Garaczi László Hogy valamit mindig – Da nešto uvek

 

Garaczi László Budapest 1956. július 17. – 

Hogy valamit mindig
 
Egy férfi fekszik a földön, kilóg a keze
a papír alól, az ujjai begörbülnek, mintha
vizet merne, fölemelik a papírt, hogy lefotózzák,
a hasa horpadt, a szemhéja kék, mint az aszalt
szilva, száján magáról megfeledkezett mosoly,
rézgyűrű a hüvelykujján, láttam este a téren,
kenyeret evett, és volt még rajta ruha, fiatal férfi,
diktálja a rendőr, haja barna, igazolványa nincs,
na, fogd meg ott a lábánál, milyen hideg lehet a
csuklója, ennyi az élet, mondja valaki, csupasz
seggel jövünk világra, és úgy is távozunk,
elviszik tepsiben, eloszlanak a bámészkodók,
semmi nyom nem marad, mindent eltakarítanak,
még ott maradok egy ideig, és azt veszem észre,
hogy az emberek mintha kikerülnék a helyet,
ahol a halott ember feküdt a földön, olyanok is,
akik nem tudhatnak az esetről, jönnek, és mikor
odaérnek, valahogy eloldalaznak, mintha lenne
ott valami sűrűség, amibe nem tudnak behatolni,
valami mérgező közeg, egy bicegő öregember
gumivégű bottal, a cukrászda felől két rakott
szoknyás lány fagyit nyalva, cigarettázó
katonatisztek csoportja, átmennek a túloldalra,
vagy megállnak a járdán, a belövésektől foltos
sarokházat nézik, sőt olyan is akad, aki megáll,
szabályosan megfordul, mint aki otthon hagyott
valamit, senki nem lép arra a helyre, pedig öt
óra van, rengetegen járnak az utcán, végül jön
két rendőr farkaskutyával, de a halott férfi náluk
is erősebb, a kutya nyüszítve megáll, húzza a
pórázt, végül is kitérnek, mindegy nekik,
merre járőröznek, meghaltak a téren, hogy fogja
ezt apám elmagyarázni, ellenforradalmár vagy
közveszélyes munkakerülő, zsebre dugott
kézzel állok a kapuban, a szükségszerűség,
hogy valamit mindig nézni kell, ott feküdt,
valami bele volt vésve a gyűrűjébe, egy név,
hallgatott, önzőn, az élők iránti megvetéssel.
 
Forrás: http://www.jelenkor.net/archivum/cikk/2473/hogy-valamit-mindig-itt-elhallgat
 
 
Da nešto uvek
 
Na zemlji muškarac leži, ispod papira
ruka mu visi, prsti savijeni, kao da
vodu crpi, podižu papír da ga snimaju,
trbuh mu je ulegnut, kapci poput suhe šljive
plavi, na ustima zaboravljen osmeh, na palcu
prsten od bakra, uveče sam ga na trgu video,
hleb je jeo i još odeven bio, mlad muškarac,
diktira policajac, smeđa kosa, legitimacije nema,
no, tamo za nogu uhvati, kako mu je zglob na ruci
hladan, život je toliki, reče neko, gologuzi
smo na ovaj svet došli i tako i odlazimo,
u tepsiji ga odnose, besposličari se razilaze,
nikakav trag ne ostaje, sve su očistili,
jedno vreme još tamo ostajem i primećujem
da ljudi kao da izbegavaju mesto gde je
mrtav muškarac na zemlji ležao, i takvi
koji šta se dogodilo ne mogu znati. Kad tamo
stignu nekako zaobilaze kao da je
neka gustina u koju prodreti ne mogu,
nekakva otrovna sredina, jedan starac koji šepa
sa štapom, iz pravca slastičarne dve devojke
sa naboranim suknjama sladoled ližu, grupa
oficira koji puše, prelaze na drugu stranu
ili na pločniku zastanu, gledaju kuću na uglu
sa oštećenjima od hitaca, ima i onaj, koji stane,
doslovce se okrene, kao neko koji je nešto kod
kuće ostavio, na to mesto niko ne stupa, a pet
sati je, mnogi su na ulici, na koncu dva
milicajca sa vučjakom stižu, ali mrtav muškarac
i od njih je jači, pas stenje, zastane, povraz
vuče, pa i oni se sklanjaju, njima je svejedno
gde patroliraju, na trgu su umrli, kako će to
otac objasniti, kontrarevolucionar ili
opasan besposličar, u kapiji sa rukama
u džepovima stojim, nekakva prinuda je
da nešto uvek gledati treba, tamo je ležao,
u njegov prsten nešto je bilo urezano, jedno ime,
ćutao je, sebično, sa prezirom prema živima.
 
