Bayer Béla Váralja, 1951. május 17. –
A tét
Esteledik. A szemköztes tömb
ablakszemei felparázslanak,
már vetkezik mögöttük az e napi gond.
(Szomszédod ma kártyázik,
s nem asszonyát veri.)
Jómagad lámpásod esteli
fénye mellett klasszikusokat idézel.
Tétova kézzel, sort sor
alá tapogatva kerülnek
a lapra feljegyzéseid.
Araszolsz megannyi kis csáppal,
Kaffkával és Csáthtal
gyapálod a középszerűt.
Orgonát és mélyhegedűt
szólnak benned a szavak.
A hangulat keservét most aligha érzed,
a képzet csak féligszítt
cigarettát engedélyezett.
Kibiccsant útján az esély,
hisz sekély szenvedély uralkodik.
Bérdalok bonganak bordalok helyett,
vélhetnéd, így rendeltetett,
bár fonákja maga kiabál.
Értelmed látszólag ellenáll,
de fricskája szájad szögletére ül.
Elnehezül lassan minden tagod,
s noha tudod, hogy a lét dadog,
nem kutatod a törvényi praktikát.
A hibát a hit és a tudás viszonyában látod.
Jobbító próbálkozásod nekifeszül,
ám kiderül, hogy naivak elképzeléseid.
Hit is csak áttételekkel mozgathat hegyet,
e kegyet nem bitorolhatja földi hívság.
Hogy eleve elrendeltetett? Botorság.
Természetünk ilyen.
Krisztust a keresztre küldtük,
de minden maradt a régiben. Igen.
Hiába szülhetne megváltót, a csúnya lány
szerelme mégsem kelendő. Veronika kendő
becézi arcodat, s az alkonyat
bársony pamattá bomlik.
Pirossal pörsennek az ég ragyái,
kontúrrá rajzolódsz, testtelenné,
noha fantom mégsem leszel.
Szeretsz és szeretkezel,
egyre görcsösebben immár,
bár a nyár még kelleti tűzhajú Végzetét.
A tét mégis maradandóságod.
Látod? A versek szó-karátok,
mit a Kritika unciái mérnek.
Fintor, hogy a végső Költészet
nem lehet maga az Életünk.
|
Ulog
Hvata se mrak. Zasjaju prozorska
okna susednog bloka, iza njih
već dnevna briga se svlači.
(Danas tvoj sused karta
i ne tuče ženu.)
Ti sam pored svetla
noćne lampe klasike citiraš.
Tvoje beleške sustezajućim
pokretima tapkajući red
ispod reda redaš na papir.
Bezbroj sitnim pipcima se kotrljaš,
osrednjost s Kafkom
i Čatom prikrivaš.
Reči u tebi putem orgulja
i violončela se oglašavaju.
Gorčinu raspoloženja sad ni ne osećaš,
mašta samo napola popušenu
cigaru dozvoljavala.
Šansa na stramputicu stigla
jer samo plitka strast vlada.
Umesto hvalospeva vinu najamne pesme ore,
mogao bi reći tako je suđeno
ali naličje sam grmi.
Tvoj razum se naizgled opire
ali ti se zvrčka na usnama nazire.
Usporavaju ti se udovi,
iako znaš da postojanje muca,
praksu zakonitosti ne istražuješ.
Grešku u odnosu vere i znanja vidiš.
Pokušavaš s poboljšanjem
ali ispostavi se, predstavke su ti naivne.
I vera samo transmisijom može brda pomerati,
tu milost zemaljska snaga prisvojiti ne može.
Da je sve unapred određeno? Bulažnjenje.
Priroda nam je takva.
Hrista smo na raspeće poslali
ali sve je po starom ostalo. Da.
Zalud bi mogla iskupitelja roditi, ljubav
ružne devojke nije tražena. Lice ti marama
Veronike miluje a suton
u baršun se pretvara.
Hrape neba su crvene bubuljice,
od tebe samo obrisi ostali, bestelesan si
ipak avet nećeš biti.
Voliš i ljubav vodiš
ali si već sve više u grču
mada leto plamteću kosu Usudi još nudi.
Ipak ulog je tvoja besmrtnost.
Vidiš li? Pesme su karati reči
šta uncije Kritike merkaju.
Groteska je da Poezija
sam Život ne može biti.
Prevod: Fehér Illés
|
Einlage
Es dämmert. Die Fensteraugen
des Blocks gegenüber glühen auf.
Hinter ihnen entblößt sich heutige Sorge.
(Diesmal bevorzugt der Nachbar
die Karten, statt die Gattin
mit Schlägen zu beglücken.)
Du zitierst bei deinem abendlichen
Lampenlicht Klassiker.
Mit zitternden Händen, Zeile nach Zeile
herumtastend kriechen aufs Papier
deine Notizen. Wie ein Käfer
mit zahlreichen Fühlern schleichend
jätest du das Mittelmaß. Wie Orgel
und Bratsche klingen dir die Wörter,
spürst die Missstimmung der Tage kaum.
