Ilija Šaula Повратку из сна – Álomból-tért

Ilija Šaula Karlovac, 4. decembar 1963. – 

Повратку из сна
 
Опет сам заглавио у повратку, ко и куда некако, ја себи никако.
Ако у сну сретнеш неког себиповратника, знај да сам то ја.
Сањивих очију у друштву насмејаног вука,
са штапом у руци и два пара наочара;
једне за читање љубавне поезије,
а друге за посматрање модерне уметности.
 
А ти само спавај, нећу им дозволити да те буде,
те златне пчелице кад крену да беру мед.
Одвешћу их на сладолед и пићемо лимунаду
заслађену сирупом од јавора и листићем менте.
А онда … чујем музику, весеље,
најлепше народне песме и све лети од радости,
а ја на рубу твог сна, чувам те да те не пробуде.
 
Izvor: autor
 
 
Álomból-tért
 
Visszatértemkor ismét megtorpantam, ki-ki valamerre, én semerre.
Ha álmodban magához visszatérttel találkozol, tudd, én vagyok.
Álmodozó szemekkel mosolygós farkas társaságában,
a kezében bottal és két pár szemüveggel;
egyikkel szerelemes verseket olvas,
a másikkal a modern művészetet figyeli.
 
Te nyugodtan aludj, nem engedem meg, hogy felébresszenek,
azok az arany méhek, ha mézért mennek.
Majd fagylaltot adok nekik és sziruppal meg
mentalevéllel édesített limonádét iszogatunk.
És akkor… muzsikaszót hallok, vigadás,
a legszebb népdalok és örömmmámor,
de én őrzöm álmodat, nem engedem, hogy felébresszenek.
 
Fordította: Fehér Illés

Neda Gavrić Седам извора – Hét forrás

 

Neda Gavrić Banja Luka 27. 07. 1980. – 

Седам извора   Ти си Сву воду Са свих седам Извора у мени Слио у једно око Моје око. И баш то око Гледа у небо плаво Да се Господ Ослика у њима Скуп је вид Да се огледа у њима   Човек као ти.

Hét forrás   Te Az összes vizet Mind a hét Forrásból belém Öntötted egy szembe Szemembe. Pont az a szem Nézi a kék eget Hogy ott a Mindenható Jelenjem meg Szűk a láthatár ahhoz Hogy ott olyan ember jelenjen meg   Mint te.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Obren Ristić Последњи дан – Az utolsó nap

 

Obren Ristić Tijovac, 17. mart 1960. – 

Последњи дан
 
Слово Цртеж у песку У таласима звук
Из галаксије далеке, из тајанства и мира
У једно писмо прошло и будуће сабира
А коме ће повест бити поверена за наук
 
Спознаја или слутња, тек чулима се оте
Какав је био последњи дан, без страсти
Сведочиће  завичај мој који из ове красоте
Блиста на хоризонту и са њим ће срасти
 
Да ли ће час тај имати снагу и лепоту вулкана
Из утробе, силину воде из тамних дубина
Или ће нежно сунце овога умилног дана
 
Ка свом заласку објавити вечност Оца и Сина
Можда нам камен острошки светлошћу у заметку
Благовести. Или ће реч само као на почетку.
 
Izvor: Обрен Ристић: У горама чудо, Исток, Књажевац, 2017.
 
 
Az utolsó nap
 
A homokban a Betű a Rajz, A hullámokban meg a Hang
A távoli galaxis a titokzatosság a nyugalom üzenete
Múlt és jövő egyetlen levélbe sűrítve
De a történelmet tanulságként kire bízza majd
 
Felismerés vagy sejtés csak érzékek válthatják ki
Hogy milyen volt az utolsó nap az ebben a gyönyörben
Feltűnt a messzeségben csillogó szülőföldem
Fogja indulatokat mellőzve bemutatni
 
Tartalmazza-e majd az a pillanat a vulkán nagyszerűségét
Gyomrából a sötét mélyből előtörő víz erejét
És e kellemes késődélutáni napfény a gyengéd
 
Jelenti be az Apa és Fiú örökkévaló létezését
Netán az osztrogi szikla fénye mint az üdvösség
Hírét. Vagy csak a szó mint a kezdetek kezdetén.
 
