|
Iščekivanje
Tog jutra
progonila me silna žurba. Preskočio sam kupatilo i nastojao da se što pre
obučem i krenem negde, tamo. Gde treba da idem, ne znam. Iako žurim namerno
propuštam prvi tramvaj. Za svaki slučaj. Onda uskačem u dvojku. Kompozicija
klopara preko iskrivljenih šina i naginje se čas levo, čas desno, kao da s
njima pleše u taktu valcera. Telo mi se klati u istom ritmu i prisiljava da
prihvatim igru. Još uvek ne znam gde idem. Ali, siguran sam, ne smem da na-
puštam dvojku, uveren da je ona rešenje svega. Nešto mi govori, ukazaće se
samo od sebe. Poslednja stanica. Svi putnici izlaze, a ja i dalje sedim
nepomično u grčevitom iščekivanju. Kondukter naređuje da napu- stim vozilo.
Tramvaj je na okretištu i, ako želim natrag, moram da sačekam tamo, s druge
strane. Izlazim i ništa! Niko ne prilazi niti šta pita. Sedam na klupu i
razmišljam o bespotrebnoj žurbi koja me opsela još u osvitu. Misli plove
daleko kao brod koji nestaje na pučini. Na ramenu osećam nečiju ruku. Trgnuh
se i u poluokretu ugledah nepoznatog čoveka. Prijateljski nasmešen obraća mi
se kao starom znancu:
– Ne brini
ništa! Sve će doći na svoje!
– Ko ste vi
i šta mi to govorite kad vas ne poznajem? – burno reagujem na to što mi čita
misli.
– Pusti sad
to. Znam, misliš da je ovo nemoguće i deluje ti nerazumno, ali nećeš još dugo
biti u nedoumici. Srešćeš ono što tražiš! Nisi ti jedini. Ima nas više, a
tebe samo zbunjuje ovaj početak. Neizvesnost
zna da bude opasna, ali i uzbudljiva. Veruj mi!
Neznančeva
usta razvukoše se u širok osmeh i odjednom ispari kao duh. Okrećem se na sve
strane da ga uhvatim pogledom i viknem mu da se vrati. Nije mi sve rekao, a
osećam, hteo je da mi saopšti još nešto. Ali, nije ga bilo, nestade kao
gumicom izbrisan trag grafit olovke. U trenutnoj razočaranosti ponovo tonem u
klupu. Posmatram nebo i preplavljuje me neka milina. Slika se popunjava sve
jačom belinom iz koje izranja ruka pomoćnica, kao iz poslednje propovedi
nekog prečasnog, pozivajući me da prihvatim njen stisak. Nastojim da je
dohvatim, ali ona poče neprimetno da se povlači unazad, u nameri da me odvede
u dublje nepoznato. Izazov je prevelik. Krećem da je pratim u smeni
iščekivanja i ushita. Više mi nije važan povratak kući niti tramvaj dvojka. U
belinu se kružno umeša tirkiz koji se uvija oko čudesno ispružene ruke.
Poželeo sam da me pomiluje pre stiska. Umesto toga naglo zgrabi moj dlan i
uvuče me u fascinantan prostor, rečima neopisiv, gde me dočeka žena izuzetne
lepote. Posmatra me kao da se poznajemo odvajkada, sa onim istim
prijateljskim smeškom kao i kod čoveka koji me, malopre, potapša po ramenu.
Napokon sam shvatio njegove reči. Upravo sam pronašao onu polovinu koja mi je
nedostajala. Ili se varam? Kapci se spustiše kao po komandi i poželeh da ovaj
trenutak traje večno.
Da ništa
nije večno, shvatam kada ruka, umesto da me pomiluje, poče da pljuska po
licu. Naglo otvaram oči koje pokušavaju da izbistre sliku u zaslepljujućoj
belini. Malo je potrajalo dok opet ne ugledah onu prelepu ženu na čijem licu
lebdi zagonetan ali još čarobniji osmeh, poklonjen meni.
– Gospodine,
imali ste veliku sreću što vam se ovo dogodilo na tramvajskoj stanici, među
ovolikim svetom. Inače ne biste stigli do bolnice na vreme da ponovo
pokrenemo vaše oslabljeno srce – reče vila oko čijeg vrata se ljuljuškao
stetoskop.
Njene reči
osnažuju moja osećanja i aparat ravnomerno beleži otkucaje. U istom ritmu kao
onaj valcer u jurećoj dvojki. Uvlačim se u samoću. Da spoznam sebe i otkrijem
nepoznatu drugu stranu. Sad, kada sam sve dobro osmotrio i odmerio vraćam se
obogaćen. Siguran sam, uspeću da spojim dve bliske polovine i nadalje živim
po meri.
Dobio sam
znak, a i ne žuri mi se više nigde.
|
Várakozás
Azon a reggelen minden sürgős volt.
