Jász Attila Üres – Prazno

 

Jász Attila Szőny, 1966. március 26. –

 Üres
 
Barátaim, ma reggel töröljétek tisztára tükreiteket.
Hátha meglátjuk benne magunkat, fényesen, ahogy
minden nap kéne. Igazi arcunkat. Ahogy soha többé.
Csak jövőre, ha újra törölgetnünk kell ezt a kopott,
üres tükörfelületet. De ma hadd legyen vége az évnek.
 
Forrás: Jász Attila: Belső angyal Kortárs könyvkiadó Budapest 2019.
 
 
Prazno
 
Prijatelji, danas ujutro očistite svoja ogledala. Možda
ćemo ugledati sebe, sjajno, kako bi svaki dan trebalo.
Naše pravo lice. Kako nikad više. Samo dogodine,
kad ovu otrcanu, praznu površinu ogledala opet
brisati trebamo. Ali danas neka se ova godina svrši.
 
Prevod: Fehér Illés

Gergely Tamás Vissza – Nazad

 

Gergely Tamás Brassó 1952. augusztus 19. –

Vissza   Egy cukrászdában ültek: Malacka, Vadmalac, meg a komája. Kint sütött a nap, hát Vadmalac ráérősen filozofált. Arról, hogy a vaddisznók felejtenek. Hogy minden visszarázódik. A folyók a medrükbe visszatérnek. Illetve, hogy a Makkos történetében mindig... Kivárt, kint sütött a nap. Bármilyen békésen mondta, komája megijedt a jóslattól. Semmi konkrét dolog nem jutott eszébe, hogy például betörik a cukrászda ajtaját, hogy őket elvezetik, a közeli folyóba lövik, nem, csak a félelem tört rá, akár a légnyomás. Aztán fenyegető sötét felhők takarták el az eget. Az egüket. Valami például átfestette náluk a demokráciát. Valaki tankokat küldött be, keresztül cserjén, bozóton. Valaki azt képzelte magáról, hogy mindenható, elkezdett dekrétumokkal dobálózni. Valakik horogkeresztet rajzoltak. Vadmalac mást nem tudott, magához szorította Malackát meg Kismalacot.

Nazad   U nekoj slastičarni su sedeli: Prasica, Vepar i njegov jaran. Vani je sunčano bilo, pa Vepar dokono filozofirao. O tome da divlje svinje zaboravljaju. Da ama baš sve kad tad na svoje mesto dođe. Reke u svoja korita se vraćaju. Odnosno da u istoriji Hrastovika uvek… Sačekao je, vani je sunčano bilo. Iako je pomirljivo rekao, od predskazanja jaran mu se uplašio. Ništa konkretno mu nije palo na pamet. Na primer da će vrata slastičarne neko probiti, da će ih odvesti i u obližnju reku upucati, ne, samo ga je strah obuzeo kao vazdušni pritisak . Pa su nebo tamni, zastrašujući oblaci prekrili. Njihovo nebo. Na primer nešto je kod njih demokraciju prefarbao. Neko je preko šikare, grmlje tenkove slao. Neko je zamislio da je svemoguć, i dekretima je počeo mahati. Neki su kukaste krstove crtali. Prigrlio je Prasicu i Prasića, Vepar uraditi nešto drugo nije znao.   Prevod: Fehér Illés

Forrás: https://mek.oszk.hu/19600/19634/19634.htm#139

Radomir Andrić Praznina – Üresség

Radomir Andrić Ljubanje 3. mart 1944. –

Praznina   Pod čelom mi strašna praznina cveta ne znam reći šta joj korenje hrani da li osmeh iz bivšeg deteta ili pisak jastrebova preteći dok se gnezdi na paklenoj grani.

Üresség   Homlokomon félelmetes üresség virul nem tudom gyökerét mi táplálja vajon a volt gyerek mosolya vagy a héja vijjogása míg vészmadárként fészkét az átkozott ágra rakja.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: http://antonijevi.blogspot.com/2011/11/radomir-andric-roko.html

Srđan Opačić: Дангубљење – Naplopás

 

Srđan Opačić Osijek 23. novembar 1967. –

Дангубљење   Чамим на станици, не знам чега, и чекам, не знам шта. Наилази нешто, и опет не знам, да ли је то нешто, нешто посебно, или је тек било шта? Коначно схватам: то нешто, што је пролазило поред мене, био је мој живот; и он би заиста био, нешто посебно, да га нисам прочамио, на станици, не знам чега, чекајући, не знам шта!

Naplopás   Állomáson senyvedek, nem tudom miért, és várok, nem tudom mit. Megérkezik valami és ismét nem tudom, az a valami valami különleges vagy csak egyszerűen bármi? Végül megértem: az a valami, ami mellettem haladt el, életem volt; és az tényleg különleges lett volna, ha nem herdálom el, az állomáson a nem tudom miért várva a nem tudom mit!   Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://www.facebook.com/photo?fbid=10159081019538774&set=gm.4574244472602481

Srđan Sekulić Kiše – Eső

 

Srđan Sekulić Priština 23. novembra 1993. – 

Kiše   Овакве су кише падале и овако је небо тамно било онда када сам са мајком, сестром и братом дошао у Војводину   Било је лето као и сада што је   Били смо избеглице   И вечна вода сапирала нам је образе и лице   а мени се чинило да сам на крају неке литице, на концу равнице.   Овакве су кише падале као и сада што падају.   И сетим се оца како нас прати и стоји на сред улице, испред наше куће коју заувек напуштамо и одлазимо   из косовске а долазимо у војвођанске равнице, ту на крају литице   ми избеглице.

