Sinkovits Péter Késő délután – Kasno popodne

Sinkovits Péter Zenta, 1946. május 26. –

Késő délután ölelkezésre váró kőangyalok vonulnak a kálvária felé bringás siet kerekéről a kanyarban kőszemcsék ütődnek a kivésett évszámokra

Kasno popodne prema kalvariji željni grljenja anđeli od kamena kreću biciklista juri isklesane datume u krivini sa točkova mrvice kamena udaraju Prevod: Fehér Illés

Forrás. a szerző

Đorđe Kuburić Стрелац – Nyilas

Đorđe Kuburić Bačko Petrovo Selo 1958. –

Стрелац Рођен сам једне хиперборејске зоре У земљи обавијеној сновима У земљи детињства и лаке магије У сну сам живео У сну волео две Увек исте девојке У сну путовао Садио маслињаке и свирао лиру Видео клијање и смрт А потом се Отиснуо Утиснуо у небо И живео срећно и мудро Као Стрелац Чаробњак.

Nyilas Északon-túli éjszakán születtem Az álmok országában A gyermekkor és igézet országában Álomban éltem Álomban szertettem Mindig ugyanazt a két lányt   Álomban utaztam Olajfákat ültettem és lanton játszottam Láttam feltámadást és halált Majd Útra keltem Az égbe értem És mint Nyilas Varázsló boldogan bölcsen éltem. Fordította: Fehér Illés

Izvor: Đorđe Kuburić: Zašto volim viski i druge izabrane pesme. Niški kulturni centar, 2006.

Tijana Rakočević Pismo – Levél

Tijana Rakočević Podgorica 23. juni 1994. –

Pismo Volim to što ne mogu sve sama, Lako predam vlast i ženski šenim. Atom moj je tanak sloj balzama Dovoljan za krik nad učinjenim. I pričvrstim ljubav ispod svega, Moje plemenito u moru jedinstva; Idi, kažem. Glumom odbih njega… Riječ – konop mog samoubistva.

Levél Védtelenségem élvezem, A hatalmat átadom és mint nő vigadok. Alapegységem vékony balzsamréteg, A megtettért egy sikolyra éppen elég. És a szokványos áradatában mindenre azt, Ami nemes bennem, szerelmemet függesztem; Menj, mondom. Elutasítottam, színleltem... A szó – öngyilkosságom kötele. Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://okf-cetinje.org/tijana-rakocevic-ocudenje/

Faiz Softić Lijek – Orvosság

Faiz Softić Vrbe kod Bijelog Polja 1958. –

Lijek Kad je saznao istinu, Hasan Mršo, izbjeglica iz istočne Bosne, popio šaku tableta – od sviju po dvije. I ništa ga više, zaboljelo nije.

Orvosság Hasan Mršo* kelet-boszniai menekült, megtudva az igazságot, tenyérnyi tablettát ivott – mindegyikből kettőt kettőt. És többé már semmije sem fájt. *ejtsd: Haszan Mrso Fordította: Fehér Illés

Iz zbirke: Dok vode teku. NVO Centar za kulturu – Bihor, 2016. 16. str.

Sebestyén Péter Karmazsin Király – Grimizni kralj

Sebestyén Péter Zalaegerszeg, 1967. július 07. -

Karmazsin Király

Halott évek halott moraja; néma a Tenger is. Nem mutat semmit –

hallgat a távoli táj; az elnémult emlékezet.

Itt járt. Lépte alatt nyögött a Föld. A fekete kentaurok is átengedték Őt

zárt sorfalukon; patáik idegesen kalapálták a foglyukká tett világot.

- Hogy nem is volt sohasem?

Az Idő, az egyetlen mostoha sem bírt vele. Eljön, újra: látni a szétesést.

                     

A Nagy Víz kibontott hullámai már érzik Őt; vén cetek harsognak;

bolydul az iszapos enyészet -

vijjogó albatroszok felhőket hívnak.

Ami elmegy, ami megjön: nem több és nem kevesebb, mint a szavak,

melyek elmondattak egykor - -  belefáradtak a generációk.

