Lennert Móger Tímea Zombor, 1981. május 20. –
Lakalan házak lakói
Nő, férfi nélkül
Hány nyárnak
kell elmúlnia, amíg az idő megáll? Ott találja magát a kezdeteknél és
semmit nem bán. Elhagyók és elhagyottak (f)eltűnnek az időben. Az idő folyama
lemossa a púdert és újból fel kell vinni az arcra. Szerette a púderecset
érintését. Így kellene egymást és magunkat szeretni. Ezzel a gyöngédséggel
fordulni az agyunk felé. Aztán egy drótmosogató szigorúságával a szívünknek
esni. Nekiesni a tisztogatásnak.
– Az október alkalmas az újjászületésre – mondta, és
behúzta a redőnyöket. Nem akarta látni a látnivalót. A napsütötte
levélerezetek után a szürke aszfalt új színben tüntette fel a színeket.
Nyirkos és forró kontrasztja. Hazahívja, mégis kifelé tart a házból, amelyben
felnőtt. A kert apró, színes virágainak hervadhatatlanságát már nem igazolja
semmi. A lakók könnyűek, mint az egész éven át megkeresett nyaralás fénye. Nem
hitte, hogy bárki az.
– Nem hittem, hogy bárki vagyok – mondta
beletörődéssel.
Úgy gondolta, a szerelem lényege, hogy
megismételhetetlen. Hegy a vízparton. Ezért keressük. Ahogyan a megbánást is.
Mindig azt bánjuk, amit nem tettünk meg. A tényeknek sokszor semmi köze a
valósághoz. A káros szenvedélyek pedig az élet elviselhetetlenségéről
árulkodnak. Valamilyen fogódzó mindig kell mindenkinek. A sport lett az új
szer. Hazafutunk. Otthon (f)élünk. Ha lebontódik a környezet, kikezdi a házat
is. A mézeskalácsházakat megeszi az éhes- édesszájú idő. Kikapált muskátlik.
Kiherélt lovak. Felszántott udvarok. Új tető kell. Lenne miért maradni.
Férfit mindenhol találni. Itt is volna valaki, akire főzhetne és moshatna.
Természetes rendet (rak)hatna az életében. Természetes nincs. Ahogyan
természetes nők nincsenek. Nem is nők, termeszek. A nőnek a teste a mindene.
Elvárják, hogy testben legyen. Legyen húsos vagy csontos, csak a test
(sz)ámít. És a státusz. A ház körül csak azt a nőszemélyt tűrték meg, aki
valakinek a jegyese, a felesége vagy az özvegye. Lényegében reked meg a
társas házlakók élete. Ülnek egy tornácon, az éttermekben, főzetik a kedvenc
ételeiket. Az illatok és ízek azonban nem feledtetik a kiüresedett élet
terhét. Mindenük megvan, de a világmindenség tárgyai és halmozása kevés. Az
eléghez. A nőnek súlyos lesz továbbhordozni a testét. Súlyossá válik a melle
és a feneke. A férfiak farka megereszkedik. A hasuk megnő. Szalonna és cukros
kenyér. Elődei, a ház régi lakói nem gondoltak az elhízással. Az éhezéstől
féltek. Attól, hogy beomlik a nádtető. Ha álmukban vagy szeretkezés közben,
az a jobbik eset. Akkor megvédi őket a „dunyha”. A „magoságy” távol van a
földtől, éghez közeli.
– A múlt, őseim hite úgy köszön vissza belém, akár egy
előző élet értékei. A fiatalság (sz)épsége, a jövő képessége – ilyesmit soha
nem mondana ki hangosan.
Magában érleli a bölcselkedést, amely nem vezet sehova,
vagy ha mégis, talán vissza a házba. Ott az idő végre visszaszerezhetné
érvényességét. A korok egymásra találnának az udvar hűvösében. Sem meleg, sem
hideg, sem nappal, sem este: alkonyat.