Fordította: Fehér Illés

 

Miroslav Ninković Izmišljena pesma – Kitalált költemény

 

Miroslav Ninković Ruma 5. februar 1963. – 

Izmišljena pesma   Sve sam to izmislio i da je u jedan maslačak stao dobar komad neba i na njemu velika šarena kugla sa srebrnim prstenom, da se jednom nedeljno popodne udavilo u zalivenoj sveže pokošenoj travi, dok su žene okretale luk na plotni, muškarci šuštali novinama i duvanom, prozori stajali širom otvoreni, prašina se vitlala po putu, ose zalepile za mlado, zrelo grožđe. Toga dana sam izmislio da sam odrastao, izmislio sam reči koje sam izgovarao glasno i sigurno, izmislio sam pesme kojima sam se čuvao, glancao stihove kao nove cipele za čvrst korak. Izmislio sam taj pogled dublji od senke, dublji od snova u kojima kopam utrobom dok mi nad glavom srce bije i tuče. Izmislio sam zagrljaj za samoću, osmeh za dan i četvrtasti lokot za noć. Jedino nisam izmislio da je, kao da to tako mora, pljuštalo te večeri dok sam stajao pred tvojim vratima, čekajući zaludan da se otvore, kao dobre karte, kao šah-mat, kao poslednji hitac pobednika pred vatromet radosti. Nisam izmislio da sam zbog tebe sve ovo smislio, da ne ostanem sam sa licem koje ulična rasveta razvlači po barama puste, pokisle ulice.

Kitalált költemény   Mindezt csak képzeletem szülte egyetlen pitypangba a nagy színes ezüst gyűrűs labdával együtt elfért az ég egy része, egyszer egy vasárnap délután a meglocsolt frissen kaszált fűbe fulladtunk, míg a nők hagymát forgattak a tűzhelyen, a férfiak meg újsággal, dohánnyal babráltak, az ablakok tárva voltak, az út felett por kavargott, a darazsak a fiatal, érett szőlőre tapadtak. Azon a napon kitaláltam, hogy felnőttem, az általam kitalált szavakat hangosan, határozottam mondtam ki, olyan költeményeket találtam ki melyektől óvakodtam, a sorokat új cipőkként csiszoltam, hogy léptem biztos legyen. Kitaláltam ezt az árnyéknál, álomnál mélyebb tekintetet, melyben bensőmmel turkálok míg fejem felett szívem szakadatlanul zakatol. Kitaláltam a szeretetteljes fogadtatást, a magányt, a mosolyt a nappal, a négyszögletes lakatot az éj részére. Egyedül nem találtam ki azt, hogy, mintha nem lehetett volna másként, azon az estén szakadta az eső míg ajtód előtt vesztegeltem, mint a jó lapot, sakk-mattot, a győztes utolsó lövését az öröm tűzijátéka előtt hiába várva, hogy nyíljon. Nem találtam ki, hogy mindezt miattad találtam ki, hogy olyan arccal, melyet az utcai kivilágítás a megázott, kihalt sikátorok pocsolyáiban vonszol, ne maradjak egyedül.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Duška Vrhovac Sama – Egyedül

 

Duška Vrhovac Banja Luka 24. mart 1947. – 

Sama   Stanem na prozor i gledam tako u mrak vani u gustu tamu misli mi jezde u nizu beže gledam sebe samu. Gledam to oko što vešto beži i uporno traži obrise tvog lica senku mu u cvetu i ništa za nas više ne važi. Osmehne mi se iskra što mine pored tvog uha šapnem polako zažmurim do bola, do nedosluha. Izgovorim li slučajno reč grubu razgrnem mrak mahnem rukom kroz tugu i pretvorim te u sunčev zrak.

