Dejan Đorđević Ti koji slikaš – Te, aki festesz

 

Dejan Đorđević Velika Sejanica kod Leskovca 2. januar 1970. – 

Ti koji slikaš   Ti koji slikaš Potraži puževu kućicu Ili kornjačin oklop . Sakrij se. Ne izlazi Dok ne izdahneš sliku. Na linijama sudbine, ustukni Uspravi se ako možeš I okači naslikano U prazno.

Te, aki festesz   Te, aki festesz, Keresd meg a csiga házát Vagy a rák vértezetét. Bújj el. Míg a kép el nem készül Ne gyere elő. A sors vonalain visszakozz, Állj fel, ha bírsz És a képet az ürességbe Akaszd.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dejan Đorđević: Kraj i beskraj FILEKS Leskovac 2015. str. 12.

Dušan Savić Presuda – Ítélet

 

Dušan Savić Banja Luka 21. avgust 1952. – 

Presuda        Stižem s putovanja. Raspoložen sam. Posao je zaključen u moju korist. U predsoblju spuštam putnu torbu i veselo izvikujem ženino ime. Nema odziva. Čudno!?! U ovo doba uvek je kod kuće. U bašti me umilno pozdravlja pas uz orkestralno zujanje dosadnih muva. Vraćam se u kuću. Klima ne radi. Spuštam roletne da prepolovim nesnosnu vrućinu. Ne uspevam da sednem. Sprečava me zvrndanje kućnog zvona. Pred vratima dvojica, u civilu, pokazuju značke.      – Vi ste…      – Da.      – Pođite s nama. Uhapšeni ste radi ubistva! – reče bliži prvi, a drugi vešto kliknu lisicama preko ručnih zglobova.      – Kakvo ubistvo, zaboga, pa tek sam stigao s puta i ... – zavapih preneražen iznenadnim obrtom, a onaj prvi me grubo prekinu:      – Imate pravo na advokata po vlastitom izboru ili ćete ga dobiti po službenoj dužnosti. Sve što izgovorite, od ovog trenutka, biće upotrebljeno protiv vas...      Dalje nisam slušao. Gurali su me do službenog vozila kao kofer, zatežući svezane ruke na leđima prema gore. Savijen kao „deveti paragraf“ jedva uspevam da se održim na nogama. Teško je biti savijen kada si ispravan, mislim dok me uguravaju u službeno vozilo. Ali, ko te pita.      U ćeliji sedim sam i čekam na izvršenje smrtne presude. Suđenja se ne sećam. Dozvoljavaju mi da pušim. Palim jednu za drugom. Pogledom pratim dim kako slobodno izlazi kroz rešetke. Čuvar ćuti i prati svaki moj pokret. Nisam izdržao, pitam:      – Ko mi je ovo smestio, dobri čoveče? Zar ne vidite da sam u opasnosti da me smaknu ni krivog ni dužnog!      – Ne, ti nisi u opasnosti. Ti si opasnost! – zareža istrenirani poslušnik bez trunke saosećanja.      