Prevod: Fehér Illés

Ana Seferović Igra lutaka – Babázás

 

Ana Seferović 9. decembar Beograd 1976. – 

Igra lutaka   Kao dete je primetila Da odrasli Ne slušaju Da ne slušaju onda kada bi trebalo da slušaju I da slušaju Onda kada ne bi trebalo da slušaju:   Nju Dok se igra svojim lutkama Nju Kada daje glas njihovim Nepomičnim usnama Kada daje glas Tišini Tajnom životu tih lutaka Ne uvek srećnom   Životu Odrasli su slušali i smejuljili se – O, kako je slatka Tako maštovito dete! Malo mračno   Da li ćeš biti umetnica kad porasteš? U tom slučaju, treba joj naći bogatog muža!   Postajala je sve tiša Dok nije otkrila da ne mora da priča na glas Da priče lutaka mogu da se odvijaju u njenoj glavi Bez i jednog zvuka   Niko ne može da čuje njene misli I bez sukoba Bila je slobodna da se stvara U sebi

Babázás   Mint gyerek észrevette A felnőttek Nem hallgatják Akkor amikor kellene nem hallgatják És hallgatják Amikor nem kellene akkor hallgatják:   Őt, a kislányt Míg babáival játszik Őt, a kislányt Mikor hangot ad nekik Mozdulatlan ajkakkal Mikor hangot ad A csendnek A babák titkos életének A nem mindig boldog   Életnek A felnőttek hallgatták és mosolyogtak – Ó milyen édes Milyen ötlet-dús gyerek! Kicsit sötét   Ha felnősz művésznő leszel? Abban az esetben gazdag férj kell neki!   Egyre nőtt Majd rájött, nem kell hangosan beszélnie A babáknak mondott mesék fejében maradtak Egyetlen hang nélkül   Gondolatait senki sem hallhatja Civakodás nélkül Szabadon alkotott Önmagában   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Ana Seferović: Materina Arhipelag Beograd 2018. str. 44-45.

Katarina Sarić Путничка – Utazó

 

Katarina Sarić Budva 10. mart 1976. –

Путничка
 
(Посв. новој мени)
 
Путујем.
 
За кафу времена немам
(чак ни за станичну употребу тоалетну)
цигарету.
 
Путујем.
 
Жуљају ме пршљенови испод тешког ранца
сврби ме Сахара по леђима просута
сврбе ме бисери из дланова џепова.
Моја кичма
тежак успон Хималаја је
прострт
дуж конопца са потиљка.
 
Путујем,
узлеђно,
узконопчено,
узмучено.
 
(Од дупета до главе 
дуг је пут).
 
Izvor: autor
 
 
Utazó
 
(Új önmagam tiszteletére)
 
Utazok.
 
Kávéra nincs időm
(még az állomási klotyó használata alatt)
cigarettára se.
 
Utazok.
 
Csigolyáim a nehéz hátizsák alatt feltörtek,
viszket a hátamon szétszórt Szahara,
viszket a tenyeremből, zsebemből eredő gyöngysor.
Gerincem
a nehéz Himalája hágó
tarkómról lógó kötelekkel
tele.
 
Utazok,
háton kúszva,
kötélen kapaszkodva,
elcsigázva.
 
(A fartól a fejig
hosszú az út).
 
Fordította: Fehér Illés

Dušan Savić Novogodišnji vašar – Újévi vásár

 