Mellőztem a fürdőszobát, siettem az öltözködéssel, hogy mielőbb induljak,
oda. Hogy hová, azt nem tudom. Sietek, mégis elengedem az első villamost,
szándékosan. Csak úgy. A kettesre viszont felszállok. A szerelvény az
elgörbült sínek felett imbolyog, hol jobbra, hol balra dől, talán valcer
taktusra táncol. Testem egyazon ritmusra mozogva kényszerít a játékra. Még
mindig nem tudom, hová megyek. De az biztos, a kettest nem hagyhatom el, hisz
mindent megold. Valami azt súgja, egyszerűen megjelenik. Utolsó állomás.
Mindenki leszáll, én meg görcsösen várakozva tovább ülök. Szól a kalauz, a
vagont hagyjam el. A villamos majd fordul, ha vissza akarok menni, a
túloldalon kell várnom. Kilépek, semmi! Hozzám senki sem lép, nem is kérdez.
A padra ülök és a virradat óta rám tört felesleges rohanásra gondolok. A
gondolatok a nyílt tengeren eltűnő hajóként, messze járnak. Vállamon valaki
kezét érzem. Felriadtam, félig megfordulva magam mellett ismeretlen embert
láttam. Barátságosan mosolyogva régi ismerősként szól hozzám:
– Ne aggódj! Minden a maga helyére
kerül!
– Ki maga és miről beszél, hisz önt nem
is ismerem? – mert gondolataimat olvassa, hevesen reagálok.
– Ez most nem fontos. Tudom, azt
gondolod, ez lehetetlen, értelmetlennek tűnik, de kételkedésed nem sokáig
tart. Amit keresel, megtalálod! Nem te vagy az egyetlen. Többen vagyunk,
téged csak ez a kezdet hoz zavarba. A bizonytalanság néha veszélyes, de lehet
izgalmas is. Nekem elhiheted!
Széles mosoly jelent meg az idegen
arcán, majd, mint a szellem, egyszerre eltűnt. Forgolódok, hátha meglátom,
fel akarom szólítani, térjen vissza. Nem mondott el mindent és érzem, még
valamit szeretett volna közölni. De sehol sincs, eltűnt, akár a kitörölt
ceruzanyom. Pillanatnyi elkeseredettségemben a padra rogyok. Kémlelem az eget
és belső nyugalmat érzek. A képet mind erősebb fehérség egészíti ki, melyből
utolsó szentbeszédét tartó szentatya segítőkész karja nyúl felém és kér, kézszorítását
fogadjam el. Igyekszem nem elérni, ám a kar észrevétlenül visszafelé húzódva
a mind mélyebb ismeretlenbe szeretne vezetni. Túlontúl nagy a kihívás. Hol
várakozva, hol ujjongva kezdtem követni. Többé nem fontos sem a hazamenetel,
sem a kettes villamos. A fehérségben, a csodálatosan kinyújtott kar köré
türkizkék keveredik. Jól esett volna, ha a kézfogás előtt megsimogat. E
helyett hirtelen karon ragad, leírhatatlan szavakkal jelzi,
csodálatosan szép nő vár rám és az igéző térbe ránt. Régi ismerősként
néz rám, ugyanazzal a széles mosollyal, amelyet a vállamat veregető
embernél nemrégen láttam. Végre megértettem mondókáját. Éppen azt a hiányzó
felemet találtam meg. Vagy tévedek? Szemhéjam mintegy vezényszóra zárul és kívánságom szerint ez a pillanat sosem múlik el.
Hogy semmi sem végleges, megértettem,
mikor a kéz, simogatás helyett arcomat pofozni kezdte. Szemem egyszerre tágra
nyitva próbálom a vakító fehérségben lévő képet tisztán látni. Időbe tellett, míg ismét meg nem láttam azt a titokzatosan mosolygó csodaszép nőt, aki most
még varázslatosabb mosollyal ajándékozott meg.
– Uram, tényleg hihetetlen szerencséje
volt, hogy önnel mindez a várakozókkal teli villamosmegállóban történt.
Különben nem ért volna a kórházba, hogy gyenge szívét időben kezelni tudjuk –
mondja a nyakában sztetoszkópot viselő tündér.
Amit mondott, megerősíti érzésemet és a
műszer a dobogásokat egyenletesen rögzíti. Ugyanabban a ritmusban, mint az a keringő
a rohanó kettesben. Hogy magamat felismerjem és azt a másik ismeretlen oldalt
megismerjem. Most, hogy mindent megfigyeltem, megfejtettem, gazdagabban térek
vissza. Biztos vagyok abban, sikerül egyesítenem a két rokon felet és a
továbbiakban hozzám illő módon élek.
Megkaptam a jelet, immár semmi sem
sürgős.
Fordította:
Fehér Illés
|
