Jász Attila A könnyűség álma – San lakoće

 

Jász Attila Szőny, 1966. március 26. –

A könnyűség álma¹
 
Jó költőnek lenni nem könnyű álom. Elvileg, csak hagyni kell
a dolgokat működni, áradni, nem beleszólni, kérni az üzenetet,
semmit sem tenni hozzá. Legfeljebb pontosítgatni a szöveg
környezetét. Tisztítgatni a képet, ezáltal magadat is persze.
Hagyni, a belső angyal hadd mondja. Mondja, csak mondja.
Vagy hadd hallgasson örökre. Nem erőltetni semmit. Szóval,
jó költőnek lenni se olyan könnyű dolog. Bár ilyen egyszerű.
 
¹Tolnai Ottónak
 
Forrás: Jász Attila: Belső angyal Kortárs könyvkiadó Budapest 2019.
 
 
San lakoće²
 
Biti dobar pesnik nije lak san. Načelno, treba sve ostaviti
da sam teče, neka buja, ne prilagođavati, poruku ne tražiti,
ama baš ništa ne dodati. Eventualno okolinu teksta
tačno opisati. Očistiti sliku, time istovremeno i sebe.
Pustiti, neka unutrašnji anđeo priča. Priča, samo priča.
Ili neka zauvek ušuti. Ništa ne nametnuti. Dakle, biti
dobar pesnik i nije baš lak posao. Mada tako jednostavan.
 
²Oto Tolnaiju (Tolnai Ottó, 1940 – vrstan vojvođanski, mađarski pesnik.)
 
Prevod: Fehér Illés

Gergely Tamás Szoros – Tesan

 

Gergely Tamás Brassó 1952. augusztus 19. – 

Szoros   Úgy érezte, szorít a kabát. Vállban mintha.  Malacka lesegítette róla. De a pulóverrel megismétlődött a helyzet, s már az ing is nehéz. – Valami szűk ezen a parton – mondja. – Egyre szűkebb. Vacogva körülnéz. – Ezt szabad volt mondani? – kérdi. „Karámba kerülnek a gondolataim.”

Tesan   Osećao je da ga kaput stiska. U predelu ramenu. Da skine Pracica je pomogla. Ali i sa vestom se ista situacija ponovila te već je i košulja teška. – Nešto je tesno na ovoj obali – kaže. – Sve tesnije. Drhteći gleda okolo. – Jesam li to smeo reći? – pita. „Misli mi u obor dospevaju.”   Fordította: Fehér Illés

Forrás:  https://ujnepszabadsag.com/2021/12/12/szoros/?fbclid=IwAR2eAjn5ULzSdQ85R4k--uxLAOxpZZFAA8UadWp_5yS0dKElTdJB_1pwW8A

Turczi István: Infinitum – Infinitum

 

Turczi István Tata 1957. október 17. –

Infinitum   Egymásba múlnak a holnapok. S a monokróm ég alatt, hol a madarak is csőre töltve, kontúros, egybeszabott sajdulásban már rég elkezdődött emlékeink szétszóratása. Egymásba múlnak a holnapok. Idegidő-idegidő, kattogják élő-holt madaraink vállunkra telepedve, míg mi a múlt számozott példányait szorongatjuk, és tágas mondatokért fohászkodunk. Talan-telen értelem: belátni, hogy ez már csak így van, és így marad, na, nem. Nem, amíg a test teljesít. Egymásba múlnak a holnapok. Félénken létezni addig is; járni-kelni, hazai szavakat hordani, visszaborzadni, fénybe csukódni. Két lehetséges egyetlen közt szítani a reményt. A dolgok szívét megérinteni. Aztán zsugorodni, mint a zsákmány. S elaludni végül, mint a harmat. Egymásba múlnak a holnapok.

Infinitum   Sutrašnjice jedna u drugu prolazi. Ispod jednobojnog neba gde su i ptice uzbuđene, u bolu koja se nazire rasipanje naših uspomena odavno je počelo. Sutrašnjice jedna u drugu prolazi. Glagolsko vreme-glagolsko vreme, na našim ramenima i žive-mrtve ptice ponavljaju, dok nekoliko obeleženih primeraka prošlosti stiskamo i za prostrane rečenice se molimo. Kakva-takva mudrost: uvideti da je to već tako i tako će i ostati, no, ne. Ne, dotle dok telo ostvaruje. Sutrašnjice jedna u drugu prolazi. I bojažljivo dotle postojati; hodati, domaće izraze nosati, užasavati se, u svetlost se zatvoriti. Između dve moguće jedinke nadu podgrejati. Taknuti srce događaja. Posle se smežurati, poput otimačine. I naposletku zaspati, kao rosa. Sutrašnjice jedna u drugu prolazi.   Fordította: Fehér Illés