                     

Még az éj rostokol a sziklás partokon, zöld mezőkön – nincs várakozás.

Szél csapkod idelenn:         

rőt köpeny lobog; vérnél-halálnál sötétebb. Repül Karmazsin Király.

Eldönti most: nyíljék-e bájjal a Tavasz; hordjon-e dús termést a Nyár;

szaporodjon, sokasodjon-e minden, ami tagadott, mielőtt lett volna mit - -

Lassan lépdel a ló. Árnyék oszlik és nyergében most feláll, kantárt ereszt.

Sisak alatt az Arc - -  megmutatkozik, mint az ős-bizonyosságok:

a Teremtésben nem férhetnek el a Kezdet-előtti szép legendák - -

A Palotához ér. Üres csarnokokban üres a Szerkezet. Elköltözött innen az,

ami mérhető és elgondolható.

A termek – vagy a világ? – végére ér. Szétküldi az Időt, a Teret, az Anyag

minden változatát - -  mert valaha így határozott.

Nem beszélt, de mindenki hallotta. „ – Nincsen rá okom, hogy határozzak

életetek éveiről, perceiről; szomorúságom, hogy megtehetném. Könnyebb

volna így az embernek, elismerem. Ám: ami volt és ami lesz, annak kell

megtörténnie. Tudjátok meg: az Az Isten nem irgalommal teremt és pusztít;

vele ugyanúgy reménytelenné válik az Élő, mint nélküle. Emlékezzetek –

így akarom, mert emlékezem én is. Aki látta a kezdetek-előtti Tereket, az

örökre rab marad, mint én, vagy azok, akik velem harcoltak: a dánok Ura

és a Sólyompengét Hordozó.

Mindig érkezem. Addig ittmarad a Könyv, amit nem lehet elpusztítani, hisz

folyvást íródik és írattatik. A Félelem végén, mikor a Halál már nem lesz

puszta Kárhozat, itt leszek, azért, hogy - akkor – felejtsetek megint. Hiszen

születni kívánok és meghalni, mint mind a Földanya gyermekei.”

 „Kéz nem érintette; szem sugara nem hullott Reá. Nem látta senki, hogyan

és mikor távozott megint; de a szavakat tudjuk. Visszajön. Lehet, megméri

újra a múló időt és – ha kell – ledönti Herkules Oszlopait, hogy végetérjen

az, aminek nem lett volna szabad elkezdődnie. Vagy másképp? Néhanapján

úgy hisszük: Ő a Szeretet, azért, mert nem hagyja jóvá Isten és az emberek

tétova választásait.”

Forrás: a szerző

Grimizni kralj (King Krimson)

Mrtav žamor mrtvih godina; i More je nemo. Ništa ne pokazuje –

šuti daljina daljine; zanemelo sećanje.

Bio je tu. Ispod njegovih koraka Zemlja stenjala. Kroz gust špalir Njega su i

crni kentauri propustili; porobljen svet kopitama nervozno su udarali.

– Da nikad nije ni postojao?

Njega ni jedina maćeha, Vreme, nije pobedio. Ponovo će doći: raspad je na vidiku.

Razvijeni valovi Velike Vode već Ga osećaju; ostareli kitovi tutnje;

glibav raspad se pomera –

oblake albatrosi klikćući dozivaju.

Što odlaze, što dolaze: nisu ni više ni manje samo reči

koje su nekada izgovorene - - generacije su sustale.

Na stenama obale, zelenim livadama još noć dangubi – nema čekanja.

Tu dole vetar lupa:

crvena kabanica vijori; od krvi-smrti tamnija. Leti Grimizan Kralj.

Sad odlučuje: dal da se Proleće lepotom otvori; dal da Leto bogat rod donese;

sve, što je negirao još pre no što bi se nešto moglo dal da se množi, plodi - -

Konj polako korača. Sena se rasprši te sad ustaje u svom sedlu, uzda opusti.

