Ady András Mert valami – Jer je nešto

Ady András Csíkszereda 1976. július 12. –

Mert valami

csak azért
nem hívnám
repülésnek mert
véges egyszer valamikor
csak földre kerül még ahogy
bizton volt a kezdetkor is és
csak azért nem nevezném álomnak
mert ébredése van de bizisten szeretném
érezni a létellenállás oly hiányát az álmodás
annyira végtelenjét hogy elfeledjem önmagam
teljesen ne tudjam ki vagyok és így az is legyen számomra
idegen hogy abszolút ismeretlenként éppen ébredek avagy zuhanok

Forrás: https://ujkafe.website/?p=73797

Jer je nešto

tek zato

ne bi nazvao

letenjem jer je

konačan jednom

će se na zemlji naći kao

što je zasigurno i na početku

bio i samo zato ne bi nazvao snom

jer se i budi ali bog mi je svedok voleo bi

takav manjak otpor postojanja toliki beskraj

sanjarenja osetiti da na koncu i na sebe zaboravim

da uopšte ne znam ko sam i tako za mene stran i to bude

da kao apsolutni stranac upravo sad se budim ili se stropoštam

Prevod: Fehér Illés

Jász Attila A törődés alakzatai* – Oblici staranja**

Jász Attila Szőny, 1966. március 26. –

A törődés alakzatai*

(lovagkor)

Lassan gyülekeznek a sötétség hadai bennem. Alig várom már, hogy

megütközzenek végre. Felszabaduljon a vár, bevonulhasson a fény

néphadserege. Hippi angyalokkal. Mindenhová. Pincétől padlásig.

(agónia)

A gyöngédség legbiztosabb jele, amikor a koszos ablaküvegek között

haldokló legyet kristálycukorral eteted. Rövidítve és boldogabbá téve

tétova agóniáját. Legalábbis így gondolod a múló pillanat bűvöletében.

(feltámadás)

Sötétséget vérzik a hold. Nem mindenki élő, csak aki már volt holt.

Túlélted, amibe más régen belehalt már. Nézed, csak nézed és rájössz

a teliholdnál: ebbe az álomversbe te most már tényleg belehaltál.

*Prágai Tamás és Kovács Lajos emlékének

Forrás:

Oblici staranja**

(doba vitezova)

U meni trupe tame polako se gomilaju. Jedva čekam da se

konačno sudare. Da bi se tvrđava oslobodila i da narodna armija

svetla mogla ući. Sa hipi anđelima. Svugde. Od podruma do tavana.

(agonija)

Najsigurniji znak nežnosti je kad između prljavih prozorskih stakala

polucrknutu muvu kristalnim šećerom hraniš. Skrateći i usrećivši

njenu nestalnu agoniju. Bar u čaru prolaznog trena tako misliš.

(vaskrs)

Mesec tamu krvari. Nije svako živ, samo ko je već mrtav bio.

Preživeo si ono u što je neko već davno umro. Gledaš, tek gledaš i

uz pun mesec shvatiš: u toj pesmi sna ti si već stvarno umro.

**U spomen Tamaša Pragaija i Lajoša Kovača

Prevod: Fehér Illés

Sebestyén Péter Prológ – hétfő, estefelé - Prolog – ponedeljak, predveče

Sebestyén Péter Zalaegerszeg, 1967. július 07. –

Prológ – hétfő, estefelé

Üres város. Tintapaca a félhomályban, valami követ,

tudomást sem vesz rólad. Ajtón ki, ablakon be, recseg,

nyerít, pedig a lovak kihaltak rég. Beletekeredsz a

hangzatokba, már dobol a jégeső, pajkos csinnadratta.

Vesztőhelyre lépés indulj – kár érted,

kár mindenkiért, akit az ördög elcipel.

                           

Egy kicsikét várhatsz. Lepattan mint a zománc, a fény

minden jósága, a tér immár a fesztivál tulajdona.

Hát legyen.

A vérmesterek dologhoz látnak, ég a kezük alatt a munka.