Dušan Savić Banja Luka 21. avgust 1952. – 

Novogodišnji vašar        Grad vrvi od svetine kao da je sudnji dan. U vazduhu lebdi neka čudna nervoza. Novogodišnju gužvu zasipaju i prve snežne pahulje i počinju da se roje oko glava prolaznika kao raspomamljene pčele u potrazi za košnicom. Sve postaje još lepše kada lepršave pahulje, s prvim mrakom, obasja svetlost hiljade lampiona. Ta idila, na prvi pogled, nekako je u oprečnosti s podosta grčevitih lica u prolazu. Jedino su nasmejana deca. I neopterećena. Njih ne dotiče misao da ćemo za samo nekoliko dana biti stariji za jednu godinu. Pretprazničko raspoloženje često je narušeno velikom gradskom gužvom. S jedne strane uguravaju se automobili na mesta određena za pešake, a pešaci, ruku okovanih s bezbroj šarenih paketa, neminovno počinju da se sudaraju u mimohodu. U dodatno suženom prostoru poleti poneki zamotuljak tamo gde ne treba i, onda, nije potrebno mnogo da dođe do razmene teških reči. Svi su tu sa istim ciljem kupovine, a opet svaka jedinka je drugačija. Doduše ima i onih koje ne zanima kupovina: prosjaka, secikesa, pijanaca, omladine koja naprosto ne zna šta bi sa sobom i starijih za koje porodica više ne nalazi vremena. Stariji rado pokazuju nemoć kako bi privukli pažnju okoline i na taj način ublažili nepodnošljivu samoću, a mlađima dobro dođe kada su okruženi blebetanjem. Tako se ograde i ne pita ih niko ništa.      Jedan takav, momak N, zastade pred krcatim štandom gde prodaju kuvano vino. Nekako se progura između onih koji strpljivo čekaju u redu i dočepa staklenke tog vrućeg, čudotvornog napitka što muti pamet i greje dušu. Sledeći zadatak je da nađe slobodno mesto za jednim od onih visokih, okruglih stolova, postavljenim uokolo, i odloži već prilično vrelu kriglu. U silnom okretanju sudari se sa starijim čovekom koji kod stola mirno ispija svoje vino. Ruke se ukrstiše, krigla poleti kao da je ispaljena iz katapulta i, uz silan tresak, pade na beton.      – U šta gledaš mumijo, u majčinu, vidi šta mi uradi! – dreknu pripit balavac na prilično iznenađenog čoveka.      – Izvinite mladiću, u ovoj gužvi nisam osetio da ste mi tako blizu.      – Da, da! Nisi osetio, a mlataraš tim rukama kao da loviš muve po vazduhu. Što i dolaziš na ovakva mesta tako mator. Pametnije bi ti bilo da si umesto na vašar krenuo na groblje, da ne zakasniš! Poslednju paru mi istera iz džepa, stara drtino. I šta sad? – zapeni žutokljunac nervozno paleći cigaretu bez filtera.      Mladićeve reči snažno su se zabole u srce starca i ustreptale kao pernati vrh strele koja je pogodila u metu. Oči mu zasuziše protiv njegove volje. Ne vredi živeti ako moraš da govoriš suprotno od onog šta misliš, a još manje ako podlaca nazoveš čovekom, pomisli stariji gospodin u nameri da neotesancu odgovori ono šta ga sleduje. Ali na vreme zagrize jezik jer shvati s kim ima posla. Ćutnja je, ipak, najbolji odgovor, zaključi starac i maramicom obrisa suze. Nekoliko ljudi uokolo ćutke je posmatralo celu predstavu. Tu vrstu boli zbog nereagovanja okoline u nemilim situacijama osetio je mnogo ranije i pomisli kako bi bilo najbolje da se povuče iz ovog zmijarnika. Momak je mlad i ogorčen, ne zna za praštanje. Treba ga poučiti i odgovoriće mu dobrotom. Često je u suprotnosti s mudrošću. U dobroti se većinom ne uzvraća istom merom. Zna to iz iskustva. A mudrost je puna sumnje. Uglavnom popušta pred agresivnošću zbog nemogućnosti da se izbori za vlastiti mir. Čime smo to preplavljeni u ovom ludom svetu? – nametnu se starcu pitanje dok je levu ruku zavlačio u džep. Na sto položi papirnu novčanicu.      – Evo mladiću da vam praznici prođu u veselju. Ovde imate dovoljno za nekoliko krigli, pa počastite i društvo oko stola.      Starac potom napravi korak unazad, namesti šešir i rasklopi svoj beli, slepački štap. Ritmički kljuckajući po betonu, neznatno pokrivenim raskvašenim snegom, polako se izgubi u vašarskoj gunguli.

