Turczi István: Utazás – Putovanje

 

 

Turczi István Tata 1957. október 17. –

 

 Utazás
 
nézd mennyi baj van velem
még egy vacak vonatablakot sem tudok lenyitni
ismeretlen tájak suhannak velünk az éjszakában
fák suhognak a szélben dombok hullámzanak
legalább megszagolhatnám a levegőt legalább
érinthetném      beérném kevéssel is
lírázó perceimből látod kiszakít a tudat
hogy valamit saját hibámból elveszíthetek
egy érzést egy illatot azonosítható benyomásokat
mindent      s míg én sután tusakodom
veled egyre újabb álmok forognak
(talán mindazt látod mihez éber szem kevés)
világkörüli magán-utadon régi vágyak arcok
emlékeidbe süppedő mozdulatok kísérnek
úgy képzelem: hajnalodó mosolyod hajlatában
én is meghúzódhatok      hisz van némi közöm
lázas álmaidhoz      mióta közösen ébredünk
a szerelem miért is lenne más
mint két összeérő halánték öldöklő lüktetése
megíratlan test-legendák keserves sora ———
a táj csak rohan rohan tovább
valahol mögöttünk már felkelt a Nap
távolba merülő arcod peremén
pillantásod kékjébe bugyolálva
végre megcsillan a tengeröböl
 
Forrás: Turczi István Legszebb versei, Belvárosi könyvkiadó Budapest, 2006. 70. old.
 
 
Putovanje
 
pogledaj sa mnom koliko problema ima
ni običan prozor voza ne mogu otvoriti
u noć sa nama nepoznati krajevi jure
u vetru drveća šume brežuljci talasaju
bar da mogu vazduh pomirisati bar da ga
mogu taknuti      i sa manje bih bio zadovoljan
vidiš iz razneženih minuta razum me trza
da nešto zbog vlastite greške mogu izgubiti
jedan osećaj utiske koji mirise identificiraju
sve      i dok se ja nespretno nadmećem
sa tobom sve noviji snovi se vrte
(možda sve vidiš za što je budno oko nedovoljno)
na tvom vlastitom putu oko sveta stare želje lica
u sećanju urezani pokreti te prate,
tako zamišljam: u savoju tvog jutarnjeg osmeha
i ja se mogu skloniti        jer nekakvu vezu sa
tvojim grozničavim snovima i ja imam      otkada
se zajedno budimo ljubav što bi bila nešto drugo
no ubitačno lupanje dve slepoočnice tokom dodira
gorak stih nenapisane legende tela ———
kraj i dalje samo juri
negde iza nas već je i Sunce izašlo
na rubu tvog u daljinu utonulomg lica
u plaveti tvog pogleda umotano
konačno zaliv mora zasija
 
Prevod: Fehér Illés

 

 

Turczi István: Az ősz vallatása – Ispitivanje jeseni

 

Turczi István Tata 1957. október 17. –

Az ősz vallatása
 
                     Nehezen tűröm az októbert.
           Impresszionisták és gerontológusok évada.
                                  Ez a sok szín-kelepce, a zöldből kibuggyanó
                                               sárga, a rejtekszürke s a fáradtvörös.
                    Az átmenetek és megtorpanások.
           Mikor felszisszennek a kígyótojás-fényekben
                    tobzódó álnok esték, és érzem: semmi vagyok.
                                  „Uram, nevezze meg a segédeit!”
 
                     Idegeim higanyba mártva; mintha
           történne valami bennem, mintha rágást hallanék.
                                  Agysejtek halálugrása, önpusztító; értelmetlen
                                               tülekedés. Szemem két párasziget.
                                Megrémít a tekintetből gúnyosan kiforduló
           félmozdulat, a szüntelen távolodás.
                     Emlékeim angyalködébe immár hiába burkolóznék.
                                  „Uram, nevezze meg a segédeit!”
 
                     33 éves vagyok. Ez a töredék teljessége.
           Ez az Időből előkorcsolyázó, felszentelt pillanat.
                                  Talán még megkaphatom, ami a teremtésből
                                               kimaradt. Talán a nyolcadik nap
                     megspórolt mítoszát, hozzá új színeket,
           utcák nyolcadiknap-szagát, prolongált arcomat.
                     Kilábolhatnék végre ünneplő hazugságaimból.
                                  „Uram, nevezze meg a segédeit!”
 
                     Ez lesz az utolsó pesszimista versem.
           Ezután már csak rólad írok, gyöngetea-szemedről,
                                  hajadról, tested földszagáról és jobb őszökről is.
                                  Kellenek az átmenetek és megtorpanások.
           Most megnyugtat a zöldből kibuggyanó
sárga, a rejtekszürke és a fáradtvörös.
           Mintha történne valami bennem: ösztönpárbaj ez.
                     „Uram, nevezze meg a segédeit!”
 
Forrás: Turczi István Legszebb versei, Belvárosi könyvkiadó Budapest, 2006. 100. old.
 
 
Ispitivanje jeseni
 
                     Oktobar teško podnosim.
           Godišnje doba je impresionista i gerontologa.
                                  To mnoštvo klopka boje, iz zeleno izbijeno
                                               žuto, skrivenosivo i mornocrveno.
                    Prelazi i nagli zastanci.
           Kad u svetlima zmijskih jaja naslađujuće
                    podmukle večeri zasiknu, osećam: ništa sam.
                                  „Gospode moj, imenujte svoje kalfe!”
 
