Jász Attila Akár egy szonettet – Recimo jedan sonet

  

Jász Attila Szőny, 1966. március 26. –

Akár egy szonettet   Kell hozzá egyfajta ostobaság, hogy írni merjél. Akár egy szonettet. Hagyományos formákkal telifessed, tapétamintával szobád falát, a mondatokat. És bizonytalan szorongással gyenge pillanatokban higgyed is el, higgyél az alkalomban, egy istenben, ami visszamarad, jobb lesz, mint a többieké, akik teleírták jelentéssel a formát, mert ugyanebben hittek, vagy azoknál, akik átfestik majd mondataid, elnézően mosolyogva, no lám csak – De biztos-e, hogy ők az ostobábbak.

Recimo jedan sonet   Treba neke vrste gluposti da se pisati usudiš. Recimo jedan sonet. Tradicionalnim formama okitiš, šarama tapeta zid tvoje sobe, rečenice. I u nesigurnim strahom ispunjenim trenucima i poveruj, veruj u prilici, u boga, ono što ostaje biće bolji od onih koji su formu značenjem ispunili, jer su u isto verovali, ili od onih, koji će ti sa blagonaklonom osmehom rečenice prekrojiti, evo  - Da li je sigurno, da su oni gluplji.   Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://www.jelenkor.net/archivum/cikk/3910/akar-egy-szonett-gazol-at-az-alkonyon-egy-tukor-monologja

Turczi István: Birodalmat építesz a fejedben – Carstvo u glavi stvaraš

 

Turczi István Tata 1957. október 17. –

Birodalmat építesz a fejedben
 
   – könyvtárak, gondolatban –
 
 Most a skandináv mestereken a sor.
         Az építési telkeken nyitott parkolók helyén
               holnaptól mindenhol könyvtárak épülnek.
                            A köz kifejezett óhajára.
                   Egyszintes, ultramodern központok;
                            sok fa, fém és még több üveg.
               A porlepte, öreg tölgyfákat sem vágják ki –
                   a természet védelme mindenekfelett.
 
         Jó mulatság lesz. Másoknak férfimunka.
               Napelemes büszkeség, digitális élvezet:
                            istenésszel föl nem fogható.
                   Nyitva felejtett képzeleted rácsain
                            átsüt a sörszínű napfény.
         Újkori Ramszesz lehetsz, betűpiramisok
               ihletett építője és sztélétulajdonos,
                   ha 162 gyermek apja már nem is…
 
                   Ki akarod fájni magadból, ami volt.
Arról, ami van: újabb kartoték, már nem is beszélve.
      Sérült szavak, befejezhetetlen mondatok
         keresik menedéked, hol világít az árnyék.
A notórius veszteglők ösztönösségével
                   foglalsz területet magadnak,
      önkormányzol, kertelsz, válogatsz,
         szert tartasz a szív égő romjain.
 
         Sokba kerül a megvilágosodás,
és nem kizárt, hogy valami váratlan Eseményt
                   rejt magában: élni kezdesz,
      még mielőtt megtudod, hogyan kell.
Felnyitsz egy könyvet, ami téged olvas;
         és hamarabb, mint az állatok beléből,
                   kiolvassa sorsodat. A tűzön át
      a hamuba tartó út ez, a nílusiak szerint.
 
         Vajon kinek az akaratától függ,
hogy a kiejtett szó visszatérjen a ki nem ejthetőbe,
      hogy ne fordulj vissza a kérdések küszöbén:
                   beléphess a határtalanba,
és a kezdetek mélyein kifaragva meglásd arcodat?
      Csak egyet tudsz: nincs vég semmiben.
         Körbejársz az értelem peremén.
      És birodalmat építesz a fejedben.
 
