Mišo L. Korać Sombor 10.
mart 1950. –
Razgovor sa Svevišnjim
–
Ona ima krupne zelene oči, ja braonkasto crne i decenijama smo zajedno... Lijepo
se razumijemo ... Kad kad se i ljutimo, nešto kao igra ali prolazna... Prošli
smo zajedno i mladost i ratove i smjeh i
poljupce i suze kad su nam djeca odlepršala u vlastiti život, poljupce unučadi,
svadbe i starost... Nama je sve to bilo jako važno a nekom najmanje
važno...
– Ne želim da te zovem da mi o tome pričaš.
–
Ja Vam pričam o onome sto mi je bitno ali ne kao Vaše prekidanje. Dozvoli da se
prisjećam...Prisjećati. /Ne/ograničeno vrijeme prisjećanja.
–
Ja želim tvoju
ispovjed...Priznanje, greške..!
–
Ali ja sam skromno
bezgrešan..!
–
Kako to bezgrešan a skromno..?
–
Moje greške nijesu ni za zemaljski, ni nebeski sud...
–
O tome ja odlučujem !
–
Ne, o tome ni ona ni ja nijesmo odlučivali to je tren, treptaj...prodje
jedan cio život i kvrc, tama...kapiraš...
–
A ovo ?
–
Ovo je beskonačno...Kao ljubav..!
–
Šta je ljubav ?
–
Šalite se a svemogući ste u
saznanju!
–
Pričaj mi!
–
Budjenje pored žene koja ti
je rodila djecu, njen jutarnji osmjeh i njeno dobro jutro, poljubac i zajedno
ispijanje kafe sa voćem...
–
I to je ljubav?
–
Uglavnom i još toga sličnog i lijepog... Svaki utrošak zajedničkog dana
i svaki prošli rodjendan i život...
–
A grijesi?
–
Grijesi se svaljuju na Vašu
glavu, moglo je biti sve duže i duže..
–
A, voleo bi... Je li?
–
Nikada nije dosta!
–
A druge ljubavi...
Mladalačke ..., odlile se kroz stihove,
riječi, zaborav ...Ne razmišljam o tome...
–
A grijesi, grijesi..?
–
Malo sam govorio riječ volim
te...A mogao sam joj vječno -šaputati...
– Njoj ?
–
Pa da naravno!A zasto ne?
–
I..?
–
Ništa I.!!
–
Eto me u zasjedničkom snu...?
–
Ali ja sam Bog..!
–
Prilika da se još manje bojim
susreta!
–
Čega?
–
Kratkoće vremena, prolaska!!!
–
Nema potrebe!
–
Onda znaš kao sveznajući sve
o meni i zasto toliko ispitivanja, pusti me da ćutim, ljubav...
–
O čemu sad misliš ?
–
O pjesmi !
–
Kojoj, reci mi..!
–
Mogu da ti je ispričam !
–
Hajde!
–
Slušaj:
Htio bih da
sidjem
Sa neba
Samo da je
Vidim...
Bog sve zna i čuje,
Vidjeće te
i kazniti...
Ako sve zna
i čuje
Shvatiće
koliko
sam je volio
i sve će mi
Oprostiti...
...................
–
Vidi, vidi... Dopada mi se. Oprostiću
ti sve...!
–
Zašto?
–
Ja sam Bog!
–
Onda zašto bi se upoznavali kad si me stvorio i odredio mi ime... Nema
potrebe al ipak sam ti zahvalan!
–
Darujem ti /Ne/ograničeno vrijeme prisjećanja, zaslužio si!
–
Hvala!!!
/ U daljini se čuje Mocartov Rekvijem/
–
Ali zašto....
–
Slijedeći !!!
–
Budim se zadovoljan i nasmijan....
Izvor: autor
Párbeszéd a Mindenhatóval
– A lány szeme zöld, az enyém barnásfekete és évtizedek óta együtt vagyunk...
Megértjük egymást... Ha haragszunk is, mintha játszanánk, átmeneti... Együtt
éltük át az ifjúságot, a háborúkat, gyerekeink életbe röppentét, unokáink
ölelését, esküvőket, együtt nevettünk, csókoltunk, sírtunk, öregedtünk... Nekünk
mindez nagyon fontos, másoknak semmit sem jelent...
– Nem azért hívtalak, hogy erről beszélj.
– Önnek arról beszélek, ami számomra fontos, nem akarom
félbeszakítani. Engedd meg, hogy emlékezzek... Emlékezni. A /Nem/ korlátlan
emlékezés ideje.
– Vallomásodat akarom... Bűneidről beszélj...!
– De én szerény és ártatlan vagyok...!
– Hogyhogy szerény és ártatlan...?
– Bűtetteim sem a földi, sem a mennyei ítélőszékre nem
tartoznak...
– Erről én döntök!
– Nem, erről sam ő, a nő, sem én nem döntöttünk, pillanat
volt... elmúlt az élet és reccs, sötét... érted...
– És ez?
– Ez a végtelen... Mint a szerelem...!
– Mi a szerelem?
– Tréfál, hisz mindenható és mindent tud!
– Mesélj!
– A nő mellett ébredni, aki gyerekeidet szülte, reggeli
mosolya és jó reggeltje, csókja, az együtt kávézás és gyümölcsfogyasztás...
– És ez a szerelem?
– Általában, és még hasonló csacskaságok... Minden együtt
töltött nap, születésnap és az élet...
– És a bűnök?
– A bűnök az Ön fejére szállnak, a lista egyre hosszabb
és hosszabb...
– Á, szeretnéd... Mi?
– Sosem elég!
– És egyéb szerelmek...
– Fiatalkoriak..., feledésbe merült versek, szólamok...
Nem lényeges...
– Éa a bűnök, a bűnök..?
– Nem mondtam eleget: szeretlek... Pedig állandóan
suttoghattam...
– A nőnek?
– Természetesen! Miért ne?
– És...?
– Semmi És.!!
– Közös álomba csöppentem...?
– De én maga az Isten vagyok!
– Alkalom, hogy a találkozástól még kevésbé féljek!
– Mitől?
– Hogy rövid az idő, múlandó!!!
– Erre semmi szükség!
– Akkor, mint mindenttudó, rólam mindent tudsz, mire való
ez a vallatás, engedd meg, hogy hallgassak, a szerelem...
– Most mire gondolsz?
– Költeményre!
– Melyikre, mondd el..!
– Elmesélhetem!
– Vágj bele!
– Íme:
Leszállnék
A mennyből
Csak hogy
Láthassam...
Isten mindent tud és hall,
Meglát
és megbüntet...
Ha mindent tud
és hall
Megérti
mennyire szerettem
és mindent
Megbocsát...
....................
– Lám, lám... Tetszik... Mindent megbocsátok...!
– Miért?
– Mert Isten vagyok!
– Ha már teremtettél és nevet adtál, miért az ismerkedés...
Felesleges, mégis hálával tartozom!
– Ajándékként a /Nem/ korlátlan emlékezés idejét adom,
megérdemelted!
– Köszönöm!!!
/A távolból Mozart Requiem-je hallatszik/
– De miért....
– Következő!!!
– Mosolyogva, elégedetten ébredek...
Fordította: Fehér Illés