Fölszabdalódik a ricsaj, homorú tükör mögül kikászálódik

a bohóc, ecce homo, borsózöld röhögés. A szem kihull, pattog,

üveggolyó tart a csatornarács felé, végesincs gurulás a pontig,

ahonnan a holtak a világba fejtik önnön lényegük.

Forrás: a szerző

Prolog – ponedeljak, predveče

Prazan grad. U sumraku mrlja od mastila, nešto te prati,

nisi interesantan. Preko vrata van, preko prozora unutra, škripi,

njišti, a konji su odavno izumrli. Zapetljaš se

u sazvučja, grad već bubnja, nestašno čerupanje.

Korak na stratište kreni – šteta zbog tebe,

šteta zbog svakoga, koga đavo ponese.

Možeš pričekati. Poput emajla svaka dobrota svetlosti

otpada, pozornica je već vlasništvo festivala.

Pa neka bude.

Krvnici su na posao krenuli, i te kako užurbano rade.

Graja je raščerečena, iza udubljenog ogledala pajac se

promoli, ecce homo, grašakzelen grohot. Oko ispada, skakuta,

prema rešetke kanala staklena kugla se kotrlja, nikadkraja kotrljanje

do tačke, odakle mrtvaci vlastita bića na svet tegle.

Prevod: Fehér Illés

Lennert Móger Tímea Imám – Moja molitva

Lennert Móger Tímea Zombor, 1981. május 20. –

Imám fehér anyagba kemény anyagba zárni Istent hazavinni házainkba a tömjént félrenézni amikor bántanak igazság és valóság vetekszik hajnallal az éj a tett Isten szava válasza imáinkra ,,aki kér, annak adatik” aki nem kér, azt feláldozzák élete árán meghalni könnyű születni nehéz sokszor, sok képben aztán kész ,,vagyok, aki vagyok” izmos lélek testem képességei jövevény örökké val(l)ó körülfüstölt ház életre keltett bűnbánat otthonná lett templom a testemé, az a léleké, a lélek Istené és így tovább eljutok a sírig az itt maradtak tengert sírnak értem megfürdenek benne sós, sebeket gyógyító a hajnalon győz az éj és fordítva a rend körforgás a körforgás rendje vagyok bogár és hegyvonulat a föld alól is kilégző nyár rólam szedik a növényt állatok legelnek megújít a permet amit az ég ad meggyőzi az Istent hogy létezem

Moja molitva u belu materiju u tvrdu materiju Gospoda zatvoriti tamjan u naše kuće uneti kad udaraju pogledati u stranu istina i stvarnost se takmiče sa zorom noć delo je reč Gospoda odgovor na naše molitve „ko traži, dobiće” ko ne traži njega žrtvuju po ceni života lako je umreti teško je roditi se, često, u mnoštvo slika, potom gotovo je „jesam ko sam” snažna duša sposobnosti moga tela došljak večan (sve)dok dimom optočena kuća oživljena pokora bogomolja koja je dom postala moga tela, pripada duši, duša pripada Gospodu tako dalje do groba stižem koji su ostali suzom za mnom more su stvorili okupaju me slano je, rane celi zoru noć pobeđuje i obrnuto red je kružni tok jesam red kružnog toka insekt i sklop planina leto što i ispod zemlje diše biljke sa mene uzimaju životinje pasu padavina preporodi šta nebo daje uveri Gospoda da postojim Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://www.szegedilap.hu/cikkek/vers/lennert-moger-timea--imam.html

Zoran Bognar Pohvala ludosti – A téboly dicsérete

Zoran Bognar Vukovar 30. januar 1965. –

Pohvala ludosti Šta osećaš dok gledaš novac koji se kotrlja kroz halapljive dlanove poput lavine, znajući da se lavina kotrlja samo nizbrdo... Šta osećaš dok gledaš pregaženog čoveka koji je kroz sve ove lažne vekove postao samo kulturni objekt..., nalik šahu ili Kipu Slobode! Šta osećaš dok te vlastiti vrisak budi iz sna i dok gledaš u ogledalu na smrt preplašeno lice orošeno hladnim znojem... Šta osećaš dok čitaš članak o naručenom ubistvu, i da li se ikad pitaš: Kome je još važno ko se ovde Alahu klanja, a ko moli Hristu... Vukovar, 1989.