Forrás: https://www.esolap.hu/authors/2-turczi-istvan/1361.html
 
 
Carstvo u glavi stvaraš
 
   – biblioteke, u mislima –
 
 Sad je red na skandinavskim majstorima.
         Na ostavljenim otvorenim parkirališima
               od sutra biblioteke će biti građene.
                            Na izričit zahtev građana.
                     Prizemni, supermoderni centri;
                            mnogo drva, metala i još više stakla.
               Neće ni prašnjave, stare bukve iseći –
                   iznad svega zaštita prirode.
 
         Biće dobra zabava. Drugima tvrda rabota.
               Ponos solarnih panela, digitalan užitak:
                            božjim umom neshvatljiv.
       Preko slučajno otvorenih rešetaka tvoje mašte
                            zraci sunca boje piva zrače.
        Možeš nov Ramzes, nadahnuti graditelj piramida
               slova i vlasnik stela postati,
                   ako već otac 162 dece i ne…
 
                   Sve što si doživeo ti bi odbacio.
A to što je sada: o novoj kartoteci da ne govorimo.
      Tvoje sklonište, gde senka svetli, ozleđene reči,
               nezavršene rečenice traže.
Sa instinktom zloglasnog čekaoca
                  teritorije za sebe osvajaš,  
      samoupravljaš, okolišeš, probiraš,
         obrede na žarnim ruševinama srca držiš.
 
         Konačno saznanje puno košta,
i nije isključeno da u sebi nekakv neočekivan Događaj
                   skriva: počinješ živeti,
      pre no što saznaš, kako uopšte treba.
Otvoriš jednu knjigu, koja tebe čita;
         i pre no što iz creva životinja,
                   sudbu ti predskazuje. Put je to
         preko vatre u pepeo, prema nilanima.
 
         Uistinu o čijoj li volji ovisi
 da već izgovorena reč u neizgovorenu vrati,
       da na pragu pitanja nazad ne krene:
                   da možeš u beskonačnost kročiti,
te na dubinama početaka isklesano svoje lice ugledaš?
       Samo jedno možeš: kraj ne postoji.
                 Na rubu razuma kružiš.
               I carstvo u glavi stvaraš.
 
Prevod: Fehér Illés

Gergely Tamás Kettesben – Udvoje

  

Gergely Tamás Brassó 1952. augusztus 19. –

Kettesben        Még a tócsába is belegázolt, csakhogy kettesben lehessen önmagával. Hogy végre találkozzanak. Így gondolta: ha belenéz, a tócsa vize tükörként viselkedik, könnyebb lesz egymásra találniuk.      "Vadmalac!", szólította a másikat, önmagát. Remegő hangon, mintha már évek óta várna lélegzet visszafojtva erre a bizalmas csendre.      Valamit meg kívánt beszélni vele. Egy emlék marta bensőjét, emlék egy esetről, amikor gyáván viselkedett.      Arra számított, valami jelt kap. Szeme megcsillan, vagy a víz elszíneződik.      De nem.

Udvoje        Još je i u lokvu ušao samo da bi sam sa sobom udvoje mogao biti. Da se konačno sretnu. Ovako je mislio: ako pogledam površina lokve poput ogledala će se ponašati te jedan drugog lakše će pronaći.      „Vepar” oslovio je drugog, sebe. Drhtavim glasom, kao da tu prisnu tišinu već godinama žarko čeka.      Hteo je s njim nešto dogovoriti se. Njega je jedna uspomena grizla, uspomena jednog događaja, kad se kukavički ponašao.      Očekivao je da će nekakav znak dobiti.  Da će mu oči zasjati ili voda obezbojiti se.      Ništa od toga.   Prevod: Fehér Illés

Forrás: https://mek.oszk.hu/19600/19634/19634.htm#53

Márkus László Mi lett volna ha – Šta bi bilo ako

 

Márkus László Miskolc 1955. február 13. –

Mi lett volna ha   megannyi emlék kísért torz töredékei a múltnak a mi lett volna ha nem opció megoldásokat nem rejt ezért savanyú a szőlő ha nem a te kertedben terem légvárad tornyai között punnyad tőrbecsalt lelked