Férfi, nő nélkül
– Érthetetlen, hogy valaki ne kívánja a tavaszt. Értem,
hogy néha poshadt. Ahogy az erős napfényben megjelennek a legyek, a dongók. A
földek visszaöklendezik a műtrágyát. Vannak még régi színek, maradtak.
Emberek, földből valók – suttogja magának.
Nem telik meg tartalommal az élet. Ha nem vagy elég
nagy veszélyben. A nemiségnek köze van a veszélyeztetettséghez. Mintha nőnek
és férfinak folyamatosan tartania kellene egymástól. Attól, hogy egyik a
másikát hazahívja vagy elkergeti.
A hangsúly a becsapódáson van. Érte még senki nem
nyújtotta kezét, hogy a segítségét, a megmentést kérje. Mindössze
érzéstelenítést akartak. Szájon át, szívbemarkolóan, meghagyva a velőt. Az
erőt (?). Elhagyva őt. Vitték, amit lehetett. Ez véges ideig tarthat. Egy
ember húsa és vére nem fogyasztható korlátlanul. Beindul az önvédelmi
mechanizmus.
A bútorokat elhordják, értékesítik. A ház falait belepi
a penész. Belül penész. Kívül moha. Eljátssza, hogyan aludt a „magoságyban”.
A legmélyebben. Azóta, később, soha többé nem sikerült olyan pihentetően,
mint a „dunyha” alatt. Fákat, falakat és bőrt fogyaszt az idő. Testek, színek
és anyagok épülnek egymásra bennünk. Ezeket nem lehet megváltoztatni. A lélek
építményeire nem vonatkozik az enyészet törvénye. Az ágyazásban a titok.
Behunyja szemét és a „kicsi fehér meszelt szoba, falon függő Mária-kép”
falvédő-klisé eggyé válik a jövő vágyálmaival. Nincs valóságosabb a múltnál.
Ezt állapítja meg, majd elalszik. Mint egy imát vagy mantrát, úgy idézi meg
minden este a múltbeli önmagát. ,,Dunyha” híján ez segíti, hogy másnap ép
ésszel ébredjen. Kitapintsa a falakat, amelyek mentén építkezik. Kiskerteje
lesz. Minden embernek van. Lesz benne árvácska. Hogy legyen mit kikapálni.
Gyerekként természetesen viszonyult a halálhoz. Ott ült
– nádtető alatt, a ,,magoságy” mellett – a halott szomszéd ravatalánál.
Segített az özvegynek a virrasztásban. Nem ijedt meg az elmúlás közelségétől,
akkor sem, amikor utoljára érintette dédanyja imára kulcsolt, élettelen
kezét. A nyolcvanhat éves, mindhárom három gyerekét eltemető öregasszony
elmúlt lélegzetét lehelte még a szoba, amikor belépett. Mély szomorúság és
szent megindultság tükröződött mindkét arcon. A halottén és a halált (f)elfedező
utódén is.
Mind helyet kapunk egy házban, otthonunk földjében,
majd az alatt. Jó esetben. Őrzi emlékünket a föld. Védettséget nyújt már
életünkben is. Nem csak élelem, lélegzet. Kilégzés. Barna, kék, zöld, kép.
Ütésnyom a lelken, amely sóhajjal végződik. Megkönnyebbülés. Megkockáztatja a
kijelentést, mindenki csak otthon önmaga. Az ismerős tér nem emészti fel,
hanem megsokszorozza az érzékelést. Az érzékeit, amelyek belülről fakadnak,
amelyeket befogad. Minden más csak műsor, vendégszereplés. Természetesen:
bele lehet élni magunkat a szerepbe. Volt már jó gyerek, rossz gyerek,
hűséges és hűtlen világfi, tékozló fiú, megtért aggastyán. A végén, múltbeli
üveggolyóként kihullanak zsebéből az aranypénzek. A papír, a „szívességbank”,
a bitcoin ideje lejár. Az ember értékét ismét aranyban mérik. A
világöregségben mindent felemészt az űri béke és újra gyúrják az emberformát,
mint púdergolyókat, amelyekkel a kéz bevonja, megsimogatja az arcot. A
(föld)felszín alatt.