Újévi vásár        Tömeg a városban, mintha ítélet napja lenne. A levegőben különleges idegesség lebeg. Az újévi sokadalmat a hópelyhek is elárasztják, a járókelők feje körül kaptárt kereső méhekként rajzanak. Még szebb a látvány, mikor sötétedéskor a lebegő pihéket a lampionok sokasága fényárban fürdeti. Ez az idillikus kép egy pillanatra valahogyan ellentétben áll az elhaladó számos görcsös tekintettel. Csak a gyerekek mosolyognak. Gondtalanok.  Őket nem érdekli, hogy pár nap múlva egy évvel idősebbek leszünk. Az ünnep előtti hangulatot gyakran zavarja a városi tömegnyomor. A gépkocsik a gyalogosoknak fenntartott helyre furakodnak, a számtalan tarka csomagot cipelő gyalogosok meg egymással ütköznek. Az egyre szűkülő térben egy-egy csomag nem a megfelelő helyre repül és máris következik az elkerülhetetlen, szitkokkal tele szóváltás. Mindenki ugyanazzal a céllal vásárol, de az egyének annyira különbözőek. Bár vannak olyanok is, akiket a vásárlás nem érdekel: koldusok, részegesek, fiatalok, akik önmagukkal nem tudnak mit kezdeni, öregek, akikre családjuk időt nem pazarol. Az öregek, hogy magukra hívják a figyelmet és elviselhetetlen magányukat enyhítsék, tehetetlenséget színlelnek, a fiatalabbaknak meg jól esik, ha dumálnak körülöttük. Így határolódnak el és tulajdonképpen senki semmit sem kérdez tőlük.      Egy ilyen, N. srác megáll a forralt bort kimérő, tömeggel tele stand előtt. Átverekszi magát a türelmesen várók között és megkaparintja a forró, csodálatos, elmét megzavaró, lelket melengető itallal tele poharat. Következő feladata, helyet találni az egyik magas, körbe rakott kerek asztalnál és az immár igen csak meleg, itallal tele poharat biztonságba helyezni. A sündörgésben egy idősebb úrral ütközik, aki az asztalnál nyugodtan iszogat. Kereszteződnek a karok, repül a pohár, mintha katapultból lőtték volna ki és nagy csattanással a betonra esik.      – Hová nézel te múmia, az anyádat, nézd mit tettél! – ordít az ittas takonypóc a meglepett emberre.      – Elnézést, fiatalember, ebben a tömegben nem vettem észre, hogy ilyen közel van.      – Ugye, ugye! Nem érezted, közben mintha legyeket vadásznál, hadonászol. Ilyen öregen miért jössz ezekre a helyekre. Okosabban tennéd, ha a vásár helyett a temetőbe mennél, nehogy elkéss! Az utolsó fillért vetted ki zsebemből, te vén szatyor. És most mi lesz? – mondja habzó szájjal a zöldfülű és idegesen rágyújt.      Tollal díszített célba talált nyílvesszőként sértette az öreg szívét a siheder beszéde. Szeme akarata ellenére is könnybe lábadt. Nem érdemes élni, ha meggyőződésed ellenére kell beszélned, ha a hitványt emberszámba veszed, gondolja az idősebb úr, aki rendre akarja utasítani a pimaszkodót. De időben nyelvébe harap, mert látja, kivel áll szemben. Mégis a hallgatás a legjobb válasz, szögezi le az öreg és zsebkendőjével letörli a könnycseppeket. Néhányan csendben nézték a jelenetet. A kiélezett helyzetekben a környezet ridegségét sokkal előbb érezte már és legjobbnak látta, ha visszahúzódik ebből a kutyaszorítóból. Fiatal a legény és elkeseredett, bocsánatot nem ismer. Tanítani kell, hát jósággal válaszol. Sokszor ellentétes a bölcselettel. A jóságot általában nem jósággal viszonoznak. Ezt tapasztalatból tudja. A bölcsesség meg kétkedéssel tele. Többnyire enged az erőszaknak, hisz saját nyugalmát képtelen kiharcolni. Ebben a bolond világban mi az, ami eláraszt bennünket? – bal kezével zsebébe nyúlva kérdi önmagától. Papírpénzt tesz az asztalra.      – Íme, ifjú, hogy az ünnepek idején ünnepelhess. Ez néhány kriglire elég, az asztal körüli társaságot is megkínálhatod.      Majd hátra lépett az öreg, megigazította kalapját és előhúzta a vakok fehér botját. A hóval alig takart betonutat ritmikusan kopogtatva tűnt el a vásári forgatagban.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dušan Savić: Glavnom ulicom, Gradska Biblioteka Karlo Bijelicki Sombor, 2019. str. 21-23.

Dušica Mrđenović Бити – Lét

 

Dušica Mrđenović Sombor 23. oktobra 1990. –

Бити   Склони смо рећи много ни о чему. Дисати плитко.   Недовољно лукави да бисмо се одржали на површини, довољно уплашени да досегнемо врх. Јер оданде се све види... Чак и дно облака.   Између крајности покушавамо изаткати нит по којој ћемо ходати.   Балансирати, као у циркусу. Само док траје тачка.   До аплауза Или до пада.