Forrás: https://irodalmijelen.hu/2015-apr-9-0658/honap-alkotoja-turczi-istvan-aprilis-11

Anđelko Zablaćanski Вишак година – Felesleges évek

 

Anđelko Zablaćanski Glušci kod Bogatića 4. decembar 1959. –

Вишак година   Убраћу петнаест каранфила румених као усне твоје прескочићу петнаест степеника до куле твојих снова и петнаест дана вишка заборавићу да постоје      а петнаест лета      продаћу на пијаци душа      онима што се година боје.   Петнаест ружиних пупољака уплетених у коси твојој као зора и сутон изгубиће се са петнаест капи росе у очима жудње      а петнаест лета      продаћу на пијаци душа      онима што се година боје.   Петнаест пута ћу рећи да и руже и каранфили стиде се твоје лепоте и да петнаест капи росе не блистају као очи твоје      а петнаест лета      продаћу на пијаци душа      онима што се година боје.   И петнаест суза пијаних исплакаћу на твом рамену и налити их у чашу жеља да их испијем сакривен од погледа      јер петнаест лета      продајем на пијаци душа        већ дуго самом себи

Felesleges évek   Kezemben tizenöt ajkad színéhez hasonló szegfűszál hogy álmaid városába jussak tizenöt lépcsőfokot ugrok át és a tizenöt többlet napot egyszerűen elfeledem      a tizenöt nyarat meg      a lelkek piacán adom el      az évektől rettegőknek.   A hajadba font tizenöt rózsabimbó a sóvárgás szemében tizenöt harmatcseppel mint a hajnal és az alkony tűnik el      a tizenöt nyarat meg      a lelkek piacán adom el      az évektől rettegőknek.   Tizenötször állítom a rózsák és a szegfűszálak is szégyenkeznek szépséged mellett és a tizenöt harmatcsepp szemedként nem csillan      a tizenöt nyarat meg      a lelkek piacán adom el      az évektől rettegőknek.   És a szememből válladra pergő tizenöt könnycseppet a kívánság poharába teszem hogy tekintetektől rejtve igyam meg     mert a tizenöt nyarat     a lelkek piacán     önmagamnak adom el.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Анђелко Заблаћански: Перо, метафоре, тинта, Удружење књижевника Србије, Београд. 2021. стр: 22-23.

Lejla Kašić Disfunkcionalna porodica – Diszfunkcionális család

 

Lejla Kašić Prijepolje 15. april 1996. – 

Disfunkcionalna porodica   I najobičniji ručak u mojoj porodici svodio se na scene i neuroze koje se kao prezime, bolesti srca ili dijabetes prenose generacijski zbog kojih i sada poslije svih diploma, kurseva, seminara, rada na sebi ne umijem da odreagujem na nježnost ne znam kako da se ponašam kada mi kažu da sam dovoljna, vrijedna, pametna već kao zub sa mrtvim živcem ne osjećam ništa ne istope me tople riječi po automatizmu se smješkam i zahvaljujem samo da nečim ne izazovem ljutnju samo da udovoljim i čujem kako sam dobra djevojčica trgnem se tek na viku jer zvuči blisko i prevarim se da mi je mjesto tu gdje obitavaju bijes prekor ponižavanje agresija zato što me podsjeća na mjesto na kom sam sjedjela za vrijeme najobičnijeg porodičnog ručka tokom kog sam bila sita svega a gladna mira topline odobravnja podrške prihvatanja tokom kog sam bila dovoljno velika da shvatim šta se dešava ipak, previše mala da se odbranim da nas odbranim između oštrog, kratkog zvuka pucanja kaiša i razbijanja tanjira čula sam i posljednji izdah vjere da će najobičniji porodični ručak ikada imati ukus spokoja idile i doma.