Telo mi uzdrhta i padam u očaj. Nemam više cigareta. Pristižu dva nova stražara. Čuvar, koga sam pogrešno nazvao dobrim čovekom, naređuje da s leđa proturim ruke kroz četvrtasti otvor. Opet kliknuše lisice. Vrata se otvaraju i vode me kroz dugačak hodnik prema prostoru za pogubljenja. Osećam se kao protagonist u onom filmu Zelena milja. Zastajemo u skučenoj, hermetički zatvorenoj sobici i posađuju me na drvenu klupu, jedini komad nameštaja. Čuvari stoje levo i desno kao da drže počasnu stražu. Ulazi sveštenik i sobica odjednom počinje da liči na „čistilište“. Koristim svoje jedino pravo i odbijam slugu božjeg. On iznerviran počinje da viče:      – Odbijaš pokajanje pred Bogom u poslednjim minutama svog mizernog života...      – Da, nemam razloga za kajanje! Kažnjava me nevinog!      Božji službenik me gleda pokislih očiju i već je na vratima. Po inerciji krećem za njim.      – Samo sedi, ima još vremena. Tek si treći po redu – reče levi stražar i blago me vraća na klupu.      Oči mu odišu poštenjem i odlučujem da se ispovedim njemu umesto svešteniku.      – Uopšte nisam bio u gradu kada se dogodilo ubistvo. Ne znam ni ko je ubijen. Neko se poigrava mojim životom. Molim vas, recite mi ko mi to smešta da ne umrem u neznanju.      – Tvoja žena i njena porodica – glatko izgovori stražar. – Ne znam, ali svi dokazi govore protiv tebe i nema ti spasa. Ovo, nažalost, nije Amerika, pa da te pomiluje guverner u poslednji čas. Žao mi je...      Duboko me pogađa ovo novo saznanje. Teško je reći: NE ZNAM i ŽAO MI JE, ali ipak je najbolje kada čovek govori istinu. Posle toga postaješ lak i oslobođen. Stražar ima razumevanja za moju nesreću. Bar je neko na mojoj strani.      Iznad vrata čistilišta pali se zelena lampica. Semafor koji usmerava na put bez povratka. Ulazim u salu koja puca od beline. Polažu me na sto i kaiševima pričvršćuju ruke i noge. Stražari izlaze. Neko vreme ležim sam, stegnut belinom. Pojavljuje se čovek u belom mantilu, sa injekcijom u ruci. Noktom lupka po špricu da istera vazduh. Polako pritišće odozdo i kroz iglu isteruje dve kapi otrovne supstance. Šta mu to znači, pitam se, kada ću ionako umreti za koji tren. Drugom rukom napipava venu. Telo mi drhti sve jače. Nisam zamišljao ovakav kraj. Zatvaram oči. Ne želim da gledam smrti u oči.      Igla se zabode, iz grla ote se krik.      Kapci poskočiše i nestade prizora zlokobne beline. Gledam u polusavijenu ruku u čiji se unutrašnji pregib lakta zabada antena sobnog tranzistora. Polako se pridižem i sedam na rub kreveta. Još uvek se tresem. Potpuno sam mokar.      Spiker je u razgovoru s nekim lekarom koji govori kako je korisno znojenjem izbaciti otrove iz organizma. Isključujem tranzistor.      Pored mene žena mirno spava.

