Hajnal Éva ajándékok – darovi

 

Hajnal Éva Komló, 1960. szeptember 4. –

ajándékok
 
gyerekkoromban
anyám gyakran megparancsolta
ürítsem ki a zsebeimet mert ő nem fog napestig kotorászni
épp elég hogy mosni kell
 
ilyenkor mindig előkerült
legalább három kavics
egy kőkemény tejkaramella
néhány biztosítótű
két-három gyöngyházfényű gomb
lepréselésre váró elfelejtett növénypotyadék
voltaképpen
egy teljes hét koppant az öreg fenyőasztal lapján
 
három kavicsot sokáig őrizgettem
meg voltam róla győződve hogy csak együtt érvényesek
amikor
egy kislány elkérte őket
ujjperceimet is neki adtam
vigyen mindent ami összetartozik
 
azóta üres zsebbel járok
 
Forrás: Hajnal Éva: az a nap, Litera-Túra, Pécs, 2024. 121. old.
 
 
darovi
 
u svom detinjstvu
majka je često naredila
da ispraznim džepove jer ona neće čitav dan
da ih pretraži
baš joj je dovoljno da mora da pere
 
u tim trenucima uvek
se našlo bar tri belutka
jedna kao kamen tvrda karamela
nekoliko ziherica
dva-tri dugmeta sjajem sedefa
zaboravljeni ostaci biljaka za presovanje
ustvari
na površini starog stola od jelovine čitava nedelja je prasnula
 
tri belutka sam dugo čuvala
bila sam ubeđena da samo zajedno važe
kada
je jedna devojka zamolila da ih joj dam
i moje minute prstiju sam dala
neka sve nosi što celinu sačinjavaju
 
od onda praznim džepovima hodam
 
Prevod: Fehér Illés

Nadežda Purić Jovanović Ларва – Lárva

 

Nadežda Purić Jovanović Beograd, 1974. – 

Ларва   гласници рекоше сва тројица страдала   ја чекам   радујем се сусрету мед и вода со и хлеб   ја чекам   рећи ћу за лек се не захваљује

Lárva   a hírnökök mondták mind a három elesett   én várok   örülök a találkozásnak méz és víz só és kenyér   én várok   mondom az orvosságért köszönet nem jár   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Aćim Todorović Птица жена – Madár-asszony

 

Aćim Todorović Han Pijesak, 21. septembar 1965. –

Птица жена   Гледам да ли си жена, стојиш на танкој жици. Крила ти из рамена, више ми личиш птици.   Можда си свјетлост само одбјегла мјесечини. Да ли се ми већ знамо, или се оку чини?   Прате ме чудни снови и мирис свјеже траве. Твоја ме сјенка лови и лебди изнад главе.   Гледам усне и лице, тијело и рамена. Скинем те са жице и будеш моја жена.

Madár-asszony   Nézlek, tényleg asszony vagy, vékony dróton állsz. Vállaidból szárnyak, Madár vagy talán.   Vagy holmi fénysugár, a hold világából kivált. Ismerjük mi immár egymást, vagy amit látok, önámítás.   Furcsa álom kísér, meg a friss fűlehelet. Árnyékod kísért, fejem felett lebeg.   Nézem ajkad, arcod, vállad, tested. Leveszlek arról a drótról és asszonyom leszel.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Verica Preda PreVerica Једна реч – Egy szó

 

Verica Preda PreVerica Kruščić, 1966. – 

Једна реч   Често се тражи Један знак  сакривен  између небројаних путоказа и наслаганих цигала Један зрак моћан као јед подмукле ћуди да размакне бршљенове да влат озебле траве усправи Један поглед нестваран, чаробан да бес у ланце закује или da додир пера фениксовог крила у јутро понесе једнорога глава   Често је потребна ћутња оловна без мириса и укуса да употпуни финоћу златног дана и непрегледни тренутак беспућа Често је потребна снага само једног замаха ватре Дажбога да таласе разљућене преко брда разнесе и јачина сопствених прстију да капи воде ка жедним устима принесе   Често је потребан један једини низ слогова свилен и мекан ко душа детиња да трн из ока на двобој позове и победу трајну однесе   пс.   Често тражимо једну реч Која се не ископава по распродајама нити се купује као половна роба која не кошта, а вреди толико колико једна реч која може све што видљиво и досањано разгрће у узаврелим мислима и доноси стихију мира једу који нас изнутра једе