Egyedül   Az ablakba állok és csak úgy bámulok a sötétbe ki a sűrű sötétbe gondolataim röpködnek szöknek önmagamat nézem. Azt az ügyesen menekülő szemet nézem amelyik arcod árnyképét árnyékát a virágban állhatatosan keresi és számunkra immár semmi sem érvényes. Kihunyt szikra mosolygott rám füled mellett suttogok behunyom szemem tagadok mindent. Ha véletlenül goromba szót szólok széthajtom a homályt karommal szomorúan intek és napsugarat varázsolok belőled.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Aćim Todorović Kroz noć straha – A félelem éjjelén

 

Aćim Todorović Han Pijesak, 21. septembar 1965. – 

Kroz noć straha
 
Napolju tama-umrla svjetlost. Sa hrasta, starog, zlosluti sova.   bagoly riogat.
Leleče vjetar-oluju goni, bjesnilom lomi dubinu snova.
Mrknu obrisi dalekih gora, nemušto ćute hrbati modri.
Iz pakla tame vučica vije, još okot vlažan urlikom bodri.
 
Uz r´jeku magla pritišće polje, pramenjem studi jeza se grana,
u daljini-nad svodom, pogrbljen mjesec crveni k´o ljuta rana.
I ova noć na pakao liči, na koloplet vrzi adskog pruća,
na krik, na vapaj grešnika, starog, na zadnji ropot prije smaknuća.
 
Pod zemljom zmije sklupčane čame, guštjeri, crvi i sve što gmiže.
Utvare jezde, sotone kriče, a svakog časa smrt je sve bliže.
Sjeverac bije, savija grane, raznosi polen u oblak praha.
Odnekud molitva zažubori, spasonosno, tiho, kroz noć straha.
 
Izvor: https://www.nekazano.me/kroz-noc-straha-acim-todorovic.php
 
 
A félelem éjjelén
 
Kinn homály – fény sehol. Egy öreg tölgyön bagoly riogat.
Jajong a szél – vihart kerget, dühösen tördeli a mély álmokat.
Árnyképek a távoli hegyek, a kék hegygerincek csendben vannak.
A pokol mélyén szuka vonít, nedves utódot üvöltve sarkall.
 
A folyó mentén köd száll a mezőkre, a fagyban iszony terjed,
a távolban – a láthatár felett a hold görnyedt, vörös, mint a fertőző seb.
Ez az éj is a pokolra hasonlít, az alvilági vessző iszonyatos táncára,
a sikolyra, a bűnös segélykiáltására, a kivégzés előtti haláltusára.
 
Kígyók, gyíkok, férgek, minden, ami mászik, a föld alatt sorvad.
Egyre közelebb a halál, rikolt a sátán, látomások lovagolnak.
Ágakat tör, porfelhőbe pollent hord az északi szél.
Valahonnan megmentő ima hallatszik, a félelem éjjelén.
 
Fordította: Fehér Illés

Bak Rita Máshol – Drugde

 

Bak Rita Budapest 1974. július 10. –

Máshol   Az ember tönkremegy, olyan szívesen ugrott volna el a földtől, nem tudta, hogy a csúcsok alul vannak, hogy az alap egyszer égig érhet, lehelet és lég: pneuma.   Kétszáz méter, a karja melletted, de nem ölel át, lépések feléd, aztán távolodik, az ág marad, megtart téged, még nem tört le, a szalmabábuk csak szalmabábuk, ott állnak egyedül, (ha tovább sírsz, melletted maradok még) de ők akkor is ott állnak továbbra is egyedül – ezer évig, tönkremegyek, optikai csalódások között, nagyon kevés itt a levegő….   Elmegyek otthonról, esik, agyonázva lépdelek egyre közelítve feléd.

Drugde   Propada čovek, tako rado bi se odskočio od zemlje, nije znao da su vrhovi ispod, da temelj jednom može da do neba seže, dah i vazduh: pneuma.   Dvesta metara, njegova ruka je pored tebe, ali te ne grli, koraci prema tebi, pa se udaljuju, grana ostaje, zadrži te, još se nije slomila, lutke od slame su samo lutke od slame, tamo stoje, usamljeno, (plačeš li dalje, ostaću pored tebe, još) ali oni i dalje tamo stoje i dalje usamljeno – hiljadama godina, propadam, između optičkih varki, tu jako malo vazduha ima…   Napuštam dom, pada, skroz mokar koračam, prema tebi se približavam.   Prevod: Fehér Illés

Forrás: https://www.litera-tura.eu/bak-rita-mashol/