                     Moji nervi su u živu umočeni; kao
           da se u meni nešto događa, kao da glodanje čujem.
                                  Smrtni skok moždanih ćelija, samo razorno;
                                               bezumna vreva. Oči su mi otoci pare.
                                Iz pogleda izvrnut podrugljiv polupokret,
           večno udaljavanje me straši.
                     Sad već zalud bi se u anđeosku maglu mojih uspomena umotao.
                                  „ Gospode moj, imenujte svoje kalfe!”
 
                     33 godine imam. To je celina krhotine.
           Posvećen trenutak je to što se iz Vremena ukazuje.
                                  Možda još mogu dobiti to što je iz stvaranja
                                               izostavljeno. Možda ušparan mit
                     osmog dana i uz to nove boje,
           miris osmog dana ulica, moje prolongirano lice.
                     Konačno bi se mogao iz svojih svečanih laži iskoprcati.
                                  „ Gospode moj, imenujte svoje kalfe!”
 
                     Ova će biti moja poslednja pesimistička pesma.
           Ubuduće ću samo o tebi pisati, o tvojim slabočajnim očima,
                                  o kosi, zemljanom mirisu tela a i o boljim jesenima.
                                  Potrebni su prelazi i nagli zastanci.
           Sad me iz zeleno izbijeno žuto,
skrivenosivo i mornocrveno smiruje.
           Kao da se u meni nešto događa: dvoboj nagona je to.
                     „ Gospode moj, imenujte svoje kalfe!”
 
Prevod: Fehér Illés

 

Turczi István: Árnyék – Senka

 

Turczi István Tata 1957. október 17. –

Árnyék   Egy árnyék fekszik az ágyamon a fenébe is ki küldte kié mozdulatlanul fekszik meztelenül most mintha rám nézne biccent mindenesetre jólnevelt árnyék paplanomról egyenként összeszedi régi nők kifakult hajszálait megigazítja vánkosomat is majd otthonos mozdulattal hellyel kínál a veríték rajtam csíkokban csordogál a fenébe is újabban ébren álmodom már legyintenék micsoda badarság az árnyékoknak honnan volna testük értelmük feminin gesztusaik mikor a homály szürke csontszálaiból kibomlik ÉVA hibátlan alakja mintha nem is ütötte volna el egy sárga kamion török rendszámmal mintha élne és vidáman lélegezne finoman görbülő vékony karját felém fordítja hívogatón csak a fürdőszoba ajtajának dermesztő csapódása nyomja el felejthetetlen hangját

Senka   Na krevetu mi senka leži do đavola ko li ju je poslao čija je nepomično golo leži sad kao da me je pogledala klimnula u svakom slučaju je dobro vaspitana senka sa jorgana svaki izbledeli vlas kose negdašnjih žena pokupi i jastuk namesti te vičnim pokretom mesto mi nudi niz mog obraza znoj u potocima curi do đavola u zadnje vreme budno sanjam već bi i odmahnuo kakva glupost senke odakle bi imale telo razum ženstvene manire kad iz sivih okoštalih niti nevida besprekoran lik Eve izdvaja kao da ju žuti kamion sa turskom registracijom nije pregazio kao da živi i veselo diše nežno savitljivu tananu ruku prema meni okreće poziva njen nezaboravan glas leden tresak vrata od kupaone potisne   Prevod: Fehér Illés

Forrás: Turczi István Legszebb versei, Belvárosi könyvkiadó Budapest, 2006. 68. old.

Turczi István: Civiliter mortuus – Civiliter mortuus

Turczi István Tata 1957. október 17. –

Civiliter mortuus   november bangitalevelek sodródnak lerongyolódott fák közt imbolyog a fény árnyak tekerednek kopott kőpadokra celofánba burkolózik a lehellet   egy férfi részeg vagy elnyomta az álom mint egy hamuszobor magába roskad félúton felejtett kezében ködöt szorongat mellén napilapot zizgel a szél   a férfi egyre mozdulatlanabb olvasás közben érte a szívroham pár tétova oldalpillantás tanácstalan arcok szánalom vagy csak üres kíváncsiság   itt járt N. N. — ismerte valaki? felismeri? sietnek az emberek ki érne rá ilyenkor hamar esteledik hamar árnyak tekerednek kopott kőpadokra látszólag minden változatlan

Civiliter mortuus   novembar smežuraju se listovi crne udike svetlost između ogolelih drveća treperi trošne kamene klupe senke obavijaju dah se u celofan umotava   jedan muškarac pijan li je ili se u san utonuo poput kipa od pepela u sebi se rušio na pola puta zaboravljenom rukom maglu stiska na prsima vetar dnevni list ljulja   muškarac nepomičan postaje srčani udar ga je tokom čitanja pogodio po koji neodlučan pogled zbunjena lica sažaljenja ili tek prazne znatiželje   ovde je bio N. N. – da li ga je iko poznavao? prepoznaje? ljudi su u žurbi ko bi sad vremena imao u to doba mrak rano pada trošne kamene klupe senke obavijaju naizgled ništa se nije promenilo   Prevod: Fehér Illés

Forrás: Turczi István Legszebb versei, Belvárosi könyvkiadó Budapest, 2006. 65. old.