Eső   Így esett az eső ilyen sötét volt az ég mikor anyámmal nővéremmel és bátyámmal Vajdaságba jöttem   Nyár volt ahogyan most is   Menekültek voltunk   És arcunkat az örökös víz mosta   nekem meg úgy tűnt a síkság fonalán lévő meredek szikla szélén állok.   Akkor is így esett ahogy most is esik.   Apám jut eszembe követ bennünket majd megáll az utca közepén házunk előtt amelyet örökre elhagyunk távozunk   a koszovói síkságból a vajdaságiba jöttünk, itt a szikla szélén   mi menekültek.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: http://www.stojanbog.net/?fbclid=IwAR0KKHZQhvEaMtEIcLw2WujrRhrN3yjOhz3EYLVxeMMsKW-iRlxheJpBDhQ

Faiz Softić Kažiprst – Mutatóujj

 

Faiz Softić Vrbe kod Bijelog Polja 1958. –

Kažiprst   Bože, koliko grijeha i krvi u jednom prstu…

Mutatóujj   Istenem, mennyi bűn és vér egyetlen ujjban…   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Darko Daničić Равнодушност – Közöny

Darko Daničić Ljig 21. januar 1961. –

 Равнодушност
 
Кад говоримо о прошлости, ми говоримо о животу.
                                                        Маргарет Јурсенар
 
Пријатељицу из детињства
нисам видео много година:
На састанку сам – рекла је – позваћу те касније.
Није се јавила, ништа се није догодило,
остало је замрзнуто црно – бело поље
на старој фотографији:
ја, у џемперу са веверицама,
озбиљан већ са три године
и она, насмејана, чучи у трави.
Простор оспорен часовима
остао је између нас неупрљан
општим местима и згуснутом јавом.
Од заједничког сећања узели смо оно што смо желели.
Сад се испражњена и напуштена љуштура
лелуја у заборављеном ваздуху старих фотографија.
 
Нисам више покушавао.
Равнодушност ослобађа обавезе да будеш присан
са људима и стварима, остаје тек мала брига
према несавладивости надмоћног времена
којег обзири затварају као стаклене витрине музеја.
 
Увек сам више имао
него што сам мислио да ће ми бити потребно.
Потреба да оправдам тај вишак предмета и мисли
које сам поседовао као претешку гравитацију
није ми дозвољавао да видим чиста лица
заробљена у ћилибарске боје ливадског меда,
у којима је дечија граја сусрела опрезну тишину,
неповерљиво као у сусрету савезника на Лаби.
Прошлост је онај живот који је доступан меланхолији,
где сећање зараста у отврдли шав на месту где је била
сачувана слика, у безнадежној савршености тренутака
који су предуго држани неотворени
и који више ником нису од користи.
 
Izvor: Дарко Даничић: Царски часови, Народна библиотека „Стефан Првобенчани“ Кралјево, 2018. стр. 16-17.
 
 
Közöny
 
Ha a múltról beszélünk, az életről beszélünk.
                                   Marguerite Yourcenar
 
Gyerekkori barátnőmet
évek óta nem láttam:
Ülésen vagyok – mondta – majd később felhívlak.
Nem jelentkezett, semmi sem történt,
a régi fényképen a fekete – fehér mező
érintetlen maradt:
én, mókusokkal tarkított pulóverben,
a komoly, már vagy hároméves,
és a fűben guggoló mosolygós lány.
Az idővel kétségbe vont kettőnk közti teret
a megszokott helyek és a sűrű valóság
nem piszkolta be.
A közös emlékekből a kívántat vettük el.
Most az üres, elhagyatott burok
a régi fényképek elfeledett légterében lebeg.
 
Többször nem hívtam.
A közöny az emberek- és tárgyakhoz
való meghitt viszonytól felment, kisebb gondot
csak a fölényes idő legyőzhetetlensége okoz,
melyet múzeumi vitrinként előzékenység zár be.
 
A javakból,
a tényleges szükségestől mindig több jutott.
Az igény, hogy a gravitációtól súlyos többlet tárgyak,
gondolatok iránti szükségletem szükségességét igazoljam,
a borostyánszínű mezei mézben foglyul ejtett
tiszta arcok elém tárulását nem engedélyezte.
Azokét, melyekben a gyerekzsivaj a csenddel találkozik,
bizalmatlanul, mint a szövetségesek elbai találkozóján.
A múlt az az élet, melyet a reményvesztettség ural,
ahol az emlékezet a képet megőrző hely megkeményedett
varratával összeforr, a túl soká zárva tartott
pillanat reménytelen tökéletessége,
mely immár senkinek sem használ.
 
Fordította: Fehér Illés