|
Stanovnici
nenastanjenih kuća
Žena, bez
muškarca
Da bi vreme stalo, koliko leta treba da prođe? Nađe se
baš na početku i ništa joj nijej krivo. Naziru se u vremenu oni koji
napuštaju i napušteni. Spere pudera tok vremena i ponovo treba na lice
naneti. Doticaj
kičice za puder stvarno je volela. Ovako bi trebalo jedan drugog i sebe
voleti. Sa takvom nežnošću prema našem mozgu okrenuti se. Potom sa strogošću
žičanog ispirača nanavaliti na srce. Navaliti na čišćenje
– Oktobar je prikladan za ponovo rođenje – rekla je i zastore spustila. Što je za videti nije
htela videti. Posle ozarenih žila listova boje sivi asfalt je u drugačijim
bojama prikazao. Kontrast vlažnog i vrućeg. Kuća ju zove, ipak kuću, u kojoj
je odrasla polako napušta. Neprolaznost sitnog, šarenog cveća vrta više ništa
ne potvrđuje. Stanari su lepršavi kao i sjaj letovanja što je tokom godine
zarađeno. Nije vreovala da je bilo ko taj.
– Nisam verovala da sam bilo ko – rekla je rezignirano.
Mislila je da je suština ljubavi neponovljivost. Brdo na obali neke vode. Zato je tražimo.
Kao i pokajanje. Uvek žalimo za onim što učinili nismo. Činjenice koji put
nikakve veze nemaju sa stvarnošću. A štetni poroci pak na nepodnošljivost
života ukazuju. Nešto u što se može uhvatiti, svakome je potreban. Kao nova
sprava tu je sport. Kući trčimo. Kod kuće živimo/strepimo. Ako se okolina poruši
biće i kuća načeta. Kuće od medenjaka halapljivim- slatkim ustima vereme
poždere. Iskopane muškatle. Uškopljeni konji. Preorana dvorišta. Potreban je nov
krov. Bilo bi razloga ostati. Muškarca bilo gde se može naći. I ovde bi se
našlo neko, kome bi mogla kuhati i prati. Naravno mogao bi njen život
srediti. Naravno takvog nema. A naravno nema ni takvih žena. Nisu
ni žene, termiti. Telo žene je sve, što poseduje. Očekuju da bude u telu.
Bilo da je mesnat ili košćat, samo telo (nad)vlada. I status. U kući su samo
onu žensku osobu podnosili, koja je bila nečija zaručnica, supruga ili
udovica. Društven život ukućana u suštini se raskida. Sede na nekoj terasi, u
restoranima, zahtevaju da im se omiljeno jelo pripremi. Ali teret
ispražnjenog života mirisi i okusi niće potisnuti. Ama baš sve imaju, ali ni
gomilanje predmeta sveta nije dovoljno. Za dovoljno. Ženi dalje nošenje vlastitog tela pretežak teret je. Teški su
postali njene grudi a i stražnjica. Udovi muškaraca omlohave. Trbusi im narastu.
Slanina i hleb sa
šećerom. Preci, stari stanari na debljanje nisu mislili. Od gladi su
strahovali. I da će se krov od trske srušiti. Ako u snu ili tokom vođenja
ljubavi, to je bolji slučaj. Onda će ih „dunja” zaštititi. Krevet
„na visokim nogama” je daleko od zemlje, blizu je nebu.
– U meni prošlost, vera mojih predaka poput vrednosti
prijašnjeg života odzvanja. Moć budućnosti je lepota mladosti – tako nešto naglas nikad ne bi
rekla.
U sebi
sazreva mudrovanje koja nigde ne vodi, a ako ipak, možda nazad u kuću. Tamo
vreme konačno bi svoju vrednost mogao povratiti. U hladu dvorišta vekovi bi
se sporazumeli. Nije ni toplo, ni hladno, nije ni dan, ni noć: suton.