A téboly dicsérete Mit érzel, míg a kapzsi tenyéren lavinaként gördülő pénzt nézed, tudva azt, a lavina a lejtőn csak lefelé gördül... Mit érzel, míg az elütött embert nézed, aki e hamis századokon keresztül sakk vagy Szabadság-szoborhoz hasonlóan! egyszerű kultúrtárggyá vált... Mit érzel, míg álmodból saját sikolyod ébreszt és a tükörben a hideg verejtékkel harmatos halálra riadt arcodat nézed... Mit érzel, míg a megrendelt gyilkosságról olvasol, akár egyszer felteszed-e a kérdést: Kinek fontos még, hogy itt valaki Allah előtt borul le vagy Istenhívő... Vukovár, 1989. Fordította: Fehér Illés

Izvor: http://www.zoranbognar.com/pesme

Kristina Babić Sada, kada te istinski gledam, bojim se da ništa ne vidim – Most, mikor elfogulatlanul nézlek, félek semmit se látok

Kristina Babić Berane 19. maj 1994. –

Sada, kada te istinski gledam, bojim se da ništa ne vidim Sada, kada sam konačno mirno i bez puno buke digla ruke od nas koji uistinu nikada nismo ni postojali sada, kada sam kao nikada prije shvatila da nisi čudnovat poseban i čaroban već samo mrgud koji me nikada nije volio sada, kao nikada prije, želim da ti saspem u lice sve istine koje sam ćutala sve snove koje sam sanjala sve greške koje nisam napravila a za koje sam osuđivana, odbačena, upirao si prstom u mene kad god ti se prohtje vječita meta tvojih zlobnih strijela nisi ti nikakav čovjek ma koliko se ja trudila da ne kvarim idealnu zamisao o tebi koju godinama brižno čuvam sada, dok te istinski gledam onakvog kakav si sa svim tvojim slabostima ljubavi vječita, postaješ smiješan postaješ toliko smiješan da mi više nije čak ni žao što nisam uspjela da me zavoliš što sam omanula u jedinom cilju koji sam imala jedinom pravcu u kom sam se zaputila sada, kada te istinski gledam bojim se da ništa ne vidim osim očajne olupine sujetnog polumuškarca koji se nikada nije usudio koji se apsolutno nikada nije osmjelio koji nije uspio da bude čak ni kukavica do kraja sada, kada te istinski gledam, dođe mi da prstima iskopam sebi oči beskorisne su kad su slijepe.

Most, mikor elfogulatlanul nézlek, félek semmit se látok Most, mikor végre nyugodtan különösebb felhajtás nélkül lemondtam rólunk a tulajdonképpen sosem létezőkről most, mikor mint eddig soha rádöbbentem nem vagy csodálatos különleges lenyűgöző csak engem sosem szerető mufurc most, mint eddig soha, szeretném rád zúdítani minden elhallgatott igazamat minden megálmodott álmomat minden elkövetett hibámat amelyek miatt elitéltél, elvetettél, kedved szerint ujjal mutoggatál rám gúnyos megjegyzéseid állandó célpontjára senki vagy bármennyire is törekedtem rólad az évek óta féltve őrzött makulátlan ember képét megtartani most, mikor hibáiddal együtt elfogulatlanul nézlek örök szerelmem, nevetséges vagy oly nevetséges többé már nem is bánom hogy nem sikerült megszerettetni magam hogy a számomra egyetlen létező célt egyetlen irányt eltévesztettem most, hogy elfogulatlanul nézlek,  félek a hetyke félférfi kétségbeesett roncsán kívül aki sosem mert aki bármit is tenni sosem merészelt aki valójában még gyáva sem tudott lenni semmit se látok most, hogy elfogulatlanul nézlek tán mindkét szemem kikaparnám, haszontalanok, hisz vakok. Fordította: Fehér Illés

