Méhes Károly Különben minek – Inače zašto

 

Méhes Károly Pécs 1965. február 20. –

Különben minek
 
Arról, hogy kora reggel egy (na milyen is?) nő
 megy át előtte a zebrán. Cipőfűzője kibomlott, a nő
 észreveszi, szépen megáll megkötni, de nem tudja
 hová rakni lakk diplomatatáskáját. Végül valami
 el nem hordott falmaradékra teszi a kis óvatos, és ő az
 autóból látja, hogy csúszik a táska, le a havas sárba.
 Akkor már dudálnak, rég zöld lett, míg bámészkodott.
 
 Arról, hogy ez a tél... - nem is folytatja. A bútorok
 hidegek, saját mozdulatai hidegek, pillantása,
 gondolatai. A torka és az álla fáj, egybefolyva, és
 kedve lenne eldobni az állát és a torkát.
 És erre ez a barom, az időjárás-jelentésből, miután
 újabb szibériai eredetű léghullámokról vartyogott,
 oldalt biccenti a fejét, mint egy költő, és
 "további nagyon kellemes szórakozást" kíván.
 
 Arról, hogy felesége most jelenti be, elvesztette
 a jegygyűrűjét. Ez teljesen átértékeli az estét, mit
 estét: az egész jövendőt! Kicsit keresgélnek, inkább
 csak egymásra nézegetnek. Most mi lesz? Szimbolikus
 jelzéseket vitatnak meg, sorsukat, mely idáig vezetett,
 s ez után. Viccből azt mondja, húzzon függönykarikát
 az ujjára. És gondol mindenfélét, feltételes módban,
 múlt időben, és ekkor jut eszébe a reggeli nő is.
 
 Arról, hogy tényleg érdekli a halál, és azt hiszi,
 az életet unalomig ismeri. Mereszti a szemét, látni
 akar, és látja is, hogy a sötét kivilágosodik. És
 ott van ő, remekül érzi magát. Tehát mégis él még,
 üt szöget a fejébe. Örökké? Egészen elszontyolodik.
 Sóhajt. Talán csak álom az egész, és mégis van halál?
 Mert különben? Különben minek? Fabatkát se, ugyebár.
 
Forrás: Méhes Károly: A másik táj, Pro Pannonia, Pécs 2000.
 
 
Inače zašto
 
O tome, da rano jutro ispred njega preko zebre jedna
žena (no, kakva je?) ide. Pertle joj se odvezale, žena
to primeti, komotno zastaje da veže, ali lakiranu
aktovku ne zna gde da odloži. Na koncu mala pažljiva
na nekakav neodnešen ostatak zida stavi a on
iz auta vidi kako tašna klizi, u snegom pomešano blato.
Tad već sviraju, dok se osvrtala odavno je zeleno postalo.
 
O tome da ta zima… – ni ne nastavlja. Nameštaj je
hladan, hladni su i njegovi pokreti, treptaji,
misli. Boli mu grlo i brada, kao da su spojeni i
najradije bi i bradu i grlo odbacio.
A na to ovaj neotesanac nakon meteorološkog izveštaja
o novim sibirskim vazdušnim valovima je mucao,
glavom klimne kao da je uvaženi pesnik i
„neka vam je prijatan dan” želi.
 
O tome da mu je supruga sad objavi, izgubila je
burmu. To veče u sasvim drugačijem svetlu prikazuje, ma
ne samo veče: i budućnost! Pomalo traže, pre
jedan drugu gledaju. Šta će sad biti? O simboličnim
znacima, sudbini koja ih je dotle vodila i narednim
događajima diskutiraju. On u šali kaže da na prst karike
zavese vuče. I u prošlom vremenu na pogodbeni način
svašta misli i tad se seti i one jutrošnje žene.
 
O tome da ga smrt zaista interesira i veruje
da život do dosade poznaje. Bulji, želi da vidi
i stvarno vidi da se tama rasvetli. I on je
tamo i dobro se oseća. Dakle ipak živi,
pomisli. Zauvek? Obuzima ga mrzovolja.
Uzdiše. Možda je sve to samo san, smrt ipak postoji?
Jer inače? Inače zašto? Ni pišiva boba, zar ne.
 
Prevod: Fehér Illés

Gergely Tamás Kinek a vére? – Čija je krv?

 

Gergely Tamás Brassó 1952. augusztus 19. – 

Kinek a vére        – Nem tudom, ki barát, ki ellenség – nyögte Vadmalac komája.      Körülöttük, azaz felettük süvítettek a golyók.      – Húzd be a nyakad – szólt Vadmalac, s azzal nyomta is le a barátját. Le, a lövészárok sarába, bokáig abban gázoltak.      ”Ez élet?”      – Miért lőnek, ha ők a testvéreink? – kérdezte a koma.      – Miért lőjük őket, ha a testvéreink – replikázott erre Vadmalac.      Ahogy a barátja öleléséből lennebb csúszott, valami vöröset vett észre a koma. A saját karján.      – Vér? – kérdezte magától. – Kinek a vére?