 

Turczi István: Stilizálatlan csend – Nestilizovana tišina

 

Turczi István Tata 1957. október 17. –

Stilizálatlan csend    (A háttérben Orbán Ottó: Vojtina recepcióesztétikája)   Manapság valamirevaló költő nem ír verset és azt sem írja meg hogy nem ír verset Így szeplőtelen lesz a fogadtatása Mindenről, amit látott hallgat messzire űzi a szem árnyait az utat mind elzárja és körmeit régi szavakba vájva hallgat, makacsul így üzen Akkor jár jól, ha minél távolabb marad – sűrű a rengeteg, áttörhetetlen hangorkán, föld alatti zajok felesleges gőzölgés, folyamatos vég Ne most kapják rajt’ az elmúlt vétkeken hagyják csak saját levében főni hagyják csak romokban őt: akkor törik meg, ha jónak látja Tétlen kezét nem emeli az égnek a hálában úgysem lesz köszönet hisz a költő mindennél koldusabb hiába könyörög figyelemért meleg könnyeket sír a papírra és a gyengédséget soronként porciózza fejére olvassák legjobb verseit szemére hányják, hogy közel merészkedik mint csillag a fenyőfák hegyéhez s ha elérte a kritikus magasságot jobb, ha zuhanórepülésbe kezd Kérdőjelként mind lejjebb hanyatló karja suhogását elnyeli az est Ismétlődnek a napszakok A stilizálatlan csendben az öreg olvasólámpa alatt egy összeégett lepke maradványai Nézi, addig nézi, amíg szép nem lesz megint

Nestilizovana tišina   (U pozadini je Recepcioestetika Vojtine Otoa Orbana)   Dandanas pesnik koji nešto vredi pesmu ne piše a ni to neće napisati da pesmu neće pisati Ovako njegov prijem biće neoskrvnjen O svemu što je video šuti senke očiju u dalj tera svaku cestu zatvara te nokte u stare izraze uronivši šuti, tvrdoglavo poruku tako šalje Prolazi dobro, ako je  uzdržan – prašuma je gusta, halabuka neprobojna, zvuci ispod zemlje suvišno isparavanje, neprekidan kraj Neka ga zbog minulih grešaka ne sad uhvate neka ga ostave da se u vlastitoj čorbi kuha neka ga u ruševinama ostave: tad će se slomiti kad prihvati Dokonu ruku prema nebu ne diže ionako hvala dobro ne donosi jer pesnik je od svega siromašniji za pažnju uzalud vapi na papír tople suze pusti te nežnost red po red dozira zbog njegovih najlepših pesama ga kude prekore ga, ako se usudi poput zvezda do vrha bora približiti i ako dostiže kritičnu visinu bolje je da stropoštavanje započne Šum njegove ruke koja u obliku upitnika sve niže pada veče guta Doba dana se ponavljaju U nestilizovanoj tišini ispod stare svetiljke ostaci izgorelog leptira Gleda, dotle gleda dok lep ponovo neće biti   Prevod: Fehér Illés

Forrás: 

Turczi István: A Zöld rabbi – Zeleni rabin

 

Turczi István¹ Tata 1957. október 17. –

A Zöld rabbi   — Hommage ŕ Marc Chagall —   „Tapadjon nyelvem az ínyemhez, ha nem emlékezem meg rólad”,                       kis és nagy meditációk közt gunnyadó, öreg vándorprédikátor.                                      Súlyos a vállad, nehezülnek                       a szelíden kulcsolódó kezek, halandók hajléka    a csönd-kagylóba zárt tekintet.   Szabadulni a testtől, a szív gyarlóságától,    kihátrálni múló, egyszeri önmagadból,               néha csak egyféleképp lehet:    a Színek látomásába burkolózva,                       le a gomolygó Színek látszólag               jelentés nélküli, tömör szövetébe, a beszéd-alatti létezésbe,    hogy legyen hely a megbocsátásra.   Megmutatni, milyen az arc törékeny zöldje,    a moha meghittsége és a könyörgés-zöld,               a tűzben sarjadó füvek zöldje,    a szájban kuporgatott mentavíz                       és a porrá tört drágakövek kifakult               zöldje, az Aszfalt-tó vihar utáni zöldje,    a Napot ringató lombok zöldje, s a múlt áthatolhatatlan méreg-zöldje.   Az alázat színe, mely az örökös ellenfényben    hosszúra nyúlt árnyak közt szégyenkezve               tör utat. Az átok színe.     NINCS TOVÁBB. Az elme tragikus partokra ér.                                     Éji órán pontos csillagokkal érkező                    légszomj és visszatérő látomások. Álmaid köré egyensúlyt szerkeszt a sors,    mely denevérköpenyként rád terül                                     és befeketíti éjszakáid.

Zeleni rabin   — Omaž Marku Šagalu —   „Neka mi se jezik uz nepce zalepi, ako te se neću sećati”,                       stari propovedniče, koji između malih i velikih meditacija miruješ.                                     Rame ti je teško, pitomo                       sklopljene ruke se otežavaju, u školjku tišine      zatvoren pogled je dom smrtnika.   Od tela, grešnosti srca se osloboditi,      iz prolaznosti vlastitog ja izmigoljiti               koji put je samo na jedan način moguć:       u privid Boja umotano,                       dole, u naizgled besmisleno,              gusto tkivo kovitlajućih Boja, u stvarnost ispod govora,     da bude mesto za oproštaj.   Pokazati, kako je krhko zeleno lica,       prisnost mahovine i zeleno preklinjanja,               zeleno u vatri izrasle trave,     zeleno u ustima sakupljene vode metvice                       i izbledelo zeleno u prah pretvornih              dragulja, zeleno jezera Pločnika posle vihora,     zeleno krošnji koje Sunce ljuljaju, i neprobojno ljuto zeleno prošlosti.   Boja pokore, koja se u večnoj protusvetlosti     između dugo ispruženih senki stidljivo               probija. Boja prokletstva.       DALJE NE POSTOJI. Razum na tragične obale stiže.                                      Manjak vazduha što tokom noći sa                    tačnim zvezdama stiže i povratni prividi. Oko tvojih snova sudba ravnotežu stvara,      poput ogrtača slepog miša te prekriva                                     i tvoje noći u crno zavija.   Prevod: Fehér Illés

Forrás: Turczi István Legszebb versei, Belvárosi könyvkiadó Budapest, 2006. 30 - 31. old.

