Nenad Grujičić Снег – Hó

 

Nenad Grujičić Pančevo 12. septembar 1954. – 

Снег   Пада снег. Ко то види?   Нико ништа не види, а и ако види, неће да види.   Ми који, заиста, видимо, ћутимо и не видимо.   Зашто бисмо видели?

Hó   Esik a hó. Ki látja?   Senki semmit sem lát, és ha lát is, látni nem akarja.   Mi, akik tényleg látunk, hallgatunk és nem látunk.   Miért is látnánk?   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Ненад Грујучић: Дарови, Орфеус, Нови Сад, 2009.

Miodrag Jakšić Nedodirom spojeni – Érintés nélkül karöltve

Miodrag Jakšić Beograd, 16. april 1969. – 

Nedodirom spojeni
 
Čuvam te
u najlepšem delu tela svoga,
u srcu samom,
u sebi duboko.
Da mi krvotokom latentno, uznemirujući lako,
svaki trenutak života uzneseš, podigneš, a smiriš...
Živiš sa mnom.
U boli, obično, kad, moramo biti,
nedodirom spojeni.
Ograničeni samo na ljubav. Jedinu, upisanu u nas.
 
Izvor : autor
 
 
Érintés nélkül karöltve
 
Legszebb testrészemben,
mélyen önmagamban,
szívemben
őrizlek.
Hogy vérkörömmel rejtve, könnyedén zavarva,
az élet minden percét magasztald, felemeld, nyugtasd…
Velem élsz.
A fájdalomban, általában, amikor léteznünk kell,
érintés nélkül karöltve.
Csak a szerelem éltet. Az egyetlen, ami belénk vésett.
 
Fordította: Fehér Illés

Obren Ristić У горама чудо – Csoda a hegyekben

 

Obren Ristić Tijovac, 17. mart 1960. –

У горама чудо
 
                               Слободану Стојадиновићу
 
Чудовит сонет мним али не не зимски бели
У горама високим једино песми тесно није
Док дува кошава и петнаест испод нуле је
Овде снегом прекривена жеља у срце се сели
 
Вазда са планине вриште митски коњаници
И на огњишту предачком ватре распаљују
Ту згрејаће кости посланица древна коју
Од гласова и слова у језику носе у бројаници
 
Мудро у благости зборе сељаци у завичају
Чим се магла спусти са Старе планине
У глуво доба кад пси чувари ланце кидају
 
Душа у зубима низ кланце и клисурине
Е тек са првом зором виде се трагови и двери
У снегу и тору: Какве ли нас походише звери
 
Izvor: Обрен Ристић: У горама чудо, Исток, Књажевац, 2017.
 
 
Csoda a hegyekben
 
Slobodan Stojadinovićhoz¹
 
Csodás szonettet álmodtam de nem nem téli márvány
A magas csúcsokon egyedül a költemény érzi jól magát
Míg tizenöt fokkal fagypont alatt a kosava zihál
Itt a hóval fedett kívánság otthont a szívben talál
 
A hegyekben mesebeli lovasok sikoltanak
Tüzet az ősök otthonában szítanak
Az ősi hírnök csontozatát itt melegíti akit a hangok
És betűk olvasójában nyelvükben hordanak azok
 
Akik az őshazában bölcsen nyugalomban élnek
A parasztok amint a köd a Stara hegységből² leszáll
Éjnek idején amikor a kutyák láncokon vergődnek
 
A lélek meg a szurdokok szakadékok között vibrál
Akkor az első virradtkor látszanak a hóban a sárban
A nyomok a várak: Bennünket milyen zsarnokok igáznak.
 
¹Slobodan Stojadinović (ejtsd: Szlobodán Sztojadinovity, 1948 – 2011) szer költő, elbeszélő, irodalmi és szépművészeti kritikus.
²Stara (ejtsd: Sztára – Öreg) hegység – 560 kilométer hosszúságban vonul Szerbia keleti részéből keleti irányban Bulgária középső részén keresztül a fekete-tengeri Emine-fokig. 
 
Fordította: Fehér Illés

Neda Gavrić Купидон – Kupidó

 

Neda Gavrić Banja Luka 27. 07. 1980. – 

Купидон   Враћам Кипидону стрелу Он се смеје Амор се крсти.   Ово је био рикошет – кажем Дрхтали су ми прсти   То се не важи!   Да, али љубав Једнако гађа И оног ко од ње бежи И оног ко је тражи.

Kupidó   Visszaadom Kupidó nyilát Ő csak nevet Ámor meg keresztet vet.   Ez ricochet volt – mondom Ujjaim reszkettek   Ez nem érvényes!   Igen de a szerelem Mindenkit eltalál Azt is aki menekül tőle Azt is aki keresi.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Неда Гаврић: Јесен жедне душе, Бесједа, Бања Лука, 2025.

