Halmosi Sándor Az első remeték – Prvi pustinjaci

 

Halmosi Sándor Szatmárnémeti 1971. szeptember 5. –

Az első remeték   Az első remeték az emberek elől menekültek a sivatagba. Az utolsóknak már nincs hova. A világ nem tud megbocsátani azoknak, kiket sokat bántott. A sok gondolat is bántás, és az utolsó erő is a gyalázókhoz lök. Bennünk ölt testet valami, amit mi öltöztetünk fel. Mi mosdatunk. Nincs már te, vagy én, ők, kedves emlékek, szavak, csak a közös felelőtlenség van. A mindig utolsó vacsora. A képmutatás, az elkülönböződések véget nem érő sora. A szép adventi várakozás. A tizenkét dühös ember véres bocskora.

Prvi pustinjaci   Prvi pustinjaci su u pustinju ispred ljudi bežali. Poslednji već nemaju kud. Svet ne zna oprostiti onima koje je mnogo zlostavljao. I misao je zlostavljanje te i zadnja snaga do ugnjetača gura. Nešto što se u nama utelovljuje mi oblačimo. Mi kupamo. Više ne postoji ti ili ja, oni, drage uspomene, izrazi, samo zajednička samovolja. Ona uvek zadnja večera. Beskonačan niz pretvaranja, odvajanja. Iščekivanje čarolija adventa. Krvavi opanci dvanajstorice žestokih.   Prevod: Fehér Illés

Forrás: https://www.szifonline.hu/szepirodalom/kolteszet/2478-halmosi-sandor-versei-2020-12-09

Dobai Péter Álomnak akarom, de élet – Želim da bude san, ali život je

 

Dobai Péter Budapest, 1944. augusztus 12. –

Álomnak akarom,
de élet
 
Tímár Péter fotóművésznek   
 
A régi fényképekben van valami
boldogítóan démoni, végleg szótlan
és szólíthatatlan, nevezhetetlen ott-lét,
ott-időzés, valami biztos időnkívüliség,
mégis meghitten az időben,
ahogy magának egy fénykép
kézbevehetőségének is:
valami hatása van arra,
aki nincs a fényképen,
miközben  – amíg nézi  –  a fényképet éli,
nem a saját életét, nem a saját helyén van,
nem a maga idejében, hanem a fényképében.
Különösen akkor érdekes ez a veszedelmes
játék, ha önmagáról készült fényképet
nézeget az ember, megható önkívületben…
Talán arról van itt szó, hogy minden egyes fénykép,
amit kezünkbe veszünk, hogy megnézzük áhítattal:
a saját létezésünk szünetét jelenti, quasi:
nárcisztikus kómába esünk… Kár, hogy eszméletre
üldöznek belőle jóságos kezek…
Az albumba ragasztott fotók kiszakadnak
eltűnt terük idejéből és kézbe véve a fényképeket,
mintha nemcsak egy hősmúlt pillanatot, de egy örök,
meghitt helyet is tartana a kéz, nem pusztán egy
papírdarabot s az ember már indulna is,
de az a hely végleg elérhetetlen…
Ó, B e l v e d e r e !
Kép kép után,
hogy máris emlék,
hogy emlék se már.
 
Forrás: https://www.irodalmijelen.hu/2013-jul-17-2047/alomnak-akarom-dobai-peter-versei
 
 
Želim da bude san,
ali život je
 
Umetničkom fotografu Petru Timaru
 
U starim fotografijama ima nešto
blaženo demonski, konačno tih
i neoslovljivi, bezimeni tamo-bit,
tamo-boravak, neka sigurna vanvremenost,
ipak u vremenu prisno,
kao i mogućnost jednu fotografiju
rukom prihvatiti:
nekako i na onoga utiče
koji nije na fotografiji,
u toku – dok gleda – ne svoj, život
fotografije živi, nije na svom mestu,
nije u svom, u vremenu fotografije je.
Naročito onda je interesantna ta opasna
igra, ako čovek vlastitu fotografiju
posmatra, u dirljivom bunilu…
Možda je o tome reč, da baš svaka fotografija
koju u ruku uzimamo da sa čežnjom gledamo:
znači prekid vlastitog bivstvovanja, kvazi:
u narcisoidnu komu padamo… Šteta što iz tog
stanja dobre ruke u stvarnost teraju…
U album stavljene slike se iz vremena nestalog
prostora istrgaju i fotografiju u ruku uzevši, ruka
kao da ne samo trenutka iz slavne prošlosti, nego i
večno omiljeno mesto drži, ne tek jednog komada
papira i čovek bi i krenuo,
ali ono mesto je konačno nedostižno...
O, B e l v e d e r e !
Slika za slikom,
već je uspomena,
više ni uspomena nije.
 