Šta bi bilo ako   bezbroj uspomena te prati iskrivljene krhotine prošlosti šta bi bilo ako nije opcija rešenja ne skriva grožđe zbog toga je kisela ako ne u tvom vrtu sazreva prevarena duša između tornjeva vlastite kule u oblacima koprca   Prevod: Illes Feher

Izvor: https://www.szovetirodalom.com/2021/01/18/markus-laszlo-versei-2/

Predrag Bjelošević Добар дан, мраче, врховни учитељу – Jó napot, homály, te legfőbb oktató

 

Predrag Bjelošević Banja Luka 29. 05. 1953. –

Добар дан, мраче, врховни учитељу   Празне ријечи потресно звоне У уху Бескрајном контејнеру звукова   Кад су слова У потрази за смислом Двозначним и увијек дореченим на пола   Само разум Божанске шири руке Емоција гризе нокте и прсте ломи   Збогом  око Испуњено зрачком свјетлости Добар дан Мраче – Учитељу врховни

Jó napot, homály, te legfőbb oktató   A hangok végtelen konténerében A fülben Megrendítően hangzanak az üres szavak   Amikor a betűk Jelentésük után kutatva Kétértelműek és mindig félig elmondottak   Csak az isteni Értelem tárja karját Az érzelem körmét rágja ujjait tördeli   Isten veled szem Egy fénysugárral telítettem Jó napot Homály – Te legfőbb oktató   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Irena Bodić Ne postoje zvezde, samo večnost – Nincsenek csillagok, csak öröklét

 

Irena Bodić Titel 8. januar 1959. – 

Ne postoje zvezde, samo večnost   (ne primećujemo da živimo na zemlji koja se okreće 29,7 km u sekundi.)   Zapažam posrnule munje, pozlaćene kiše.   Prelazim jutra. Mirišem na talas. Govorim sebi da sam beskućnica u prokrijumčarenoj mrlji suncokreta, sve praznija kako me pesnikova smrt doseže.   Plivači plivaju.   Vazduh boli. Kiselkast. Bojom, ukusom.   Isplivaće telo razdvojeno na minerale.   Kad žigne pod rebrom krikom sove oglasi se onaj što me zove.   Osećam topli dlan, nečujno pod kožu mi ulazi.   Da, sa njegovom šakom srastam.

Nincsenek csillagok, csak öröklét   (nem vesszük észre, hogy a 29, 7 km másodpercenkénti sebességgel forgó földön élünk.)   Érzem a rozzant villámokat, az aranyozott esőket.   A reggeleket átlépem. Illatom hullámok illata. Önmagamnak állítom, az átcsempészett napraforgófoltban vagyok hontalan, ahogy a költő halála közelít, egyre üresebben.   Az úszók úsznak.   Fáj a levegő. Savanykás. Színével, ízével.   A test az ásványokra különváltan merül fel.   Mikor bordáim között nyilall, bagoly-sikollyal jelentkezik az, aki engem hív.   Érzem, bőröm alá siklik a meleg kéz.   Igen, botjához nőttem.   Fordította: Fehér Illés

Izvor:  https://www.facebook.com/crnaoluja/posts/1950518881750900/

Vasa Pavković На одморишту – Pihenő

 