Ilija Šaula Kristina – Krisztina

 

Ilija Šaula Karlovac, 4. decembar 1963. – 

Kristina   Kristina, znaš kako je kad mornar otplovi na daleka mora, a ne uzme sve šta mu treba? Takav je i život. Nikad nam nije onako kako zamišljamo da bi trebalo da bude. Zbog toga postoje male radosti, mi smo dio njih. A tuga, tuga dođe sama od sebe, kao voda u cipele, kao vuk u Liku. Niko je ne zove. Nek’ si mi dobro, dobra Kristina!   Grgoljamo se mladi, a već iznemogli, pomalo nam životi liče na umjetnost, one slike koje niko ne gleda ili kao krajputaši upadamo u oči. Bježimo od rutine, gušimo se u sivilu, krila nam sporo rastu. Ne poletjeti, ne znači zakasniti već ostati u pristaništu želja i gorjeti od samopouzdanja, da znamo što je utjeha. Ljubav. Stoji visoko iznad nas i gleda nas pravo u oči, zato nam trebaju krila, da letimo iznad zvijezda i obasipamo radošću sve one koje volimo. O draga Kristina, i ova noć koja se uselila u nas ne izlazi, razmješta se, sve mi se čini kao da će se nastaniti. Neka je. Teško će se ona naviknuti na dobro. U nama kulja svjetlo.

Krisztina   Krisztina, tudod-e milyen az, amikor a tengerész a távoli tengereket járja, de mindent, amire szüksége van, nem vitt magával? Ilyen az élet. Sosincs úgy, ahogyan elképzeljük. Ezért vannak a kis örömek, mi része vagyunk. A bú meg, a bú csak úgy, magától jön, mint a cipőbe a víz, a farkas a Mesébe. Senki sem hívta. Érezd jól magad, jóságos Krisztina!   Fiatalon csörgedezünk, de már agyonhajszoltak vagyunk, életünk lassan a művészetre hasonlít, olyan alkotásra, melyre rá se néznek, vagy éppen útmenti feszületként szembe tűnünk. Menekülünk a beidegződésektől, szürkeségben fuldoklunk, szárnyunk lassan nő. Nem felröppeni nem késést jelent, hanem a vágyak kikötőjében maradást, önbizalom-túltengést, hogy tudjuk, mi a vigasz. A szerelem. Magasan felettünk áll, egyenesen szemünkbe néz, ezért kellenek a szárnyak, hogy a csillagok felett repüljünk és életörömmel árasszuk el szeretteinket. Ó, kedves Krisztina, ez a belénk költözött éj nem költözik, helyezkedik, nekem úgy tűnik, mintha letelepedne. Ám legyen. Nehezen szokja meg a jót. Bennünk fény árad.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Ilija Šaula: Žena u meni ili Ja u ženi, Grafičar, Užice, 2014.

Ilija Bakić: *** (iskre vrcaju…) - *** (a barlangban…)

 

Ilija Bakić Vršac, 23. 11. 1960. – 

***   iskre vrcaju u pećini kovači ih isteruju iz oštrica i predaju moru vetrova ugalj se vraća u Sunce koža zateže pod znojem oko ne raspoznaje sjaj ali vidi iza njega oblik žiga za živo meso ljudskih krda sateranih u klopke mraza čuvar njuši utrobe pucketa bičem noktima guli rđu sa stubova                                soli ne žuri sve vreme je njegovo

***   a barlangban szikrák csillognak a kovácsok élekből csiholják és a szelekre bízzák a szén visszatér a Napba a bőrt izzadtság feszíti a szem nem ismeri fel a fényt de látja mögötte egy idom a fagy kelepcéjében a csordába terelt emberek élő húsa után sóvárog őr szagolja a belső részeket korbáccsal csattog a sóoszlopokról a rozsgát körmével                                vakarja nem siet övé az idő   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Bak Rita Rossz vers – Loša pesma

 

Bak Rita Budapest 1974. július 10. –

Rossz vers   Csak néma mássalhangzók, nincs előjel, csak leíródott jelek. A mondat nem állító, nem tagadó. Csak van. Amit mond, kérdezi is. A vers törmelékké porladt, szöveggé züllött. Gondolatgyökérzetét nem találom. A semmitől súlyos, satnya halott.

Loša pesma   Samo su nemi suglasnici, predznaka nema, tek otpisani znaci. Rečenica nije potvrdna, niti je odrečna. Samo postoji. Što tvrdi, to i pita. Pesma se pretvorila u otpatke, na prost tekst. Korenje ideje ne nalazim. Od ništa je teška, žgoljav mrtvac.   Prevod: Fehér Illés

Forrás: https://www.litera-tura.eu/bak-rita-versei-2/