Deine Fanthasie erlaubt dir nur
halbgerauchte Zigaretten, derweil
Chancen entgleisen und wertlose
Leidenschaften herrschen.
Bestellte Lieder gellen statt
gefühlvoller Gedichte.
Alles ist vorbestimmt, könnte
man glauben, trotz, dass
das Zerrbild für sich selbst spricht.
Dein Verstand leistet Widerstand,
dennoch nistet sich eine Grimasse
in deinen Mundwinkeln ein.
Sachte werden deine Glieder schwer
und obwohl du weißt, dass das Dasein
stottert, fragst du nicht nach gängigen Praktiken.
Den Fehler siehst du in dem Verhältnis
zwischen Wissen und Glauben.
Dein verbessernder Wille spannt sich an,
aber es stellt sich heraus, dass deine Vorstellungen
zu naiv sind. Der Glaube kann auch nur mit
Übertragung Berge versetzen. Dieses Los
kann kein irrdisches Wesen besitzen.
Dass es unentrinnbar ist? Unfug.
Dies entspricht unsrer menschlichen Natur.
Obgleich, dass wir Christi auf das Kreuz
verbannt haben, alles blieb beim Alten.
Ja. Umsont würde ein hässliches Weib einen
Erlöser gebähren, ihre Küsse würden vermieden.
Veronika-Tuch bedeckt dein Gesicht
und die Abenddämmerung zerteilt sich
zu purpurnen Libellen. Die Himmelswunden
röten sich und du wandeltst dich zu Konturen,
würdest auch ohne Leib kein Phantom.
Du wirst geliebt und machst selber
Liebe, immer krampfender nunmehr
und wenngleich der Sommer noch seine
volle Pracht anbietet, dein Einsatz bleibt
deine Unvergänglichkeit. Sieh! Die Verse sind
Wortpräziosen, die in Unzen der Kritik
gemessen werden. Die Fratze ist, dass
die letzte Dichtung nicht unser Leben sein kann.
Nachdichtung: Bayer Béla
Totalisation
Le soir descend. En face
dans le bloc, lles
fenêtres tournent en
feu. Les soucis journaliers
derrière se mettent à
nu.( Aujourd’hui, ton
voisin joue aux cartes,
ne veut pas battre sa
femme comme plâtre.)
Toi, sous l’abat-jour
de ta lampe
epluches un texte classique.Tu mets,
d’une main hésitante, noir sur blanc quelques
notes sous les lignes ou
sur la marge pour les
citer après. Tu argues
avec Kafka et Csáth
attaques le médiocre.
Dans ton tréfonds les
mots sonnent profonds
comme l’orgue et le
violon. Tu sens à peine
l’ amertume de la
disposition de l’àme. Le
fictif ne donne
permission qu’à fumer une cigarette à
moitié. L’aléa se désaxa en chemin faisant.
C’est la passioin futile
qui règne. Au lieu des
chansons bachiques ce
sont des chansons
salariées qui
retentissent et bourdonnent. Tu
pourrais croire: ceci
doit être ainsi, bien que le
contraire soit vrai. Il
paraît que tu t’y opposes
et que tu pinces les
lèvres. D’ un jour à l’ autre
tous tes membres
s’alourdissent et bien que tu
saches que l’ existence balbutie, cloche, tu
net’intéresses plus à la
loi, a la légalité
pratique et utile. Même
la foi ne peut mouvoir
des monts qu’à condition
d’une prise de force.
Mais cette faveur ne
s’approprie pas par
n’importe quel être
vaniteux. Tu dis, que cela a
été décrété au
préalable? Nonsens. Notre
nature est ainsi. Nous
avons envoyé le Christ
sur la croix et tout
reste comme auparavant.
Voilà ce qui est
vrai!Une fille laide pourrait
mettre un sauveur au
monde, pourtant
personne ne la prendrait
pour être sa femme.
De la science et de la
foi. Ton essai mélioratif
fait encore un effort Tu
crois que l’erreur gît
dans le rapport mais il
devient clair que tes
idées sont naïves. Le voile de Véronique
caresse ta face.Le
velours du coucher de solei
se défera en touffe,
poufLes stigmates de
variole du cielse
colorent du crimson, tes
contours s’estompent,
s’immaterialisent.
Bien que tu ne deviennes
pas fantômes.
Tu aimes , tu fais
l’amour, mais d’une façon de
plus en plus convulsive.
Bien que l’ été laisse
encore désirer sa
destinée en flamme infernale,
la totalisation est
quand
même la durée.Tu vois?
Les vers ont leur carat
de mots et sont mesurés
par les onces de la
critique La contorsion
est
que la Poésie ultime
ne puisse pas être notre
Vie elle-même.
Traduit: Zsoldos
Imre svd
