicanje tvog kuka krevet.

na tvoju kolebljivu ruku i moja koža.

nemoj drhtati. započeo si. pa uradi kako treba.

zamisli da sam ona.

a ja ću pokušati na nju ne misliti.

 

Prevod: Fehér Illés

Jász Attila Állatmese – Priča o životinji

 

Jász Attila Szőny, 1966. március 26. –

Állatmese
 
El kellett köttetni a lánykutyát, ne legyen baj. Már nagylány,
de nem lehetnek kölykei. Kapott ajándékba egy plüsskutyát.
Az a kicsikéje azóta. Mindenhova viszi magával. Gombszemeit
leszedte, talán mert vakon is bízik benne. Aztán elásta a kertben,
ahogy a csontjait szokta. Na, ehhez mit szólna egy pszichológus?
 
Forrás: Jász Attila: Belső angyal Kortárs könyvkiadó Budapest 2019.
 
 
Priča o životinji
 
Kuja je morala biti škopljena da ne bude problema. Već je porasla
ali štenad ne sme imati. Dobila je dar, jednog psa od kadife.
Od onda štene joj je. Svugde sa sobom nosa. Oči od dugmeta je
otkinula, valjda i slepo mu veruje. Kasnije je u vrtu pokopala,
kao uobičajeno i kosti. No, šta bi na to psiholozi rekli?

Prevod: Fehér Illés

Gergely Tamás Isten ujja – Prst Boga

 

Gergely Tamás Brassó 1952. augusztus 19. –

Isten ujja          Bal karja volt szabad, úgyhogy miközben a szférák zenéjét hallgatta, annak forgatta meg az ujjait a levegőben.      Nézte, bámulta, úgy tűnt neki, megismétlődik a Teremtés.     „Mintha csak Ő lennék.”      Volt a mondatában pillanatnyi eufória, ám megzavarta különös hangulatát egy részlet.     „Melyik ujja is? - Michelangelo festményére gondolt, de csak képzeletben látta, elhalványulva -, talán nem a bal keze ujját nyújtja, nem lenne szerencsés.”      Aztán meg arra gondolt, hogy miért nem mindkettővel teremt, így olyan, mintha félkarú volna. Lenne. El is rontotta vasárnapi örömét a félkarúság:     „Levágták? Vagy úgy született? Félkarú Teremtő?!”

Prst Boga        Leva ruka mu je bila slobodna, tako dok je muziku sfera slušao, u vazduhu prste na toj ruci vrtio.      Gledao, promatrao, činilo mu se da se Stvaranje ponavlja.      „Kao da sam ja On.”      U njegovoj rečenici neka euforija je bila ali neobično raspoloženje mu je jedan detalj zbunio.      „Koji li njegov prst? – na sliku Mikelanđela je mislio ali samo u mašti, kroz maglu video – možda prst na levoj ruci diže, ne bi sretno bilo.”      Posle je pak na to mislio da što ne sa obe stvara, ovako je tako kao da ima samo jednu ruku. Ta činjenica mu je pokvarila nedeljno dobro raspoloženje.      „Jesu li odrezali? Ili tako se rodio? Jednoruki Stvoritelj?!”   Prevod: Fehér Illés

Forrás: https://mek.oszk.hu/19600/19634/19634.htm#80