Egy szó   Gyakran kerestetik Egy rovás  a számtalan útjelzők és felhalmozott téglák közé  rejtett Egy sugár mely hatalmas mint az alattomos hajlam szeszélye hogy szétterítse a borostyánt hogy kiegyenesítse a fagyott fűszálat Egy tekintet vélt, varázslatos, hogy láncra verje a felháborodást vagy a főnix szárnytoll-érintése vigye el reggel az egyfejű fejét   Gyakran szükséges a hallgatás ólomsúlyos illat és íz nélküli hogy dúsítsa az aranyló nap törékenységét és az ősrengeteg beláthatatlan pillanatát Gyakran szükséges az erő a Dazsbog1 egyetlen mozdulata hogy a felbőszült hullámokat a hegyeken túlra zavarja és saját ujjunk ereje hogy a vízcseppet a szomjas szájhoz emelje   Gyakran szükséges az az egyetlen egy szótagsorozat az a selymes és puha kisdedhez méltó hogy a tüskét a szemből párbajra hívja és mindörökre legyőzze   p. s.   Gyakran keresünk egy kifejezést Melyet nem lehet megvenni a kiárusításokon sem használt áruként megvásárolni semmibe sem kerül, mégis annyit ér mint az az egy mindenre képes szó amely mindent ami látható és megálmodott a forrongó gondolatokban feltár a béke elemét hozza a dühöngésbe mely bennünket belül emészt   1Dazsbog – a szlovén mitológia főistene, a földön az élet teremtője   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Верица Преда ПреВера: Post  skriptum ОГЛЕДАЛА БИТИ, Libertatea NIU Панчево, 2024. стр. 6.

Miroslav Ninković Moj tata – Apám

 

Miroslav Ninković Ruma 5. februar 1963. – 

Moj tata   Tata mi je jednom kupio veliku knjigu o putovanjima i otkriću sveta. Upijao sam miris svih tih slova, očaran svim tim slikama u boji, mora, brodova, planinskih vrhova pod snegom, sunca i pustinja, grebena i klanaca, držao sam je pod jastukom i dirao birajući pred san mesto koje ću novo otkriti. Tata mi je jednom rekao da mu dodam klešta, jer ne znam da izvadim ekser i da ga u glavi nemam. Tata mi je govorio da trčim brže, da ne skačem tako, da ne veruje da znam da pevam, i da budem jednom muž ako dođe vreme. Tatu nije brinulo moje upaljeno lice, trzanje ramena, i to što mi je sve moralo biti parno kada brojim. Tata je bio glasan i voleo je odela, čista, teška i teget, kakva su nosili revolucionari. Tata je jedne noći zaćutao, uz njega smo stavili kesicu paprenih bombona, i uz prasak razbijenog dubokog tanjira, tata je otišao. Svi su ćutali i čulo se samo rasipanje žute zemlje između prstiju. Tata nije mogao znati da je od onog dana kada mi je doneo knjigu, počela da se piše ova pesma, o meni, i danas nesigurnom dečaku, i o njemu, mom tati koji nije nikada saznao da ga od svega, pa i od ove pesme, više volim.

Apám   Apám egyszer egy vaskos könyvet adott az utazásokról és a világ felfedezéséről. A rengeteg színes kép, tengerek, hajók, hófedte hegycsúcsok, nap és puszták, gerincek és szurdokok igézetében szívtam magamba a betűk illatát, párnám alatt tartottam és elalvás előtt kiválasztottam melyik új helyet fedezem fel. Egyszer apám azt mondta, a harapófogót adjam oda, mert nem tudom kivenni a szöget és fejemben sincs. Apám mondogatta, gyorsabban szaladjak, ne úgy ugráljak, nem hiszi, hogy tudok énekelni, és ha eljön az ideje, férj sem lesz belőlem. Apám nem törődött begyulladt arcommal, vállrángatózásommal és azzal sem, mikor számoltam, miért kellett kizárólagosan a páros szám. Apám hangos volt, szerette a tiszta, nehéz és kék ruhákat, amilyeneket a forradalmárok hordtak. Apám egyszer elhallgatott, egy zacskó borsmenta cukrot tettünk mellé és egy törött mélytányér csattanásával kísérve, apám elment. Mindenki hallgatott, csak az ujjak között a sárgaföld morzsolgatása hallatszott. Apám nem tudhatta, hogy azon napon mikor kezembe adta azt a könyvet, akkor kezdtem írni ezt a verset, magamról, a mi napig bizonytalan fiúról, és róla, apámról, aki sosem tudta meg, hogy mindennél, még e versnél is jobban szeretem.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Ilija Bakić: *** (hromirane šipke…) - *** (…krómozott gravitációs rudak)