Ítélet          Útról érkeztem. Jókedvű vagyok. Kedvező szerződést írtam alá. Útitáskámat az előszobában hagyom és feleségemet vidáma szólítom. Nincs válasz. Furcsa!?! Ilyenkor mindig otthon van. A kertben a kutya, kísérve az unalmas legyek zümmögésével, kedvesen köszönt. Visszamegyek a házba. A klíma nem dolgozik. Leengedem a redőnyöket, hogy enyhítsem a kibírhatatlan meleget. Le már nem ülhetek. Csengetnek. Ketten az ajtó előtt, civilben, jelvényüket mutatják.      – Ön…      – Igen.      – Jöjjön velünk. Gyilkosság miatt letartóztatjuk! – mondja az egyik, míg a másik, csuklómra ügyesen bilincset kattint.      – Micsoda gyilkosság, az isten szerelmére, éppen most érkeztem… – nyögtem a váratlan fordulattól meghökkenve, de a másik gorombán megszakított:      – Joga van önmaga választott ügyvédre vagy hivatalból kap. Ettől a pillanattól kezdve, minden, amit mond, ön elleni bizonyítékként használható…      Nem hallgattam tovább. Hátamon megbilincselt kezeimet felfelé húzva, kofferként löktek a hivatalos járműbe. „Kilencedik paragrafusként” meghajlítva, alig maradok talpon. Mikor szálegyenes vagy, nehéz meghajlítottan, gondolom, míg a hivatalos járműbe tuszkolnak. De kit érdekel.      Egyedül vagyok a cellában, kivégzésre várok. Ítélethozatalra nem emlékszem. Cigarettázhatok. Egyiket a másik után gyújtom. Tekintetemmel követem, ahogy a füst a rácson keresztül szabadon száll. Az őr mozdulataimat némán figyeli. Nem bírtam ki, megkérdeztem:      – Jó ember, ezt kinek köszönhetem? Nem látja, hogy veszélyben vagyok, ártatlanul ki akarnak végezni!      – Nem, te nem vagy veszélyben. Te vagy a veszély! – morogja a betanított szófogadó szenvtelenül.      Testem remeg, kétségbe vagyok esve. Több cigarettám nincs. Az őr, akit tévesen jó embernek szólítottam, parancsolja, háttal, a négyszögletes nyíláson keresztül dugjam ki kezeimet. Ismét kattan a bilincs. Kinyílik az ajtó, a kivégzés helyére hosszú folyosón keresztül vezetnek. A Zöld kígyó című film főszereplőjeként érzem magam. Szűk, légmentesen elzárt szobába érünk, ahol az egyetlen bútordarabra, a fapadra ültetnek. Jobbról, balról őrök állnak, mintha díszőrség lenne. Belép a lelkész és a szoba, egyszerre "purgatóriumra" kezd hasonlítani. Egyetlen jogomra hivatkozva, isten küldöttét elutasítom. Idegesen ordítani kezd:                 – Te nyomorult, életed utolsó perceiben elutasítod Isten előtt a bűnbánatot…      – Igen, nincs mit megbánnom! Ártatlanul büntet!      Isten szolgája egykedvűen néz és már az ajtónál van. Önkéntelenül indulok utána.      – Ülj csak, van még idő. Sorban a harmadik vagy – mondja az őr és a padra visszaültet.      Tekintete becsületes és elhatározom, a lelkész helyett neki gyónok.      – Mikor a gyilkosság történt, nem is voltam a városban. Azt sem tudom, kit öltek meg. Valaki életemmel játszik. Kérem, mondja meg, ki az, aki síromat ássa, hogy ne tudatlanságban haljak meg.      – Feleséged és családja – mondja az őr kapásból. – Nem tudom, de minden bizonyíték ellened szól, mentség számodra nincs. Ez, sajnos, nem Amerika, hogy a helytartó az utolsó pillanatban megkegyelmezzen. Sajnálom…      Mélyen érintett ez az új felismerés. Nehéz kimondani: NEM TUDOM és SAJNÁLOM, de mégis legjobb, ha az ember igazat mond. Utána könnyed, felszabadult leszel. Az őr megérti szerencsétlen mivoltomat. Legalább valaki pártfogol.      A purgatórium ajtaja fölött kigyullad a zöld lámpa. A jelzőlámpa, mely az utat, ahonnan nincs visszatérés, jelzi. Tiszta fehér szobába lépek. Asztalra helyeznek, kezemet, lábamat szíjakkal leszorítják. Fehér köpenyes ember jelenik meg, kezében fecskendő. Ujjával pöcögteti, hogy a levegőt kiterelje. Felemeli és a tűn keresztül kinyom két csepp mérget. Mit jelent ez, kérdem, ha pár pillanat múlva úgyis meghalok. Másik kezével vénáimat tapogatja. Testem egyre jobban reszket. A végzetet nem így képzeltem el. Behunyom szemem. A halállal nem akarok szembe nézni.      Belém szúr a tű, a torokból sikoltás szakad fel.      Szempillám nyílik és eltűnik a baljós fehérség. Félig hajlított karomat nézem, melybe belülről, könyökömnél a tranzisztor antennája szúr. Lassan kelek fel, az ágy szélére ülök. Még mindig remegek. Csurom vizes vagyok.      A bemondó egy orvossal beszélget, aki a szervezetben lévő mérgek izzadtság útján való eltávolításáról beszél. Kikapcsolom a tranzisztort.      Mellettem feleségem nyugodtan alszik.      Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dušan Savić: Glavnom ulicom, Gradska Biblioteka Karlo Bijelicki Sombor, 2019. str. 27-30.