¹Turczi István – Ištvan Turci: 
dobitnik velike međunarodne nagrade „Otvorena knjiga“ – 2022. Banja Luka.
a "Nyitott könyv" nemzetközi irodalmi díj nyertese - Banja Luka, 2022.

Turczi István: Barátság – Prijateljstvo

 

Turczi István Tata 1957. október 17. –

Barátság   Félek. Mióta bejöttek szobámba melegedni a fák, szűkösen vagyunk. Bizalmatlanul pislogtak rám: vajon miféle szerzet lehetek én? Minek ez a sok láb, kéz, miért a csillogó szemek és hogyhogy nem zöld a hajam? Megkóstolták a vacsorámat és fanyalogtak, belelapoztak könyveimbe és megsajnáltak. Ágyamtól görcs állt derekukba, és a postás motorja halálra ijesztette őket. Azért Mozartot megszerették. Hazajövet vidám fuvolaszó fogadott minden délután. Rügyfakadásig megbarátkoztunk. Ma reggel megjelent a favágó, és köszönés helyett kivágott múltamból egy kedves darabot. A fák összeborultak.

Prijateljstvo   Bojim se. Otkada su drveća u moju sobu došli grejati se, tesno je. Sa nepoverenjem su me gledali: kakav li sam ja stvorenje? Šta će toliko ruka, noga, čemu služe sjajne oči i zašto mi kosa nije zelena? Kušali su mi večeru, lice im je kiselo bilo, pogledali knjige i žalili su me. Zbog kreveta krsta su im u grču bili a motor poštara ih je na smrt prepao. Ali Mocarta su zavoleli. Kući došavši svako popodne me je veseo glas flaute čekao. Do pupanja smo se sprijateljili.   Danas ujutro drvoseča se pojavio, umesto pozdrava iz moje prošlosti je jedan omiljen komad isekao. I drveća su se srušila.   Prevod: Fehér Illés

Forrás: Turczi István Legszebb versei, Belvárosi könyvkiadó Budapest, 2006. 63. old.

Turczi István: Új világ – Novi svet

 

Turczi István Tata 1957. október 17. –

Új világ   Már tíz perce voltam a víz alatt                    ködraj ragadta el fantáziám                    dobhártyámra        ismeretlen hangok rakódtak                    a hullámok mint a szél                                                           zúgása                                                           figyelmem        finom szálú homály szórta szét        körülöttem a fény apró pikkelyei                    a tenger kék volt vagy talán                                                           vörös                                                           nem tudom amikor új barátaim vidám farkbólintással                    üdvözöltek                    körülvettek             és tudtomra adták hogy immár             közéjük tartozom Azért még néha zavarnak a kopoltyúim

Novi svet   Već deset minuta sam ispod vode bio                    fantaziju mi roj magle zgrabio                    na bubno opno        nepoznati glasovi taložili                    talasi kao hujanje                                                             vetra                                                           pažnju moju        je tama istančanih niti raspršila        svuda oko mene sitni krljušti svetla                    more je plavo bilo ili možda                                                           crveno                                                           ne znam kad su me novi prijatelji klimanjem repa                    pozdravili                    opkolili            dali do znanja da od sada            među njima pripadam Ipak koji put mi škrge smetaju   Prevod: Fehér Illés

Forrás: Turczi István Legszebb versei, Belvárosi könyvkiadó Budapest, 2006. 62. old.

Turczi István: Bálnahangok – Glasovi kita

 

Turczi István Tata 1957. október 17. –

Bálnahangok                          George Crumb zenéjére,                        három futamban   I. Fonikus csend   Fonikus csend asztmásan lihegő áramlatok moszatok algák korallbizsuk közt szelíden ringatózó Idő az egyszeri és örök mélység narkotikuma lebegő kékség s a hullámok: a mindenség kézlegyintése   II. Bálványimádó tenger   Bálványimádó tenger itt nincs könyörület feláldozza teremtményeit felszív összeroppant és a világnyi cella sötétjébe merülve hömpölyög tovább végtelenre tervezett vándorlás ez s a vízütötte mély sebektől nem véd a csontfénypalást   III. Sír a mélység   Sír a mélység mikor a rianó föld egyetlen óvatlan mozdulatától megreped a tenger hasfala és a legkisebb csobbanás is egy-egy vízoszlopok gótikáján áttörő atomrobbanás

Glasovi kita                          Na muziku Džrodža Kramba,                        u tri pasaža   I. Zvučna tišina   Zvučna tišina struje što astmatično dišu alge bičaši između koralskih uresa Vreme pitomo leluja narkotik jednokratne i večne dubine lebdeća plavost i valovi: mahanje svemira   II. More idolopoklonik   More idolopoklonik tu milosti nema žrtvuje svoja stvorenja usiše te i zdrobi i u tamu ćelije sveta utonuto se dalje kotrlja planirana beskrajna skitnja je to od vodom izazvanih rana štit sjaja kostiju ne štiti   III. Dubina plače   Dubina plače kad od jednog jedinog neopreznog pokreta zemlje trbušnica mora se otvori te i najmanji pljusak je po jedna preko gotike vodenih stubova prodirajuća atomska eksplozija   Prevod: Fehér Illés

Forrás: Turczi István Legszebb versei, Belvárosi könyvkiadó Budapest, 2006. 60. old.