Lét   Készségesen mondunk sokat a semmiről. Sekélyesen lélegzünk.   Nem vagyunk elég ravaszok ahhoz, hogy a felszínen maradjunk, de eléggé riadtak, hogy a csúcsra jussunk. Mert onnan mindent látni… Még a felhők alját is.   A végletek között igyekszünk fonni azt a fonalat, amelyen majd járunk.   Egyensúlyozunk, mint a cirkuszban. Amíg a mutatvány tart.   A tapsig, Vagy a kudarcig.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Zoran Bognar Niko ne govori o tome – Arról senki sem beszél

Zoran Bognar Vukovar 30. januar 1965. – 

 

Niko ne govori o tome   Budibogsnama: niko ne govori o tome kada se isprepletu dobro i zlo, kada gordost i predrasude nadjačaju i pobede razum i osećajnost... i kada svako, opterećen ropstvom nerazumnog otuđenja, krene na svoju stranu bez objašnjenja, bez pozdrava...   Niko ne govori o tome kako to da onaj koji ostavlja uvek ima (miran) san, a ostavljeni samo košmar; kako to da onaj koji ostavlja mirno spava i sanja i nikada nije sam, a ostavljeni je večito budan, u prokletstvu insomnije i belih noći.   Niko ne govori o tome da čovek koji ne zna sebi da utre put je sam. Kad se čovek pogleda u ogledalo, ako nije besan, onda je usamljen. Kada je čovek sam zbog sebe, uvek je žrtva voljena osoba, uvek je najusamljenija najvoljenija osoba... Ali, čovek nije sam kad je usamljen, već je sam sa čudovištem koje vreba iz tmine. Sudbina čoveka koji misli da ne zaslužuje da bude voljen je da bude sam. Sudbina čoveka koji se boji da voli nije da bude sam, nego da na kraju ostane (sam) sa ljudima koje ne podnosi...   Niko ne govori o tome da samoća nije ostati sam, već otići bez oproštaja... Sanjaj šta god hoćeš ako možeš... i ako imaš sna... Svejedno je... Samoća je kraj svake priče...   Beograd, 2012.

Arról senki sem beszél   Isten segíts: arról senki sem beszél, mikor a jó és a rossz összefonódik, mikor a büszkeség és az előítélet erőre kap, legyőzi az értelmet, az érzelmet… mikor mindenki, az értelmetlen elidegenedés rabjaként, magyarázat nélkül, búcsú nélkül, saját útjára tér…   Arról senki sem beszél, hogyan lehetséges, hogy annak, aki elhagy, mindig (nyugodt) az álma, az elhagyottnak meg lidérc a jutalék; hogyan lehetséges, hogy az, aki elhagy nyugodtan alszik, álmodik, sosincs egyedül, az elhagyott meg állandóan éber, rajta a fehér éj, az alvászavar átka.   Arról senki sem beszél, hogy egyedül van az, aki képtelen a saját útján járni. Mikor tükörbe néz, ha nem dühös, akkor magányos. Mikor az, aki maga miatt van egyedül, a szeretett egyén az áldozat,  a szeretett egyén a legelhagyatottabb… De nincs egyedül a magányos ember,  a sötétben ólálkodó szörnyeteg a társa. Annak sorsa, aki azt hiszi, a szeretetet nem érdemli meg, a magány. Annak sorsa, aki fél szeretni, nem a magány, azokkal marad, akiket utál…   Arról senki sem beszél, hogy a magány nem társtalanság, hanem a búcsú nélküli távozás… Álmodj bármit, ha képes vagy… és ha álmodsz… Mindegy… Minden mese vége a magány…   Belgrád, 2012.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Zoran Bognar: Insomanija, bele noći Draganić Beograd 2013.

Anđelko Zablaćanski Русалка у жени – Sellő a nőben

 

Anđelko Zablaćanski Glušci kod Bogatića 4. decembar 1959. –

Русалка у жени   Русалке три у једној жени једна очима муње зачикава друга на уснама мед с пелином меша а трећа титра на грудима   али никад њих три не будише се саме у набујалој води бар још три њихове сестре купаше се голе и опет само у једној жени   четврта у утроби пали месец над реком пета на бедрима зори шеста међу коленима росом умивена   и ко зна колико њих у њој блудно коло игра у ноћима бдења и несна од пољубаца

Sellő a nőben   Egy nőben három sellő egyik szemével villámokat provokál a másik ajkával mézet zsályával kever a harmadik mellén reszket   de ők hárman sosem egyedül ébrednek a megáradt vízben még három nővérük meztelenül fürdik és ismét csak egy nőben   a negyedik zsigerében a folyó felett a holdat gyújtja az ötödik combjával a hajnalt a hatodik térde között harmatban mosdik   és benne ki tudja még hányan a csókokkal tele átvirrasztott éjszakában ledér kólót járnak.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Анђелко Заблаћански: Ноћи вучјег зова, УПС Глушћи, 2020. стр. 86-87.