Katarina Sarić Mitomanska – Mitomániás

 

Katarina Sarić Budva 10. mart 1976. – 

Mitomanska
 
Oprosti…
Zamijenila sam te sa Njim.
/Nisam htjela/
 
Slučajno je bila noć Mladog mjeseca
tek što se rađao iz posteljice oblaka
kao krvav život iz materice
Novi list neke romantične stranice
u mojoj glavi.
 
Bacila sam nestrpljivo
babin biser iza ramena
Miraz za onog kojeg čekam
vjekovima:
Dao Bog da se zdravo sastavimo.
 
Krstila sam ga tvojim imenom
/i tada sam te iz prikrajka ugledala/:
 
DAJEM ZA TEBE I ZADNJI GROŠ
 
Stajao si nonšalantno oslonjen na onaj most iz Napoleonovog perioda
stiješnjen između dvije nove ružne trospratnice
/Imperija novogradnje je nicala ne vodeći računa o ruševinama…zaštiti spomenika/
 
Oprosti…
nisam te slušala
U ušima mi je zveckao neki sitniš
Šibicara iz džepova
Kicoša…neka frivolna pretvaranja
sa revera prikačenog bedža sa slikom.
Skliznula sam u tu metamorfozu
načas otvorenu pukotinu vremena
,,kao da u neki tanak san snesena bijah”
Kao da čitam Jelenina pisma Nikodimu
 
– Ti si moja mala djevojčica. Moj život.
– Koliko košta njegov ostatak s tobom?
– Koliko košta ova noć?
 
Šta kažeš za trampu?
Za biser moje babe?
Milion rubalja ispod Gučijeve haljine frivolnih prevara:
 
MIJENJAM STARO ZA NOVO
 
Oprosti…
Zamijenila sam te sa Njim.
/Nisam smjela!/
 
Tvoj zveket šibicara sa zvucima trubadura…Onog kojeg čekam
vjekovima.
U džepovima ispod prašnjavog od silnog puta kaputa
skrivena od zlata
Jabuka.
Posula sam se šećerom po glavi
/da nam život sladak bude/
Prebacila jabuku preko krova
do mitskih daljina…
kroz obruč viteških turnira
Nije trebalo sudbinu da prozivam
 
Oprosti…
Zamijenila sam jednu bajku drugom:
 
PRODAJEM NOVO ZA STARO
 
I ostala zaglavljena na prološkom pragu
/već je bilo kasno da se vratim/
Biser su pojele svinje
i jedini trag do Njega
bio je izgubljen
a moj Mjesec mlad vjenčan već za tvoj rever
za onu sliku s bedža u kojoj sebe ,,kao u zrcalu spazih” :
Dobio kaput džep
Našla vreća zakrpu.
 
Oprosti…
Zamijenila sam te sa Njim
/Bilo je slučajno/
Sa Onim kojeg čekam
Život cijeli
 
Izvor: https://strane.ba/katarina-saric-poezija/
 
 
Mitomániás
 
Bocsánat…
Felcseréltelek Vele.
/Nem akartam/
 
Véletlenül Újhold éje volt
a felhő méhlepényéből csak hogy meg nem született
mint a véres lét a méhből
Fejemben holmi romantikus valami
új lapja.
 
Türelmetlenül dobtam vállam mögé
nagyanyám gyöngyét
Hozomány annak akit századok óta
várok:
Isten adománya egészségesen futottunk össze.
 
Nevedre kereszteltem
/akkor láttalak meg a sarokban/:
 
ÉRTED AZ UTOLSÓ FITYINGET IS ODAADOM
 
Arra a két ronda háromemeletes ház közé szorított Napóleon korabeli
hídra hányavetiként támaszkodva álltál
/Az új épületek birodalma nem törődött a romokkal… az emlékművek védelmével/
 
Bocsánat…
nem hallgattalak
Fülemben holmi aprópénz csörgött
Ficsúr a zsebekből
Bájgúnár… frivol átváltozás
a hajtókára erősített képes kitűzőn.
Ebbe a metamorfózisba
az időben pillanatra megnyíló résbe csúsztam
„mintha valami szűk álomban helyeztek volna”
Mintha Jelena Nikodimhoz írt levelét olvasnám
 
– Kedvesem vagy. Életem.
– Veled maradása mennyibe kerül?
– Ez az éj mennyibe kerül?
 
Mit szólsz a cseréhez?
Nagyanyám gyöngyéhez?
Millió rubel Gucsi frivol szemfényvesztésű ruhája alatt:
 
A RÉGIT ÚJÉRT CSERÉLEM
 
Bocsánat…
Felcseréltelek Vele.
/Hogy merészeltem!/
 
Ficsúr csörgésedet trubadúri hangokra… Azért akit századok óta
várok.
A hosszú megtett út után a poros kabátzsebben
aranytól rejtett
Alma.
Fejemre cukrot szórtam
/hogy életünk édes legyen/
Az almát a tetőn keresztül mítoszi
messzeségbe hajítottam…
a vitézi játékok gyűrűjén keresztül
A sorsot nem kellett volna kihívnom.
 