Čija je krv?   – Ne znam, ko je prijatelj, ko je protivnik – mucao je jaran Vepra.      Oko i iznad nas mnoštvo metaka fijuču.      – Sakrij se, dole – reče Vepar i svog prijatelja već gura. Dole, u uvučenu rupu rova gde su gazili.      „Zar je to život? ”      – Zašto pucaju na nas ako su oni naša braća? – upitao je jaran.      – Zašto pucamo mi na njih ako su oni naša braća? – reče na to Vepar.      Kako se iz zagrljaja prijatelja iskliznuo jaran je nekakvo crveno primetio. Na vlastitoj ruci.      – Krv? – pita samog sebe. – Čija je krv?   Prevod: Fehér Illés

Forrás: https://ujkafe.website/?p=104138

Kajoko Jamasaki Incognito – Inkognitó

 

Kajoko Jamasaki Kanazava, 14. septembar 1956. – 

Incognito Јер нам је ружа један једини сведок...

Inkognitó   Mert a rózsa az egyetlen tanúnk…   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Кајоко Јамасаки: こどものいる情景 – Призор са децом, Меридијани, Смедеревска песничка јесен, 2023.

Nikola Vujčić Nož – Kés

 

Nikola Vujčić Velika Gradusa 27. juni 1956. – 

Nož   Ljuštim i seckam. Čuva me oštrica. Pokreti moraju biti brzi i odsečni. Odzvanjaju praznine dlanova. Ali, odjednom, na prstu, pojavi se krv, crven trag, opomene. Kao da me je neko pogledao, ali ne znam odakle.

Kés   Hámozom és vagdosom. Az él véd. A mozdulatok gyorsak, határozottak legyenek. A tenyéren lévő üres tér visszhangzik. De, egyszerre csak, vér, az ujjon, piros nyom, figyelmeztetés. Mintha valaki rám nézett volna, de honnan, nem tudom.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://strane.ba/nikola-vujcic-jos-tri-pesme/

Željka Avrić Повратак – Visszatérés

 

Željka Avrić Banja Luka 15. novembar 1964. – 

Повратак   1. Када се вратим овдjе гдjе су ме познавали   Постаћу опет Ја и остаћу заувијек   Нећу шетати уснулим градом пролазити кроз туђе животе бити лице са заједничке фотографије Овдје сам била Неко кога су давно вољели с ким су се једном растали   Друговала са вјетром сањала даљине Била полудјела птица потом пожутјела слика   Када се вратим бићу осушен босиљак грумен иловаче на ципелама   Бићу пјесма коју је пјевала моја мајка њена десница и њена љута рана   Када се вратим овдје поново ћу наћи себе и постати цијела   Све што сам изгубила сачекаће ме на крају пута   Зарашће резови разминуће се магле отворити све капије   Дочекаће ме праштањем   Дан ће бити ведар а ја коначно спокојна   2. Када осване ноћ посјећују ме пријатељи   Као на пиће свраћају у моју самоћу здравимо се и присјећамо   Из препуних фиока испадају дани у ћошковима се мријесте успомене Спотичем се о све што бих да заборавим   Тако по сву ноћ разговарам са сјенкама Зауздавамо смијех и кротимо сузу   Зором ми зебу сјећања даве минула времена   Јутро навлачи заборав као стид поцијепану завјесу    У сусрет сунцу хитају потрошени дани и моја погрбљена раменa   3. Из поноћних поткровља уходи ме носталгија   Кроз пушкарнице призивам небо   У предграђу стомака пропиње се врисак   Падају спратови руше се ограде   Сврбе ме кораци израстају крила   Са дана који ће доћи враћам казаљке сата   Окупљам потјеру у потрази за собом   4. упредам Причу ни на небу ни на земљи   све су ми ближи Безвремени све рођенији Безимени   урањам у Матицу пуштам коријење хватам се за Ријеч   крик ми се у немушто грло забравио   oдметнути од Слова преметнути у кодове последњи је час да ме Чујете   док ме не изда памћење и не посрнем у времену   не бјежим са Извора ја се то њему враћам   5. враћам се Кући   путујем срцем храним сновима   мјесечарим и сунчарим   корак ми лак леђа усправна   пред сликом Дома куцам сјећањем