Ispod kacige Lice - - poput iskonskih izvesnosti se pokazuje:

u Stvaranju lepe legende pre Početka mesta nemaju - -

Stiže do Palate. U raznim halama prazna Naprava. Sve što se meriti može i

na razmišljanje nagna odavde se odselio.

Na kraj hola – ili sveta? – stiže. Raspušta Vreme, Prostor, svaku varijantu

Materije - - jer jednom je tako odlučio.

Nije govorio ali su ga svi čuli. „ – Razlog da o godinama, trenucima

života odlučujem, ne nalazim; moja žalost je da bi to mogao uraditi.

Priznajem, ljudima bi tako lakše bilo. Ali: što je bilo i što će biti to

mora da se desi. Imajte na umu: Gospod ne sa milošću stvara i uništava;

s njim ili bez njega Živ čovek jednako beznadežan postaje. Setite se –

tako želim, jer i ja se sećam. Ko je Prostore pre stvaranja video, taj zauvek

rob ostaje, kao ja ili oni koji su se sa mnom borili: Gospodar Danaca

i Nosilac Sečiva sokola.

Uvek stižem. Knjiga, koja je neuništiva dotle ostaje, jer bez prestanka

se dopunjava i nalaže se da se dopunjava. Na kraju Straha, kad Smrt više

neće sušto Prokletstvo biti, biću tu, zato da – tad – ponovo zaboravim. Jer

poput potomaka Majke zemlje želim da se rodim i umrem.”

„Zrak pogleda niti ruka Ga nije dotakla. Niko nije video kako i na koji

način je opet nestao; ali reči pamtimo. Vratiti će se. Možda će nanovo

prolazno vreme meriti i – ako treba – Stubove Herkula srušiti da se

jednom završi to što ne bi ni trebalo da počne. Ili drugačije? Koji put

nam se tako čini: On je Ljubav jer neodlučne izbore Boga i čoveka

ne odobrava. ”

Prevod: Fehér Illés

Jóna Dávid hódmezővásárhelyi emlék – uspomena iz hodmezevašarhelja

Jóna Dávid Budapest 1968. September 9. –

hódmezővásárhelyi emlék

nagymamám már nem él,

a Kincses temetőben van, a szülei mellé feküdt,

oda, ahova biciklivel együtt jártunk ki régen,

s vittük a dédinek, s az ismerősöknek a kerti virágokat,

én már csak sírokat láttam akkor, nagymamám még arcokat.

néha még ott járok nála,

a fahéjillatú rizskása az öntöttvas kályhán bugyorog,

sámlin ülök, s apró kis ropi-ujjakkal borsót fejtek, vagy babot pucolok,

közben nem nézünk egymásra, nem beszélünk sokat,

ezerszer megszámoltam a gang kövein a rombuszokat.

a „nagy szobában” aludhattam, ahol a tv-s is állt,

ahol a nagymamám gyakran a múlton sírdogált,

ahol a vendégeket is ültették, ha jöttek,

süteményt kaptak a szintén legyőzöttek…

ezüstkanál, porcelán, bor, szóda és pogácsa,

a régi világ kellékei az új félelmeinek lett alkalmi társa,

a gyerekként az volt a legrosszabb, mikor én voltam témán, a soron,

viszont ha érdeklődtem, azt mondták már megint lábatlankodom.

vártam, hogy menjenek már haza,

melegíteni kellett a fürdéshez a vizet, hisz már fél hét,

lábasból vacsora, hozzá isteni kenyér,

a fürdés után „begomboltuk” a tévét,

abban még az árnyék is fehér.

a tv-n egy hagyományos, felhúzós óra állt,

amikor nem könnyen jöttek az álmok,

de már elfogyott a családban a szó,

volt, hogy néztem a sötétben, hisz foszforeszkáltak a számok,

s hallgattam a fekete csöndben, ahogy kattog a mutató.

egy kecses herendi nő is nyújtózkodott a tv tetején, s mindkét

kezét felemelte, ahogy hálóingét vette le,

érző porcelánszívet sejtetett a festett mandulaszem

vagy csak egyszerűen így emlékszem …

a múlt hirtelen szépségekkel lett tele.

ma ahogy fekszem ugyanúgy hallgatom a kutyák ugatását,

az elmenő autók zaját, ahogy kisfiúként tettem,

ma azokat az illatokat érzem, azokat a színeket festem,

s erről írok, de hisz látod Te is!,

kedvesem most hív: elkészült a tejberizs!    