Prevod: Fehér Illés

Vidak M. Maslovarić Lik u liku – Arc az arcban

 

Vidak M. Maslovarić Bozinci kod Andrijevice 1950. – 

Lik u liku   Duški Vrhovac   Evo reči kojima branim svetlost i zvuk i kažem - ne dam.   Svi bi u tišinu, u mir, da se ne zna ko je i šta je, da se prićute dok muka traje - prvotnija od one prve koja je opomena Tvorca za pragreh.   Svako bi prema nebu Niko u sebe da zaviri, u svoje teskobe i ruševine, da vidi: ko mu sastavlja kraj sa krajem u utrobi i čini mogućim - nemoguće.   Svi bi u mnoštvu čuda da budu najveće što je, da budu temelj kuće pustoš nebeska kad zaveje, da se pritaje svuda gde je koren i stablo i grm, kao lik u liku kad se pronadje sasvim začudjen.

Arc az arcban   Duška Vrhovacnak   Íme a szavak, melyekkel a fényt és a hangot védem és mondom – nem adom.   Mindenki a csendbe, nyugalomba vágyik, ahol nem tudni, ki ki és mi, ahol hallgathat, míg a kín tart – az az elsőt megelőző, ami az eredendő bűnért a Teremtő intelme.   Mindenki az ég felé törne, szorongásába, romhalmazába, önmagába Senki sem kukkant, hogy lássa: ki az, aki bensőjében akaratát érvényesíti és a lehetetlent – lehetővé teszi.   Mindenki a csodák országába menne, hogy ott a legnagyobb legyen, hogy a ház tartóoszlopa legyen mikor kitör a pusztító mennyei vihar, hogy mindenhová, ahol gyökér és fa és bozót van, elrejtőzzön, mint arc az arcban, mikor rácsodálkozva, megtalálja önmagát.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://www.poetasdelmundo.com/continent/europa/POETS-1611377547-8425

Dušan Gojkov № 3,14 - № 3,14

 

Dušan Gojkov Beograd 11. avgust 1965. –

№ 3,14
 
pronašao sam jutros jednu tvoju fotografiju, žo
bila je među stranicama
antologije rumunske poezije
sećam se tačno tog sparnog julskog jutra
u ulici mogador
kad si sa kafom u ruci
potpuno mokra lepljiva
izašla na prozor
zaboravivši da nisi obučena
 
[fon grada, kikot u daljini]
 
fotografiju je napravio sused sa petog
poklonio nam je dan kasnije
[šum vetra, zvuk tramvaja, neko šuška novinama]
znam koliko godina je prošlo, žo
trebalo bi da mi je sad već svejedno
ali ja sam samo kap krvi koja govori
nikita je u pravu:
tebe je valjalo tražiti
vredelo čekati
da te sad zgrabim i u stopalo poljubim
ti si jedina žena koja bi malko hramala
u strahu da mi poljubac ne zgnječiš
 
[tihim glasom, pompezno šapćući]
 
žito se talasa, žo
ponovo je leto
miriše na mentu
tako će biti
doveka
tamo gde si sada
samo se smenjuju
svetlost
i tama
 
[violončelo, tiho (...) fade out]
 
Izvor: Dušan Gojkov: Tužne šansone, Kornet Beograd 2015. str. 48 – 49.
 
 
№ 3,14
 
zsó, ma reggel egy régi fényképedre bukkantam,
a román költők antológiája
lapjai között,
pontosan emlékszem arra a párás júliusi
mogador utcai reggelre,
kezdben kávéval,
izzadtan, ragadósan,
feledve, hogy meztelen vagy,
néztél ki az ablakon
 
[a városból, a távolban hahota]
 
a képet az ötödik emeleti szomszéd készítette
ajándékba másnap kaptuk
[szélsusogás, villamoszörej, valaki újságot matat]
zsó, tudom hány év telt el,
most már számomra semmit sem kellene jelenteni,
de csak egy csepp vér vagyok, azt mondja,
nikitának van igaza:
érdemes volt téged keresni,
rád várni,
hogy most öleljelek, talpadat csókoljam,
te vagy az egyetlen nő, aki kicsit oldalt
húzódott, hogy csókomat össze ne nyomja
 
[csendesen, magasztosan suttogva]
 
zsó, hullámzik a búza,
ismét nyár van,
mentaillatú,
ez mindig
így lesz,
ott, ahol most vagy,
csak a világos
és a sötét
váltakozik
 
[gordonka, halkan  (...) fade out]
 
Fordította: Fehér Illés

Anđelko Zablaćanski Свршетак сна – Véget ért álom

 

Anđelko Zablaćanski Glušci kod Bogatića 4. decembar 1959. –

Свршетак сна   Палим последњу ноћну Или прву јутарњу цигарету Не знам – јер Од твог погледа ноћ се разданила Зора постидела И сасвим зажмурила   У мојим очима јутро убијено Раскомадано као лешина И разбацано по згужваном папиру Страхујући да Свитање не доноси нови дан Већ сутоне у моје снове пепељасте   Јер ноћас је Један дечак рањен надом голом Један песник је умро У лепоти сновиђења страсти У жељи Да напише најлепшу љубавну песму А љубавник се закључао Катанцима даљине дубоко у себи   А јутро – ипак – дође Не доносећи ништа ново.