 

Ilija Bakić Vršac, 23. 11. 1960. –

***   hromirane šipke gravitacije u donjem stomaku žvale   krv drob ližu ih   bičevi nasleđenih poruka cepaju kožu sikću zmije kose skelet ključa pluta u vidnom polju odaziva se pozivu pulsa menja boje pretvara u zvuk glas između školjke u kojima dele jajašca oplođena vlagom   u toploj kolevci slanosti uče ih puzanju

***   krómozott gravitációs rudak az alsó gyomor-váladékban   vér zsigerek nyaldossák   a bőrt az örökölt üzenetek korbácsa szaggatja hajkígyók sziszegnek kulcscsontváz lebeg a látó- térben az érverés hívó szavára válaszol színt vált zönge lesz hang a kagylók között melyekben a nedvben fogant petesejtek érnek   a sósság meleg bölcsőjében tanítják őket kúszni   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Ilija Bakić: Koren ključa, naličje svakodnevnice, Kanjiški krug, 1999.

Nenad Grujičić Клима – Légkör

 

Nenad Grujičić Pančevo 12. septembar 1954. –

Клима   У малим скрпљеним собичцима, у мемли и млакој пари јухе, у мирису вреле масти, искуваног веша и дечјег пролива, у кућној атмосфери, дакле, над хартијом чучимо.   Вани кора дрвета цвета, стеже иње, леди, пршти крти снег.   Но ми пишемо отаџбинску литературу, ћушнути у ћоше деламо књижевну ствар, сањамо далека острва и дворце где властелин с властелином пљуцка и хушка, мигом решава проблеме, чека прилику да вирнемо из јазбине, да се накашљемо и – замолимо па да узврати кашљем: Где сте, шта је с вама, шта с песмицама, дајте, ма дајте, ви сте духови нашег времена!   Да ми јесмо то што смо, ето, таква је и таква ствар. Па опет трк у загушљиву собицу, гушчијим пером да скицирамо климу у духовним барама и провинцијама, да пишемо афирмативно, весело, конструктивно, да већ једном закукамо како ваља, да се што пре родимо у ропцу, ми писци, грофови језика, ми утве, златни адути сваког времена.

Légkör   A szűk összetákolt szobákban, a nyirokban és az enyhe leves-gőzben, a forró zsír, a kifőzött ruha és a gyerek-hasmenés szagában, tehát otthonos légkörben gubbasztunk a papír felett.   Kinn a fa törzse virágzik, szorongat a zúzmara, a fagy, szakad a hó.   De mi hazafias történeteket írunk, irodalommal sarokba szorítva foglalkozunk, távoli szigetekről kastélyokról álmodozunk ahol a földesúr földesurat uszít, lázít, a gondokat kacsintással oldja meg, az alkalomra vár, hogy az odúból kinézzünk, hogy köhögjünk és – megkérjük köhögésünkre válaszoljon: Hol vagytok, mi van veletek, mi van a költőkkel, ugyan, ugyan már, ti korunk kísértetei vagytok!   Igen, vagyunk, akik vagyunk, íme, így és így áll a helyzet. És ismét irány a dohos szoba, hogy libatollal vázoljuk a légkört a szellemi mocsarakban, a korlátolt kisvárosokban, hogy bizonyítsunk, vidáman, a haladást szolgálva, hogy végre jajduljunk, ahogy kell, hogy a hörgésből minél előbb felkeljünk, mi írók, a nyelv arisztokratái, mi vadludak, minden idők arany ütőkártyái.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Ненад Грујучић: Дарови, Орфеус, Нови Сад, 2009.