Turczi István: Felfedezők – Istraživači

 

Turczi István Tata 1957. október 17. –

Felfedezők   A világ, akár a kitárulkozó női test, ősidők óta felfedezésre vár. Költők jöttek, bunkóval, irónnal, megfejteni a pillanat örökkévaló szentségeit. Tudósok jöttek, 160-as IQ-val, kifejteni az örökkévalóság pillanatnyi szentségeit. A költők és tudósok igazi felfedezők: Ugyanazt nézik (ó, kitárulkozó, női test!) amit mindenki lát, s közben észrevesznek valamit, mit addig nem látott meg senki sem!

Istraživači   Svet je, kao razgolićeno žensko telo, odvajkada na otkrivanje čeka. Dolazili su pesnici, toljagom, olovkom, da večne svetinje trenutka raspetljaju. Dolazili su naučnici, sa 160 iku, da trenutne svetinje večnosti raskantaju. Pesnici i naučnici su pravi istraživači: Isto gledaju (o, razgolićeno žensko telo!) što svako vidi i usput primete nešto što još niko nije ugledao!   Prevod: Fehér Illés

Forrás: Turczi István Legszebb versei, Belvárosi könyvkiadó Budapest, 2006. 61. old.

Turczi István: Platon úr vacsorája – Večera gospodina Platona

 

Turczi István Tata 1957. október 17. –

Platon úr vacsorája
 
(kései monológ és/vagy búcsúlevél)
 
Jó Dión, légy üdvözölve, már azt hittem, nem jössz, nem jössz el sosem,
hisz tudod: sógornak barát vagy; barátnak testvér, de ülj le, ne kéresd
magad, hozatok tálat, eszközöket, láss hozzá, biztosan megéheztél, jól
fog esni a fácán, a sült után legördítenünk egy kupa óbort férfias élvezet
leend, látod, ennyi maradt nekem, esténként maradék fogaimmal elrágicsálok
mint egy csecsemő, utána könyveim között rágódom tovább: hol
vétettem s mások mekkorát
vétettek
 
ellenem. Rossz év volt az idei — az eltett mirtuszbogyók mind megromlottak,
a bor is kevésbé édes mint szokott, de mézet szívesen adok
néhány csuporral. Jó tudni, hogy van, ki önzetlenül keres meg, nem
kölcsönért, hírekért, vagy hazug hízelkedésből, fiának szabad helyért az
akadémián. Mint élsz, beszélj, utoljára Dionüsziosztól, Szürakuszai
türannoszától hallottam hírt felőled, s mondhatom, cseppet sem volt
megnyugtató. Levelet készültem írni hozzád boldogságot
 
kívánni, de nehezen jönnek mostanában a szavak. A komoly levél azzal
kezdődik: isten, a kevésbé komoly ezzel: istenek; de nekem egyik szót
sincs leírni kedvem, az istenek rég elpártoltak már tőlem — az isten
pedig, ó, mit is mondhatnék, igyunk inkább, öblítsünk egyet a viszontlátásra;
azért nem olyan rossz bor ez, ismerd el, Kürénében sem
ittál az enyémhez fogható testeset, mégis áttetszőt, a mécs világánál
nézd a drága nedüt, olyan ez a bor, mint a
                                                 filozófia,
 
kívülről szemléled, mégis belülről melegít—– harminc mínáért sem
adnám el, ha jönne egy kereskedő, pedig annyi pénz hozománynak
sem kevés. Jó Dión, nevetés bujkál a szemedben, mennyit fecseg ez a
vén bolond itt össze, nevess, ha jólesik, én már csak ilyen vagyok, pedig
sokan emlékeznek amikor még birkóztam az iszthmoszi játékokon, és
nem is akárhogy — az ám, legyűrtem a szájaskodókat, az izompac-
sirtákat mind, pedig én csak erős voltam, testben,
                                                          és ami még fontosabb:
 
lélekben erősebb az ifjaknál; anyám mindig azt mondta, „Ükapád
milyen büszke volna, ha látná”, ükapám híresség volt a maga idejében,
ő, Szolón fivére, hisz tudod, minden erények között a nyers erőt tartotta
legtöbbre, talán mert rozzant lábú, nyeszlett emberke volt, de az esze
annál gyorsabban forgott, ravaszságban, taktikában túltett akármely
elöljáróságokon, szóval a politikában nem volt nála jártasabb, de minek
is beszélek róla, össze-vissza beszélek, a magány
 
nem tesz jót a szervezetemnek, még a születésem napjával sincs
szerencsém: thargélion hónap hetedik napján szoktuk megülni tanitványaimmal
s néhány hű rokon, de mióta Délosz szigetén akkora csinnadrattával
tartják Apollón isten születésének ünnepét, mindenki a
karneválra vágyik, nekem meg maradtak a boldogságot kivánó rövid és
formális levelek, a papirzörgés a holdatlanul is rámvicsorgó éjszakákon,
a távolságon, időn, szándékon átívelő emlékezés.
Hol van már
 