Bocsánat…
Egy mesét másikra cseréltem:
 
AZ ÚJAT A RÉGIÉRT ÁRULOM
 
És a prológus küszöbére szorultam
/visszatérni már nem lehetett/
A gyöngyöt a disznók ették meg
és elveszett a Hozzá vezető
egyetlen nyom
Újholdam meg már megesküdött a hajtókádon
lévő képes kitűzővel melyben önmagamat „mint a tükörben láttam meg”:
Kabátot zsebet kaptam
Foltra való zsákot találtam.
 
Bocsánat…
Felcseréltelek Vele.
/Véletlenül/
Azzal akit egész életemben
várok
 
Fordította: Fehér Illés

Zoran Bognar Osveta je (samo) nezadovoljena pravda – A bosszú (csak) kielégítetlen igazság

 

Zoran Bognar Vukovar 30. januar 1965. –

Osveta je (samo)
nezadovoljena pravda
 
Oduvek sam mislio da reč osveta
ima čudan prizvuk,
ali sada znam:
osveta je (samo) nezadovoljena pravda...
 
Kada vam učine nepravdu,
kada vam oduzmu sve želje, snove, nadanja...
prirodno je da u tom trenutku poželite
da uzvratite istom merom
i da ponavljate u sebi kuražne reči
kao zloslutnu mantru:
Nemoguće je da zaboravim!
Nemoguće je da (ne) volim!
Nemoguće je da odustanem!
Nemoguće je da izgubim!
 
Svaka izdaja počinje
s ljubavlju ili požudom...
Koja je razlika?
Ljubav je davanje...
i neprestana želja da daješ još više...
Požuda je uzimanje,
neprestano uzimanje...
 
Ali, mi nemamo prava
utopiti se u bezvoljnost
iz koje proističe oholost;
nemamo (uvek) prava
da uzmemo ono što nam pripada.
I oni u paklu žele čašu hladne vode,
ali ne mogu da je dobiju...
Trebalo bi ostati velik
i dostojanstven i u porazu...
Zašto da postanemo kao oni
koji su želeli da nas unište...
Kad čovek počne da čini nepravdu
da bi zaštitio svoja prava
on postaje ništavilo...
postaje svoja sušta suprotnost...
 
Kada vam učine nepravdu
najteže je (opet) sebi verovati
jer vremenom shvatate
da niste prestali da volite
čak ni onoga ko vam je to učinio...
 
Tada se čovek povlači u sebe...
i prepušta preispitivanju... čekanju...
i sve što u međuvremenu bude uradio
neće to uraditi radi osvete
već zbog vlastitog spasenja.
I tada će ga, poput milostive ruke,
pomilovati spoznaja
da osvete neće ni biti,
jer najveća osveta je ne osvetiti se...
 
Ne osvetiti se je Zen...
samo prosvetljenje...
ili kao da vas je zlatnim prahom
prekrio sam Bog
i poklonio vam neumrlih duša sjaj...
 
Beograd, 2013.
 
Izvor: Zoran Bognar: Insomanija, bele noći Draganić Beograd 2013.
 
 
A bosszú (csak)
kielégítetlen igazság
 
Mindig éreztem a bosszú kifejezésnek
furcsa mellékzöngéje van,
de most tudom:
a bosszú (csak) kielégítetlen igazság…
 
Ha igazságtalanság ér,
ha vágyat, álmot, reményt, mindent elvesznek tőled…
természetesen abban a pillanatban ugyan olyan
mértékben vissza akarod adni
és elszánt szavakat
baljós mantraként ismételsz:
Lehetetlen, hogy feledjem!
Lehetetlen, hogy (ne) szeressem!
Lehetetlen, hogy visszalépjek!
Lehetetlen, hogy elveszítsem!
 
Minden árulás
szerelemmel vagy kéjvággyal kezdődik…
Mi a különbség?
A szerelem adakozás…
állandó vágy, még többet adni…
A kéjvágy kisajátítás,
állandó kisajátítás…
 
De nincs jogunk
fásultságba süppedni,
melyből a büszkeség ered:
nincs (mindig) jogunk
jussunkat megszerezni.
Hideg vizet azok ott a pokolban is kívánnak,
de nem kaphatnak…
Maradjunk a vereségben is
nagyok, méltók…
Miért legyünk olyanok,
minat azok, akik végzetünket akarták…
Ha az ember, hogy jogát megvédje,
 jogtalanságok követ el,
hitvány lesz…
önmaga ellentéte…
 