Forrás: http://holdkatlan.hu/index.php/szepirodalom/vers/5830-jona-david-hodmezovasarhelyi-emlek

uspomena iz hodmezevašarhelja

baka više nije među živima,

na groblju Kinčeš, pored svojih roditelja je legla,

tamo smo nekad biciklom zajedno išli

te prabaki i poznavaocima rezano cveće nosili,

ja sam samo nadgrobne spomenike video, baka još i ličnosti.

koji put sam još kod nje,

sutlijaš sa cimetom na peći od livenog gvožđa ključa,

onako majušan na podnožju sedeći ili grašak param ili boraniju čistim,

niti se pogledamo, niti puno pričamo,

romboide na pločama verande bezbroj puta sam prebrojao.

u „velikoj sobi” sam odseo gde je komoda sa tv u uglu stajala,

gde je baka često prošlost  oplakivala,

gde su i gosti dočekani, ako su već došli,

slatkiš i pobeđeni su dobili…

srebrna kašika, porculan, vino, soda voda i pogača,

potrepštine starog sveta prigodni drugovi su mojih novih strahovanja,

kao detetu najgore mi je bilo kad su u nedogled o meni pričali,

a kad sam nešto pitao rekli su da smetam da sam opet počeo lupetati.

njihov odlazak sam sa nestrpljenjem čekao,

trebalo je vodu za kupanje grejati, ta pola sedam je već,

večera iz šerpe, svež hleb,

a posle kupanja uz tv gde je

i senka bela bila sledilo porodično druženje.

na tv-u je tradicionalan sat za navijanje stajao,

kad me je san zaobišao

a porodica zanemela,

u tami sam brojeve koji su fosforescirali gledao

i u mrklom mraku kucanje kazaljki slušao.

pored sata tamo još i vitka dama iz porculana se protezala,

obe ruke je podigla kako je spavaćicu skidala,

oči poput badema, valjda i meko porculansko srce imala

sećanje tako nju priziva…

prošlost odjedanput lepotama se ispunila.

danas kad ležim lavež pasa, brujanje auta u prolazu

na isti način slušam, kao da sam mališan,

danas iste mirise osećam, istim bojama slikam,

te o tome pišem, pa to i Ti osećaš!

sad me moja mila zove: gotov je sutlijaš!

Prevod: Fehér Illés

Gergely Tamás Az idő partján – Na obali vremena

Gergely Tamás Brassó 1952. augusztus 19. –

Az idő partján Kiültek a dombtetőre, előttük hömpölygött a folyam. Malacka meg Vadmalac, a ritka csendes pillanatok egyikében. Bágyadtan sütött a nap, nem tűzött, Vadmalac átölelte a társa vállát. Bombázók húztak el a távolban, látták is őket, majd robbanást hallottak, de nem törődtek vele. - Szeretek itt ülni. Veled, az Idő partján. Hátuk mögött egy gyerek felsírt, mert fájt, ahogy a penicillint beadták neki. Vagy mert nem adták be, nem volt, amit.

Na obali vremena Na brežuljku su sedeli, ispred njih reka je tekla. Prasica i Vepar, u jednom od retkih trenutaka smiraja. Sunce ne žari, tek klonulo sija, Vepar rame svoje drugarice grli. U daljini bombarderi su leteli, i njih su videli, pa eksploziju čuli, ali zbog toga nisu se brinuli. – Volim ovde sedeti. S tobom, na obali Vremena. Iza njihovih leđa dete zaplače, jer mu je bolelo, kako su mu injekciju penicilina dali. Ili jer mu nisu dali, jer nije bilo šta da se da. Fordította: Fehér Illés

Forrás: https://mek.oszk.hu/19600/19634/19634.htm#176