Visszatérés   1. Ha ide ahol ismertek visszatérek   Ismét Én leszek és mindörökre itt maradok   Az alvó város utcáin idegen életeken át nem kószálok egy arc a közös fényképen nem leszek Itt Valaki voltam akit egykor szerettek akitől egyszer elváltak   Széllel barátkoztam messzeségről álmodoztam Voltam tébolyodott madár majd kopott képmás   Ha visszatérek szárított bazsalikom cipőn maradt vályogrög leszek   Anyám dalolta dal jobbkeze és szívfájdalma leszek   Ha visszatérek ismét magamra találok egész ember leszek   Minden amit veszítettem az út végén vár   Begyógyulnak a sebek szétoszlik a köd kinyílnak az ajtók   Megbocsátással várnak   Derült lesz az ég és végre én is megpihenek   2. Barátaim éjidőben látogatnak   Magányomba egy-egy italra térnek köszöntjük egymást csevegünk   Napok hullanak a tele fiókokból a sarkokban emlékképek ívnak Amit feledni akarok abba botlok   Éjjelenként árnyakkal beszélgetek Nevetést fékezünk könnyet szelídítünk   Hajnalban emlékeim borzonganak a múlt fojtogat   A reggel a szégyen szakadt függönyeként a feledést hozza   Elvesztegetett napok és görnyedt hátam siet a nap felé   3. A sóvárgás az éj tetőteréből kémlel   Az égboltot lőréseken keresztül szólítom   A gyomor tájékán sikoly fakad   Emeletek hullanak kerítések dőlnek   Lépteim viszketnek szárnyaim nőnek   A következő napok óramutatóit visszahajtom   Hogy magamat megleljem hajtóvadászokat toborzok   4. sem a mennyben sem a földön folytatom a Mesét   egyre közelebb érzem az Időtleneket a Nevenincseket   a Sodrásba merülök gyökeret eresztek Szóba kapaszkodok   sikolyom torkomon akadt   a Betűktől elszakadva kódokká válva Halljatok meg végre   míg emlékezetem nem csal meg az időben nem botlok meg   a Forrástól nem menekülök vissza oda térek   5. Hazatérek   szívemmel utazok álmokkal táplálkozok   holdfényben napfényben fürdök   léptem könnyű hátam szálegyenes   Otthonom képe előtt emlékeimmel kopogtatok   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Irena Bodić: Bor u vis je stremio ravno – A fenyő a magasba tört

 

Irena Bodić Titel 8. januar 1959. – 

Bor u vis je stremio ravno   Pod senkom čempresa iz čarobne lokve lio je mednu vodu svojoj Leliji.   Kazivao: srce je moje skršeno, gde si moja Lelijo. U grančici vrbe. U školjki. U srcu dva bela janjeta.   Moja Lelijo, donesi nam sutra neka blista na suncu.   Diši, da latice nezrelih snova drhte nežno.   U modrom šumoru mora hoda kraj tebe blaženi Tadija. Lelijo.   26. 07. 2024.

A fenyő a magasba tört   A ciprusok árnyékában Leilájának mézes vizet a csoda-tócsából öntött.   Mondogatta: megtört szívem, Leilám, hol vagy. Fűz ágán. Kagylóban. Két fehér bárány a szívben.   Leilám, hozd el a holnapot, hadd ragyogjon a napon.   Lélegezz, hogy az éretlen álmok sziromlevelei gyengéden remegjenek.   A tenger kék susogásában Tadia, az üdvözült, melletted megy. Leila.   2024. 07. 26.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Biljana Milovanović Živak: Увреда и незаборав – Sértés és visszaidézés

 

Biljana Milovanović Živak Požarevac, 7. mart 1972. –  

Увреда и незаборав
 
(„Подај, Господе, сваком човеку његову тешку смрт”,
Рајнер Мариа Рилке)
 
Рилке је умирао без лекова, знајући да умире,
Писала сам му, незаштићеном на планинама срца,
Писала сам му, заљубљена у његову љубав са Цветајевом,
Исидора их воли такође, она је дуго живела.
 
Но, Сапутници су њени – и моји сапутници,
Ородиле смо се још у мојој младости,
Иста нас сумња и исти презир прати.
 
Izvor: Биљана Миловановић Живак: Ти, међутим, Књижевна општина Вршац, Вршац, 2022.
 
 
Sértés és visszaidézés
 
(„Minden embernek adassék meg, Uram, a nehéz halál”,
Rainer Maria Rilke)
 
Rilke, tudva, hogy haldoklik, gyógyszerek nélkül haldoklott,
Írtam neki, a szív magaslatán élő védtelennek,
Írtam neki, szerelmes voltam Cvetajevával való szerelmébe,
A szép kort megélt Izidora szintén szereti őket.
 
Nos, Útitársai – útitársaim is,
Rokonságba még gyerekkoromban keveredtünk,
Egyazon gyanú és megvetés kísér bennünket.
 
Fordította: Fehér Illés