Diszfunkcionális család   Családunkban a mindennapi ebéd is veszkedésekbe, idegességbe torkollott melyek mint a vezetéknév, a szíveleégtelenség, a diabetes nemzedékről nemzedékre szállnak, ezek után most, minden diploma, tanfolyam, felkészítés, önmagam képzése után sem vagyok képes a gyengédséget elfogadni, nem tudom, hogyan viselkedjek, mikor dícsérő szavakkal illetnek, halott ideggel rendelkező fogként, semmit sem érzek, a meleg szavak nem melegítenek, önműködőként mosolygok, hálálkodok, nehogy valakit felbosszantsak, az elvárásoknak akarok eleget tenni és hallom, milyen jó kislány vagyok, csak a kiabálásra rezzenek, mert ismerősként hat és csalódok, hát itt a helyem, ahol a düh, a feddés, a megszégyenítés, az agresszió honol, mert arra a helyre emlékeztet, ahol a mindennapi családi ebéd idején ültem, amikor mindenből elegem volt, nyugalomra, közvetlenségre, jóváhagyásra, támaszra, elfogásra vágytam, mikor már elég nagy voltam ahhoz, hogy felfogjam, mi történik körülöttem, mégis túl gyenge ahhoz, hogy védjem magam, hogy bennünket megvédjem, a szíj éles, rövid csattanása és a tányértörés okozta zaj között hallottam a hit utolsó elhaló sóhaját, immár a mindennapi családi ebéd sosem lesz pásztori nyugalom, otthon ízű.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: http://www.insp.rs/2021/02/lejla-kasic-disfunkcionalna-porodica.html

Dušan Gojkov № 1 – № 1

 

Dušan Gojkov Beograd 11. avgust 1965. –

№ 1
 
ona
tužno pakuje zimske stvari u ormar
pokušava da se seti
gde je izgubila prošlu godinu
prošlu godinu
koja je prva i poslednja za mnogo toga
on
nalakćen na krevetu
piše beznačajne patetične stihove koji se čak ni ne rimuju
a ustvari pokušava da se seti
kako i gde je dođavola izgubio prošlu godinu
prilazi prozoru proleće je
ulica je mračna i više nema one svetlosti zlatne i zrnaste s drvene bandere
one svetlosti što miriše na svež vruć hleb
i na zimu
sećaš se da smo pre nekog vremena planirali da otputujemo u pariz
a još uvek nismo otputovali
zajedno
kažeš kafa ti se hladi
dobro je pisati poeziju
uvek pri ruci imaš papirić na koji možeš da spustiš koštice iz knedli sa šljivama
 
Izvor: Dušan Gojkov: Tužne šansone, Kornet Beograd 2015. str. 7.
 
 
№ 1
 
a nő
szomorúan raktározza a téli holmit a szekrénybe
megpróbálja felidézni
hol veszítette el a múlt évet
a sok mindenre
első és utolsó múlt évet
a férfi
az ágyon könyököl
patetikus jelentéktelen sorokat ír még csak nem is rímelnek
de valóban próbálja felidézni
az ördögbe is hogyan és hol veszítette el a múlt évet
az ablakhoz megy tavasz van
az utca sötét hiányzik a fapóznáról az az aranyban csillogó fény
a friss kenyér és tél illatával rendelkező
fény
emlékszel korábban terveztük párizsba utazunk
de el még nem utaztunk
együtt
állítod hűl a kávé
érdemes verseket írni
mindig kéznél van egy papírszelet melyre a gombócból a szilvamagot teheted
 
Fordította: Fehér Illés

Đorđe Kuburić Берлин – Berlin

 

Đorđe Kuburić Bačko Petrovo Selo 1958. – 

Берлин   Престаћу да траћим време. У малом смо кафеу – рећи ће Керолајн. (Увече, већ је била у кревету). Ово је место где: Пиније на ветру. Линије на метру. Скајлајн. Berlin skyline. И још ће рећи: Ако си додирнуо коначност, досегао си време.У ритму там-тама. У уздарју, обзорју траве, сомнамбулске праве. She said, too: MAMMY! I,m gonna stop wastin’ my time. Somebody else would have broken both of her arms. Африка и њена мама. Љубичасти, подземни тонови и хидрауличне, акустичне боје. А оно што осећам ходајући дивљом страном ... А ако одмах не запишеш...  (Sad Song, рекла је.)

Berlin   Abbahagyom az időpazarlást. Kis kávézóban vagyunk – említi Karolina. (Este, már az ágyban volt.) Ez az a hely, ahol: A szélben a fák, széles a láthatár. Láthatár. Berlin skyline. És hozzáteszi: Ha megérintetted a végtelent, az időt érted el. Tam-tam ritmusban. Viszonzásul, fű a láthatáron, élethű álomlátás. She said, too: MAMMY! I,m gonna stop wastin’ my time. Somebody else would have broken both of her arms. Afrika és édesanyja. Lila, földalatti tónusok és hidraulikus, akusztikus színek. Az pedig, amit a vad oldalon gyalogolva érzek… Ha rögtön nem jegyzed le… (Sad Song, mondta a lány.)     Fordította: Fehér Illés

Izvor: Ђорђе Кубурић: Зашто волим виски и друге изабране песме. Нишки културни центар, 2006.