Turczi István Tata 1957. október 17. –
Az irodalom
jelene
„Volt itt bármi is,
bárhol?”
(Mordechay Avi-Shaul)
Kint forróság,
nincs benne semmi költői.
Levegő, képzelet
egy hete mozdulatlan.
A szívek öblében
horgonyzó buborékok
kipukkannak, mire
a felszínre jutnak.
Néhány hang, ami
gyorsítja a légmozgást.
Apró remegések, a
zene súlytalansága.
Már az ég kegyes
kékje is inkább fáj.
Sötétzárka ez a
nyár. Nem akarni semmit.
Nem akarni
semmit, ami már volt.
Az irodalom
jelene lezárt szárnyakkal,
lehunyt pillákkal,
önmagába burkolózva,
az árnyékban
félájultan piheg. Friss szél
hiába borzolja,
egy ideje mozdulatlan.
Az elődeire
gondol, hozzásimítja bőrét
kurrens
jelzőihez, és halkan felsóhajt:
Fuck you,
gyógyuljanak a sebek maguktól!
Az irodalom
jelene nem akar semmit, ami
már volt.
Köröskörül lanyha múzsaáramlás.
Most az a rész
jön, hogy amit az ifjúság
egyszer
beragyogott, nem múlik el soha.
Ugye, milyen
szép? Olyan szép, mint a versek
a padláson
porosodó régi Szép versek-antológiákban.
És olyan szavak vannak
bennük, mint „örökké”,
„mindig”,
„mindörökké”. Ó, szent felismerés!
Tarkómon érzem
jelentésük felszabadító hűvösét.
Most jó. Fellélegzem,
ahogy kihull belőlem az idő.
Mielőtt felborul,
mindig helyreáll a rend.
Forrás: a szerző
Sadašnjost literature
„Da
lʼ je tu išta, igde bilo?”
(Mordehaj Avi-Šaul)
Vani je vrućina, u njoj ništa poetičnog.
Vazduh, mašta nedelju dana su nepomične.
U krilu srca usidreni mehuri
dok na površinu stignu raspuknu.
Nekoliko glasova ubrzaju pomicanje vazduha.
Sitni drhtaji, bestežinsko stanje glazbe.
Već i milosrdno plavetnilo neba izaziva bol.
To leto je tamna ćelija. Ništa ne želi.
Ništa ne želi, što je već bilo.
Sadašnjost literature zatvorenim krilima,
spuštenim kapcima, u sebi zatvoreno
u hladu polumrtvo dahće. Svež povetarac
zalud ga golica, neko vreme je nepomičan.
Na predake misli, svojom kožom uz njihove
česte atribute se priljubi i tiho uzdahne:
Fuck you, rane neka se same leče!
Sadašnjost literature ništa od onoga što je već bilo
ne želi. Svuda okolo mlitav tok muza.
Sad taj deo stiže što je mladost već
jednom ozario, nikad neće proći.
Zar nije lepo? Lepo je kao pesme na tavanu
u starim, prašnjavim Lepe pesme antologijama.
I takve reči su unutra, kao „doveka”,
„uvek”, „zauvek”. O sveto prepoznavanje!
Oslobađajući hlad značenja im na potiljku osećam.
Sad je dobro. Odahnem, kako vreme iz mene ispada.
Pre no što se prevrne, red se uvek uspstavlja.
Prevod: Fehér Illés