a „szélesvállú”, a festegető athéni férfi, az epigrammokat, dithüramboszt
író termékeny széplélek, aki Szókratészt hallgatva később a Dionüszosztemplom
bejáratánál verselmeit elégette mind, hogy utat találjon az
Államhoz, s a dolgok leglényegét az ideák világában találja meg? Hol
van az már, mondd, jó Dión? Te, aki annyit szenvedtél eszméidért,
megérted-e, hogy az egyetlen ép ésszel felfogható választás a rögeszme,
s az erre épülő rendszer?, mert itt a tévedés
 
a rendszer alkotóeleme, és szükségszerűen bekövetkezik, hisz a tévedés,
szerencsére, emberi adomány, kikerülhetetlen, és nélküle nem juthatnánk
el a következő tévedésig — ami az igazsághoz vezető legbiztosabb
út. Ne csodálkozz, hogy másként beszélek, mint megszoktad, tán a bor
teszi — vagy az öröm, hagy fölkerestél — ne figyelj rám, ha úgy érzed,
összezavarnám gondolataid. Hésziodosznak igaza van: „ostobaságnak
tűnik, amit mondok, felfognod
 
mégse csekélység.” Igazán szép esténk van ma, végre feltámadt a szél, a
fuvallat szinte cirógatja nyakamat; bor, barát, enyhet adó hűs esti szél —
kell ennél több? Ma azt mondom: nem. Tegnap káromkodva félresodortam
volna, ha valaki azt meri állítani, egyszer majd megelégszem ennyivel
is. Persze minden érzéki valóság, ugye, állandó változásban van. Amit
ma mondasz vagy gondolsz, holnap, árapály vagy holdtölte idején, más
értelmet nyer, vagy
értelmetlenné teszi
 
maga a természet — a legnagyobb filozófus. A mai jó holnap rosszra fordul,
és vissza; ám a jó és a rossz csupán a lélekre nézve jelent valamit, a
dolgok lényegét nem mi határozzuk meg; az ember, barátom, ki a
„beszédet; a széllel versenyző gondolatot meg a törvényt tanulja”,
Szophoklészt idéztem, tudom, hogy jól tudod, csak eszköz, bár annak
nem mindennapi, ismerjük el — Ne bólints, Dión, a kérdés nem ilyen
egyszerű, csak azután folytatom, ha töltöttél, üres pohárral
 
nem lehet feltámasztani a gondolatot. Persze, hogy eszköz az ember,
mert a törvény az úr, így szól az átlagérv, de az ész a legfőbb törvény,
mert a tudásnál és belátásnál semmiféle törvény, rend nem érhet többet.
Akkor hát… az ember? Fáradt vagyok, láthatod, már egy kevéske bortól is
megered a nyelvem. Régen azt reméltem, általam a tömeg előtt is becsületet
nyer a filozófia. Azt hittem, az értelem és a hatalom természettől
fogva együvé tartoznak: keresik, űzik,
 
egyesítik egymást — tévedtem. A bölcs ember elsősorban mindennapi
életét rendezze be úgy, hogy önmaga fölött — amennyire csak lehet,
szerezze meg az uralmat. Lám, nekem még annyi sem sikerült. Ha akkor,
Aigina szigetén, amikor eladtak rabszolgának, nem ismer fel egy közügyeskedő
athéni férfiú, és nem vált ki kockázat nélkül szűnhettem volna
meg Platón úrnak lenni, s vélhetően korai halálomig vidáman szkanderezhettem
volna rabszolga társaimmal.
 
„Ám hiába, mit kesergek, miért is ejtek könnyeket? Istenekkirótta sorsod,
ó, halandó, tűrjed el!” Nem lettem költő, bajnok, lázadó rabszolga,
sem türannosz, csak egy filozófus, akit mi denki ismer, akár egy költőt
vagy bajnokot, mégis: ha egy vadkan megölne, mint Adóniszt, és minden
tavasszal feltámadnék és minden ősszel újra meghalnék, ki venné
ész re, vajon ki hívna télidőben tűzhelyéhez társalogni borostyánkőbe
zárt istenekről? Ki hívna tanácsért
 
Athén sorsáról? Ugyan, miket beszélek, Athén, politika…… ami engem
illet, a jövőben még kevésbé ártom magam ilyesmibe… tisztességes
emberféle maradjon távol a politika porondjától. Ép bőrrel megúszni a
gondolkodást!, az efféle koturnuszos demokráciákban, mint a mostani,
már ez sem kevés, én mondom neked, jó Dión, ragadj tollat, rántsd fel a
leplet, még nem késő, neked még lehet, én már csak borivásra vagyok
való, ha írásba fognék, ez azt jelentené,
 
ha nem is az istenek, miként Homérosz mondja, de az emberek elvették
az eszemet. Nagy, üres termek tátonganak bennem, igaz, de ez nem azt
jelenti, hogy eszelősként rohangálok faltól falig, ellenkezőleg, elmém
maholnap fénylő, nyugodt partokra ér. Érzem, túl közel vagyok a földhöz,
mintha fülemhez tapasztott kagylóból hallgatnám az évszakok
morajlását, élni kezd bennem egy másik valóság, az elmúlás felhőkkel,
madarakkal sodródó valósága,
 