Izvor: http://www.insp.rs/2017/02/kristina-babic-sada-kada-te-istinski.html

Mihaela Šumić Odrastanje – Felnőtté válás

Mihaela Šumić Banja Luka 31. mart1998. –

Odrastanje

Bila sam živa
Par dana u tjednu,
Zaista, istinski, opipljivo živa,
Rana iz koje neobuzdano pljušti život,
Kipi.
Bila je živa
Svaki dan,
Zaluđeno živa pod mojim prstima
I iznad njih,
Na rubovima mojih zuba je bila toliko živa
Da bih i nakon što napusti njihovu oštrinu
Osjećala okus tog bjesomučnog života
Koji sam pokušavala uhvatiti onim danima kad je to bilo moguće.
Bila sam živa,
Eto tako, povremeno,
U krevetu, u gostionici, u kuhinji, u kadi,
Kad sam poput Eréndire ljuštila bezdušnost sa babine kože,
Ali tad bih bila i baba i Eréndira
I svijet bi bio okrutna pustinja
I život bi se pod tupim udarcima vode
Pretvarao u redove krvoločnih ljubavnika
Koji bi se iživljavali na mom tijelu.
Bila je živa,
Ustreptalo, zaneseno, odbojno živa
Na obali, u plićaku, u jutarnjoj kavi i ponoćnoj zdravici,
Toliko živa da je mogla proći kroz labirint s povezom na očima,
Toliko živa da je mogla dijelove sebe
Ostavljati starim beskućnicima u improvizirane kasice na hladnom pločniku,
Tako mučno i bestidno živa
Bez dodira kolotečine, bez kamena spoticanja, bez mrtvih točaka stvarnosti.
Bila sam živa
Prisjećajući se njenog glasa
I neprestanog ispitivanja smisla života,
Zavjetovanja ikonama i kipovima
Za koje nije znala što znače i koliko ih je života platilo.
Ponekad bih bila tako naivno živa
Kao da je ona još uvijek tu
I sklopila bih ruke prizivajući je.
Ponekad bih bila tako slobodno živa
Da sam na svijet gledala njenim očima
I pred svojim likom u ogledalu razočarano tražila odgovore.
Što joj se desilo?
Što mi se desilo?

Izvor: autor

Felnőtté válás

Éltem,

A hét néhány napján,

Valóban, ténylegesen, tapinthatóan éltem,

Seb voltam, melyből féktelenül áradt, zúdult

Az élet.

Minden nap

Élt,

Ujjaim között és felett

Megigézve élt,

Fogaim élén annyira élt,

Hogy még élüket elhagyva is

Annak a zabolátlan életnek az ízét érezte,

Melyet azokban a napokban, mikor lehetett, megpróbáltam megragadni.

Éltem,

Hát így, időnként,

Az ágyban, a kávéházban, a konyhában, a kádban,

Mikor Eréndiraként* öreganyám bőréről a leleketlenséget hámoztam,

De akkor öreganya is, Eréndira is lennék,

A világ meg kegyetlen pusztaság

És az élet a víz tompa ütései alatt

Vérszomjas szeretővé válna,

Aki ösztöneit testemem élné ki.

Élt,

merengve, lelkesen, berzenkedve élt

A parton, a sekélyben, a reggeli káve és az éjféli köszöntő mellett,

Bekötött szemmel is az útvesztőn keresztülment volna, annyira élt,

Annyira élt, hogy testrészeit

Képes lenne alkalmi hűtőzacskókban öreg hajláktalanoknak osztogatni,

Oly keservesen és szemérmetlenül élt

Keréknyomokat nem érintve, zökkenőmentesen, valós halálkerék nélkül.

Éltem

Visszaidézve hangját

És azt, ahogy az élet értelmét állandóan kutatta,

Ahogy ikonoknak és szobroknak a nélkül tett fogadalmat,

Hogy tudta volna, mit jelentenek, hány életet követeltek.

Elvétve oly hiszékenyen élek

Mintha ő még mindig itt lenne

És összekulcsolt kezekkel szólítom.

Elvétve oly szabadon élek,

Hogy a világot az ő szemével nézem

És a tükörben önmagam előtt csalódottam keresem a válaszokat.

Mi történt vele?

Mi történt velem?

* Gabriel García Márquez:  Hihetetlen és szomorú történet az ártatlan Eréndiráról és lelketlen nagyanyjáról 

Fordította: Fehér Illés