Véget ért álom   Hogy az utolsó éji vagy A reggeli első cigarettát gyújtom-e Nem tudom – mert Tekintetedtől az éj kivirradt A virradat elszégyellte magát És behunyta szemét   Szememben halott a reggel Hullaként feldarabolt Gyűrött papíron szétszórt Félek A hajnal nem az új napot hanem Hamuszürke álmaim alkonyát hozza   Mert ma éjjel Az álomképek gyönyörében Egy gyereken sebet a remény ütött Egy költő meghalt A legszebb Szerelmes verset szerette volna megírni De benne a szerető a messzeség láncával Mélyen magába zárkózott   A reggel meg – mégis – semmi Újat hozva megérkezett.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Cvetka Bevc Vodilo mlademu pesniku – Fiatal költőhöz intézett intelem

 

Cvetka Bevc Slovenj Gradec 29. oktobar 1960. –

 Vodilo mlademu pesniku
 
Ne potrebuješ tišine, da bi zaslišal moj glas.
Sredi podivjanih misli se ti bom oglasil
kot odmev jeklene neizpodbitnosti.
 
Moral se boš prebiti skozi somrak vsega
izrečenega, napisanega, prebranega,
se pognati v zarotitve morja
in leči med zaklinjanja ptičev,
da boš odkril kamro, napolnjeno z mivko,
kamor sem kot otrok napisal prvo besedo.
 
Nekega dne boš moral iz nje zgraditi svoj stolp.
 
To ti bodi vodilo, za katerega me prosiš,
kadar ubijaš noč kot nadležnega komarja
in hočeš nahraniti svojo glad z vsebino iz konzerve,
na kateri je nalepljena fotografija starega pesnika.
 
Razbij že vendar ključavnico na vratih,
oropaj besede njihovih imen,
da boš zavonjal omamo kamnov
in jim podaril njihov obstoj.
Daj, odstrani misel na poraze,
to slaščico demonov, ki pesniku hočejo
izpuliti srce, kadar odstira kopreno črk.
 
Ne skrbi. Demoni nikoli ne tvegajo svoje kože.
Čez majavo obrobje neba ne morejo za tabo.
In tam se besede ljubijo še v mrzlem objemu oblakov.
 
Pa saj veš. Tako kot jaz boš plaval pod zemljo,
da boš znal hoditi po vrhovih. Najini čevlji morajo biti
ranjeni kot morje, ki je pogoltnilo Ikarja.
 
Nobenega drugega izhoda ni.
 
Izvor: autor
 
 
Fiatal költőhöz intézett intelem
 
Hogy hangomat halld, nem kell a csendbe burkolóznod.
Kavargó gondolataid között a megdönthetetlen
valóság visszhangjaként jelentkezem majd.
 
Hogy a homokkal tele termet felfedezd,
ahol gyerekként első versemet írtam,
át kell hatolnod mindenen, ami homályosan
kimondott, leírt, olvasott,
a fogadalom tengerébe kell merülnöd,
a madarak káromlásai közé kell feküdnöd.
 
Saját váradat egyszer abból kell elkészítened.
 
Míg az éjt unalmas szúnyogként hessented
és éhségedet az öreg költő fényképével
jelzett  konzervből csillapítod,
legyen ez az az intelem, amiért könyörögsz.
 
Törd össze végre az ajtón a kilicset,
hagyd el a szavak jelentését,
hogy megérezve a szikla bódító illatát
léttel ajánkozzad meg.
Űzd el a vereség gondolatát,
a kísértetek csemegéjét, akik kitépnék
a költő szívét, amikor a szavakat hámozza.
 
Ne félj, a Kísértetek bőrüket vásárra sosem viszik.
Az ég bizonytalan élén át, utánad nem mennek.
Ott, a szavak, a felhők hideg ölelésében is szeretkeznek.
 
Magad is tudod. Ahogy én is, hogy a csúcson mozoghass,
a föld alatt úszol. Cipőnk, mint az Ikaruszt elnyelő
tenger is, sérülésekkel tele.
 
Más kiút nincs.
 
Fordította: Fehér Illés

Zoran Bognar Dozvola za novo rođenje – Újra-születési engedély

 

Zoran Bognar Vukovar 30. januar 1965. –

Dozvola za novo rođenje   Pre nego što su me pustili da odem pitali su me imam li svoje ožiljke. Da, gospodo, imam ih. Voleo sam to... U redu, rekli su, ne moraš sada da nam kažeš, ionako ćeš ih nositi celoga života. Videćemo ih kada se budeš vratio. A sada idi. Kreni Putem pepela i izbegavaj ropstvo eskapade...

Újra-születési engedély   Mielőtt utamra engedtek, megkérdezték, vannak-e sérüléseim. Igen, uraim, vannak. Szeretném… Rendben, mondták, azokat, egyenlőre nem kell felsorolnod, úgyis egész életeden keresztül cipeled majd. Visszatértedkor viszont látni fogjuk. Most pedig menj. A Hamu útján indulj és kerüld a virtuskodás rabságát…   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Zoran Bognar: Srbijo, mogu li da budem tvoj sin Balkanski Književni Glasnik Beograd 2019. str. 51.