mikor álmodban ér a fény. Azért még néha félek: méltónak lenni a megméretésre,
ennél alább nem adhatom, jó Dión, ha élnél, te biztosan
megértenél… Innál boromból, s az anankéról vagy Szókratész dialógusairól
beszélnénk, s kerülne kupádba olajbogyó is, ha kell. Hét éve,
hogy végeztek veled az orgyilkosok, a türannosz keze, bár bizonyítva
nincs, jó görög szokás szerint, csak a szív a bizonyság, valld be, magad
se hinnéd el a halálodról szóló legendákat,
 
de minek is, belátni a beláthatatlant, érezni az érzékelhetetlent, nem a
halandók dolga. Jó Dión, sorsom tudója, vágyaim régi ismerője, egyszerűen:
barátom, bocsásd meg nekem e parttalan, gyarló és gyászos
beszédet, sokat ittam, nyelvem gyorsabban forog, hiába, öregszem már,
túl közel vagyok a földhöz, túl közel hozzád, hogy kimondjam: a lassú
pusztulás magasabb rendű gyönyör.
 
Forrás: Turczi István Legszebb versei, Belvárosi könyvkiadó Budapest, 2006. 48-52. old.
 
 
Večera gospodina Platona
 
(kasni monolog i/ili oproštajno pismo)
 
Dobri Dione, budi pozdravljen, već sam pomislio, nećeš, nikad nećeš doći,
ta znaš: kao kum prijatelj si, kao prijatelj brat, ali sedi, nemoj se ustručavati,
sad će nam činiju, pribor doneti, prioni, sigurno si se dobrano ogladnio,
prijaće ti fazan, a posle pečenja staro vino sledi, užitak za prave muškarce,
vidiš, toliko mi je ostalo, za večere preostalim zubima što-šta prežvakam
kao da sam dojenče, posle pak među svojim knjigama tumaram: gde sam
grešio i drugi koliko su
grešili
 
protiv mene. Loša je ova godina bila – spremljene bobice mirte su pokvarene,
u odnosu na naviknuto ni vino nije toliko slatko, ali par tegli meda
rado dajem. Dobro je znati da postoji neko ko nesebično me traži a ne zbog
zajma, vesti ili lažnog laskanja, slobodnog mesta na akademiji za svog sina.
Pričaj mi, kako provodiš dane, zadnji put vesti o tebi sam od Dionisa,
tiranina Sirakuze čuo, i mogu reći da to što sam čuo ni malo nije
umirijuće bilo. Spremao sam se da ti napišem pismo da ti sve najbolje
 
poželim, ali u zadnje vreme rečit baš nisam. Svako ozbiljno pismo počinje
sa: bog, a manje ozbiljni ovako: bogovi; ali ja ni jednu reč nisam voljan
napisati, bogovi su me odavno napustili – a bog, na kraju krajeva šta bi
uopšte mogao reći, rađe pijmo na radost našeg ponovnog susreta;
pa ovo vino nije ni tako loš, priznaj, tako dobro vino kao moje,
tako gustog ipak prozirnog ni u Kirenajci nisi pio, tu predobru kapljicu
uz svetlo žiška pogledaj, ovo vino je poput
                                                   filozofije,
 
izvana gledaš, iznutra te greje ― ni za trideset minu ne bi prodao,
ako bi neki trgovac naišao, mada toliko novca ni za miraz nije
malo. Dobri Dione, u očima ti osmeh titra, ovaj ostareli ludak šta sve
ne brblja, pa smej se ako ti prija, ja sam takav i ostajem takav, mada
kako sam se na igrama Istmosa rvao mnogi se sećaju, i ne tek
tako ― da, redom sve lajavce, osobe sa nabreklim mišićima
pobedio, mada sam samo jak bio, u telu,
                                              i što je još važnije:
 
od mladića duhom jači; mama mi je uvek spomenula, „Praded,
kad bi te video, kako bi ponosan bio“, praded mi je znamenit bio,
on, stariji brat Solona, ta znaš, od svih vrlina najviše je golu snagu
cenio, možda zato jer je kepec, pršmoljak bio, ali mu je pamet
tim brže radio, što se tiče lukavštine svakog moćnika je
šišao, dakle politiku od njega bolje niko nije poznavao, ali što
ja pričam o njemu, bez veze govotim, samoća
 
mom organizmu ne čini dobro, nemam sreću ni sa datumom
rođenja: obično sedmog dana meseca tergeliona slavimo sa mojim
učenicima i nekoliko vernih rođaka, međutim odkad na ostrvu Delos
sa toliko buke veličaju praznik rođenja boga Apolona, svako
na karneval juri, a meni su ostala kratka i formalna pisma u kojima
mi puno sreće žele, šum papira tokom noći bez mesečevog sjaja,
sećanje što daljinu, vreme, namere premosti.
Gde je taj
 