Mikor jogtalanság ér,
legnehezebb (ismét) önmagadban hinni,
mert idővel rádöbbensz,
továbbra is szeretsz,
még az elkövetőt is…
 
Akkor az ember magába zárkózik…
átadja magát a felülvizsgálatnak… a várakozásnak…
minden, amit időközben megtesz,
nem bosszúvágyból,
önmaga megmentéséért teszi.
Akkor,
megsimogatja a felismerés,
nem is lesz bosszú,
hisz valódi a bosszú, ha nem állsz bosszút…
 
Zen tanít, ne bosszulj…
csak művelődj…
vagy, mintha maga az Isten
aranyporral hintett volna be
és a halhatatlan lelkek fényességét adta volna…
 
Belgrád, 2013.
 
Fordította: Fehér Illés

Jász Attila Elhagyott – Napušteno

 

Jász Attila Szőny, 1966. március 26. –

Elhagyott
 
Álmomban gyönyörű és ismeretlen tengerpartokat jártam végig
hajnalig a szerelmemmel. Olasznak tűnik utólag. A tengerpart.
A szerelem persze örök. Ezért is szeretem az elhagyott partokat.
 
Forrás: Jász Attila: Belső angyal Kortárs, Budapest  2019.
 
 
Napušteno
 
U snu sam do zore sa ljubljenom prekrasne, nepoznate
obale mora obilazio. Naknadno čini se da su talijanske. Obale.
Naravno ljubav je večna. Zato volim napuštene obale.
 
Prevod: Fehér Illés

Szabó Palócz Attila Miért szeretnek a kacsák a tengeren? – Zašto li vole patke na moru?

 

Szabó Palócz Attila Zenta 1971. november 30. –

Miért szeretnek a kacsák a tengeren?   miért szeretnek a kacsák a tengeren? – azért, mert ott nem kukorékolhatnak ébresztőt minden reggel azok a fránya kakasok a baromfiudvarban hajnalok hajnalán   a tengeren csak a halak kukorékolhatnak, de a halak meg különben sem kukorékolnak …a halak azok… a halak… a halak… a halak… ööö… a halak azok halak   a halak nem kukorékolnak a tengeren

Zašto li vole patke na moru?   zašto li vole patke na moru? – jer tamo svako jutro rano jutro oni ubogi petlovi u kokošinjcu za buđenje kukurikati ne mogu   u moru samo ribe mogu kukurikati ali ribe ionako ne kukurikaju …ribe su… ribe… ribe… ribe… ovaj… ribe su ribe   ribe u moru ne kukurikaju    Prevod: Fehér Illés

Forrás: https://szabadmagyarszo.com/2020/02/16/miert-szeretnek-a-kacsak-a-tengeren/

Gergely Tamás Hazaviszi – Kući nosi

 

Gergely Tamás Brassó 1952. augusztus 19. – 

Hazaviszi        Az erdőszélen áll, szemben a jegesedő széllel. És sír. Nem pontosan érti az okát elérzékenyülésének, de megmagyarázni sem akarja, még magának sem. Főként nem szavakban.        - Ég a gyomrod? - kérdi a társa. - Főzök tejberizsát.      Vadmalac nem válaszol.        - Vegyek elő egy rizlinget?      Mintha meg sem hallaná.        - Apád siratod?      Vadmalac csak bámul bele a tájba. Mit lát, azt a Fennvaló tudja.        - Az a baj, hogy öregszünk?      Potyognak tovább a könnyei, mint a konok októberi eső.        - Gyere, ölbe veszlek - vigasztalja társa -, hazaviszlek a hátamon.

Kući nosi          Na rubu šume stoji, nasuprot ledenog vetra. I plače. Tačan razlog zašto je ganut ne shvata ali ni objasniti ne želi, ni sam sebi. Pogotovo ne rečima.        – Mori te žgaravica? – pita ga jaran. – Skuhaću ti rižu sa mlekom.        Vepar ne odgovara.        – Da uzmem flašu rizlinga?        Kao da ne čuje.        – Oca oplakuješ?        Vepar samo u daljinu zuri. Šta vidi ni Svevišnji ne zna.        – Problem je što starimo?        I dalje suze lije poput dosadne oktobarske kiše.        – Hajde, uzeću te u krilo – teši ga jaran –, na leđima kući nositi.   Prevod: Fehér Illés

Forrás: https://mek.oszk.hu/19600/19634/19634.htm#45