Muškarac, bez žene
– Neshavatljivo je da neko proleće ne želi. Shvatam da
je ponekad ustajao. Kad na jakom suncu muve i zumzare se pojavljuju. Zemlja
veštačko đubrivo povraća. Stare boje još postoje, ostale su. Ljudi, iz zemlje
narasli – sama sebi šapuće.
Život sadržajem se ne puni. Ako nisi u dovoljno velikoj
opasnosti. Spolnost je povezana sa izloženošču opasnosti. Kao da žena i
muškarac jedna od drugog neprestano mora bajati se. Od toga da jedna drugog
kući pozove ili otera.
Naglasak je na podvali. Njoj ruku još niko nije pružio
da bi pomoć tražio, spas molio. Svega anesteziju su želeli. Preko usta,
srcedrapajući, srž netaknuvši. Snagu (?). Napustivši nju. Nosili su, šta god su mogli. To samo
određeno vreme može trajati. Meso i krv jednog čoveka bezgranično ne može
trošiti. Mehanizam samoodbrane se budi.
Nameštaj
odnesu, unovče. Zidove kuće buđ prekriva. Unutra buđ. Izvana mahovina.
Odigra, kako je u krevetu sa „visikim nogama” spavao. Duboko. Od onda,
kasnije, nikad više tako smireno, kao ispod „dunje” nije uspeo. Vreme stabla,
zidove i kožu troši. U nama tela, boje i materije u slojevima se gomilaju.
Ove promeniti nemoguće je. Na građevine duše zakon trošnosti ne odnosi. Tajna
je u prostiranju kreveta. Zatvori oči i „na zidu višeća slika Marije male,
belo krečene sobe” zidnog saga stopi se sa žudnjama iz snova budućnosti. Od prošlosti
ništa nije stvarnija. To konstatira, pa zaspi. Sebe iz prošlosti svako veče kao
neku molitvu ili mantru priziva. U nedostatku „dunje” to mu pomaže da se ujutro
sa zdravim razumom budi. Zidove ispipava uz kojih gradi. Imaće mali vrt. Svako
ima. Biće unutra maćuhice. Da bi se moglo nešto iskopati.
Kao
dete smrt je prirodno prihvatio. Tamo je sedeo – ispod krova od trske, pored
kreveta sa „visokim nogama” – pokraj odra mrtvog suseda. Pomogao je udovici u
bdenju. Od blizine svršetka nije se uplašio, čak ni tad ne, kad je na molitvu
skrštenu, beživotnu ruku prababe poslednji put dotaknuo. Soba je još dah
osmdeset šestogodišnje starice koja je svoje troje dece sahranila dahtao, kad
je ušao. Na oba lica duboka žalost i sveta ganutost je vibrirala. I na
mrtvacu i na potomku ko je smrt otkrio.
Svi mi
u jednoj kući svoje mesto dobijemo, u zemlji našeg doma, pa ispod. U
povoljnom slučaju. Zemlja čuva naše uspomene. Utočište pruži još za vreme
našeg života. Nije samo hrana, dah je. Disanje. Braun, plava, zelena,
slika. Na duši trag udarca koja uzdahom se završava. Olakšanje. Reskira
izjavu, svako samo kod kuće je svoj. Poznat prostor ga ne proguta, opažanje
umnogostruči. Osetila, koje iznutra izviru, koje prihvaća. Sve ostalo je samo
program, gostovanje. Naravno: moguće je da u datu ulogu uživimo. Bilo je već
dobro dete, zločesto dete, veran i neveran vrkoč, razmetan mladić, pokajen starac.
Na kraju, poput staklenih kugli prošlosti zlatnici mu iz džepa ispadaju.
Vreme papira, „uslužne banke”, bitkoina je prošlo. Vrednost čoveka opet
zlatom se meri. U zaostavštvini sveta mir svemira sve proguta te formu čoveka
ponovo formira, kao kugle pudera, kojima ruka lice prevlači, gladi. Ispod
površine (zemlje).
Prevod: Fehér Illés
|