„plećat”, slikar atenjanin , ona dobričina koja epigrame, ditirambe
revnosno pisao, a kasnije Sokrata slušajući ispred ulaza crkve Dioniza
sve elemente svojih pesama spalio da bi do Države put
našao te suštinu bivstvovanja u svetu ideja otkrio? Gde je taj
sada, reci, dobri Dione? Ti koji si zbog svojih ideja toliko patio,
da li si doživeo da fiksna ideja je jedini zdravim razumom prihvatljiv izbor,
a sistem što na to se izgrađuje? jer tu omaška je
 
sastavni deo sistema i neminovno se dogodi, jer je omaška,
na svu sreću, ljudski dar, neizbežna je i bez nje do sledeće
omaške ne bi stigli ― a to je najsigurniji put što do istine
vodi. Nemoj se čuditi što drugačije govorim no što si navikao, možda
je vino krivo ― ili radost jer si me potražio ― nemoj me slušati ako
osećaš da ti misli brkam. Hesoid je u pravu: „to što govorim,
čini se da je glupost, ali shvatiti
 
ipak nije malenkost.” Veče nam je zaista lepo, konačno i povetarca ima,
lahor kao da mi vrat miluje; vino, prijatelj, lagan večernji vetar ―
treba li još nešto? Danas kažem: ne. Juče bi još psovajuću odbacio
onoga ko bi se usudio tvrditi, jednom ću se i sa toliko zadovoljiti.
Naravno svaka čulna stvarnost, zar ne, u stalnoj promeni je. To što
danas kažeš ili misliš, sutra, za vreme oseke ili punog meseca drugo
značenje dobiva, ili
postaće besmislica
 
zbog same prirode ― najvećeg filozofa. Danasnje dobro sutra na loše se
okrene i obrnuto; ali dobro i loše nešto samo sa stanovišta duha znači,
suštinu događaja ustvari ne mi određujemo; čovek, prijatelju moj, koji
„govor; misao što sa vetrom se takmiči nadalje i zakone uči”,
Sofoklesa sam citirao, znam, da dobro znaš, samo je sredstvo, ali kao
takav, priznajmo, nije svakonevni ― Dione, ne klimni, pitanje nije
tako jednostavno, nastavljam samo onda, ako natočiš, praznom čašom
 
misao nije moguće oživeti. Razume se čovek je sredstvo jer zakon je
gospodar, prosečan argument tako glasi, ali glavni zakon je pamet,
jer od znanja i uviđavnosti nikakav zakon, red vredeti više ne može.
Dakle… čovek? Umoran sam, primećuješ, već i od ovog malog vina
mi se jezik razveze. Nekad sam se nadao, da će putem mene filozofija i
pred masom čast steći. Verovao sam da razum i vlast su prirodno
na istoj strani: jedan drugu
 
traži, juri, ujedine se ― bio sam u zabludi. Mudrac prvenstveno
neka svoj svakodnevni život tako uredi, da sam sa sobom ― koliko
god je moguće, vlada. Evo, meni ni to nije uspelo. Ako tada,
na ostrvu Egina, kad su me kao roba prodali, jedan vidljiv
atenjanin ne bi me prepoznao i izbavio, bez daljnjega bi mogao
kao gospodin Platon nestati i verovatno do svoje smrti zajedno sa
ostalim robovima mišiće jačao.
 
„Ali uzalud, čemu jadikovka, zašto uopšte plačem? Bogom datu sudbu,
o, smrtniče, podnosi!” Nisam postao pesnik, prvak, rob koji se buni,
niti tiranin, samo jedan filozof, koga svi poznaju kao jednog pesnika
ili prvaka, ipak: ako bi me kao Adonisa vepar ubio i svakog proleća
vaskrsnuo i svake jeseni opet umro, ko bi to uopšte primetio, tokom
zime u svoju toplu odaju ko bi mene kao Adonisa na razgovor u ćilibar
zatvorenima bogovima pozvao? Savet o sudbi Atine
 
ko bi od mene tražio? Ma šta pričam, Atina, politika… što se mene
tiče, ubuduće još manje ću se tim stvarima baviti… dostojanstven
čovek na pozornicu politike neka ne stupi. Zbog samog razmišljanja
ne ispaštati! u takvoj koturnovoj demokraciji kao što je današnja
ni to nije malo, to ti ja kažem dobri Dione, uhvati pero, otkrij šta je
ispod koprene, još nije kasno, tebi je još dozvoljeno, ja sam samo dobar
za ispijanje vina, da se latim pisanja, to bi značio,
 
ako već ne samo bogovi, kako Homer kaže, pamet su mi ljudi
oduzeli. Velike, prazne odaje zjape u meni, istina je, ali to ne
znači, da od zida do zida poput ludaka jurim, nasuprot, moj um
uskoro na sjajnu, mirnu obalu stiže. Osećam, preblizu sam zemlji,
kao da vrevu godišnjih doba preko uši sklopljene školjke
slušam, jedna druga stvarnost počinje živeti u meni, sa oblacima,
pticama noseća stvarnost prolaza,
 
kad svetlost u snu te dotiče. Pa koji put se i bojim: biti dostojan razumevanju,
ispod toga ne mogu, dobri Dione, kad bi živeo ti bi me sigurno
shvatio… Pio bi mi vino i o anankeu ili Sokratovim dijalozima
pričali, i po potrebi u pehar tvoj i maslinku stavio. Sedam godina je
otkad su te ubice iz potaje satrali, ruka tiranina, međutim dokazano
nije, prema dobrom grčkom običaju samo je srce svedočanstvo, priznaj,
legende o tebi ni sam ne bi verovao,
 
ali čemu, pregledati nepregledno, osetiti što se osetiti ne može nije posao
smrtnika. Dobri Dione, znalac si moje sudbe, poznavaoc želja, jednostavno:
prijatelju, molim te oprosti mi ovaj razvučen, jadan i tužan
govor, previše sam pio, jezik mi se razvezao, badava, starim,
preblizu sam zemlji, preblizu sam tebi pa tvrdim: lagano
nestajanje je naslada višeg stupnja.
 
Prevod: Fehér Illés