Vasa Pavković Pančevo 3. februar 1953. –

На одморишту   1.   Дуго већ планирао сам да у ведро јутро, удаљен од најтишег шума града, искорачим у дивљи предео. И ћутим на неком мосту изнад кривине калдрмисаног сеоског путића.   И ево, ту сам.   Готово да сам престао да дишем, да верујем како се све то остварило.   2.   Овде је лишће тамносиво као и лептири што пршкају изнад млечних цвасти.   Чује се пух у грању.   Смирио сам све што је могло да се примири – до срца.   Не осећам језу; ветар је лак и доноси мирис с реке. – Та река се зове Дунав – скоро сам приморао себе да помислим... – Дунав... – понављам с неверицом у сваки глас. – Дунав...   3.   Рубови стаза укрштају се, а травнати чуперци маркирају траг колотечине.   Читав тај рукопис ваздашње је присутан и читак – па ипак нико га не узима у обзир – сем пијани поглед некога ко је усамљен? докон? зачаран или разочаран?   Каква је разлика? Не знам... Можда је и нема.   Рубови стаза савијају улево; на хумки видим три бела печуркаста жига.   4.   Ујутро, кроз светли зрак, успео сам се спиралним степеништем на високу кулу цитаделе.   Далеко, иза Дунава и поплављених шума, простирала се равница.   Добро је да кад је рат у неком граду имаш љубавницу, сетих се баш тад јединог аманета мог пре четврт века преминулог оца.   Поглед назире предео, ту зелену појавност, као и креју која се винула у небосклон – али зар није сасвим илузорно тражити смисао – у речима или сликама?   5.   Време нас служи, сунчано је. Разговори које водимо: трачеви о класицима или пивској метражи, забавни су, јер не нуде опсену нечег важнијег, далекосежнијег од голе, шармантне приче.   Време нас данас служи. А сутра? Или прекосутра? Или за шест месеци? И доцније...   И то је нека прича... О нечему што ипак није било шта. Бар тако то изгледа овог момента.   6.   О речи! О речи су мале, ситне недовољне да обухвате свет, део света, делић тог дела, делић делића, било коју реч.

Pihenő   1.   Hosszú ideje tervezem, hogy egy napsütötte verőfényes reggel, távol minden városi zajtól vad vidékbe lépjek. Köves falusi út, a kanyar felett, egy hídon hallgatok.   Íme, itt vagyok.   Szinte nem is lélegzek, hogy elhiggyem, vágyam teljesült.   2.   A levelek itt sötétszürkék, akár a méhpempővel tele virágok felett repkedő lepkék.   Az ágak között pele motoszkál.   Megnyugtattam, mindent, amit egyáltalán nyugtatni lehet – a szívig.   Nem borzongok; a szellő folyóillatot hoz. – Az a folyó a Duna – szinte kényszeríteni kellett magam a gondolatra… – Duna… – ismétlem a hangokban hitetlenkedve. – Duna…     3.   Útszélek kereszteződnek, fűcsomók keréknyomokat jeleznek.   Ez az egész kézírás állandóan jelen van és olvasható – mégsem veszik figyelembe – kivéve egy-egy magányos? naplopó? elvarázsolt vagy csalódott? részeg tekintetét.   Mi a különbség? Nem tudom… Talán nincs is.   Az útszélek balra kanyarodnak; a dombon három fehér gombaszerű pecsétet látok.   4.   Reggel, a kristálytiszta levegőben, a citadella magas tornyába a csigalépcsőn mentem fel.   A síkság a messzeségben, a Duna és az elárasztott erdők mögött terült el.   Jó, ha háború dúl, valahol a városban szeretőd van, jutott eszembe éppen akkor a negyed évszázad előtt elhuny apám egyetlen intelme.   A tekintet véli a tájat, ezt a zöld jelenséget, akár a magasban elvesző szajkót is – végeredményben nem csalóka-e a szavakban vagy a képekben – értelmet keresni?   5.   Az idő nekünk kedvez, süt a nap. Beszélgetünk: traccsolunk a klasszikusokról vagy a sör ízéről, szórakozunk, hisz az egyszerű, vonzó mesén kívül holmi fontos, nagy horderejű illúziót keltő gondolatokat nem nyújtunk.   Az idő ma nekünk kedvez. És holnap? Vagy holnapután? Vagy hat hónap múlva? Vagy később…   Ez is csak egy mese… Valamiről, ami mégsem akármi. Legalábbis ebben a pillanatban úgy tűnik.   6.   Ó szavak! Ó, a szavak kicsik, jelentéktelenek, képtelenek kifejezni a világot, a világ egy részét, a rész részét, a részecske részecskéjét, bármelyik kifejezést.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: